Nyolcadik rész

Florian késő délután érkezett meg Dona Magdalena villájához. Bejutnia ugyan nem volt nehéz, Don Diego pecsétes levelére könnyedén kinyílt a kapu – odabenn azonban annál tanácstalanabb lett volna, hogy miképpen vezettesse magát a senorához. Szerencséjére azonban egyenest Inésbe botlott; a komorna egy kazalnyi rózsával a kötényében igyekezetett végig a folyosón. Amint meglátta a falnak támaszkodva várakozó fiatalembert, nagyot ugrott ijedtében – azután meg, hogy felismerte, még egyszer a boldog meglepetéstől

- Megtaláltad Don Fernandót? – szegezte neki a költőnek a kérdést szép üdvözlésképpen – Hogy van? És megmondtad neki, hogy a senora még mindig szereti és várja? És ő mit mondott?

Florian cirkalmas kézmozdulattal megemelte a kalapját a komorna előtt.

- Köszönöm kérdésed, én jól vagyok, legalábbis a sebem már kevéssé érez hajlandóságot, hogy minden hirtelen mozdulatra ismét felhasadjon. Azért egy kiadós alvásnak örülnék, nem sok részem volt benne az elmúlt napokban.

Inés arca elvörösödött, de nem zavarában, hanem a pulykaméregtől, amiért a fiatalember késlelteti a – remélhetőleg – jó híreit. Ha egy árnyalatnyival is temperamentumosabb, valószínűleg válogatott szitkokat vágott volna a régen várt vendég fejéhez, de így csak egy leginkább nyüszítésre hajazó hangra futotta, miközben toporzékolt indulatában.

Florian elégelte meg hamarabb, s megszánva a komorna kétségbeesését, engesztelő hangon folytatta:

- Bocsáss meg, tudom, hogy aggódsz mindkettejükért. Don Fernando jól van, ráadásul még újabb dicsőséget is szerzett a régi mellé, de erről hamarosan úgyis hall mindenki a környéken. És bár nem tudtam neki elmondani mindent, amit terveztem, biztosra veszem, hogy ő is éppúgy szereti a senorát, ahogyan Dona Magdalena őt.

Inés akkorát sóhajtott megkönnyebbülésében, hogy pár rózsaszirom a földre hullott.

- Istennek hála… néha már attól féltem… eh, mindegy. De akkor mit keresel itt? – vonta össze a szemöldökét, mint valami szigorú gyóntatópap – Azt mondtad, nem mondtál el neki mindent. Mi akadályozott meg benne?

- Ha valaha ráunnál a komornaságra, ajánlom az inkvizítori hivatást! – kacagott fel Florián – Ne aggódj, hidd már el végre, hogy minden rendben lesz. És azért vagyok itt, mert Don Fernando urának levelét hozom a senorának. Ez majd magyarázatot ad jópár kérdésre, legalábbis a senor ezt állította, amikor a kezembe nyomta. Egyébként mi ez a sok virág? – intett a dúsan illatozó rózsafejek felé – Így, szárak nélkül mit lehet velük kezdeni?

- Rózsaolaj lesz belőlük – hajolt le a lány a lehullott szirmokért – Rögvest neki is látok, mihelyt felértem vele az emeletre. De elébb elviszlek a senorához, kinn van a rózsakertben. És Dona Magdalena volt olyan kedves, hogy megígérte, nekem is ad majd egy üvegcsével. Az esküvőmre.

- Amiről most már a vőlegény is tud?

Inés nem talált kellően súlyos sértést a szókincsében, így csupán egy fintort vágott a költő felé.

- Tud – vetette oda; bár a grimaszt pillanatokon belül széles mosoly váltotta fel, ami mindig szétterült az arcán, ha erre gondolt – Ma reggel végre megkérte a kezemet.

- Minden jót nektek – viszonozta Florian is a mosolyt – És? Miképpen esett meg a lánykérés?

- Talán dalba kívánod foglalni? – évődött a lány. Florian vállat vont.

- Őszintén örülök, hogy végre egymásra találtatok, és egyszerűen csak kíváncsi vagyok, hogyan történt. De ki tudja… talán egyszer megírom. Hátha mások is ihletet merítenek belőle a családalapításhoz – tréfálkozott.

- Nos hát… Rodrigo valami okból a fejébe vette, hogy a senora írnoka udvarolni kezdett nekem, és előre is sok boldogságot kívánt nekünk… azzal az epés megjegyzéssel, hogy „remélem, nem unod majd halálra magad Don Erénycsősz mellett.”

