Hetedik rész

Carmona utcái rémült zsivajtól visszhangoztak – a városőrség ádáz küzdelmet vívott Don Luíz álruhás embereivel, és harcuk mind reménytelenebbnek tűnt. A halálra szánt őrség először fel sem fogta szerencséjét, amikor hirtelen pihent lovasok vágtattak közéjük s friss lendülettel rontottak az álruhásokra.

- Ismét, mint a régi időkben, igaz, Sandro? – üdvözölte Fernando az őrségparancsnokot, ahogy megpillantotta a fékeveszett kavarodásban. A messzi múltban, még Don Diego apja parancsoksága alatt, bajtársak voltak.

- Az Úristen hozott benneteket, Fernando! – rikkantott fel amaz megkönnyebbülten, s odakiáltott a katonáinak – Megmenekültünk, fiúk! Don Diego eljött a megsegítésünkre!

A nemesúr ugyanis Fernando hírei után úgy döntött, korábbi terveivel ellentétben nem várja be a haramiákat, és a város segítségére sietett. A váratlan segítségtől új lelkesedésre kapott carmonaiak pedig gyorsan megfordították a harc menetét; és ezen már a nyitva feledett városkapun bezúduló haramiák sem változtathattak. Talán maguk a martalócok döbbentek meg a leginkább, amikor a védtelenül elébük hulló zsákmány helyett elkeseredett öldöklés közepette találták magukat.

Álvarez egyedül volt az, aki felujjongott láttukra. A zsoldost Don Luíz az álruhás katonák vezetésével bízta meg, s most veszendő ügyének megmentőit üdvözölte a haramiákban. Azonban gyorsan ráébredt, hogy feleslegesen reménykedetett.

Amint a martalócok felmérték, hogy itt nemhogy zsákmány nem terem a számukra, de még Álvarezékkel együtt is kevesebben vannak, mint Don Diego emberei, egyre többen hátráltak meg, vezérük átkozódásával sem törődve. Nem tellett sok időbe, hogy Álvarez is kövesse a csalfa szövetségesek példáját. Hamarosan már olyan vad igyekezettel kereste a menekülés útját, hogy azt sem nézte, kit sebesít meg; csak azon volt, hogy minél előbb kivágja magát a vérontás sűrűjéből. Azonban nem volt szerencséje – egyenest szembetalálta magát a katonái élén diadalmasan előretörő Don Diegóval. Egyetlen jól irányzott szúrás, és Álvírez holtan bukott le a nyeregből.

A nemesúr azonban nem sokáig örülhetett diadalának, mert a harcolók forgatagból váratlanul Don Luíz bukkant elő, és – gondosan érlelt terve kudarcát érezve – ádáz dühvel rontott neki. A támadás készületlenül érte a senort, talán keresztül is döfte volna, szerencséjére azonban a hűséges Fernando figyelmesebb volt nála és még időben félreütötte a kardot.

Don Luíz úgy hördült fel, mint akit arcul csaptak. Nem elég, hogy eltérítették prédájától, ráadásul egy egyszerű katona tette, egy épphogy-csak-hidalgó!

Márpedig az a lenézett katona veszedelmes harcos volt s erre nagyon hamar neki is rá kellett ébrednie. Ugyan még mindig kissé gyenge volt a mérgezés utóhatásaként, de így is mesterien védte Don Luíz csapásait, még meg is sebesítette ellenfelét. Igaz, nem súlyosan, és a könnyű vágás csak még inkább felingerelte a nagyurat.

A tőr megvillant Luíz baljában, s Fernando homlokáról mind sűrűbb cseppekben indult meg egy fürge vérpatak. Nem volt túl mély vágás, az öreg harcos mégis megszédült, s ez a szemvillanásnyi gyengeség elegendő volt, hogy a markolat kicsússzon elernyedő ujjai közül.

