Az origo

Az élet értelmét a gyökereid között keresd.

Posztmodern

Hogy mióta írok? Nagyjából, mióta megtanítottak rá. Persze, előtte is voltak meséim, de azokat még nem tudta papírra vetni. Azután pedig a kivitelezéssel voltak problémáim. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy zsúfolt e-mail fiókot. Az üzenetek tömegesen érkeznek minden nap, köztük rengeteg spam. Ahhoz, hogy egy levél tartalmát rendesen feldolgozd, akár egy egész évre is szükséged lehet, de neked naponta vagy húsz új e-mailed jön. Tehát kapkodsz ide-oda. Mindegyikbe belekezdesz, majd találsz egy érdekesebbet, és folytatod azzal. Nem feltétlenül írni akartam, ez azért így túlzás. Csak valahogy továbbadni a történet dömpingen, ami folyamatosan villódzott az agyamban, mint egy epilepsziás roham.

Ennél fogva nem is tudtam igazán, hogy kell. Tényleg, hogy kell? Irodalom órán kizárólag halottakról tanultunk, akik régi dolgokról, régi világokról írtak. Aztán ha az ember belelapozott egy Stephen King könyvbe, az merőben más volt, mint a kötelezők. Persze ez egy igazságtalan verseny, hisz az nem hogy kötelező volt, tiltott. Miután megtanultam olvasni, többször a lelkemre kötötték, hogy meg ne lássák a kezemben, mert még nem nekem való. Így vált a legédesebb bűnténnyé a könyvlopás. Zseblámpa mellett estem neki a tabu regényeknek. A betűket néha nehéz volt kivenni a félhomályban. Az erőlködéstől még a fejem is megfájdult, mégis megérte.

Stephen Kingélt és virult, újabb és újabb könyveket dobott piacra. Azt azonban csak érezte valahol az ember, hogy soha az életben nem lesz belőle kötelező, akkor sem, ha egyszer eltemetik. Így a halál, mint az irodalom tananyagban történő megjelenés feltétele, kezdett kevésnek bizonyulni. Kellett, hogy legyen ma élő utánpótlás, az nem lehet, hogy kétszáz év múlva még mindig ugyanezekről a halottakról lesz szó.

Kiválasztottam magamnak azt a tanárt, akiről úgy gondoltam, tudnia kell erre a kérdésre a választ. Mert ugye, azért tanár,nem? Akkor válaszoljon! Valahogy így ismertem meg közelebbről az origómat.

C hezitált. Ö-zött egy sort, nem válaszolt azonnal. Kezdtem kételkedni benne, hogy jó embert állítottam meg. Nem kérdezhettem olyan bonyolultat! Mondjon három-négy nevet, aztán majd én elkönyvtárazok magamban.

- Ez nem ilyen egyszerű kérdés – jött végre némi válasz, majd megint állt egy kicsit. Mint aki lefagyott. Hol maga elé meredt, hol rám. Úgy tűnt, valamibe nagyon beletaláltam. Őszintén megbántam már addigra, hogy megszólítottam. Akkor még nem tudtam, hogy ő pedig nem olyan egyszerű ember. –De kedden a nyolcadik órában -(nem gondoljátok komolyan hogy tényleg emlékszem az időpontra, ugye?)- tartok erről konzultációt.

Jól átgondoltam a választ, mégis egy plusz óráról volt szó, de végül belementem. Azért ez az irodalom óra sokkal jobban hangzott, mint a trubadúrok.

Tizedik osztályos voltam, amikor magával ragadott az a világ, amit mindig kerestem, és amit úgy rúgtam le magamról végül, ahogy a hisztis gyerekek a takarót. Pontosan ugyanúgy.

