Negyedik rész

- A senor épp vadászni indul – makacsolta meg magát a Don Diego villája előtt strázsáló libériás katona – Nem ér rá a magadfajta ágrólszakadt kérelmezőkkel törődni.

Floriannak hirtelen elege lett. Egyhuzamban lovagolt végig három óra hosszát, a sebe kegyetlenül lüktetett, és erősen gyanította, hogy át is vérezhetett rajta a kötés. Úgy vélte, egyetlen meggondolatlanságért – vagyis azért, hogy ittas fővel majdnem nyakát szegte, Don Fernando pedig megmentette – már így is bőven megfizetett. És Don Magdalenának és egykori szerelmesének ugyan örömmel segít, de a levél körüli bonyodalmakat kezdte felettébb sokallni. Azonban, ám legyen, elviseli. Hálából.

De hogy mindennek a tetejében még meg is alázzák?

- Nem vagyok kérelmező, és meglásd, lesz még idő, amikor előttem fognak hódolni!

Igaza lett; alig egy esztendő telt belé, és a fiatal költőt szárnyára kapta a hírnév.

- A drága senorodra pedig szakadna a dögvész, ha mulatni megy, míg hű emberei szenvednek érte!

- Tán te volnál az a hűséges szenvedő? – röhögött fel a strázsa.

„Don Fernandóra gondoltam, de éppen én is lehetnék” – gondolta a combsebétől szenvedő Florian; könnyedén elfeledkezve róla, hogy azt bizony egyedül a saját könnyelműségének köszönhette.

A strázsa váratlanul megunta a közjátékot, s már emelte az öklét, hogy elűzze az alkalmatlankodót, amikor erőteljes bariton harsant mögöttük.

- Mi folyik itt? Tőletek visszhangzik az összes alsó folyosó.

Don Diego jóvágású arcán nem annyira bosszúság, inkább csak kíváncsiság tükröződött, ahogy egyikükről a másikra pillantott. „Milyen fiatal”, hökkent meg a Floran, ahogy alaposabban megnézte az arcát. Valahogy mindig Fernandóval egykorúnak, vagy még idősebbnek képzelte.

- Senor, ez a szemtelen csavargó – kezdte volna az őrszem nagy garral, azonban Don Diego leintette.

- Csak beszélni akar velem, úgy hallottam. Ez még nem bűn. Eredj, és szólj a lovásznak, hogy később megyek majd vadászni. Te meg gyere velem – intett Floriannak, maga elé engedve a fiatalembert.

A vándorköltő először meglepődött a szokatlan udvariasságon, de hamar ráébredt, hogy sokkal inkább az óvatosság hajtotta a senort. Ha ő esetleg bérgyilkos volna, ebből a helyzetből nehéz dolga lenne.

Hosszú út vezetett a senor szobájába, s végig némán tették meg. A fiatalember nem gondolta volna, hogy a villa viszonylag egyszerű külsője folyosók és lépcsők ilyen bonyolult szövevényét rejti. Mikor végre rájuk zárult Don Diego magánterének ajtaja, a senor a kandallópárkánynak támaszkodva hanyagul intett vendégének.

- Nos? Mik azok a fontos hírek?

Florian kihámozta zekéje rejtekéből az összesodort pergament.

- Don Fernando küldött, senor.

A nemesúr megrezzent a név hallatán.

- Már régóta várok rá. Miért nem ő jött?

- Sietett, ahogy tudott, de megmérgezték.

- Hogyan?! – tört ki a senor, arcára világosan kiült a megrendülés – És… a méreg…

- Túlélte. Legalábbis élt, amikor eljöttem és azt mondta a felcser, hogy élni is fog. Még nem volt ereje egy ekkora úthoz. De felépül, csak pihennie kell.

- Istennek hála – suttogta maga elé Don Diego. Pillanatnyi elgyengülés, a következő szemvillanásban már ismét energikusan nyúl a pergamenért – Egyébként miért pont rád bízta?

Florian már kezdte unni ezt a kérdést. „Mintha mindenkit meglepne még csak a puszta tény is, hogy egyáltalán rám mernek bízni effélét!” – füstölgött magában, de persze azért tisztelettel válaszolt.

- Útitársak voltunk, megkedvelt és mivel ő nem ülhetett nyeregbe, nem volt sok választása.

Túl sokáig állt egy helyben és váratlanul éles fájdalom cikázott át a lábán. Don Diego figyelmét nem kerülte el sem a fészkelődése, sem az arcán átvonagló fintor.

- Megsebesültél? Talán a levél miatt?