A feleszmélő Don Diego csaknem ugyanabban a pillanatban ugratott közéjük, amikor a feltúrt föld elnyelte katonája kardját, és az újabb, most már bizonyosan végzetes döfésre emelt tőrre vágott. A két penge olyan erővel csapott egybe, hogy az mindkettejük kezéből kitépte a fegyvert. Diego hanyatt vágódott, a zuhanástól csaknem minden levegő kiszakadt a mellkasából. Ujjai riadtan kapartak a véres homokban valami fegyver… segítség… csoda után, de csupán ragacsos masszát tapintották. Míg végre hideget érzett. Hideg, síkos és kemény… keze jóformán már azelőtt rákulcsolódott a markolatra, mielőtt felismerte volna benne Luíz tőrét.

Pár ölre tőlük, az egyik ház lépcsőjén összeesett haramiavezér szemei előtt mindinkább elhomályosult a világ. Az oldalán tépett sebből kifelé lüktető vér az imént még forró volt… de most már lassan hidegség kúszott a tagjaiba. Hideg, mint a kő, amin feküdt. „Hát végül csak követeli a föld a jussát” – állapította meg ködbe boruló tudatával – „Végül is… rosszabb is lehetne. A magamfajtának ritkán jut katonahalál.”

Már nem küzd; sőt, mintha hívná a halált, jöjjön már el, még mielőtt rátalálnának és talán megmentenék az életét – csak azért, hogy aztán napokkal később vásári látványosságként vegyék el tőle ismét. „Nem, kegyelmes uramiék. Abból nem esztek.”

Elszántan megmarkolta a dobótőrét; kihűlő ujjai utolsó erejével. Igaz, volt valami talján költő, aki jópár bugyrot talált ki a pokolban… de talán nincs igaza. Talán csak egyetlen pokol létezik, abban meg neki már úgyis helye van. Olyan mindegy már, hogy a saját halála is a fejére száll-e oly sok más kiontott vér mellett.

Már a szíve ellen fordítaná a tőr hegyét – de mielőtt szúrhatna, észreveszi Fernandóék kétségbeesett küzdelmét. Luíz leugrott a nyeregből, kegyelemdöfésre emelte fegyverét; a széles ívben meglendülő kardon vakítón csillant meg a napfény.

Ahogyan Fernando elejtett kardján is. Az öreg harcos felragadta, és Luíz felé vágott… épp abban a pillanatban, amikor ura is előredöfött a tőrrel. A két penge émelyítő csikordulással csúszott el egymáson. Ártalmatlanul.

A haramiavezér összemosódó emlékeibe egy sok évvel korábbi reggel kúszott. Egy férfit akasztottak a főtéren… nem olyan országos gazembert, mint amivé ő lett. Egyszerű kis tolvaj volt, de a törvényeket vasszigorral írták. „Ne sírj” – hallotta a rég’ halott pap hangját, még a kezét is érezni vélte a fején – „Ne sírj, fiú. Krisztus is megbocsátott a megtérő latornak a keresztfán. Van olyan birodalom, ahol a te apád számára is lesz kegyelem.”

Megtérő lator…

Vajon megtérésnek számíthat egy jól megválasztott kilépő?

A tőr lassan, tétovázva fordult meg ujjai közt, s remegve keresett új célt magának.

Mikor azonban végre megtalálta, olyan biztosan hussant ki a kihűlő ujjak közül, mint a végítélet.

Már nem hallhatta a felharsanó, Diegót éltető kiáltásokat.

Luíz saját vérében hevert a földön, a forró nap gyorsan ragacsos csomókba szárította körülötte a vöröslő tócsát. A dobótőr majdnem célt tévesztett, a nemesúr torka helyett csupán annak karját fúrta keresztül – a sebesülés azonban mégis megzavarhatta annyira, hogy egy pillanatra ne ellenfelére figyeljen.

