Hatodik rész

Florian mozdulatlanná dermedve simult az árnyakba borult házfalhoz. A vén kövek még mindig a nap forróságát árasztották, de a fiatalembert éppúgy rázta a hideg, mint az elmúlt télen, amikor egy éktelen viharban meghűtötte magát.

Nem sokan nézték volna ki belőle, de valóban tudott lőni; méghozzá kitűnően. Igaz ugyan, hogy csak mintegy unaloműzésből tanulta meg, amikor egy, a menyegzőjére hazaigyekvő zsoldoshoz csapódott végtelen utazásai során. És felettébb élvezte a megfeszített figyelmet s utána a magasba szökő, bár, igaz, tét nélküli izgalmat, azt a pár szemvillanást, míg a célba csapódott a lövedék.

Tét nélkül; épp ez a gondolat rántotta most görcsös remegésbe az ujjait. Mert még sosem volt rá szükség, hogy valódi harcban próbálja ki tudományát. Rövid életében mindeddig sikeresen elkerülte az effélét, és ha bármi választást hagytak volna neki, most is ugyanúgy tett volna. Lehetőség szerint minél szélesebb ívben.

- Don Luíz! – Fernando úgy vágta támadója arcába a nevét, mint valami sértést – Mit keresel te itt?!

Amaz felnevetett s a rettegve lapuló vándorköltő beleborzongott a fegyverektől oly idegen hangba. Sokféle kacagással találkozott már, s akadt köztük kifejezetten rosszindulatú is – azonban ez a mostani, ez más volt. Kegyetlen, futott át először fején a szó, de kisvártatva kiigazította magát. Nem, nem egyszerűen csak kegyetlen; ez annál sokkal baljósabb.

Örömtelen.

Lélektelen.

Üres.

Olyan ember nevetése, aki megveti magát is és a világot is – de ahhoz már nincs benne se elég szellem, se elég szív, hogy filozófusmódra őszinte derűvel tudjon kacagni mind a kettőn.

Ennek az embernek még a vidámsága is csak olcsó látszat.

- Ostoba kérdés, Fernando! Ha félholtan is idevonszoltad magad, akkor úgyis tudod a választ.

- Csak az lepett meg, hogy személyesen vagy itt!

- Üzentem Péreznek – vijjogott fel ismét az a hamis, már-már tébolyba hajló derű – És eljön, vagy ő, vagy egy közeli embere. Ő meg majdnem annyi, mintha a király személyesen jönne el! És én látni akarom a pillanatot, amikor a törvény térdre kényszeríti majd a te szeretett… szukafattya… uradat!

Zihálva ugrott félre Fernando döfése elől. Sikerült neki, bár éppen csak hogy, s verítéktől síkos ujjai közül kicsúszott a kardmarkolat. Balszerencséjére azonban a lendület Fernandót is továbbvitte, s a drága toledói acél rezegve állt meg egy vályogfalban.

Nem ért rá törődni vele, egyetlen hajlással bukott le a földre, a válla felett átsüvítő tőr így is felhasította a zekéjét. Valahonnan távolról hallotta Florian rémült kiáltását, „ha túlélem, fiam, esküszöm, hogy felképellek”, futott át a fején, „más se kell még nekem, mint hogy téged is védenem kelljen. De hát ott a kezedben az az átokverte pisztoly, miért nem lősz már, az istenért, nem érdekel, ha engem meg is sebesítesz, de találd már el végre ezt a kurafit! Mielőtt ő végez velem.”

Ami Fernando és ellenfele között forrt, az már nem vívás volt; leginkább arra emlékeztetett, amit túl sok bor után részeg szerencsejátékosok a kocsmák asztalai között tudnak előadni. A dulakodássá silányodott harcban a támadó nyakán félrecsúszott a zeke, felfedve a hajlatot, ahol a nyak és a váll találkozik. „Ha azon a tájékon eltalálsz valakit, a szétrobbanó csont valószínűleg akkor is széttépi az ereket, ha a golyó megkímélné őket”, hallotta váratlan élességgel a zsoldos szavát, aki egykor a kezébe adta a fegyvert. „Persze a törzs a legkönnyebb. De viselhet vértet; s ha nem visel, akkor sem biztos, hogy rögvest összeesik. Te kiváló céllövő vagy, fiú; ha egyszer igazán bajba kerülnél, célozz a nyak tövére.”

