Verkill a barátjára nézett, de nem értette. A szemei mögött rejtőzködő érzelmek valami olyasmit sugalltak, ami váratlanul érintette. A francba! Erre miért nem gondoltam? Ha egy halhatatlan, csak a gondolataival képes kommunikálni, természetes, hogy kötődni fog ahhoz, aki megérti…

- Elhoztad Miria Ridert? – kérdezte a fekete köpenyesek vezetője, amire Cloudius egy lassú, mély pislantással válaszolt. – Köszönöm. Mihez kezdenék nélküled?

A folyosó üresen állt, amikor Verkill elhagyta a szobát. Léptei közben azon rágta magát, miként oldhatná meg a barátjánál kialakult problémát. Ekkor történt, hogy Rose kinyitotta a Kastély bejárati ajtaját, és Verkill felé szaladt. Ő reflexszerűen arrébb ugrott, így a kishölgy a saját lábában megbotlott, majd egy hatalmasat esett. Normál esetben felsegítette volna, de most átlépte, és rögvest továbbsétált.

A stratégiai terem tekintélye szinte eltörpült Miria Rider személye mellett. Ha a halhatatlanok közül valaki is felsőbbrendűnek tűnt, akkor ő igen. Ezt Verkill is látta, valamint tiszteletben tartotta, ezért mielőtt előrelépett egyet, mélyen meghajolt.

- Mennyire hiányolom Odalf Wielatht. A bölcsességét, a kedvességét, a megértését. – mondta az úrnő, mialatt festményt simogatta.

- Én is, úrnőm. Én is.

- Verkill Wielath, rég láttalak.

- Bizony, úrnőm. Azóta három hosszú esztendő is eltelt, de a szépsége egy cseppet sem változott. – felelte Verkill, aminek hallatán Miria elmosolyodott. – Animas viszont igen.

- Sajnálatos módon, nem a megfelelő irányba.

- Egyáltalán nem, úrnőm. – reagált rá Odalf unokája, valamelyest feszülten. Ezután mindketten az ablakhoz sétáltak, és Wielhasra tekintettek. – Igaz, kissé nehézkesen, de megkaptam az üzenetét.

- Remélem, Mary Bloodnak nem esett baja.

- Nem, úrnőm.

- Örülök, hogy ezt hallom. A látomásom egészét nem adtam át neki, így inkább elmesélem.

- Rendben.

- Hét nappal ezelőtt, szokatlan képek kerültek a szemeim elé. Egy csodaszép, hosszú, fekete hajú hölgyet láttam, amint egy levelet átnyújt neked, Verkill Wielath.

- Ez különös… – vágott közbe Verkill.

- Igen, de itt még nincs vége. Miután elolvastad, döbbenet ült az arcodra, és a következő szavakat hangoztattad: Tudom, ki az Ezüst Pap.

- Micsoda? – csodálkozott a fekete köpenyesek vezetője. – Ez hol történt? Mármint, ez hol történt, úrnőm?

- Hagyjuk a formalitást, Verkill Wielath. Ha az emlékeim nem csalnak, ezen a helyen már jártam, ám nem a saját akaratomból. Ismered azt a város, amit úgy hívnak, Nemorosa?

- Exitas fővárosát?

- Igen.

- Rengeteget hallottam róla, de még sosem láttam.

- Úgy tűnik, oda vezet az utad.

- Szóval úrnőm, akarom mondani, ah, bezavarodtam. Tehát, azt szeretné, hogy magára hagyjam Animast, és vele együtt William Soulast is?

- William miatt ne aggódj, ha segítségre szorul, én a rendelkezésére állok. Neked az Ezüst Papra kell összpontosítanod, akinek a befolyása napról napra nő.

- Értem. Régóta emésztem már rajta magam… Úgy tűnik, eljött az ideje, hogy pontot tegyek a keresés végére.

- Mindezidáig mit tudtál meg róla?

- Nem sok mindent. A leghasznosabb információt Nicolas Bloodtól kaptam, aki azt állította, hogy az Ezüst Papot valaki személyesen is ismeri.

- Ki lenne az?

- Lucas Blood.

- Dracus Blood fia?

- Igen, de egyelőre még semmit nem szedtünk ki belőle. Ezen kívül, az úrnő öccse, Jones rukkolt elő egy levéllel, amiről végül kiderült, hogy csak a csapdája része.

- Őszintén sajnálom, hogy ekkora csalódást okozott neked! Amikor meghallottam, hogy az általad vezetett fekete köpenyesekhez szegődött, legbelül megkönnyebbültem. Aztán jött ez a fordulat… Miért nem képes egyszer is jót cselekedni? – fakadt ki Miria, ami Verkillt szokatlanabbul érintette, mint Jones árulása.

- Azok vagyunk, akinek születtünk.

- Talán igen, Verkill Wielath, talán nem. A lányom hogy van? – reagált rá az úrnő, immár ismét nyugodtan.

- Teresa? Nagyszerűen. Rendkívül gyönyörű, és kifejezetten éles eszű, tehetsége a harcmezőn pedig egyedülálló. Csak ne lenne olyan forrófejű…

- Nem tehet róla, hisz Williamre ütött.

- Tudom. – válaszolta Verkill, amin mindketten elnevették magukat. Igaz, csak finoman. – Szeretné, ha idehívatnám?

- Mindennél jobban, de nem tehetem. – szomorodott el Miria.

- Ahogyan óhajtja.