És többé már nem is maradt ideje feleszmélni: Don Diego kardja mélyen megsebezte a mellkasát. Az eszméletlenül földre rogyó nagyúr megzavarodott katonái sorra dobták el a fegyvert, az életben maradt haramiák nemkülönben. Mintha átok tört volna meg, tárultak fel egymás után a házak ajtajai, s az elősereglő carmonaiak megkönnyebbült diadallal éltették Diegót és Fernandót.

Váratlanul szétvált az ünneplő tömeg, utat engedve egy magas, vékony, feketébe öltözött férfinak. Olyan higgadtan lovagolt maroknyi embere kíséretében, mintha lova nem is frissen kiontott vérben és a csata egyéb mocskában gázolt volna… legalábbis maga a mén jobban látszott viszolyogni az emberi szenvedés bizonyítékaitól, mint lovasa.

- Nem is tudtam, hogy ilyen szívélyes ez a ti városotok – vetette oda a mellette loholó férfinak, akiben Fernando nem kis elégtétellel ismerte fel az elöljárót. „Akárhogy is igyekezett, hogy gyáva menedékéből a vész múltán ilyen gyorsan kijusson és a megfelelő köpenyhez dörgölőzzön, ezúttal nem jár sok sikerrel” – gondolta kajánul. A méltóságteljes jövevény még csak rá sem nézett az elöljáróra, miközben hozzá intézte a szavait.

- Hiszen olyan hívogatóan, tárt kapukkal fogad mindenkit. Engem, a megkésett vásározókat, álruhás martalócokat, haramiákat… Ne! – fojtotta egy intéssel belé a mentegetőzést – Nem vagyok rá kíváncsi. Nem mérek rád büntetést, legyen elég ennyi és hallgass el végre.

Micsoda meglepetés – rándult meg az ajka alig észrevehetően, ahogy Fernandóékhoz ért s lepillantott az időközben szorosan megkötözött Don Luízra – Árulások leleplezését ígérő leveled olvastán sok mindenre számítottam, kivéve azt, hogy haldokolva és fogolyként foglak találni.

- Aljas cselszövés – hörögte amaz, még utolsó leheleteivel is gyűlölködve; a lovas azonban egyetlen legyintéssel beléfojtotta a szót. Ahogy a foglyot vizsgálgatta, keskeny arcára világosan kiült az undor.

- Dobjátok fel egy lóra – intett az embereinek – Nem hiszem, hogy pár óránál tovább él, de ha mégis, akkor biztos vagyok benne, hogy további meglepő dolgokat regél majd a vallatáskor. Összejátszani a haramiákkal… hogy’ süllyedhet idáig egy spanyol nemes?

- Ne merd a nemességet a szájadra venni, Pérez! Csak egy közönséges hivatalnok fattya vagy! – fröcsögte a fogoly, de utolsó szavai már véres köhögésbe fúltak.

Don Diego önkéntelenül is elgondolkodott rajta, hogy vajon megéli-e Luíz a törvénykezést. Vagy akár csak a vallatást. Ugyan miféle indulatok és tervek lobbanhattak fel a nagyhatalmú főhivatalnok élettelenségig hűvös vonásai mögött?

Pérez, mintha csak akkor vette volna észre őt, elegáns meglepetést tettetve könnyedén biccentett üdvözlésképpen.

- Fogadd elismerésem, Don Diego; szép volt. Ez a haramia-ügy már régóta gondot jelent nekünk. Biztosíthatom, nem marad el a király hálája.

Antonio Pérez. A király jobbkeze, mondják… A senor legszívesebben nevetett és sírt volna egyszerre. Alig két esztendeje még az életét is örömmel odaadta volna ezért a pillanatért. Persze, most is boldog. „Nem marad el a király hálája”; ez előrelépést, újabb rangot ígér… feltéve, hogy a Despacho malmai gyorsabban őrölnek, mint ahogy a Párkák pergetik az élete fonalát. Boldog, nyilván. De jobban örül annak, ébredt rá meglepve, hogy a város nagyjából épségben maradt… hogy Fernando túlélte az összecsapást, s most itt posztolhat mellette, önmagához híven olyan közönyös arccal méregetve Pérezt, hogy az már-már felér egy sértéssel… és hogy talán túlélte az a szellemes kópé futár is, az a Florian. Bár őt nem látta az ünneplő tömegben, de őszintén remélte, hogy sikerült még időben fedezékbe vonulnia a harc elől.