Milyen rég’ nem lőtt már, mégis, meglepő élességgel tolulnak fel az emlékek. Az apró izmok rándulása a szeme tövében, ahogy összehúzza a célzáshoz, a rántás a vállában, a lőporfüst keserűje… Meg tudná tenni; érezte… nem… tudta, olyan bizonyossággal, ahogy a latin szerzők idézeteit vagy a história dátumait.

Csak épp most Fernando is ott volt.

Két dulakodó… hogy’ is számíthatná ki, hogy a viharvert zsoldos belekeveredne-e a golyó útjába?

Nem merte megkockáztatni, s egy jó arasszal arrébb célzott.

Don Luíz bal felkarját érte a lövés; a vér bő sugárban áztatta át a zeke finom anyagát. A hirtelen fájdalomtól megszédült, talán fel sem fogta, honnan érte a váratlan csapás. Azonban gyakorlott katona volt ő is, ha nem is annyira, mint Fernando – még ha a gondolatai le is dermedtek, az ösztönei akkor is dolgoztak helyette. Alig érezte meg karján a lüktető nedvességet, már el is taszította magától Fernandót, s futásnak eredt.

Mielőtt Florian ismét célozhatott s lőhetett volna, már el is tűnt a sarkon túl összeolvadó utcák útvesztőjében.

Fernando mozdulatlanul térdelt a földön; merev volt az arca is, csak ziháló mellkasa vallott az iménti harcról.

- Senor… senor, hogy van? – lépett melléje a fiatalember. Florian kezében furcsán-idegenül csüngött a kiürült pisztoly, mint egy törött, hasznavehetetlenné bénult végtag.

A nemesúr felszedte a kalapját a földről, komótosan visszatette a fejére, és a széles karima alól sandított fel a tétován álldogáló vándorköltőre.

- Egyszer azt mondtad, tudsz lőni.

Florian sztoikusan meredt rá.

- Végül is elsült, nemdebár?

- Helyesbítek; azt mondtad, kiválóan tudsz lőni.

- Fényes nappal. Nyugalomban. Céltáblára.

- Nyugalom és lövés? – vonta fel a szemöldökét, s olyan pillantással mérte végig a fiatalembert, amit bárki mástól lenézőnek számított volna – Ez pont olyan, mintha olyan borra vágynál, amitől nem lehet lerészegedni. Méghogy nyugalom – horkantott megvetően –, mi abban az élvezet?

- Nyilván felettébb érdekelheti a kérdés, mert ugyancsak igyekszik megismerkedni vele! – csattant fel Florian, ezúttal valóban majdnem türelmét veszítve – Méghozzá az örökös fajtával.

A felvont szemöldök ezúttal határozottan csúfondáros kifejezést adott a senor arcának.

- Ha csak egy szemernyi humorérzékük van Odafenn, akkor most bizonyosan nagyon nevethetnek az égben. Ezt a vádat hallani… pont a te szádból? Mintha egy kurtizán hányná a szemére egy szűz menyasszonynak a kelleténél kivágottabb pruszlikját. Ne… ne mentegetőzz, nem áll jól neked. Inkább segíts végre felállni – nyújtotta kezét a fiatalember felé – Ha én nem is veszem tudomásul az évek múlását, ezek az átokverte vén csontok annál inkább számon tartják.

A vándorköltő segítségével, tompa fintorral egyenesedett fel. Hirtelen sűrűsödtek meg az árnyak a sikátorban; kíméletlenül feltárva a fiatalember arcán furcsa elegybe olvadó bűntudatot, diadalt és kimerültséget.

- Graties, Florian – az ő vonásai ugyan jótékony homályban maradtak, de ha azok nem is voltak beszédesek, a hangján legalább érződött: nem csak a segítő kézért hálás – Mindenért. De most eredj.

A fiatalember – ingerkedésük során most először – őszinte megbántottsággal nézett vissza rá; ő azonban nem volt hajlandó észrevenni.

- Miért zavar el magától? – szakadt ki Florianból a kérdés. És ezt a nemesúr már nem hagyhatta figyelmen kívül, akárhogy is akarta.

- Tudom, hogy helyén a szíved és azt is elismerem, hogy talán lőni is tudsz egy keveset. De ez itt most nem lesz elég. Bár legtöbb tettemben el honor vezérelt, azért akad olyan is, amire nem vagyok büszke. És nagyon nem kívánom, hogy a te halálod is köztük legyen. Eredj a fogadóba, fiú; nincs messze: túl a sarkon, balra az első utcában.