- Igen, megtámadtak. Ami a másik kérdését illeti, senor… elhinné, ha azt mondanám: igen, de én hősiesen megvédtem?

A nemesúr elfojtott egy mosolyt, ahogy végigmérte Floriant.

- Nem hinném. Ülj le egyébként – intett a kandalló előtt álló karszék felé – Látom, hogy nem vagy jól. De ha nem a levél volt az oka, akkor mi történt?

- Sok bor és változó szerencse a kockák mellett – rogyott le a fiatalember hálásan a székbe – Még csak azt sem tudom, végezni akartak-e velem. Mindenesetre a pénzem elvették.

- Mennyit?

- Egy-két maravédi, ha lehetett. Előtte alaposan… khm… kimulattam magam, sokkal több nemigen maradhatott.

- Meg sem próbálsz többet kisajtolni belőlem? – villant rá megújult érdeklődéssel a sólyomtekintet. Florian erre talpra kecmergett, lekapta a fövegét, s cirkalmas, széles karlendítés kíséretében féltérdre borult. Igaz ugyan, hogy a hatást némileg tompította fájdalomtól görcsbe ránduló arca; de azért hősiesen kikényszerített magából egy hetyke mosolyt.

- Az más, kegyelmes uram. A magamfajta csavargó mindig hálásan fogadja az adományokat.

Don Diego minden gondja ellenére elnevette magát, méghozzá olyan harsányan, hogy visszhangzottak a falak.

- Kezdem megérteni, miért bízott benned Fernando. Ritka madár vagy, remélem, tudod,

- Sokan mondták már, bár kétlem, hogy mindegyikük dicsérni kívánt volna.

- És honnan veszed, hogy én azt kívánom?

Florian elpirult, de a következő pillanatban már rávágta a feleletet.

- Nem csak Don Fernando ismeri jól az embereket, senor.

- Akárhogy is, jó szolgálatot tettél. Mindannyiunknak – komolyodott el ismét – Tudod, mi áll a levélben? – fűzte hozzá, miután átfutotta hűséges katonája sorait.

- Részben. Sok ember élete és boldogsága függ tőle.

- Úgy van. Fernando kiderítette, hogy pontosan mit forral régi ellenségem és birtokszomszédom, Don Luíz. Mi ketten mindig is ellenségek voltunk, egy időben folytonos háborúság folyt a határainkon. De amit most tenni készül, az nagyságrendekkel komolyabb az eddigieknél. Ki akarja fosztani a carmonai nagy vásárt. Ez már önmagában is főbenjáró, hogy egy spanyol grand ilyesmire vetemedjék – csapott ököllel a kandallópárkányra –, de neki ez nem elég. Haramiákat bérelt fel, ha őszinte akarok lenni, nincs egyedül az ötletével, más nemesek is megtennének hasonlót. De ő rám akarja majd kenni az egészet! Még ma útnak indítom egy-két emberemet szekéren, mintha csak a vásárra igyekeznének – mondta, inkább csak magának, mintegy hangosan gondolkozva – Ez a legrövidebb módja, hogy feltűnésmentesen értesíthessen a carmonaiakat.

- Mehetek én?

Don Diego meghökkenten s némileg gyanakodva méregette.

- Miért?

- Személyes ügy – válaszolta Florian mereven. A senor váratlan, vad kirohanása azonban sebesen lehámozta róla az elegáns nyugalmat.

- Nem a te személyes ügyed! – csattant fel – Országos ügy, amelyen egy város meg a vásározó tömeg, meg sok más ember sorsa fordul meg! És amelyen mellesleg már hónapok óta dolgozunk, Fernando meg én! Most végre-valahára Isten segedelmével a saját csapdájába zárhatnánk azt a férget, és erre te még személyes ügyről povedálsz itt nekem?

A fiatalembernek meglehetősen színes válaszok tolultak a nyelvére, de még idejében visszanyelte őket, s engesztelően meghajolt.

- Bocsásson meg, senor. Nem Carmonában van személyes dolgom, hanem másutt; de reméltem: ha a városba elviszem a hírt, talán megengedné a senor, hogy az a szekér továbbvigyen. Vissza abba a faluba, Don Fernandóhoz.

- Persze, persze – legyintett türelmetlenül – Majd küldök futárt hozzá. Majd, ha Carmonában minden rendben lezajlott. Más se hiányzik, minthogy félholtan idecsörtessen…

A nyers szavakon őszinte aggodalom sütött át; ahogy azonban a feszengő Florianra pillantott, ismét bizalmatlanul vonta össze a szemöldökét.

- Ki vele, mit akarsz tőle. Miért kell mindenáron visszamenned hozzá? Hiszen magad sem vagy egészen jól.