- Graties, senor – viszonozta ő is a főhajtást – Azonban engedje meg, hogy figyelmébe ajánljam hűséges katonámat, Don Fernandót. Nélküle nem sikerült volna felderítenem ezt a cselszövést.

***

Lágy akkordok pendültek a húrokról és foszlottak szerte az elöljáró házának ebédlőtermében, ahol győzelmi lakomát ültek. Florian kissé szédelegve engedte le a lantot; második napja már, hogy nem alszik – a felcsapó vivát és taps azonban jobban mámorít, mint a legerősebb bor. Egyszerre már nem érezte gyengeségét; s megújuló lelkesedéssel kezdett újabb s újabb dalokba, késő éjjelig, míg véget nem ért a mulatság.

A városiak s a vendégek már rég’ elszunnyadtak, a szerencsésebbek eljutottak az ágyukig is, a többiek csak lehajtották a fejüket, ahol épp elnyomta őket a bor mámora. Csak ő, Florian nem volt képes nyugalomra találni; költői diadalának íze elixírként lüktetett az ereiben, messze űzve minden fáradtságot.

Jólesne beszélni Fernandóval is, ötlött bűntudatosan eszébe. Bár nem ő tehet róla, hogy nem volt rá alkalma az este folyamán – hol Don Diego, hol Pérez váltott szót Fernandóval. A carmonaiak pedig a legjobb borokkal kínálták, olyan lelkesen, hogy az egyébként mértékletes katona végül feladta a meddő küzdelmet, s engedelmesen ürítgette az öblös kupákat egymás után. Aminek eredményeképpen az elsők közt aludt el a vendégseregből.

Florian azonban megérezte, hogy talán nem csak a győzelmi mámor bírta rá öreg barátját a tőle szokatlan mértékű ivásra. Hiszen volt nekik egy befejezetlen beszélgetésük… ami erősen felkavarhatta Fernandót. „Reggel első dolgom lesz megmondani neki” – fogadkozott magában a fiatalember – „Nem érdekel, hogy mi a betű szerinti igazság. Inkább hiszek a megérzéseimnek, meg a komorna beszámolójának… és megvallom neki, hogy Dona Magdalena még mindig olyan forrón szereti, mint amikor ő az Újvilágba indult.”

Mielőtt azonban továbbgondolhatta volna tervét, nehéz léptek dobogtak végig a padló kőkockáin. Ahogy felnézett, Don Diego egyik őrszemével találta szemben magát. Éppen azzal, aki két napja majdnem kihajította a villából.

Nyilván a szép közös emlék okozta a strázsa mogorvaságát is, ahogy odavetette neki.

- Az uram hívat, vándorköltő.

Florian nehézkesen felállt, ellenállva a késztetésnek, hogy a combjára szorítsa a kezét. „Vajon el fog valaha is múlni belőle a fájdalom?”, futott át a fején, de most még ez sem érdekelte különösebben. Túlságosan boldog volt.

És ezért nem viszonozta az őrszem kelletlen modorát sem.

- Köszönöm – erőltetett ki magából egy halvány mosolyt – Akkor mutasd az utat, kérlek.

Don Diego a ház legjobb szobájában kapott szállást. Az ikerablakot kettészelő oszlopra erősítve egy fáklya lobogott; a nemesúr a szoba elfoglalásakor megkönnyebbülten tapasztalta, hogy drága, viaszos darab – nem az útszéli fogadókban megszokott, közönséges faggyúholmi. Azért a füstje így is kesernyés volt, fintorodott el, ha az ide-oda tekergőző szél irányt változtatott s befelé sodorta a szobába.