Inés izgatott hangja visszhangzott a folyosón, ahogy sietős léptekkel a belső kert felé vezette a költőt, ahol úrnője metszette a rózsákat.

- Kikérem magamnak! – tiltakozott akkor Inés - Eszemben sincs hozzámenni!

- Egyáltalán tervezel valaha bárkihez is? Vagy még a házasság szentsége is túl profán neked?

- Tervezem én, de ugyan minek, ha az illető a füle botját se mozdítja?

- Érdekelne, ugyan ki lehet az a tökéletes grál-lovag.

- Az illető minden, csak nem az; és annyi hibája van, mint csillag az égen, de – magam sem értem, miért – mindez nem érdekel. Csak az, hogy kegyetlenül szürkén telik a nap, ha épp nincs részem a csúfondáros megjegyzéseiben. És még valami, ami viszont kegyetlenül zavar: hogy mindezeken felül még bizonyára süket és vak is szerencsétlen, legalábbis annak kell lennie, ha egyszer semmit sem hajlandó észrevenni a vonzalmamból!

Rodrigo szeme kitágult a felismeréstől, s a komorna úgy érezte, sosem fogja elfeledni az arckifejezését. Mint aki hosszas raboskodás után végre kegyelmet kapott.

A modora azonban éppolyan nyers volt, amilyen eddig is, ahogy odavágta a feleletet. Igaz, a hangját enyhe rekedtség fátyolozta.

- Hidd el, kiválóan megértelek; mert akit én szeretek, az meg bizonyára néma, mert semmi áron be nem ismerte volna, hogy egy magamfajtát szeretni tud.

Azzal otthagyta, de olyan hevesen, hogy a köpenye szélesen lebegett a léptei nyomán.

Reggel azonban megjelent az ajtajában. Pontosabban nyilván már régóta ott várhatott, mert ő egyenesen belébotlott, amint kilépett az udvarra, hogy megmosakodjon a kútnál.

- Sehogy sem tudom eldönteni, álmodtam-e vajon az elmúlt estét – „üdvözölte” a férfi – De ha nem, akkor megkérdem: leszel a hitvesem?

***

Dona Magdalena leengedte a metszéshez használt finoman megmunkált tőrt, s óvatosan kinyújtóztatta a csuklóját. Csak most, hogy abbahagyta az órákon át tartó munkát, érezte meg a benne zsibogó fájdalmat, de nem bánta. A könyvtára mellett a rózsái voltak a legnagyobb kincsei; a világért sem bízta volna idegen kézre a kényes virágokat.

Felnézett az alkonyodó égre; a nyugati láthatár felől lassan levendulaszín felhők kúsztak elő.

- Ugye, nem haragszol, Felipe? – súgta a rózsaillatú levegőbe – Tudom, persze, az utolsó hetekben annyiszor mondtad, hogy ne gyászoljak örökké, találjak valakit… de én meg égre-földre esküdtem, hogy nem fogok, nem akarok. Nem is akartam… de… mégis találtam. Vagyis inkább ő talált meg engem. Hiányzol, még mindig, de… de úgy hiszem, vele is boldog lennék. Oly sok év után ismét… nem terveztem, nem akartam, hogy így legyen, de… boldog vagyok, hogy ő rám talált. Ugye, kedvesem, ez nem bűn…?

Visszasimította füle mögé a kusza tincset, amelyet a játékos esti szél előcsalogatott, s ha már az arcánál volt a keze, letörülte a szeme sarkából kicsordulni készülő könnycseppet is.

- Hiszen talán el sem jön – emlékeztette magát, s visszatért a metszéshez – Már értem, akkor miért ment el… de hetek óta itt van, Hispániában. Nem keresett mégsem. Tudom, persze, oly sok tennivalója, szolgálata volt, de…

- Szép jó estét, Magdalena.

Az apró tőr megszaladt a kezében; az ujján ejtett keskeny, de mély sebből gyorsan növekvő cseppben buggyant elő a vér.

- Bocsáss meg – rezzent össze Fernando, aki épp akkor lépett ki a kertbe – A komornád vezetett ide, azt hittem, felfigyelsz a léptekre. Nem akartam így rád törni… vagy megijeszteni – mentegetőzött, míg ügyetlenül és hiábavalóan kutatva zekéjében egy kendő vagy bármi más anyagfoszlány után, amivel beköthetné a sérülést – Sajnálom, hogy miattam sebezted meg magad.

