6. fejezet

Karasul. A félelem kastélya. A halhatatlanok felbukkanása óta, mindössze egyetlen nemesi család lépte át azt a kimondatlan törvényt, miszerint a halandókat felfalni tilos: a Blood família. Dracus Blood nemes egyszerűséggel legyintett mindarra, amit az etika és a társadalom megkövetelt. Még öccsét, Joseph Bloodot is meggyőzte arról, hogy az emberi vér olyan, mint a nektár, amiből ugyebár elegendő mennyiséget elfogyasztani képtelenség… Városa, mely Animas északkeleti csücskén feküdt, nagyrészt egy kastélyból, és a hozzá illeszkedő épületekből állt. Ezek jellegzetesen éles, szögletes formát öltöttek, mintha szimplán azt szerették volna bizonyítani, hogy a benne lakozó személlyel együtt, minden egyes ház képes fegyverré változni. Utcái, a főépülethez vezető úton kívül koszosak és lelakottak voltak, hiszen a halandók itt az uralkodójuktól nem sok aranyat kaptak. Mivel a település egész magasan, a Halott hegység keleti végénél helyezkedett el, így az egyetlen nyilvános bejáratán kívül, számos titkos alagút is a szívébe vezetett. Az egyik ilyen útvonalon ballagott éppen Mary Blood és Cloudius von Darken is, miután a vezetőjük arra kérte őket, hogy derítsék ki, Lucas Blood milyen információk birtokában áll. Mary tudta, hogy ez mennyire fontos, de azt nem értette, miért most. Habár ezen sokat nem is vacillált, nem úgy, mint azon a bizonyos csókon. A csókon, mely végre-valahára megtörtént köztük. Amilyen boldognak érezte magát akkor, a kétségek momentán legalább annyira gyötörték. Aj, tegnap este miért nem jött át a szobámba? Talán nem jól csókolok, vagy ez semmit sem jelentett neki? Viszont akkor miért csókolt meg? Elvégre ő kezdeményezett, és nem én. Aj…

- Cloudius, szerinted Verkill mit érez irántam? – kérdezte suttogva.

- Nem tudom. – gondolta Cloudius, amit Mary természetesen megértett.

- Vajon belém szeretett?

- Nem tudom. – reagált rá, egyre csalódottabban.

- Azt tudod, hogy ezzel nem segítesz?

- Nem tudom.

A sötét, fullasztó alagút egy távoli pontja ekkor reménysugárként világított a szemükbe. Rögvest közelebb osontak, amikor is arra lettek figyelmesek, amint a korhadt, lyukakkal teli ajtón kiszivárgó fény és hang egyre erősebb lett. Lucas hangja. Jó helyen jártak, ezért az uralkodó fiának kínzókamrája előtt Mary hallgatózni, és egyben leskelődni is kezdett.

- Semmit se tudok, esküszöm. – mondta egy ismeretlen, halandó férfi, akit meztelenül, vasláncok által kiközöztek, és csuklójánál fogva lógni hagytak.

- Semmit, mi? Nem… Hiszek… Neked… – reagált rá Lucas Blood. Ő egy magas, hosszú, vörös hajú, szeplős férfi volt, kinek a jéghideg, kék szemei mögött semmilyen érzelem nem lappangott. Beszédstílusa egyedien hangzott, hiszen sokszor szavakkal nyomatékosított. – Akkor kezdjük elölről… Ismét…

Ekkor a mutatóujját a homlokára tette, majd a fogollyal szembe, keresztbetett lábbal a székébe huppant. A csapdába esett halandó arcára először a csodálkozás, később pedig félelem ült:

- Mi ez a hely? Ah, hol vagyok? Te ki vagy? Miért láncoltál ide? Ah, miért fáj ennyire a bal szemem, és miért nem látok vele?

- Mivel azt az előbb már kiszúrtam, de még azután sem árultad el, mit is tervez az uralkodód, William Soulas, vagy ahogyan sokan nevezik, a Fényember… Tehát most fussunk neki újra. Milyen pozíciót töltesz be a seregében?

- Semmilyet, én csak egy egyszerű kereskedő vagyok.

- Ugyan, kérlek. Erre már az előbb rájöttünk, de ha nem megy, segítek egy kicsit. Te… Egy… Felderítő… Vagy! – jelentette ki dühösen Lucas, majd a késével a hasába vágott, amivel pusztán egy felületi sebet okozott.

- Ah… Jól van, rendben. Egy felderítő vagyok, de esküszöm, az uram tervéről semmit sem tudok!

- Mit kerestél a Halott mezőn? Ezt az emlékedet még nem vettem el, úgyhogy… Válaszolj!

- Nem tudom, miről beszélsz. – felelte a fogoly, amit még egy vágás követett. Az áldozat teste ekkor már úgy nézett ki, mintha Animas összes szimbólumát egymásra karcolták volna. – Ah!

- Rendben, megértettem. Hálás vagyok neked, amiért ilyen őszinte voltál. Cserébe elárulok egy titkot. Mit szólsz hozzá?