Ezzel azonban már nem sokat törődött. Színültig töltötte a serlegét a gondosan odakészített malváziából, egy hajtásra kiitta és elnyúlt az öblös karszékben.

Így talált rá Florian. Meglepetésére a nagyúr most legkevésbé sem emlékeztetett győzedelmes hadvezérre. Kimerültnek tűnt; az arcára hulló fáklyafény kíméletlenül kirajzolta a szeme sarkából szertefutó apró szarkalábakat.

- Légy üdvözölve, költő! – rázta le magáról ernyedtségét a belépőre pillantva, s reáköszöntötte a bort – Lenyűgöző voltál ma este. Boldog lennék, ha háznépem közé fogadhatnék egy ilyen tehetséget… bár nem hiszem, hogy sokáig megmaradnál a fedelem alatt. Aki ilyen tehetséges, azt ennél sokkal magasabb helyeken is boldogan köszöntik.

- Graties, senor! – hajolt meg örömteli meglepetéssel Florian. Don Diego rangos úr volt, az ő ajánlása sok ajtót megnyithat előtte. Igaz, már most sem volt teljesen ismeretlen; de egy ilyen lehetőséget azért nem hajíthat el.

- Hidd el, nekem megtiszteltetés. Nem telik sok időbe, és irigyelnek majd, amiért én lehetettem az első pártfogód. Jólesett hallgatni téged, különösen most, hogy ezen az estén sok mindenen kellett gondolkodnom. Olyasféléken is, amiken nem feltétlenül akartam volna. Most, hogy véget ért a küzdelem… túl régóta tartott. Fernando mondta egyszer régen, hogy mielőtt bármiféle harcba fognék, akár fegyveresbe, akár másfélébe, gondoljam át: megéri-e az a legmagasabb ár, amit talán fizetnem kell érte. Sokáig nem törődtem vele. A hírnév minden, az élet semmi; ilyen egyszerű volt a világ. Azután a hazaúton az Újvilágból végre megértettem.

Talán csak a fáklyafény remegése tette, de Diego most furcsán esendőnek látszott. Legalábbis a költő számára mindenképp különösnek tűnt így látni azt az embert, aki – a városban szertefutó hírek szerint – oroszlánként küzdött alig pár órája, s aki, ennek már ő maga is tanúja volt, olyan fesztelen udvariassággal társalgott a nagy Pérezzel, mintha egész életében az udvarban forgolódott volna.

- Van úgy, hogy az ember mindent feláldozna – kockáztatta meg, bár nem tudta: vár-e egyáltalán a senor bármi megjegyzést a mondandójára – Azután a szivárvány tövénél rá kell ébrednie: nincsen ott semmiféle kincs. Csak olcsó lom.

Don Diego fürkész pillantást vetett rá.

- Nocsak… mi volt a te kincsed?

- Egy nő, senor. Még… régen. De nem az volt, akinek hinni akartam.

Pillanatnyi érdeklődés villant a nemesúr tekintetében, már-már kifaggatná a költőt, mi is történt pontosan… de végül mégis erősebbnek bizonyul kíváncsiságánál a saját panasza, s visszasüllyed ködös merengésébe.

- Azt hittem, más íze lesz a diadalnak. Ez a harc, köztem meg Luíz közt, már olyan régóta tart… volt alkalmam álmodozni erről a mai napról elég. Azt hittem, tiszta lesz, erős és kábító, mint a legjobb óbor… de tévedtem. Savanykás és kesernyés… csak lőre. Éget, még el is kábít… de nem melegít fel. Kielégítetlenül hagy, émelyítő utóízzel, és nem tudom, azért-e, mert túl nehezen jött el… vagy épp ellenkezőleg. Sokat nyertem, igaz; ha hozzáveszem Pérez ígéreteit, akkor még sokkal többet, mint amit valaha is remélni mertem ettől az élettől, pedig szemérmetlenül nagy vágyaim voltak. Mégis… ha belegondolok, hogy mit veszíthettem volna útközben… Semmiféle diadal és rang nem érne fel az én öreg barátommal.