Pécs

Életemben nem láttam még olyan szép környéket, mint a Mecsek. Pedig első ránézésre nem különbözik sokat a többi hegyvidéktől, és első ránézésre Pécs is igen hasonló más vidéki városokhoz. Én mégis láttam a különbséget, de lehet, hogy inkább csak éreztem. Ennek a városnak az egész atmoszférája eltért. Nagyon sok művész indult el innen, és ezt valahogy ontották magukból a tűzfalak, és a macskakövek. Mi pedig egy igazi környékbelivel barangolhattuk végig a meredek utcákat, a múzeumokat, és a díszes tereket. C mindenhova elvitt minket, ahova úgy gondolta, el kell mennünk. Pécs minden arcát megmutatta nekünk. Nappal úgy éreztem magam, mintha a kultúra bölcsőjében sétálnék. A nap ragyogott, és engem minden elvarázsolt. A gyönyörű szökőkút, az óriási platán a parkban, az óvárosias szűk, hol félelmetesen meredek utcák minden macskakövükkel, és a lenyűgöző kiállítások. Vasarely szemkápráztató festményei, de még a panoptikum is ámulatba ejtett.

Este pedig… nos, mondtam már, hogy C-vel mentünk.

Csak halvány emlékeim vannak már a városról. Évek óta nem sikerült újra elkeverednem arra. Mégis a mai napig fel tudom idézni azt a megihlető környezetet, amit ott minden tégla, minden terméskő úgy ont magából, mintha a napból szívnák.

Kispál és a borz

Az első Kispál szöveg elemzést abban a kis lakótelepi panel teremben hallgattam végig, ahol először ajánlották fel a szabad vélemény alkotást.

A másodikhoz Arató László előadásában volt szerencsém, a Szigeten.

Engem mégis az első fogott meg. Nem voltam azelőtt még így iskolában, hogy tényleg arra kérdeznek rá, én mit gondolok erről, vagy arról, én szerintem mit üzenhet. Azelőtt nem volt még ilyen, hogy ténylegesen gondokozásra szólítottak fel. Vagy talán csak nem így. Nem ilyen szabadon. Azt se hittem volna, hogy ez ennyire a visszájára is fordulhat. Nem lehet lefele lépdelni a szabadság lépcsőjén. Ha valaki többet kap, nem éri be kevesebbel. Hiába adnának ki a részek egy egészet, azt onnan, abból a szögből nem lehet látni. Onnan csak azt lehet látni, hogy visszavesznek. Az egész pedig csak annyi lehet, amennyit éppen belátunk. Hisz az egész világ is csak annyi mindenki számára, amennyit felfog belőle.

Dac

Miután rábólintottam a kortárs irodalomról szóló különórákra, egy új világba cseppentem. C mindennap több verssel, vagy novellával készült, az elemzések pedig egészen új irányt vettek, mint azelőtt bármikor.

- u.a, u.b, stb... az azonosság lyukkártyái – C, miután felolvasta a verssort ránknézett. Hárman voltunk a teremben rajta kívül. Bárhogy is szugeráltam magam előtt a betűket, nem jutottam semmire.

- Mit jelent? – kaptam fel a fejem. Igen meglepő választ kaptam:

- Ez lenne a kérdés.

A lélegzetem is elállt. Hiszen eddig mindig elmondták hogy kell értelmeznünk egy szöveget. Eljött az önálló gondolatok ideje. Nem maradtunk persze teljesen magunkra. C terelgetett, ötleteket adott, de a végső megoldást sosem adta a kezünkbe. Az a mi dolgunk volt. Ha nem jutottunk dűlőre, a kérdés nyitott maradt.

A különórák nem ragadtak az iskola falai közé, író-olvasó találkozókra mentünk, ahol találkoztunk Háy Jánossal, Varró Dániellel, elnéztünk a könyvhétre, és így tovább. Akkoriban biztos voltam benne, hogy irodalomra fogok továbbmenni. Tizenegyedikben fel is vettem a fakultációt, majd hamarosan nagy lépésre szántam el magam. Megmutattam néhány novellámat C-nek.

