Másnap, Ralph két okból is keserű szájízzel ébredt. Az egyiken egy falat kenyér, valamint sajt segített, de a másikon nem. Tudta, hogy amit tettek, az létfontosságú szereppel bír Animas sorsának alakulásában, de a bűntudat nagyúr, és nehezen engedi nyugovóra szolgáit. Szüksége volt hát némi figyelemelterelésre, de a védelem kialakítása nem igazán hozta lázba. Így elindult a keleti határhoz, ahol Aaron és Shin figyelték, mikor jelenik meg az ellenség. Gyaloglás közben az épületeket leste, melyek az évek során eléggé leamortizálódtak. Tetejük olyan szörnyű állapotban volt, hogy a lakói már annak is örülhettek volna, ha a házuk belső terét az időjárás viszontagságaitól megóvja. Egyedül a központ, illetve a főutak körüli terület rendelkezett gazmentes övezettel, és viszonylagos tisztasággal. Valószínűleg a munkások ezeket hozták helyre a biztonságos, gyors menetelés biztosítására. Se tető, se lakosok, se munkások, se gaz, se ellenség.

- Jó reggelt! Ahogy látom, Regius még nem ért ide. – jegyezte meg a hallgató, mialatt kelet felé, a távolba tekintett.

- Ah, Ralph. Éppen azon elmélkedtünk, hogy vajon emlékeznek majd ránk, ha már nem leszünk többé… Szerinted? – kérdezte Aaron.

- Szerintem mindenki emléke megmarad valaki fejében, de a lényeg nem ebben rejlik. Lehetünk akármilyen híresek, inspirálhatunk akárhány embert, végeredményben úgyis csak a saját jövőjük foglalkoztatja majd őket, és sose érjük el azt a hatást, amit szerettünk volna.

- Hm, érdekes megközelítés.

- Köszönöm. – felelte Ralph, utána leült melléjük. – Egész kellemes ma az idő…

- Ugye? Én is ezt mondtam Shinnek, de őt nem érdekelte.

- Miért nem? Mi a baj, Shin? – aggódott Ralph.

- Semmi különös, pusztán erősebb akarok lenni.

- Elég erős vagy így is…

- Ez nem igaz, és ezt te is tudod. Édesanyámat, és az ikerfivéremet is hagytam meghalni. Bárcsak úgy használhatnám a képességemet, ahogyan ti. Bárcsak olyan könyörtelen, és hidegvérű lennék, mint Verkill, vagy Cloudius. Bárcsak…

- Elég legyen ebből! – emelte fel a hangját a hallgató, amin még ő is meglepődött.

- Minden rendben Shin, mi veled vagyunk. – vigasztalta Aaron.

- Nagyon rendesek vagytok, de most inkább sétálnék egyet. – mondta Shin, utána felállt, és elballagott.

- Szegény Shin, rájár a rúd mostanában. – jegyezte meg az íjász. Aaron Longshot egy keskeny arcú, hegyes állú, zöld szemű, kecskeszakállas halandó volt, aki a hosszú, barna haját általában copfban hordta. Éles látásának köszönhetően a nyilai messziről is célba értek, emiatt osztagától kifejezetten féltek. Kedvenc elfoglaltságát a halhatatlanok elemzésében lelte, így amint alkalma nyílt rá, fel is hozta. – Ralph, a képességeitek hogyan működnek? Annyit tudok ezzel kapcsolatban, hogy amikor egy halhatatlan megszületik, egy különleges, egyedi adottság is a világra jön vele.

- Ez így igaz. Javarészt érintéshez, valamint gondolathoz köthető mindegyik, de azért vannak kivételek.

- Például Abraham Soulas?

- Például, bár ő alapból más. Ami lényeges, hogy amelyik képességnek az érintés a feltétele, az magasabb potenciállal rendelkezik, és idővel akár gondolattal is használható lehet.

- Azt a… Te átlépted már ezt a szintet?

- Ah, dehogy. – reagált rá Ralph, nem túl meggyőzően.

- Ha cserélhetnél, kivel tennéd?

- Huh, ez nehéz. Véleményem szerint az nem véletlenszerű, hogy ki milyen adottságokkal születik.

- Én Cloudius von Darkenét választanám. – szakította félbe a gyerekként kíváncsiskodó íjász. – Milyen felemelő érzés lehet, hogy a világ bármely pontjára eljuthatsz, amikor csak szeretnél. Még a Halott hegységre is vetnék egy pillantást…

- Értem. – válaszolta a hallgató, komoly hangvétellel.

- Még egy utolsó kérdést feltehetek? – erőltette Aaron.

- Tedd.

- Kitől félsz a legjobban?

- Ez könnyű. A bátyámtól.

Öt nap türelmetlen várakozás után az ellenség végül úgy döntött, hogy megjelenik. Ralph a semmittevésben is elfáradt, így amíg a többiek izgatottan várták, hogy kezdetét vegye az ütközet, ő egy óriási ásítás közepette a menetelést szemlélte. Gyalogos osztagok. Kiváló. Csak ne lennének ilyen sokan… Szabályos alakzatuk élén egy lovas tartózkodott, aki messziről a sereg vezetőjének tűnt. Fél füllel hallotta, amint Nicolas valahol a háta mögött megemlíti, hogy egy nemrégiben halhatatlan személy áll a közel kétezres sereg élén, bár teljesen nem volt benne biztos. Noel felszállt az égre, és feléjük repült. A hallgatót mindig is lenyűgözte a társa adottsága, hiszen a madarakat is imádta. Mivel a figyelme ráhárult, így az elsők között látta, ahogyan az egész teste lángra kap, és az utolsó erejével a bejárathoz zuhan, mint egy csillag az égről. Hezitálás nélkül felé rohant, merthogy tudta, egy élet múlhat rajta. Halhatatlanság már két esztendeje nem létezett, de a képességek igen. Ha odaér, mielőtt meghal, megmentheti. Ha megérinti, mielőtt eltávozik, meggyógyíthatja. Szerencsére, nem késett el.