- Persze, nyugodtan. – bólogatott a felderítő. Lucas arrébb dobta a széket, amin ült, közelebb lépett hozzá, a füléhez hajolt, és a következő szavakat súgta bele oly halkan, hogy Mary is csak a képessége miatt értette, mit mond:

-  Régóta foglalkozom ezzel a hivatással, így kitapasztaltam már ki, és mikor mond igazat, valamint, hogy mely módszerekkel lehet a leghatásosabb eredményt elérni. És… A… Legtöbb… Fájdalmat… Okozni…

- Kérlek, kegyelmezz rajtam!

- Kegyelem, oh, igen. Az… Nem… Az… Én… Asztalom… – jelentette ki Lucas, majd a kályha felé sétált. A lángok közt pihent egy vasrúd, amely izzott a hőségtől, és a megfelelő kezekben hatalmas károkra volt hivatott. A kínzó felemelte, és az áldozata felé tartotta. – Most… Kiégetem… A… Másik… Szemedet…

- Ne! Könyörgök! Ne!

- Ne aggódj, azért nekem is van szívem. Utána elfeledtetem veled mindazt, amit átéltél.

- Elég legyen ebből, Lucas! – tört be a hátsó ajtón Mary. Valójában ezt Cloudius rúgta be, de ez mit sem számított, hisz miután lehajolt, hogy a fejét be ne verje, ő is belépett.

- Mary, te vagy az? – csodálkozott az uralkodó fia.

- Igen.

- Minek köszönhetem a látogatásod? Talán a segítségemet szeretnéd kérni, hogy édesapám megbocsájtson neked, amiért csakúgy leléceltetek?

- Nem ezért jöttem. Soha többé nem teszem be a lábam ebbe az átkozott kastélyba! – fakadt ki a hallgató.

- Mary, de hiszen, most is… Itt… Vagy!

- Fogd be, Lucas. Az az ember ott, mit ártott neked? – mutatott a fogolyra Mary.

- A felderítő? Mindössze annyit, hogy hazudott nekem.

- Ezért így megkellett kínoznod?

- Oh, ez még semmi, de hiába magyarázom neked. Sose értetted a… Művészetem… Lényegét!

- Mivel ez szimpla emberkínzás! – ordította a hallgató, végül egy sóhajtás után folytatta. – Aj, nem emiatt jöttem ide, úgyhogy ezt most elnézem. Lucas, mit tudsz az Ezüst Papról?

- Na, ez egy érdekes kérdés, főleg a te szádból!

- A véleményed nem érdekel, csak a válaszod!

- Oh, ne légy ilyen feszült, Mary! Ha valakiből információt akarsz kiszedni, mindig… Meg… Kell… Őrizned… A… Hidegvéred! – förmedt rá Lucas, aminek hallatán Cloudius előrelépett egyet.

- Kérlek, áruld el, miért állította Nicolas azt, hogy te személyesen is ismered az Ezüst Papot?

- Mert ez így igaz. Legalább is részben.

- Részben?

- Igen, mivel amikor megkeresett, az arcát egy ezüstös maszk, testét pedig egy fehér csuha takarta.

- Tehát te sem tudod, hogy kicsoda ő.

- Nem bizony, de azt igen, engem mire kért meg.

- Mire? – kérdezte Mary, hihetetlenül kíváncsian.

- Elmondom neked, ha belenézel a felderítő fejébe.

- És mit keressek ott?

- Válaszokat… Mary… Válaszokat! – felelte Lucas. Mary egy kicsit elgondolkozott, de végül a fogoly elé állt, kezeivel az arcát megfogta, és csukott szemmel koncentrált. Képességével, érintés által ellenállhatatlanul szedett ki minden olyan gondolatot, ami jelen pillanatban számított.

- Mindössze annyit tud, hogy a Fényember, a legjobb védekezés, a támadás elvén, nem húzódik vissza a városába, hanem a küzdelmet a Halott mezőre helyezi. Arra a helyre, ahol hajdanán egyszer te is megütköztél vele.

- Támadjon csak… Úgyis… Végzünk… Vele…

- Majd kiderül. Mire kért meg az Ezüst Pap? – tért a lényegre a hallgató.

- Oh, látom ez nagyon sürgős.

- Igen.

- Értem, akkor elárulom. Arra kért, hogy szabadítsak meg két személyt néhány kritikus emlékétől.

- Kiket?

- Verkill és Ralph Wielatht. Szerintem te is ismered őket.

- Micsoda? És te megtetted?

- Persze, hogy meg. Ki szegülne ellen annak a szörnyetegnek?

- Pont te beszélsz?

- Oh, te még nem álltál vele szemben, így nem is tudhatod, mi… Az… Igazi… Félelem! Viszont, azzal tisztában kell lenned, hogy ezeket az információkat én bármikor elvehetem tőled. – jegyezte meg Lucas, és a bal kezét Mary homloka felé nyújtotta. Cloudius ekkor hezitálás nélkül, villámgyorsan előrántotta a kardját, és ezt azonnal levágta. Az uralkodó fia üvöltött, az immár csonka karjából a vér megállás nélkül ömlött. Gyorsan eszmélt, a kályhához szaladt, és egy másik izzó vasrúddal elállította a vérzést.

- Menjünk innen, Cloudius. Szerintem, már Ralph is végzett. Szerinted?

- Nem tudom. – gondolta a véres kardú hallgató, majd miután a pengéjét letörölte, és Mary kezét megfogta, hirtelen eltűntek.

***