Hányszor elképzelte ezt a pillanatot. Amikor hosszú hónapokon át várta vissza Fernandót, pedig nem tudta, egyáltalán haza kíván-e térni az Újvilágból… és most, az elmúlt órákban is, megállás nélkül, amióta Florian meghozta Don Diego levelét.

De az a váratlan szorítás, amely görcsbe rántotta a mellkasát, nem szerepelt köztük. Ahogyan a jegessé dermedő ujjak sem, kész csoda, hogy képes megtartani a frissen levágott rózsaszálat, hiszen még a seb lüktetését sem érzi.

- Megéltem már nagyobb sebeket is.

- Tudom – hajtott fejet Fernando – És bocsásd meg, kérlek, ami fájdalmat én okoztam. Nem akartam én az Újvilágba menni… de mennem kellett. Katona vagyok, el honor…

Szárnyaszegetten haltak el az utolsó szavak; még ő is hamisnak érezte őket. „Rögvest a szememre veti, hogy miért nem kértem, hogy bocsásson el vagy adjon legalább még egy-két napot… azt megtehettem volna. Meg is tettem, de ezt Lena nem tudhatja meg. Most már nem… azok után nem, amiken együtt mentünk keresztül Don Diegóval.”

- Ne gondolkodj a válaszon. Tudok mindent – felelte az asszony csendesen, és szoknyája redői közül egy nemrég feltört levelet vont elő s átnyújtotta Fernandónak – Don Diego megírta. Pár órával ezelőtt hozta Florian… ne kérdd, honnan ismerem; majd egyszer elmesélem. Vagy beszélhetsz vele te magad is, ha felébred; amikor megérkezett, alig állt a lábán a kimerültségtől. Nagyon igyekezett azzal a levéllel, és igaza is volt… Úgy tűnik, az urad kitűnően ismer téged – mosolygott szomorkásan.

„Dona Magdalena, tartozom egy vallomással. Két éve Fernando velem tartott az Újvilágba, erről nyilván tud. Nem tudom, milyen magyarázattal szolgált akkor vagy mifélét kíván előadni most, de az igazság ez: megfenyegettem, hogy Dona Magdalenát feljelentem az inkvizíciónál, ha ő ellenszegül az akaratomnak. Nem tettem volna meg, de ezt ő nem tudhatta. És bizonyára a senora sem fogja elhinni nekem, de nem számít, mit tart felőlem. Nem mintha nem becsülném sokra. Azóta csodálom a bátorságát és a tartását, amióta megszökött a családjától, hogy hozzámenjen az akkor még nevenincs szerelmeséhez. Ő azóta meghalt, nyugodjék békességben, de ha jól érzem, oly sok év után, a senora ismét szerelmes. Fernandóról bizonyosan tudom, hogy az, de ő sosem vallana ellenem. Hát ezért tettem meg helyette én. És azért nem érdekel, hogy mit gondol rólam a senora ezek után, mert ez az egyetlen lehetőségem, hogy valamit is jóvátegyek a hibámból. Legyenek nagyon boldogok, megérdemlik mindketten. És ha majd egyszer képes lesz rá, kérem, bocsásson meg. És kérem, a futáromat mihamarabb küldje vissza. Tehetséges költő és szükségem van rá. Őszinte híve, Don Diego”

Fernando úgy tartotta a kezében a sietős kézzel papírra vetett üzenetet, mintha a Grál hullott volna az ölébe. Ura ugyan célozgatott rá, hogy higgyen benne, jóváteszi, amit lehet – de egy ilyen egyszerű és mégis nemes gesztust, ezt sosem gondolta volna.

Bár… Don Diego elég sokat változott az újvilági zendülés óta, ismerte el.

- Akkor hát megbocsátasz?

Az az alattomos fojtogató érzés feljebb kúszott, már csaknem Magdalena torkát markolászta. „Hiszen mindez nem magyarázza, hogy az elmúlt hónapokban… akár csak hetekben miért nem jött el. Talán nem voltam neki más, mint könnyű mulatság a harcok között… és rögtön elfelejt ismét, ha nincs mellettem.”

- Neked igen – felelte mégis – Hogy neki megbocsátok-e, azt még nem tudom.

Hiszen már a puszta közelségétől is élőbbnek érzi magát. És nem számít, hogy a hirtelen rátörő indulatoktól jóformán mindene fáj… ahogyan az sem, hogy nem tudhatja: meddig tart ez a feltámadás.

- Nem vezekelt szegény uram eleget ezzel a levéllel? – kockáztatott meg egy mosolyt Fernando – Lefogadom, ennél nagyobb penitenciát sosem kellett még elszenvednie.