- De…

- És adok egy jó tanácsot – taszította gyengéden a mondott irányba –: felettébb jó a malváziájuk is, meg a chiantijuk is. Igyál mind a kettőből annyit az én költségemre, amennyi beléd fér, talán akkor sikeresen végigalszod tőlük az éjszakát és a holnapot. Addigra Isten kegyelméből mindannyian túl leszünk azon, ami most készül.

- Senor, én értékelem az aggodalmát, de nem megyek! Ki tudja, talán még ismét a segítségére lehetek, és egyáltalán, semmi kedvem nincs egymagam kószálni ezekben a nyomorult sikátorokban, ahol még mindig itt kószál az a Don Luíz! Nem parancsolhatja, ezt nem, könyörgöm, hadd maradjak, én nem…

- Hallgass!

- De én – tiltakozott vehemensen Florian; pontosabban csak tiltakozott volna, mert a senor bőrkesztyűs tenyere rövid úton a szájára tapadt. Levegőt is csak épphogy kapott.

- Maradj már csendben végre – sziszegte Fernando – És nyisd ki a füled.

Valóban: a sikátor vége felől patadobaj hallatszott. S ahogy a házfalakhoz simulva kikémleltek a keresztútra, a két szélső ház közt az ezüstös holdfényben tisztán látszott a szabályos négyszögbe rendeződött lovasok csoportja.

Don Diego ragyogó színei élesen elütöttek a sikátor szürke-barna köveitől s házaitól.

- Ez nem lehet – suttogta Fernando, meglepetésében eleresztve a vándorköltőt. Ez egyszer azonban a fiatalembernek is szinte kényszerítenie kellett magát, hogy megszólaljon.

- Ez hogy lehetséges? Világosan tudtára adtuk az elöljárónak, hogy senkit ne engedjenek be csak azért, mert Don Diego címerét és színeit viseli!

- Az ostobaságig korlátolt alak, de nem hinném, hogy megszegne egy efféle parancsot - morogta vissza a senor – Ellenben az egyik városkapu veszedelmesen közel van ide. Luíz akár el is érhette… ki is nyittathatta.

Összevillanó tekintetükben egyszerre született meg a felismerés.

- Visszamegyek az elöljáróhoz – határozta el a fiatalember – Tudnia kell, hogy álruhás csalók járják a városát!

- Menj – szorította meg a vállát bátorítóan Fernando – Én pedig elébe megyek az uramnak. És imádkozz, fiú, hogy ez egyszer hallgasson rám és valóban ott legyen a csapatával, ahol tanácsoltam neki.

- Az hol van?

- A kiserdőben – felelte kelletlenül a senor – Ha jól raktam össze az értesüléseimet, márpedig minden, ami ma történt, erre mutat, akkor Luíz a következőket tervelte ki. Az emberei Don Diego címerében és színeiben ütnek rajta holnap a vásározó népen. Ők már itt vannak, ezen nem változtathatunk; neked arról kell meggyőznöd az elöljárót, hogy legyen bátorsága rájuk zavarni a katonáit. Szóval Luízék itt vannak benn és arra várnak, hogy holnap a haramiák is ideérjenek, akik szintén a vásárra támadnak majd. Azt nem tudom, ő maga pontosan mikor és hogyan kíván megjelenni, de annyi bizonyos, hogy látszólag a törvény megmentője szerepben fog tetszelegni. És ha nem lesz senki, aki felfedje a csalását, akkor azok a hamis címerek, amelyeket mind a ketten láttunk, jó eséllyel aláírják az uram halálos ítéletét. No, menj – intett visszafelé, amerre az elöljáró házát sejtette – Siess, vidd a hírt minél gyorsabban. És… vigyázz magadra.

Florian könnyedén bólintott; a helyzethez képest egész nyugodtan tűnt, csupán arca tűnt kísértetiesen sápadtnak. De hát arról a csalóka hold is tehet, csitította el aggályait Fernando, míg sietős léptekkel megindult a városfal felé. Ahogy a déli kapu felé igyekezett, lázasan fohászkodott magában: adja az Isten, hogy tévedjen. Hiszen olyan sokszor tévedett már életében… ez egyszer még hálás is lenne érte.

Azonban a kapusfülkéhez érve már tudta: hiába. Be sem kellett lépnie: a cseppnyi fülke előtt feketére alvadt massza száradt a kövekre. Túl sok ahhoz, hogy a szerencsétlen őrszem életben lehessen.