És mint minden, ami nagyon magasra repül, ennek is le kellett zuhannia. Idővel minden álom összetörik, ez valahol törvényszerű. A világon semmi sem konzisztens, amiben nem rendül meg a hited, abban talán nem is volt igazán. Csak idő kérdése, hogy kiforduljon négysarkából a világ, és ennek rendszeres katalizátora a csalódás.

A különórákon gondolkodni kellett, saját elméleteket, ötleteket alkotni, miközben megismertük miben más a posztmodern az eddig tanult stílusirányzatoktól, illetve miért nem lesz szépirodalmi egy szöveg csak azért, mert díszes, jól csengő képek alkotják.

Irodalom órán azonban mást tanultunk. Egyik órán egy hármas érdemjeggyel kaptam vissza a dolgozatomat. Több volt rajta a piros szín, mint amennyit az én eredetí kék tollam nyomából láttam.

- Miért nem jó amit én írtam?

- Mert ezt nem így kell elemezni. – C csak vállat vont, tárgyilagosan válaszolt.

- Miért ne lehetne így is elemezni? Mai szempontok alapján újraértelmezni?

- Mert nem úgy kell.

- És ezt ki dönti el?

- Az irodalomtudomány.

Nem először futottam bele ebbe a válaszba. Érthetetlen volt. Hisz addig az egész másról szólt. Egy párbeszédet folytatott minden mű az olvasókkal (velünk). A szöveg leírt valamit, mi pedig hozzátettük, amit belőlünk kihozott. Aztán ez végetért. Visszajött a magolás ideje. Visszajött a más gondolatok ismétlésének ideje. Az, amikor van valami a tankönyvben, mi megtanuljuk, és hibátlanul felmondjuk, gondolatok, érzelmek, önálló megfejtések nélkül.

Ismertem még egy ilyen tantárgyat. A biológia is hasonló volt. Akkor már csak egyetlen különbséget láttam a kettő között. Míg az irodalomtudományt emberek alkották a semmiből, az utóbbi az anyatermészettől eredt. Valami igazira vágytam, kézzelfoghatóra.

Akkor még nem tudtam két dolgot: Az egyik, hogy nagy különbség van a letűnt korok, stílusok interpretálása, és a kortárs irodalom elemzése között. A másik, hogy C esetében nem csak egy középiskolai irodalomtanárral ültem szemben, hanem egy irodalomkritikussal.

A hidegzuhany hosszú évekkel később ért, csak addigra sikerült megértenem a lényeget.

Egy elsőránézésre teljesen indiferens beszélgetés zökkentett ki az addigi dacos világomból. Édesapámat hozta ki valaki a sodrából a Facebook-on. Kedvenc költőnője kiposztolt egy verset, amiben csillaggal szimbolizálta a zsidóságot. Az egyik olvasó mégis a csillagos égre asszociált, ami édesapámra látszólag rosszabb hatást gyakorolt, mint több kilométeres sávlezárás csúcsidőben. Egyszerűen nem értette, hogy írhat valaki ilyen baromságot. Én csak vállat vontam mondván, neki biztos csak ennyi jött át. Aztán elhangzott a kulcsmondat.

- És még azt írja, hogy dehát az a szép a versekben, hogy mindenkinek mást jelent, ilyen nincs! A verseket nem hülyéknek írják! – dohogott akkor, és minden bizonnyal dohogott tovább is, de én már nem figyeltem rá. A világ körülöttem úgy omlott le, mint a szétrúgott puzzle. Persze, hogy nem hülyéknek! Persze, hogy kell egy támpont, kell egy határvonal. Különben minden művészi lenne, azaz ennél fogva semmi sem. Teljesen más színben láttam abban a pillanatban mindent. Nem az lett volna a dolgom, hogy háborogjak, hisztizzek, hanem hogy elhallgassak, és tanuljak. Így ragadtam újra tollat (azaz billentyűzetet), így kezdtem el ismét írni, hanyolc évvel azután, hogy hosszú időre teljesen abbahagytam. Így kezdtem, és ez a kezdet keservesebb volt mindennél. Az írás azért nem egészen olyan, mint a biciklizés.