- Így, hogy magától vallotta meg, legalább nem érzek késztetést, hogy rögvest párbajra hívjam – villant meg a régi tűz az asszony szemében. Abban az egykori botrányos esztendőben oly sok más közt vívni is megtanult, és suttogták róla, hogy egyszer valóban párbajozott is – mint egy másik legendás senora, a varázslatos-hírhedt Mendoza asszony – Jól van, elismerem, nemes tett volt tőle ez a vallomás. És kezdem megérteni, hogy minden hibája ellenére is miért védelmeznéd tűzön-vízen át. De ha jót akar magának, akkor egy darabig igyekezzék nem kerülni a szemem elé.

Fernando egy pillanatra ismét az alkirály fogadótermében volt, érezte ura elismerő és mégis aggodalmas pillantását. Meg az ajka rándulását, amikor legszívesebben kinevette volna ő is a pökhendi alkirályt… Büszkeségben ugyan Diego sem szűkölködött, de neki legalább megvolt hozzá a szelleme. És a legutóbbi időkben már nemegyszer sokat engedett belőle az ő kedvéért.

- Amikor kifutott velünk a hajó az Újvilág felé, akkor azt hittem, gyűlölöm… de végül ráébredtem, hogy mégsem. Éveken át szolgáltam, ezt nem lehet megtagadni… azzal azt is megtagadnám, aki voltam. Aki vagyok. Egyébként ő is sokat változott azóta. És a maga módján… nos, még ha neheztelsz is rá, azt el kell ismerned, hogy minden hibája ellenére is feledhetetlen ember.

- Talán az – engedett Magdalena, újjáéledt nyugtalansággal gyűrögetve a rózsa szirmait – Hiszek az ítéletedben. És hogy akkor miért mentél el s miért hagytál hátra csak pár rideg sort, azt már értem. De hónapok óta már, hogy ismét hispán földön jársz… és még csak nem is próbáltál keresni. Miért, Fernando?

- Akartam. Amíg az óceánt szelte a hajó, sokat gondolkodtam felőle: mit, hogyan mondok neked, de azután hazaértünk és én rögvest belekeveredtem a Don Luíz utáni kémkedésbe. Úgy éreztem, képtelen lettem volna egyik nap eléd állni, a bocsánatodat kérni és… és minden mást, utána meg közölni, hogy ismét útra kelek és kezdődik újra a régi történet.

A bársonyos, fehér szirmokat már egészen átitatták a vércseppek; különös, márványos rajzolatot nyert tőlük a virág.

- Ha hív, akkor mennem kell, én hűséges katonája vagyok… ez mit sem változott; de amikor csak tehetem, akkor veled kívánok lenni. Mindörökké. Szeretnélek megóvni minden veszedelemtől, de mivel tudom, hogy úgyis mindig azt teszed, amit akarsz, legalább engedd, hogy ezentúl együtt kerüljünk bajba. És ismét el akarlak vinni a vadászházunkba, és akkor végre egy egyszerű csóknál százszor többet mutatnánk azoknak az ósdi falaknak. Szeretnék ezernyi kalandot megélni veled és szeretnék órákon át csak ülni és fogni a kezed, melletted akarok ébredni és szeretnélek úgy megnevettetni, hogy századokig visszhangozzák a falak, és…

Ahogy egy pillanatra megállt levegőt venni, a hirtelen csendbe beletrillázott egy rigó. Voltaképpen már régóta cifrázta a rózsabokor egyik ágán hintázva, de Fernando csak most figyelt fel rá. S vidám hangjáról eszébe jutott egy kedves emlékük.

- És szeretnék próbát tenni, megszerették-e azóta a madaraid az énekhangomat.

Az asszony torkából felhasadó hang félúton volt a kacagás és a zokogás közt. Hiszen ő vádolta egykor tréfálkozva azzal kedvesét, hogy irgalmatlanul hamis dalolása elől az Újvilágig szöknek a madarak… de nem hitte volna, hogy Fernando még emlékszik a bolondos megjegyzésre.

Gyerekkorában szívesen játszott a veszéllyel, amikor felmászott a sebes sodrású patak felett ívelő híd peremére és végigsétált rajta. Akkor még nem tudta, milyen az a fájdalom, amikor lélegzet után kapkodna, de éltető levegő helyett égető kín marja szét a mellkasát… fogalma sem volt, milyen lehet a halál; de nagyon bátornak hitte magát, amiért kockáztatta - nem egyszerűen csak az életét, de a szülei haragját is. Évekkel később már friss gyászától űzve járt a bástyák peremén. Kétségbeesetten halni akart, mégis félt ugrani – remélte, a tomboló vihar megoldja helyette a kérdést és a mélybe taszítja.

