5. fejezet

Prien. A papok oltára. Az Ezüst Pap megjelenése óta, az egyház népszerűsége drasztikusan nőtt, legalább is a halandók körében. Vallásuk a Teremtő, és a Halál viszonyáról szólt, de a közembereket ez nem igazán foglalkoztatta. Ők azért jártak a templomaikba, hogy az általuk hirdetett prófétához imádkozzanak. Tulajdonképpen semmi nem kötötte ki, hogy ez a személy az Ezüst Pap lenne, de ők csakis a „minden baj forrását” éltették. Az egyház kapzsi vezetői pedig kapva kaptak az alkalmon, és behódoltak a nép akaratának, így a túlzottan hívő papok akarata ellenére is kijelentették, hogy ő a Megváltó. Ezután a bevételeiknek köszönhetően agresszívan terjeszkedtek, bár a templomaik továbbra is csupán Animas keleti határa mentén feküdtek. Itt helyezkedett el Prien városa is, mely falai oly egetverően magasak voltak, hogy közelről úgy tűnt, mintha a felhők egyenesen rajta tartózkodnának. Körkörös utcáin tömérdek istálló állt, melyeket az óriási lovas hadierejük miatt létfontosságúnak véltek. A városmag mindössze egy palotát foglalt magába, ahol kizárólag a magányos úrnő, Miria Rider élt. Cloudius von Darken útja éppen ide vezetett, de ez különösebben nem érdekelte, mivel a barátja összes kérését habozás nélkül teljesítette. A kettejük közti szoros kapcsolat valamivel több, mint húsz éve született, amikor is a hét éves Verkillel beszélgetésbe elegyedett… Kivételes fizikai adottságai miatt a képessége nélkül is féltek tőle, a családja születése óta megvetette. Idővel aztán a magány hatalmába kerítette, és a tehetségével együtt bekebelezte. Odalf Wielath, a hihetetlenül okos unokáját ekkor küldte Drakanba, hogy megtanulhassa, miként kell a kardok éles pengéivel bánni. Mindenki meglepetésére, tanítómesterének a magába fordult Cloudiust választotta, aki ezt eleinte kétkedve fogadta. Ám a hosszas együtt töltött gyakorlás, és Verkill monológok után egyszer csak arra eszmélt, hogy megkedvelte a fiút. Egy esztendő elteltével aztán, Odalf az unokáját Regiusba rendelte, ahova az újdonsült barátját kísérőként magával vitte… Máshoz azóta sem szólt, igaz, már nem is tudott. Talán ezért, talán nem, de a gondolataiban néha fürkésző Mary valamit felébresztett benne. Mi lehet ez, vágy? Esetleg egy annál mélyebb, valódi érzés? Akármi is legyen, nála ez újdonságnak számított. Bárcsak a barátjának is elmondhatná mindezt…

Késő reggelre járt, és Cloudius elveszettnek érezte magát. Fiatal korában járt már itt, de a memóriája sosem tartozott az erősségei közé. Rengeteg közember tett-vett a bejárat körül, de ez rajta nem segített. Mint ahogyan valószínűleg az sem, hogy a nem létező nyelvével, udvariasságával, illetve kedvességével eligazítást kért tőlük. Ezen nem is emésztette magát, és a csuklyája levétele után körültekintett. A képességét szándékosan nem használta, hogy a nép figyelmét magára ne vonja. Ezúttal viszont arra nem gondolt, hogy neki ezért tennie sem kellett, ám a halandók tüstént emlékeztették rá.

- Mit keres itt ez a szörnyeteg?

- Milyen ocsmány az arca! Nézzétek azokat a sebhelyeket!

- Biztos, az Ezüst Pap okozta őket! – kiáltotta egy kövér suhanc, aminek hallatán mindenki felnevetett.

- Igen, a Megváltó! – helyeselték.

- Ellene a hozzád hasonló söpredéknek esélye sincs! – szólt oda neki egy alacsony, visszataszító férfi, miközben egy ökölnyi méretű követ a mellkasához vágott. Mondjuk, miután Cloudius a szomorú szemeit rámeresztette, efelől azért elbizonytalanodott. Zavarában ekkor lehajolt, és egy újabb kődarabért nyúlt, de mire felnézett, a hallgatónak nyoma veszett.

- Nézzétek, ott van az égen! – kiáltotta egy háziasszony, gyermekével a kezében.

- Hol? Hol? – érdeklődtek többen is.

- Ott! – mutatott a zuhanó szörnyre, de mire a tömeg odatekintett, ismét eltűnt.

Évekkel ezelőtt, Verkill folyamatosan mondogatta neki, hogyha nem tudja, hol van, nézze meg felülről, válasszon ki egy pontot, majd mielőtt lezuhanna, menjen oda. Cloudius ezt gyakran alkalmazta, amellyel a tájékozódási képességén némileg javított. Ezúttal is segített neki, hiszen így egyből észrevette, hova kell mennie.