„Ha én szerinted úgymond nem vagyok egészen jól, akkor Ádám és Éva bűnbeesése csupán gyermekcsíny volt!” – füstölgött magában Florian – „Mondhatni, pokolian fáj a sebem. Meg minden egyebem.”

- Valóban, senor – préselt ki magából mindezek helyett egy reményei szerint udvarképes mosolyt – Éppen ezért volnék hálás, ha én utazhatnék azon a szekéren. Nyeregben nem hiszem, hogy kibírnám az utat. Márpedig kell, mert megígértem. Don Fernandónak is, hogy visszatérek, meg másvalakinek is, hogy felkeresem őt.

Indulatosan harapott az ajkába; ez utóbbit már nem akarta közölni a nemesúrral. Azonban zaklatott volt, kimerült s a combját hasogató fájdalomtól émelyegni kezdett – és már csak arra vágyott, hogy pár órára elnyúlhasson egy puha ágyon. Vagy akár szalmazsákon; csak végre egy kis időre elmenekülhessen testi-lelki bajai elől.

Don Diego ez egyszer nem csapott le a meggondolatlanul elejtett félmondatra, bár kétségtelenül felfigyelt rá. Dona Magdalena, jutott eszébe a senora neve. Ki tudja… hiszen a váratlan hírnök csak az ő otthona felől érkezhetett. A bátor, szellemes, tragikus sorsú senora, aki szeretett hitvese halála után hetekig ki sem lépett elsötétített szobájából… azután meg hónapokig vadul vetette magát mindenféle mulatságba és mindenkinek odaadta magát, aki egy kicsit is kívánta. Kész csuda, hogy az egyház a puszta szavakon túl nem ártott neki; bár épp elég kegyetlenek voltak a prédikációk is. Volt azokban szegény asszony minden, Jezabeltől kezdve Putifárnén át minden. Pedig csak a fájdalmától akart menekülni, gondolta Diego, még ha vétkes úton tette is. Azután vége szakadt ennek is, és a senora azóta a tanulmányainak és ispotályának szentelte magát.

Meg Fernandónak. A pletyka sokfélét összehordott róluk, de ő, Diego, sosem tudta meg: szeretők lettek-e azok ketten. Csak azt sejtette, hogy hűséges katonája őszintén megszerette ezt a különös asszonyt – és sejtelme bizonyossággá érett, amikor egy szeles, kora márciusi reggelen elébe állt s kérte engedélyét: bocsássa el egy időre szolgálatából, mert feleségül kérné Magdalenát.

Diego arca még most is felforrósodik a szégyenkezéstől. „Milyen fiatal voltam még” – gondolta – „Fiatal, ostoba és önző. Mintha évtizedekkel ezelőtt lett volna. Pedig alig két esztendeje csupán.”

Akkor kapta meg a levelet, amely az Újvilágba szólította, a frissen kinevezett alkirály kíséretébe. És bár beleszédült a büszkeségbe és a hírnév reményébe, azért félt is. És mindenáron maga mellett akarta tudni a hű Fernandót.

Mindenáron.

Saját akkori, kegyetlen szavai azóta is sokszor kísértették. „Velem jössz az Újvilágba. Eszedbe sem jut megházasodni; ha pedig bármit megpróbálnál akaratom ellenére cselekedni, úgy teszek róla, hogy Dona Magdalenának meggyűljön a baja az inkvizícióval.”

Nem gondolta egészen komolyan; valójában sosem jelentette volna fel az asszonyt. Sem bárki mást, leszámítva azt a féreg Don Luízt. De persze mindezt Fernando nem tudhatta és a puszta lehetőség is elég volt, hogy megtörten beleegyezzen az utazásba.

Két évvel később, hazatérve Spanyolhonba már nem akadályozta szerelmüket. Pedig alig ugrottak le a nyeregből, úgy, ahogy voltak, csatakosan és kimerülten, máris hallgathatták a háznép híradásait: a szomszéd grand ismét csak fosztogatja a határt, elszemtelenedtek a nagyerdei haramiák is, valószínű, hogy egy nagyúr is összejátszhat velük, másképp nem volna mindig olyan szerencséjük… Egyszóval akadt gond elég, de ő mégis bátorította hű emberét a lánykérésre. Hogy elutasították-e vagy végül meg sem próbálta, azt Don Diego már nem kérdezte. És az elmúlt hónapok hajszájában csaknem meg is feledkezett róla… csak most, Florian sejtelmes szavai idézték fel ismét a senora ködbe vesző alakját.

- Az a valaki… egy nő, igaz?