Az utolsó szavakat már enyhén összemosta, s Florian ráébredt, hogy a senor bizony alaposan a serleg fenekére nézhetett. Másképp sosem lett volna hajlandó ilyen nyíltan beszélni senki emberfia előtt. Talán az egy Fernandót kivéve. Bár előtte felesleges is lenne rejtegetni bármit; ő akkor is megérezne mindent, ha szaiszi fátolyba takarná előle a senor.

- Igaz is – töltötte ismét teli a serleget Diego –, fáradt vagy?

A sejtelmes kérdéstől a Florianban bontakozó enyhe sajnálat menten elillant. Elvégre akármilyen megviseltnek is tűnik a nemesúr, legalább bármikor elnyúlhat a medvebőrös heverőn, amikor csak kedve tartja. Azonban neki, ha a megérzése nem csal, hamarosan ismét útra kell kelnie.

- Igen, senor. Halálosan kimerültem, de ennek ellenére állok szolgálatára.

A sajátos ajánlkozásra Don Diego harsányan felnevetett.

- Azt hittem volna, nagyobb örömmel fogadod majd a küldetésedet. Hiszen nem volt olyan rég’, amikor a segítségemet kérted, hogy eljuthass Fernandóhoz. Amit én rögvest meg is adtam neked.

Florian komolyan elmerengett rajta, hogy vajon mennyire részeg a senor. Mondjuk elég ittas-e ahhoz, hogy másnap ne emlékezzen rá, ha ő most nyakon önti a korsóban maradt malváziával. „Megérdemelné, ha komolyan azt akarja mondani, hogy tartozom neki.”

- Rögvest megadtam, mert olyan hevesen kérted. Hiszen teljesítened kellett egy ígéreted. Olyan fontos volt akkor neked… vagy máris elfelejtetted?

„Nem éri meg” – győzködte magát a költő – „Tüskebokorba sem rúgunk, hiába szúrt meg, mert úgyis csak nekünk fog fájni; ahogy apám mondogatta egykor. Bizonyára a nemesurak megöntözése is ebbe a kérdéskörbe tartozik.”

- Dehogyis felejtettem el, senor.

Diego olyan önelégült arckifejezéssel méregette, hogy Florian kezdett hinni a természetfeletti képességeiben. Elvégre is a gondolatait csak nem találhatja ki…

- Helyes – pattintott a senor az ujjával – Egyébként rendkívüli módon beszédes az arcod, csak hogy tudd. Az olyan emberek, mint Fernando, kifejezetten értékelik, engem meg személy szerint egyszerűen csak mulattat, de ettől még másoknak nem fog tetszeni. Veszedelmes tulajdonság. Tehát, ha már sikeresen felidéztük a múltat, akkor vedd úgy, hogy ismét ott ülsz a fogadótermem legkényelmesebb karszékében, és a segítségemet kéred, hogy Fernando és Dona Magdalena végre egymásra találhasson. Mert valójában erről volt szó akkor, igaz? … Sejtettem.

No, hát akkor vidd el ezt – nyújtott át egy frissen lepecsételt levelet – Dona Magdalenának. Nála kipihenheted az elmúlt napok fáradalmait – mérte végig gunyorosan az elképedt fiatalembert – Jó asszony, ráadásul ez a levél, legalábbis szívből remélem, boldoggá teszi. Mindebből adódóan pedig tejben-vajban füröszt majd téged. Rád fér, élvezd hát ki, pihenj, de amint összeszedted magad, térj vissza. Szükségem van a dalaidra, költő… amikor ma este téged hallgattalak, az elmúlt napok után akkor éreztem először egyfajta békességet.