- Ralph, könyörgöm, mentsd meg! – bőgött Teresa, az eszméletlenül fekvő unokatestvére mellett. Noel teste a becsapódástól számos helyen deformálódott, a ruhája a bőrére olvadt, a feje kopaszra, ráncosra égett. Ralph mindkét kezét a mellkasára helyezte, aminek jóvoltából a szörnyű látvány lassan normálissá változott. – Köszönöm, de tényleg, nagyon köszönöm!

- Minden rendben lesz. – felelte a hallgató, de figyelmét John kiáltása elterelte, akinek a komplikáció miatt rögtönöznie kellett, így a fedezékekből pillanatok alatt előjöttek.

- Longshot eresszétek ki a nyilakat! Crossbow, készüljetek a közelharca!

- Vezér, a nyilaink hamuvá égtek! – közölte Bert.

- Én is látom, Crossbow… Longshot, ne a távolba lőjetek, közelre célozzatok!

- Igenis! – reagált rá Aaron. Osztagának nyilai ezúttal célba értek, ám az ellenség távolról viszonozta őket.

- Crossbow, tartsd a vonalat! – üvöltötte John. A közelharci osztag ekkor heves csatába keveredett, amit a feléjük tartó nyílzápor látványa kizökkentett. – Fedezékbe!

- Maradjatok ott, ahol vagytok! Ezt bízzátok rám! – állt fel Teresa az unokatestvére mellől. Kezeit kitárta, mely következtében az ellenség nyilai a város felett megálltak, aztán lebegtek, majd a tél első hópihéjéhez hasonlóan a földre hullottak.

- Köszönet, Teresa! Viola, mit tehetünk azzal a szörnyeteggel szemben? – mutatott a frontvonal mögé John.

- Nem sokat! – jegyezte meg Viola. A harc egyre több áldozatot követelt mindkét féltől, de inkább a regiusi részről.  A fekete köpenyesek jól teljesítettek, és ezt Ralph is tudta. A megérzései azonban azt súgták, valami nem stimmel.

- Ralph. – súgta a fülébe Nicolas – Ugye tisztában vagy vele, hogy a jelenlévők közül senki nem képes megölni Shinider von Darken parancsnokot?

- Igen. – válaszolta gondterhelten a hallgató.

- Érzem, amint a lova hátán egyre közelebb kerül hozzánk. Bizonyára a veszteségeik miatt, de neki kell véget vetnie ennek. Márpedig ő megteszi, Ralph. Mindannyian elégünk majd…

- Verkill és Cloudius nélkül esélyünk sincs! Mi tévők legyünk, Ralph? – érdeklődött John, miközben a pengéjét épp egy regiusi katona gyomrába szúrta.

- Megértettem. Add ki a parancsot, visszavonulunk Wielhasba…

- Hallottátok a hallgatót! Visszavonulás! – ordította határozottan.

A meneküléshez szükséges ideig, Teresa az útjukat állta. Néhányan lóháton, a többiek gyalog hagyták el a várost, amilyen szélsebesen csak lehetett. Később megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy az ellenség nem is üldözi őket. A sebesülteket Ralph meggyógyította, mellyel a kedélyeket végleg lenyugtatta. Jól teljesítettek, és kevesen is vesztek oda, tehát összességében nem lehetett oka a panaszra, de egy ütközet mindig áldozatokat követel, és ezt ő is jól tudta. Hogyan képes valaki ezek után önfeledten nevetni? Ez egyszerű. Mivel megkönnyebbült attól, hogy ő még életben maradt. Ami viszont igazán elszomorította, hogy ebben a durva világban, ez már önmagában is boldogságra adott okot.

- Semmi nem esik jobban egy kemény napi munka után, mint egy jókora korty bor. Nem igaz, barátaim? – vigyorgott John, majd kortyolt egyet a kulacsából. Közel jártak már Wielhashoz, de egy rövid pihenő senkinek nem ártott.

- De igen, Vezér! – koccintott Bert, és a többiekkel együtt nevetni kezdett.

- Te mit gondolsz erről, Ralph?

- Szerintem én kihagyom.

- Shin? Rád fér egy korty, ifjú barátom.

- Apám, egyszer úgyis megöllek! – üvöltötte fiatal, kreol bőrű végrehajtó, aki az ütközeten még nem tette túl magát.

- Nos, legalább több jut nekem. Tényleg, Ralph! Azt meséltem már, mit jósolt nekem egy pap, amikor legutóbb Prienben jártunk?

- Még nem.

- Hát azt, hogy egy napon én leszek a legfontosabb személy a világon!

- Ez nem semmi. – mosolyodott el a hallgató.

- Az biztos, hogy amikor ez bekövetkezik, én már nem leszek az élők sorában. – fűzte hozzá Viola.

- Ne mondj ilyet, cica.

- Már ezerszer elmondtam, ne hívj így. Komolyan, mintha a falnak beszélnék…

- Inkább magatokra hagylak titeket. – mondta Ralph, és egy olyan területre sétált, ahonnan egyedül nézhette, amint a Hold fénysugarai a társaira ragyognak. Remélem Verkill, tisztában vagy azzal, amit csinálsz…