És a szélesre tárt kapun át szabad kilátás nyílt a várost övező lankákra s a kiserdőre, ahol reményei szerint Don Diego várta csapatával lesben állva a haramiák érkeztét.

***

- Állj! Ki az ott? – harsant egy kiáltás a bozót mögül; Fernando megérzése szerint jóval kevesebb magabiztossággal, mint amennyit az őrszem valójában érezhetett. Az utolsó szavak fájdalmas sziszegésbe fúltak, az őket kísérő puffanásból ítélve nyilván alaposan oldalba vághatták a meggondolatlan fickót.

- Mert talán majd szépen megmondja, hogy adjonisten, én bizony kém vagyok, mi? Nem megmondtam, hogy előbb lőj, aztán kérdezz?

Ez az érdes hang már merőben más volt, mint az első, s Fernando úgy döntött, inkább nem várja meg az eszmecsere végét.

- Rodrígez, nem javaslom – kockáztatta meg a megszólítást, őszintén remélve, hogy jól emlékszik a régi bajtárs nevére. Elvégre is az Újvilág óta többnyire egymaga dolgozott.

- Te lókötő csavargó, igazán te vagy? – bődült el a valóban Rodrígez névre hallgató katona, s abban a pillanatban a bozótosból kinyúló kéz berántotta Fernandót a cserjék rejtekében elterülő tisztásra.

Úgy ötven katona várakozott az erdő rejtekén. Kisebb csoportokra szakadva töltötték az időt; volt, aki még utoljára megszegte a kenyeret a várható összecsapás előtt, mások összehajolva beszélgettek, akadt nem egy, aki kései fohásszal igyekezett megnyerni az Ég kegyeit. Az öreg Tomaso a földön elnyúlva aludt; mindig is ilyen volt, amióta csak ismerte: ha lehunyta a szemét, bárhol képes volt elszunnyadni, de ébredése is ilyen gyors volt mindig. Fernando szívből kívánta neki, hogy az örök álom is éppilyen könnyedén jöjjön majd el a számára – és lehetőleg hosszú évekkel később.

A legtöbben magányosan ültek vagy feküdtek, egykedvűen vizsgálgatva a sárgulásnak indult füvet vagy az égen szikrázó csillagokat. A tisztán távolabbi végén pedig felismerte Don Diegót. Nyeregben ülve, szálegyenesen, egy kőszobor hűvösségével kémlelte a láthatárt. „Talán a virradat érkeztét számolja”, jutott eszébe váratlanul Fernandónak a régi emlék, amikor a nap és a hold járására tanította az akkor még gyermek Diegót.

A szóváltásra nem figyelt fel, talán valóban fel sem tűnt neki; de a tisztás sarkában támadt mozgolódásra már önkéntelenül is odakapta a fejét. És ahogy találkozott a tekintetük, a büszke nemesúr leugrott a nyeregből, s elképedt katonái szeme láttára csaknem futva indult a hűséges Fernando üdvözlésére.

Az emlékek olyanok néha, mint a színes üvegdarabok. Mint a templomok máriaüveg ablakai: közelről darabokra hulló tarka cserép – de távolból nézve már ragyogó képpé állnak össze a szilánkok.

Az elkövetkezendő évek – minden szabadkozása ellenére – bőkezűen ontották Fernandóra az elismerést; rangban éppúgy, mint záporozó maravédik formájában; gondosan kárpótolva a hűséges katonát szűkös fiatalkoráért. Az ő szemében azonban egyik sem ért fel Don Diego tiszteletadásával – bár ezt akkor, Carmona határában még nem tudta.

Csupán a megkönnyebbülést érezte, amiért szeretett ura itt van és homályos hálát, amiért ez egyszer lefoszlott róla az a hűvös, nagyúri máz; meg az aggodalmat a városban maradt ifjú barátjáért – és valami különös, mámorító lázat, ha Dona Magdalenára gondolt. Ha rágondolt; de most nem lehetett. Azért mégis kár, mart belé a keserűség, hogy az a kurafi Luíz nem tudott legalább még egy percet várni.

Azonban mindez csak később nemesedett emlékké. Akkor, a lonctól illatozó határban csupán zavarosan fortyogó indulataival küzdött – és meghajszolt, öregedő teste gyengeségével, ahogy félig tiszteletadásból, félig puszta kimerültségtől űzve féltérdre borult Don Diego előtt.