- Igen – ismerte be a fiatalember röpke tétovázás után – De többet nem mondhatok.

- Pihenj pár órát, mert látom, rögvest összeesel, még ültödben is. De még alkonyat előtt útra kelsz és üzenetet viszel Carmonába. Utána meg… tedd, amit kell.

***

A tovakocogó szekér árnya remegett a forró alkonyatban; az álcaként felpakolt posztótekercsek között elgyötörten nyúlt el a vörhenyesszőke fiatalember. Alig volt hűvösebb, mint délben, s az éjszakától sem remélhetett enyhülést.

Az ódon kövek megszítták magukat napfénnyel; ahogy Don Diego kósza fuvallatot keresve kihajolt az ablakon, a párkány szinte égette a kezét. Az Újvilágban voltak ennyire lázas, hosszú napok; rohanták meg ismét az emlékek.

Újvilág… a perzselő nap alatt hamar felforrt a vér s nemcsak azok a különös, tüskés-pufók növények tenyésztek dúsan, hanem a cselszövés is. Lázadás tört ki a birtokon; az indián szolgáktól indult, de hamarosan spanyol közkatonák is csatlakoztak.

Természetesen nem az volt az első harc életében, de a korábbiak csupán könnyű gyakorlatnak tűntek emellett. A bomló vér szaga a perzselő nap alatt… és a lovagiasság teljes hiánya.

Fernandónak köszönheti az életét. Sarokba szorították, egymaga próbált védekezni három ellen… akkor ért oda Fernando. Összevillant a tekintetük; egy dermesztő pillanatig látta az arcán a habozást… azután katonája a lázadókra rontott, s ketten együtt hamar lebírták őket.

Később, amikor ő és az alkirály igyekeztek kideríteni: mi és kik robbanthatták ki a zendülést, Fernandót is hívatták.

- Mit kívánnak tőlem, senores?

- Gyakran forgolódsz közkatonák közt – jegyezte meg az alkirály – Megtudtál valamit?

- Azt, hogy nem elég a zsold. Nem hinném, hogy ez olyan meglepő hír volna a senorés számára. Bár igazán furcsa alkímia ez, azt meg kell hagyni: arany- és ezüstföldeken járunk, mondják, de az arany, ahelyett, hogy helyre kis maravédikké alakulna, hogy-hogy nem… eltűnik.

- Sokat merészelsz! – fortyant fel amaz – Talán lopással mersz vádolni?

Ha lett volna hozzá bátorsága, azért ő, Diego, nagyon tudott volna nevetni Fernando látványos értetlenségén. De persze az alkirály előtt nem tehette.

- Én nem vádolom, dehogyis. Én csak azt mondtam: a zsold hiánya örökös katonapanasz. Nem hittem volna, hogy számít.

- Minden kiejtett szót hallani akarok! Minden egyes panaszt!

Fernando sztoikusan bólintott.

- Irigylem a szabadidejét, senor.

Akkor Diego már azon volt, hogy közbelép. Katonájának láthatóan minden mindegy volt, mintha készakarva provokálná az alkirályt, akibe pedig szemernyi nagyvonalúság sem szorult. Ezúttal azonban nem fogta fel a sértést.

- Hát azon nem nagyon van mit irigyelned! Pont a magadfajták miatt, akik segíthetnének, de nem teszik!

- Dehogynem teszem, engedelmével. Harcoltam becsülettel. Megvédtem a parancsnokomat is.

- Áh, igen, igen – élénkült fel az alkirály – Azt mondtad, kevés a zsold, igaz-e? Itt a jutalmad a bátorságodért – hajított az asztalra egy frissiben előhúzott, gömbölyű kis erszényt. A helyére taszított fiókban támadt csilingelés érdekes válaszokat mesélt az újvilági aranyak alkímiájáról – És lesz több is, ha segítesz. Akár… rangban is emelkedhetsz. Nos? Van mondandód a lázadásról?

- Van. Ha annak a tartalmát a „lesz több is” tartalmával együtt kiosztja a katonák közt, talán elviselhetőbbnek fogják találni. Az életüket – fűzte hozzá az utolsó két szót épp annyi tétovázás után, hogy még ne lehessen felelősségre vonni miatta… de az alkirály is értse a célzást.

Értette is. Burgundivörös fejjel ugrott fel, s mindkettejüket kihajította a teremből.

- Miért, Fernando? – kérdezte később Diego – Miért segítettél? – Éjjel volt, a csillagok úgy izzottak, ahogy szeretett spanyol ege alatt sosem. Alig enyhült a forróság, emlékszik, merev, előkelő öltözékében hogy irigyelte a szolgák könnyű ruháit. Csatlakozott az őrjáratát végző Fernandóhoz; az komor egykedvűséggel fogadta.

