4. fejezet

Raxan. A nyugat keresztútja. Egykoron, Animas legtöbb üzletét ezen a településen bonyolították le. Ami felettébb érthető, hiszen a Confiniat Drakannal, illetve a Regiust Wielarannal összekötő utak metszetére építették. Egy ilyen forgalmú csomópont, tulajdonosát megannyi előnnyel felruházná, ezért a Tanács arra a döntésre jutott, hogy egy nemes sem birtokolhatja. Így a közemberek mohó irányítása alá került, akik a meggazdagodáson kívül mást sem tartottak a szemük előtt. A nagy igyekezetbe sokuk pengéje beletört, ám egy valaki mégis diadalmaskodott. Kiemelkedő eredményeivel hamar a város élére állt, amivel párhuzamosan a legbefolyásosabb halandóvá lépett elő. Vagyonának tetemes részét Wielaran házaiba, és fejlesztéseibe fektette, így a nevének tekintélye az évek múltával is fennmaradt. Ehhez persze az is kellett, hogy Odalf Wielath barátságát megszerezze. Saját finanszírozásból építtetett hát egy védőbástyát a tiszteletére, amely olyan stabilra sikeredett, mint a családjának jövőbeli anyagi léte. És a vezetőből tulajdonossá vált Daniel Darkbook esetében, ez egy igencsak észrevehető tény volt… Városát semmilyen fal nem védte, emiatt a szél is könnyen átjárta. Négy terebélyes bejárata bárkit átengedett magán, származásától totálisan függetlenül. Lakóövezetei inkább ideiglenes otthont, mintsem megélhetési helyet biztosítottak, hogy a kereskedők körében az élet még jobban pöröghessen. Elvégre itt minden az aranyról szólt, és ezt érzékeltették is. Mindezek ellenére, Ralph számos jó emléket csatolt a nyitott utcáihoz, ám a zsebében tartott levél másról szólt. Talán itt az ideje, hogy megváljak tőle. Ekkor elővette, és a sorait utoljára még fürkészni kezdte:

Kedves Ralph,

Tudom, hogy az elmúlt időszak eseményei a terveinknek keresztbe tettek, de higgy nekem, nem tehetek róla. Édesapám lelke végleg összeroppant, vigaszát a boron kívül már semmiben nem leli. A hajdanán elképesztő, könyörtelen katona, immár az ital áldozatainak sorait képviseli. Ironikus, ugye? A következménye már kevésbé. Na, de nem is ezért írok, hogy magunkat sajnáltassam, hanem azért, mert elutazunk. Bármennyire is vágyom rá, hogy ismét a szerető karjaid ölelésében legyek, ez most lehetetlen.

Mire a levelet olvasod, mi valószínűleg már Confiniát is elhagytuk, és a Halott hegység kifürkészhetetlen ösvényeit járjuk. Erről jut eszembe, emlékszel még arra, amikor először megcsókoltál? Azon a ködös, esős napon, a város bejárata előtt? Szavakkal képtelenség kifejezni, milyen boldoggá tettél. Azóta is elmondhatatlanul szeretlek, a hiányod napról napra elviselhetetlenebb…

Nos, száz szónak is egy a vége, nagyon vigyázz magadra, és légy elnéző a nagyapáddal szemben, elvégre ő csak a Tanács döntésének tett eleget. A szívem szakad meg, amikor ezt írom, de remélem, valaha látjuk még egymást!

Szeretettel,

I.W.

- Mit csinálsz? – zökkentette ki Teresa.

- Haladnál? – tette hozzá Viola.

- Mindjárt beesteledik. – egészítette ki Shin.

- Elkezdenénk végre? – jegyezte meg John.

- Ralph? – érdeklődött Noel.

- Hagyjátok, kérlek. – fegyelmezte őket Nicolas.

- Nyugodjatok meg, ura vagyok a helyzetnek! – reagált a hirtelen támadásokra Ralph, miközben a levelet a zsebébe visszacsúsztatta. Hallgató révén, a jelenlévők közül ő töltötte be a legmagasabb pozíciót, ezért az utasításokat is tőle várták. Igaz, kissé bizalmatlanul.

Amint besötétedett, a város fényei láthatóvá váltak. Fáklyáik száma a vadállatok elűzéséhez lehet, hogy elegendőnek bizonyult, de Nicolas képességeivel szemben védtelen volt. Mivel, ez a település túlsó végéig kiterjedt, illetve a legapróbb élőlényeken át, egészen a halhatatlanokig, így pontosan tudták, kikkel állnak szemben. Néhány tucat katonával, és az általuk őrzött munkás haddal.

- Akkor, ahogy megbeszéltük. – mondta a hallgató, majd a magas fű takarásában a település felé indult. A mit sem sejtő halandók mellett gyorsan, észrevétlenül beosont, aminek köszönhetően a küldetés gördülékenyen alakult. Ám a neheze még csak ezután következett… A házak mentén, faltól falig sétált, amikor egy röpke hangzavarra lett figyelmes. Közelebb ment, és hallgatózni kezdett.

- Én mondom nektek, jó munkát végeztünk! – kiáltotta egy termetes, kopaszodó férfi.

