Három alacsonyabb rendű bestia lépett be az udvarra. Úgy néztek ki, mintha fekete farkasok lennének, vörös szemekkel. A szemük izzott a gyűlölettől, és engem figyeltek. Lassú léptekkel közeledtek felém, azzal a céllal, hogy bekerítsenek. Hangos, morgásszerű hangot hallattak, miközben agyaraikkal vészjóslóan fenyegettek.

Az egész udvart beterítette a sötét, vérszomjas aurájuk. A hozzám legközelebb lévő, a jobboldalamon rögtön támadásba lendült. Egy tűzgolyóval próbáltam eltalálni, de sikeresen elkerülte. Félreugrottam, de abban a pillanatban a másik kettő egyszerre vetette rám magát. A legelsőt a kardommal sikerült leszúrnom, míg a másik az agyaraival elérte a vállam, és annál fogva a földre taszított. Őt a kardommal ellöktem magamtól, és egyből megtámadtam azt, amelyik legelőször nekem rontott, és kardom egyetlen suhintásával végeztem vele. Amelyik a vállamnál ragadott meg, újból támadó pozíciót vett fel, de még idejében észrevettem, és egy tűzmágiával megsemmisítettem.

Azt hittem, vége a harcnak, de abban a pillanatban egy fojtogatóan gonosz aurát érzékeltem, mely az eddigieknél jóval hatalmasabb és erősebb volt. Minden porcikám azt sugallta, hogy fussak, meneküljek. A kapu felé néztem, ahonnan azt a sötét és félelmetes erőt éreztem. A bejáratot a lángoló falu világította meg, így azt gondoltam, hogy alaposan meg tudtom nézni, hogy kivel, vagy mivel állok szembe. Nem láttam tisztán, de olyan benyomást keltett, mintha csak egy vörös szemű árny lenne. Ott állt, és engem nézett. Fél pillanattal később elindult felém, és ahogy közelebb ért, még mindig nem ismertem fel, hogy milyen bestiával állok szembe. Azonban, amint egyre jobban közeledett, megéreztem azt a pokoli erőt és démoni gonoszságot. Akkor kétséget kizáróan tudtam, hogy egy Warlorddal van dolgom. Addig a pillanatig még soha nem találkoztam egyetlen eggyel sem, csak hallottam róluk. Rengeteg pletyka, mendemonda keringett arról, hogy intelligens, velejéig romlott, hihetetlen erővel rendelkező emberi démonok, akik a gyengébb bestiáknak parancsolnak. Erejük szinte vetekszik az istenekével. Félni kezdtem, mert éreztem azt a mérhetetlen erőt, melyet kibocsátott magából. Tisztában voltam azzal is, hogy az erőkülönbség végett egyedül nem küzdhetek meg vele. Egy ideig nem tett semmit, csak állt velem szemben és figyelt. Nem támadt, hanem helyette megszólított. Ezen igen meglepődtem, mert nemigen számítottam arra, hogy társalogni fogunk.

– Hol van a lány?

 A kérdés hallatán a félelmemet felváltotta az aggodalom.

– Ki vagy te? – kérdeztem, de nem válaszolt, ehelyett közelebb lépett.

Akkor láttam meg teljes valójában. Testét fekete ruha takarta. Hófehér arcát sötét, hosszú haj keretezte, szeme a sátáni erőtől vörösen izzott. Kibocsátott aurája egyre jobban fojtogatott, mintha kifejezetten rám fókuszálta volna. Úgy éreztem, hogy már levegőt sem kapok. Pokoli ereje a földhöz szegezett. Lerogytam a földre, egyik kezemmel a térdemen támaszkodtam, míg a másikkal a torkomhoz nyúltam, hátha megszűnik ez a kegyetlen légszomj, és újból levegőhöz jutok. Szenvedésem láttán kéjesen elmosolyodott, mintha élvezné azt.

– Egy olyannak mutatkozzak be, aki a jelenlétemben még lélegezni is képtelen? Ne röhögtess! Gyengék nem érdekelnek! – Majd rám mutatott, és ujjának egyetlen apró mozdulatával elrepített az épület falán keresztül az erdőbe.