Ahogy voltaképp mindezt azóta, hogy Sevillából kifutott velük a hajó.

- El honor, senor.

Becsület… néha úgy véli, a legspanyolabb szó.

- Értem. Uradat megvédeni a becsület parancsa, nem több. Még ha ő méltatlan is rá.

- Senor bátor ember és jó parancsnok.

Teremtő Ég, milyen fojtogató is volt a keményített nyakfodor.

- Bocsáss meg, Fernando – szakadt ki belőle – Bocsáss meg, amiért megakadályoztam az esküvőtöket. Szükségem volt rád és önző voltam. De azt akarom, hogy tudd: valójában sosem adtam volna fel nekik Dona Magdalenát.

- Tudom.

Fernando pillantásától a forróság ellenére is megborzongott.

- Másképp el honor sem számított volna már nekem.

- Akkor hát miért nem szegültél ellen? Ha tudtad: úgysem ártanék neki?

- A senorban megbíztam. A saját emberismeretemben már nem.

Áldott az éjszaka, amely elrejti a szégyen verességét. Keserű megaláztatás a magafajtának, hogy képtelen viszonozni mindazt, amit ettől az embertől kapott.

- Engedélyt kérek az alkirálytól a távozásra – határozta el hirtelen – Hazatérek és velem tarthatsz, ha úgy kívánod.

- Senornak rangot ígértek. Kitüntetést.

- Nekem otthon van dolgom.

Pillanatnyi remény; egészen megfiatalodott tőle Fernando viharvert arca. Azután ismét összeborultak rajta az árnyak.

- Csak a régi mesékben élt olyan asszony, aki évekig várt a hajós szerelmesére. Ulysses legalább a férje volt… én még az sem vagyok.

Ismét az a megalázó szorítás a torkában. Most először kísértette meg a gondolat, hogy talán az eretnekek jogosan vetik meg a gyónást. Ugyan miféle penitencia feledtetheti, hogy képtelen jóvátenni a hibáját?

És vajon mekkora dicsőség kell hozzá, hogy ő maga elfeledje: egy közkatona ma nagyobb volt nála?

- Beszélek az alkirállyal – vetette oda búcsúzásképpen – Holnap hajnalban kifut egy hajó; úgy készülj.

Fernando is búcsúzott, már a maga módján: tisztelgésre emelte a fegyverét.

És közben egyenesen ura szemébe nézett. Tiszteletadásai során most először, amióta útra keltek az Újvilág felé.

Don Diego akkor értette meg, hogy katonája megbocsátott neki.

A második bizonyosság már a hajón érte. A karavellát hazafelé sodorta a szél, s ők ketten álltak a korlátnál. Fernando szokása volt, már az első út során is szédülésig tudta nézni a fény csillogását a hullámokon… s most egyre többször csatlakozott hozzá ő is.

- Miért beszéltél úgy az alkirállyal? Nem mondom, megérdemelte; de talán érdemes lett volna közölni vele, amit akar. A gorombaságok mellett.

- Nem tudok sokat – vont vállat Fernando – Ha tudtam volna, hogy bizonyosan lázadás lesz és azt is, hogy mikor, jelentem. Kötelességem, nem számít, mit gondolok. De nem tudtam. Csak a lázongást hallottam, kusza terveket… panaszt. És tudtam, hogy amennyiben lázadás lenne, kik vezetnék. Ők már halottak voltak, elestek a harcban. A többiek… hiszen a közember csak bábu. Pernye a szélben. Miért rajtuk vegyen bosszút az alkirály? Így is vérfürdő volt. Egyhamar nem kell ott újabb zendüléstől tartani.

Sose érezte korábban, milyen csípős a tengeri levegő. Pedig most marta a szemét… legalább annyira, mint a puszta tény, hogy Fernando neki első szóra elmondott mindent, amiért az alkirály vagyonokat fizetett volna.

- Kevesen utasították volna vissza – ha nem is a vagyont, de legalább a rang ígéretét.

- El honor, senor – hangzott az örök felelet – Talán akad még olyan hatalom ebben a mi különös, éjjel-nappal napsütötte országunkban, akinek ez is becsület – Meg aztán – kúszott még ajkára a régről ismert gunyoros mosoly – tudja, senor, én igazán, nagyon egyszerű ember vagyok. Egyszerű vágyakkal, például szeretek jóízűen aludni meg enni. Félek, a nagyemberség még el találná rontani mindezeket… vagy ha nem is a rang, de a hozzá vezető út bizonyosan.