- Úgy van! Jól beszélsz! – helyeselték a kollégái.

- Igyunk hát ennek a tiszteletére! Egészségetekre!

- Végre, ihatunk! Éljen! – viccelődtek páran, ám a hangulat hamar aláfagyott.

- Szép estét! – köszönt Ralph, feltett kezekkel.

- Ki vagy te? Honnan jöttél? Mit akarsz? – bombázták a kérdéseikkel.

- Nyugalom emberek, csak én vagyok az, Ralph.

- Ralph?

- Ti ismeritek?

- Sosem láttam még.

- Az unokaöcsémet is Ralphnak hívják, bár ő máshogy néz ki, ha jól emlékszem.

- Uh, ez érdekes. Neked mi a neved, barátom? – érdeklődött a hallgató.

- Thomas… Thomas Coaldust.

- Thomas, lenne egy ajánlatom. Mit szólnál, ha a többi munkással együtt most azonnal elhagynád ezt a várost? Cserébe ígérem, nem esik bántódásotok!

- Miről beszélsz, te őrült! – ugrott közéjük a beszédet mondó alak. Ralph látta, hogy meg akarja ütni, így intett a felette repülő Noelnek, kinek a leereszkedése olyan hatásos lett, hogy a közemberek azon nyomban kétségbe estek.

- Őrök! Segítsetek, őrök! – üvöltötték.

- Noel, szólj a többieknek. Véres éjszaka áll előttünk. – adta ki az utasítást a hallgató, némileg szomorúan, valamelyest csalódottan.

- Jooohn! Azt mondta Ralph, hogy támadhattok! – ordította el magát torkaszakadtából a végrehajtó.

- Így én is szólhattam volna… – jegyezte meg Ralph, a fejét csóválva. Ami ezután lezajlott, az egy szóval tökéletesen leírható: Vérfürdő. Aaron Longshot íjász osztagának nyilai könyörtelenül szúrták át az ellenségeik nyaki ütőereit, tengernyi vért hagyva maguk után. Ezt követően a John Bluesky által személyesen vezetett közelharci osztag villámléptekkel rohanta le Raxant, amelynek őrei a kétségbeesés, sokk, és terror érzelmeinek közepette végleg ledermedtek. Hullottak a fejek, a végtagok, vörösre festve ezzel a központba vezető talaj egészét. Néhányan elfutottak, őket levadászták. Néhányan elbújtak, őket Nicolas révén felkutatták, és lemészárolták. Néhányan kegyelemért fohászkodtak, őket Viola von Darken képességével kivégezték. Mindössze egy őrt hagytak életben, aki félelmében összevizelte magát, és olyan szinten remegett, mint ha a Halott hegység legmagasabb csúcsánál, egy heti éhezés után, meztelenül fetrengett volna.

- Figyelj rám, kölyök! – pofozta meg John.

- Szerinted van olyan állapotban, hogy a jöttük hírét egyáltalán felfogja? – érdeklődött Viola.

- Nem néz ki valami túl jól, Vezér. – jegyezte meg Bert Crossbow, a szervezet fizikailag legnagyobb harcosa. Zömök, pocakos testénél csak a sarkától a nyakáig terjedő dús szőrzete jellemezte jobban. A kedvenc fegyvere az édesapjától örökölt számszeríj volt, habár irtózatosan rosszul célzott vele. Még szerencse, hogy a fejszéjének halálos csapásaival ezt kárpótolta.

- Ezt én is látom, Crossbow. Mitévők legyünk, Ralph? – kérdezte John.

- Hadd nézzem. – érintette meg a két arcpofáját a hallgató.

- Kérlek, ne öljetek meg! – könyörgött a fiatal őr, immár sokkal nyugodtabban.

- Nyugodj meg, nem áll szándékunkban megölni. Viszont egy üzenetet kézbesítened kell cserébe. Menni fog?

- Természetesen, bármit megteszek!

- Nagyszerű! A lényege egy mondatban: Raxan városát ezennel bevettük, melyre a jövőbeli igényünket ezáltal letettük… Mit gondolsz, képes leszel rá, hogy megjegyezd?

- Igen. Raxant bevettük… a jövőben az igényünket letesszük.

- Majdnem… Viola, leírnád neki valamire?

- Persze. Rögtön jövök. – válaszolta a végrehajtó. Rövidesen aztán, az üzenettel a zsebében szabadjára engedték foglyukat, aki egy kanca hátán tüstént Regius irányába vágtatott. A hullákat egy kupacra hordták, és meggyújtották. Az égett bőr rettenetes szagot árasztott magából, de még mindig jobban jártak, mintha a rothadó tetemek állott bűzével, és fertőzéseivel kellett volna szembenézniük. Míg a társai megvitatták, milyen eredményes munkát végeztek, addig Ralph szimplán a tüzet bámulta. A tüzet, mely oly kegyetlenül perzselte szét a halandók maradványait, mintha a világ összes haragját irántuk táplálná. Mennyi halál a semmiért… Nos, ez nem teljesen igaz, hiszen ők valóban elfoglalták Raxant.