Fogalmam sincs róla, hogyan, de túléltem a becsapódást. Elvesztettem az eszméletem, és csak másnap ébredtem fel. Mikor magamhoz tértem, minden porcikám sajgott. Minden egyes mozdulat pokoli kínnal járt, a fájdalomtól szinte mozdulni sem bírtam. A földön feküdtem, hátamat egy homokbucka támasztotta. Végignézem magamon, és akkor vettem észre, hogy valaki bekötözte a vállamat, szárnyaimra rögzítő kötést tett, és a többi sebem is ellátta. Még elég homályosan láttam, de körbenéztem, hátha meglátom, aki ellátott. De nem láttam, és nem éreztem senkit a közelemben. Megpróbáltam felülni, és meghatározni, hogy hova is csapódhattam. Úgy véltem, hogy a kolostortól északra egy kisebb erdőben értem földet. Egy darabig nem mozdultam, próbáltam erőt gyűjteni, hogy elinduljak, és megnézzem, hogyan ért véget a harc. Kis idő múltán erőt vettem magamon, és elvánszorogtam a csata helyszínére. Fájdalmaim miatt elég lassan haladtam. Egyre több kérdést tettem fel magamnak, melyekre nem ismertem a választ. Olyan kérdések jártak a fejemben, hogy ezt hogyan élhettem túl, időközben mi történhetett a kolostorban, vannak-e túlélők? Ami igazán érdekelt, az az, hogy a szörnyeteg tényleg egy Warlord volt-e.

Közben elértem a falu szélére, és odanéztem, ahol egykor a főkapu állt. Szinte semmi nem maradt belőle. Bicegtem tovább, és elnéztem a kolostor irányába. Egyszerűen nem hittem a szememnek: a régi, hatalmas torony eltűnt a helyéről.

Lassan elértem a falu határát, és elindultam az Icram kolostor felé. Akármerre néztem, csak emberi maradványokat láttam. A főutcán haladtam tovább, ahol a földön rengeteg holttest feküdt.

A testek a felismerhetetlenségig összetrancsírozva feküdtek szanaszét. Az emberek belső szerveinek nagy része a szétszaggatott bőrük külső felén kocsonyásodott meg. Mindenhol letépett kezeket, lábakat kellett kerülgetnem, hogy előrébb jussak. Némelyek végtagjait még néhány rost tartotta az amúgy is szétmarcangolt testükön. Az összes maradvány, szinte egytől egyig úgy nézett ki, mintha mindenki belülről robbant volna szét.

Vér borított mindent, a falakat, az ajtókat, ablakokat, a járdákat. A homokos úttestet úgy feláztatta, mintha egy vértenger kellős közepén jártam volna. Az egész helyet a vér émelyítő szaga lengte be. Elkapott a hányinger, öklendezni kezdtem, ezért kezemet a szám elé tettem, és úgy siettem tovább.

Ezt a látványt minden angyali lélek nehezen viselte volna el. A teljes elkeseredés határán voltam. Nem sok tartott vissza attól, hogy ennyi ártatlan áldozat láttán teljesen, és végleg összetörjek. Egyetlen apró reményem maradt. Az, hogy talán Íriszt sikerült megmenteni.

A falun túljutva, elindultam megkeresni a lányt és a két társam. A vallomásom elején említettem, hogy a lerombolt épülettől délre, egy erdő mélyén lévő kis tisztáson nyitottuk meg az átjárót. Így arrafelé mentem, hátha útközben látok valamit, ami arra enged következtetni, hogy sikerült kijutniuk ebből a vérfürdőből. Amint közeledtem, harc nyomaira lettem figyelmes. Bent a fák között, egy teljesen letarolt terület tárult a szemem elé. Jó száz méteres körzetben, minden egyes fát a földdel tettek egyenlővé. Azzal tisztába voltam, hogy Weis és Leon nem rendelkeztek akkora erővel, hogy ez az ő művük legyen. Követtem a csata nyomait, melyek egészen a kapuig vezettek.

Az átjáró előtt ötven méterre járhattam, mikor megláttam Weis és Leon holtestét. Mindketten letépett szárnyakkal, vérbe fagyva feküdtek a földön. Tetemük ugyanúgy nézett ki, mint az előtte látott emberekké, így kétségem sem volt afelől, hogy már nem élnek.

Pár lépéssel arrébb, a letaposott fűben a lány lábnyomai alig észrevehetően, de még látszódtak. Követni kezdtem, abban a reményben, hogy talán megtalálom, és biztonságos helyre vihettem. Azonban pár száz méter után minden nyom megszűnt, mintha a föld nyelte volna el. Abban a pillanatban vesztettem el a reményt, hogy ezt a támadást rajtam kívül más is túlélte. Hátat fordítottam, visszasétáltam az átjáróhoz, megnyitottam, és hazatértem.