- Inkább arra válaszolj nekem, Verkill Wielath, mikor utazol délre? – vágta hozzá az úrnő, szúrós szemekkel.

- Amint egy rám hárult feladatot megoldottam.

- Segíthetek benne?

- Nem szükséges, úrnőm. Már közel állok hozzá, hogy megfejtsem. Kimondottan közel.

- Ezt örömmel hallom. Szólnál Cloudius von Darkennek, hogy visszavihet?

- Természetesen. – válaszolta Verkill, majd kilépett a teremből, és a keresésére indult. A találkozó vége elég feszültre sikeredett, de összességében eredményesen zártuk. Úgy látszik, egy dologban nem hazudott Jon: A nővérével tényleg nem könnyű boldogulni…

A nap hátralévő részére, Verkill a szobájába vonult, bár szívesebben folytatta volna, amit Maryvel elkezdett. A barátja miatt nem tehette, és ezt maximálisan be is tartotta. Ahogyan az ágyán feküdt, és a mennyezetet bámulta, a megoldatlan szálak szép lassan az őrületbe kergették. Addig őrlődött rajtuk, hogy az idő elrepült felette, a Hold leváltotta a szorgalmasan tüzelő Napot, ő pedig végül elaludt.

Álmában nyolc esztendős lehetett, bár ilyenkor sok minden összemosódik. Regius itt még pompásan festett, de ez valahogy nem érdekelte. Ebben az is közrejátszott, hogy a természetes jelenség árnyékában a hiányérzetéből fakadt megbecsülés, vágy, valamint düh érzelmei még nem alakultak ki nála. Ám akkor miért nézett annyira lenézően, gyűlölettel teli szemekkel a nagypapájára? Édesanyjával mi történt, hogy sohasem láthatta? … Az egyetlen barátja a jobbján állt, amikor Ralph a nyakába ugrott. A pöttöm kisfiú, aki mindössze négy éve született, most a bátyja karjai közt vigyorgott. Az ő hajszíne a világosbarnának egy halványabb árnyalatát tükrözte, míg a szemei már majdnem feketének tűntek. Miközben Verkill az öccsének újdonsült kardforgatási, és vívási technikáit mutogatta, egy félhosszú, fekete hajú, kreol bőrű férfi üdvözölte őket, aki Cloudiusra meglehetősen ráförmedt. Ezt a személyt Adam von Darkennek hívták, és a Tanács egyik tagjaként, Odalf Wielatht kereste. A kicsi Verkill az összes mozdulatát követte, mialatt a testvérét szórakoztatta. Egyáltalán nem vette jó néven, hogy sugdolóznak, és valószínűleg róluk beszélnek, így a kardját eltette, és feléjük indult.

- Verkill, drága Verkill. Azt hitted, végleg elfelejthetsz engem? Oh, drága Verkill…

A szokatlan hangok után az álom folytatódott, ám közben Verkill felnőtt. A helyszín, és a szereplők változatlanok maradtak, kivéve a nagyapját, akinek a feje Adam von Darken kezében lógott. Mi ez? Mit is látott valójában? Ez vajon hogyan következhetett be? Miért nevet a Tanács tajga ennyire önfeledten? Miért véres a pengéje teljes egészében? Igazából, erre az egyre tudta a választ. Tudta, de nem tett semmit. Megfordult, és a testvére szemrehányó tekintete alatt elsétált, a barátja pedig követte. Miután kilépett a Tanács palotájából, egy fehér csuhás, ezüst maszkos személybe botlott, de mielőtt beszélgetésbe elegyedhetett volna vele, felébredt.

 - Mi a franc volt ez? – sóhajtott fel Verkill, miközben a ruhája az izzadság tengernek köszönhetően csatakos lett. Megmosakodott, átöltözött, majd egy késő éjszakai sétára indult, hogy kiszellőztesse a fejét.

Wielhas aludt, aminek a fekete köpenyesek vezetője kifejezetten örült, hiszen ő csakis csendre, és nyugalomra vágyott. Na meg arra, hogy a sorozatgyilkost végre megtalálja, Cloudius és Mary esetét megoldja, az Exitasi útján túlessen, és végül megfejtse, hogy miről is szólt ez az álom, valamint ki is az Ezüst Pap. A francba!

- Te vagy az, Verkill? – szólította meg Shin, aki szintén gondterhelten bandukolt.

- Igen, de te hogyhogy ébren vagy, Shin? – kérdezte a vezetője meglepetten.

- A tehetetlenségem kikészít!

- Miért mondod ezt? Történt valami Raxanban?

- Raxanban, Regiusban, Drakanban. Akárhol járok, a gyengeségemnek hála könnyedén legyőznek…

- Szóval könyörtelen, és erős szeretnél lenni?

- Igen.

- Öltél már embert a puszta kezeddel, az érintéseddel, a képességeddel?

- Még soha, karddal is csak néhányat.

- Megváltozol majd, ha megteszed, és nem feltétlenül a helyes irányba.

- Ez a célom! Olyan könyörtelen akarok lenni, mint te.

- Ezt én meg tudom tanítani neked, de jövőben bánni fogod. Csak akkor jössz rá, mit veszítettél, ha már nem rendelkezel vele. Ezt sose feledd!

- Nem fogom, ígérem.

- Mielőtt beleegyeznék, alszom még rá néhányat. Rendben? – Shin bólintott, utána különváltak. Már, ha egyáltalán képes leszek arra, hogy elaludjak…