A jellegzetes, félgömb kupolával fedett palota előtt két monumentális szobor állt. Mindkettő egy-egy lovat ábrázolt, de amíg az egyik szélsebesen vágtatott, addig a másik nyugodtan, békésen legelt. Ez egy bizonyos szinten őt, és a barátját is szimbolizálta, így mielőtt az őrök elé lépett volna, ezeket bámulta. Ezt ők is észrevették, és a lenéző tekintetüket rászegezték.

- Kotródj innen! – mondta a magasabbik.

- Nem hallottad, mit mondott? Kotródj már innen! – folytatta az alacsonyabbik egy röpke pillanattal később, ám a hallgató nem mozdult. Közelebb mentek hozzá, és méregetni kezdték.

- Azt mondtam… Kotródj innen! Süket vagy? – bökte meg a colos.

- Te, ez szerintem süket. – jegyezte meg a törpe. – Hé, te! Miért nem szólsz semmit! Talán elvitte a cica a nyelvedet? Talán…

Akármilyen jelzőt is használt volna, ezt a mögöttük kinyíló gigászi ajtó nyikorgása félbeszakította. Síri csend lepte el a környéket, az úrnő cipőinek kopogó hangja pedig folyamatosan közeledett, és közeledett. Mindenki meghajolt, beleértve Cloudiust is… Miria Rider egy roppant kedves, ám tekintélyt parancsoló, magas, gyönyörű nő volt. Hosszú, hullámos, aranybarna haját mindig leengedve hordta, különleges, tengerkék szemeit a meseszép ruháival kellően kihangsúlyozta. A vékony, díszes koronája a titulusát szimbolizálta, ami Prienen belül még a Tanács feloszlása után is megmaradt.

- Kérlek, emeld fel a fejed, Cloudius von Darken! Neked senki előtt nem szabadna meghajolnod… – érintette meg a hallgató állát Miria.

- Na, de úrnőm! – csodálkozott a kisebb őr.

- Én hozzá nem nyúlnék, ahhoz a fekete köpenyes koldushoz… - jegyezte meg a nagyobb, de ez Miria Ridert hidegen hagyta.

- A jelenlétemre kora estig ne számítsanak! – közölte velük az úrnő, sajátos mély hangján, utána a bal kézfejét a hallgató felé nyújtotta. – Cloudius von Darken, elvinnél Verkill Wielathhoz?

Cloudius kellemetlenül érezte magát, de ettől még az úrnő puha, kifinomult kezét megfogta. Ezután eltűntek, és a következő pillanatban már a Kastély stratégiai termébe kerültek.

- Ez különös érzéssel töltött el… – fűzte hozzá Miria, miközben a szemei a Varázsló tekintetére ragadtak. –Akkor én itt megvárom Verkill Wielatht.  

A hallgató bólintott, majd köddé vált. Balszerencséjére, Verkill szobája üresen állt, így hiába kopogtatott. Vajon hol lehet? Ötlete sem volt, de az idő sürgette, hiszen az úrnőt megvárakoztatni nem akarta. Ahogyan a lépteit szaporázta, John Blueskyba botlott. A végrehajtó kimerültnek, és ittasnak tűnt, de még így is sejtette, a társa miért sietett ennyire. Igazából ehhez nem kellett lángésznek lennie, hiszen Cloudius von Darken egyetlen okból sietett csak. Ha a barátja arra utasította.

- Verkillt keresed, nem igaz? – kérdezte John, majd egy korty bor kíséretében a bólintó hallgatóra pillantott. – Legutoljára Mary szobája előtt láttam, ahol épp Ralphfal beszélgetett.

Cloudius ekkor eltűnt, és a hallgató szobájába került. Szerencséjére, Verkillt is ott találta, bár ez inkább zavarba hozta. A barátja az ágy mellett térdelt, jobb kezével Mary hajába túrt, miután az ajkaik egyre közelebb kerültek egymáshoz. Cloudius csak állt, és bámulta őket, ahogy egy gyengéd csók közepette mindenről megfeledkeztek. Mi folyik itt? Mi ez a forróság, amit érez? Az egyik szeme miért sír, a másik miért nem? Miért tetszik neki a látvány, és miért nem? Miért csatlakozna, és egyben miért nem? Kérdések tömkelege gyötörte, bár ezeket fel nem tehette. Az ő feladata a parancsok teljesítése volt, nem pedig a kérdezgetés. Voltaképpen, erre amúgy is képtelen lett volna… Ottlétét csak néhány pillanattal később vették észre, amikor is enyhén szólva meglepődtek. Mióta állhatott ott? Ezt sose derítették ki.

***