Most is hasonló szédülést érzett; mintha most is a peremén táncolna ugyanannak a mélységnek. Egyszer már visszatért onnan… hiszen megtették már páran; legendabeli hősök és az Úr kegyelméből Lázár.

De mindannyian csak egyszer tértek vissza.

- Ha ilyen szépen eltervezted, miért nem tetted már meg régen?

- Mert ehhez a sok tervhez egy kérdés is tartozik. És én féltem hallani a választ.

- És most?

Az asszony hangja olyan halk volt, hogy csaknem elnyomta a füvet végigsúroló bársonyszoknya neszezése. Eszébe jutottak Vergilius sorai, amelyekben arról írt: leszállni könnyű az alvilágba, de visszairányítani a lépteket a fényre, az már nehéz, fáradságos… Amikor először olvasta, egyszerűen csak lenyűgözték a veretes latin sorok, de csak most érezte igazán az értelmüket.

Mert ez most valóban fájdalmas; a virág lágy szirmai megnyugtatóan simultak az ujjai alá, egyetlen ismétlődő mozdulat, egy pókfonál csak, amely ideköti… ha ez sem volna, úgy érzi, belehullana a semmiségbe. Nem létezik, hogy Fernando nem hallja a szívdobogását… vagy akár az az akárki, aki odafenn a toronyszobában hallgatózik, hiszen akármilyen vigyázva nyitotta is ki az ablaktáblát, azért csak megnyikordultak a vén eresztékek. Talán a hűséges Inés… vagy még inkább Florian, hiszen arrafelé adott neki szállást, míg végre kipiheni magát. Milyen apróságokon is fordulhat meg az élet… ha azon az esős éjjelen más úton indul haza, nem hallja meg a segélykiáltását vagy hallgat Rodrigo féltő szavára s nem mer odamenni…

- Most is ugyanúgy félek a felelettől – ismerte be Fernando – De időközben ráébredtem: még jobban félek attól, hogy úgy kell majd egyszer meghalnom, hogy sohasem hallottam. Ostoba voltam, hogy eddig vártam, elismerem. És erről még csak nem is Don Diego tehet. Mindezt már jóval azelőtt tudtam, hogy magával hurcolt volna az alkirályi udvarba, de mégsem mertem megkérdeni tőled: akarsz-e a hitvesem lenni?

A régóta gyűlő könnyek végre kicsordultak és bő patakokban csorogtak végig Magdalena arcán.

- Tudsz rólam mindent; tudod jól, nem tiszta a hírnevem. Még így is kellek? Nem fogod megbánni? Az emberek… beszélni fognak.

- Tudomásom szerint már Ádám és Éva sem volt néma – kúszott a férfi arcára a régről ismert bölcs, mégis derűs mosoly. Magdalena már jóformán el is felejtette, hogy ez az apró gesztus milyen gyorsan képes megnyugtatni – Nem számít, Lena. Hadd beszéljenek.

A régi becézésbe most éppúgy beleborzongott, mint évekkel korábban az első csókjukba az esőtől tépázott vadászkunyhóban.

- Ha itt bárki is meg fog bánni valamit, akkor ők fogják sajnálni mindannyian, hogy nem ők állhatnak e szellemes, bátor és gyönyörű asszony mellett. És én hálás leszek neked, ha társadul fogadsz. Varázslatos napokat éltem meg veled, míg félbe nem szakították a történetünket, Lena, de most végre újra itt lehetek veled. És boldoggá tenne, ha közösen hozzáírhatnánk még rengeteg új fejezetet.

Az agyongyötört rózsa szétporladva hullt szoknyája redői köré, varázsos édességgel töltve meg a levegőt. Már-már nem evilági édességgel, hogy az már szinte fájt… és az ismét kicsorduló könnyekkel együtt az asszony torkát szorongató remegés is feloldódott.

- Annyit, amennyi csak belefér az örökkévalóságba.

Fernando mosolya ezúttal az egész arcát beragyogta és megejtően fiatallá varázsolta öregedő s az elmúlt hónapokban kissé megfáradt vonásait.

Fenn, a toronyszobában Florian elégedett mosollyal tette be az ablaktáblákat – és egyébként éktelen ricsajjal is, mert a nehéz fa túl korán csúszott ki az ujjai közül. Az összefonódó pár azonban meg sem hallotta a rég’ vágyott csók kábulatában.