Útra való vészjel

Az élet értelme, hogy legalább saját magadnak ne hazudjál. És a te életednek van értelme?

Vér-veríték van ezen a bulin…

Egy utolsó fejezete volt csak életem e szakaszának. * Addigra A-val már búcsút intettünk egymásnak. Ez a történet egy kicsit elcsúszott a többitől időben, de ugyanabba a dobozba került az emlékek sűrűn pakolt raktárában. Egy helyen tárolom őket. C nagy titkokra világított rá. Olyan nyers őszinteséggel, hogy lesokkolt. Néha szavak nélkül többet lehet elmondani, mint gondolnánk. Hogy a fenébe lehetséges, hogy egy C féle ember többet tudjon rólunk, mint mi önmagunkról? Pimasz mosollyal hozott fel titkokat valahonnan a pincéből (vagy le a padlásról, mindegy az, hol tartja az ember önmagában a lim-lomot), miközben én rémülettel, kétségbeeséssel keverve néztem szembe önmagammal.

Hosszú éveimbe került megfejtenem ezt a történetet, így akkor még csak egy részletét láttam. Az érzelmeim, vágyaim, függőségeim mélységes mély kútja fölött álltam, a legszélén. Addig is nehezen bírtam ott egyensúlyozni, de akkor, aznap C lerántott magával. Egyetlen kézzel olyan stabilan tudott lefogni, hogy semmit se tudtam tenni ellene. Őszintén meglepődtem, tényleg nem hittem volna, hogy ő ilyen erős. Hát, tévedtem, na. Nem teketóriázott, bőven átlépte az igyunk meg valamit típusú program íratlan szabályait.

A bennem lévő erősebb személyiség, te, nem jól tűri az ilyesmit. Mikor kipattant a farmer gombja, már be is céloztam a vádlit. Az volt a terv, hogy a cipő szélével fogom megrúgni, ahogy csak bírom. Annak nem fog ellenállni, az garantált. Minden erőmet összeszedve, az izmaimat befeszítve készültem a támadásra, de az én leállította a te-t. Akkor nem tudtam, mi ütött az én-be, de mivel az első személyiségem mégiscsak én, így te visszament a helyére. Egy hangnak a fejemben. C megúszott egy csúnya fekete foltot a vádliján, de én nem úsztam meg azt, hogy elmerüljek a legsötétebb rétegeimben

Már éppen felkészültem mindenre, ami jönni fog, amikor nem jött semmi. A megkönnyebbülés helyett mégis valami más maradt bennem. Akkor már tudtam, hogy ezzel a szituációval sokkal több szinten van baj, mint az elsőre látszott. Hogy miért küldtem el te-t? Az iszonyú igazság szinte agyonnyomott, olyan súlya volt. Először éreztem úgy, hogy a kettő én közül, mégis inkább te a normálisabb.

Menekültem volna a helyzet elől. Az ott történtek hol az iszony hullámaival öntöttek el, hol valami ismeretlen eredetű vágyakozással. Nem értettem semmit. C egyszerre vonzott és taszított. Nem akartam ezt az új történetet, hiszen gyakorlatilag kettészakított. Te egyáltalán nem értett egyet velem, és ezt az érzést már nagyon jól ismertem. Nem érdemes vele összeveszni.

Mégsem tudtam C-nek nemet mondani. Amikor felvetette egy újabb találkának az ötletét, én mentem. Izgatottan, türelmetlenül várva, hogy újra lássam. És értetlenül, menekülési kényszerrel kísérve.

Ha nélküle voltam, folyamatosan ő járt az eszemben, amikor viszont szemtől szemben álltunk egymással, leblokkoltam, nem mertem közeledni.

„Mi a szart csinálsz? Minek mész oda?” – kérdezte te, mikor megkaptam C sms-ét „Ne várjunk holnapig, találkozzunk ma este.” ezt írta. Én meg hol alig vártam, hol te érzelmeivel elöntve eldobtam volna a telefont.

„Nem tudom, csak gondoltam…”

„Mit? Mit gondoltál? Tudtad, hogy van egy barátod?” – igaza volt. Akkor már fél éve együtt voltunk G-vel. Azzal a G-vel, akivel azóta is élettársak vagyunk.

„Én nem csináltam semmit!”

„Jó, akkor ne menj oda.”

„Oké.” – nyugtáztam, majd megírtam C-nek, hogy az általa javasolt helyszín és időpont számomra megfelelő.

„Te jó ég baszd meg, mi lesz itt ma este!”

„Nem lesz semmi.” – közben éreztem, ahogy végigszalad rajtam a múltkori alkalom emléke, szinte áramütés szerű összerándulásokat okozva minden porcikámban.

És C hozta az elvártat. Újra és újra elmerülhettem a tehetetlenség izgató és borzongató élményében. A tökéletes kiszolgáltatottságban. A meglepő, hihetetlen erő nem engedett el.

De többszörösen kontrollálva, és felülbírálva voltam. Egyrészt az akkor még létező érzelmeim által. A naiv tisztességvágyam miatt nem akartam G-t (aki szorosan követte A-t), úgymond hátba szúrni. Aztán ott volt a te oldal, akinek egyáltalán nem hiányzott ez az egész. Tehát nem sok lehetőségem maradt. Másra akartam hárítani a felelősséget.

C nem tudott rajtam eligazodni. Semmit nem értett. Azt sejthette, hogy ez most valami trükkös bicikli, de az esetleges tévedés súlya nagyon nehéz volt, egy egyszeri orgazmus nem igazán kompenzálta volna.

Ott feküdtem alatta, és figyeltem, ahogy találgat. Jaj, de még mennyire találgatott, hogy vívódott! Nézni is gyötrelmes volt. Egyik pillanatban úgy volt vele, hogy megkefél, és kész, nem lesz gond. A másik pillanatban meg belátta, hogy ha mégsincs igaza, akkor bizony rohadt nagy baj lesz. Végigfuttatta a tekintetét rajtam, majd a szemembe nézett, hátha ott megtalálja a választ. Láttam rajta, hogy mennyire akarja, amitől én is egyre jobban akartam. A vágy és a józanész játszott vele, és játszottam vele én is. Végül úgy döntött, hagyja a fenébe, annyit én nem érek.

A kettősségem belőle is új dolgokat hozott elő. Az erőszakos oldala valahol mélyen szunnyadt, de akkor szinte kirobbant belőle. Láttam, hogy élvezi, amikor lefog, mennyire megmozgatja az, hogy van lehetősége visszaélni a helyzetével, és ennek megfelelően pontosan addig megy el, amíg még jogilag nehezen vádolható.

Érdekes helyzet ez, egyébként. Az az ember, aki eddig a szívén viselte az jövőmet, képes volt felhúzni magát azon, amikor úgy érezte, felelőtlenül döntök, most úgy rombolt át rajtam, hogy közben körül se nézett. Nem érdekelte, milyen pusztítást visz végbe a lelkemben, nem érdekelte, mekkora bilincseket helyez el a csuklóimon, amiknek láthatatlan súlyától soha többet nem tudok szabadulni. Nem érdekelte semmi, csak hogy elérje a saját céljait, de hogy mik azok, velem nem közölte azóta sem. Ezt a titkot megtartotta magának.

Nem hittem azelőtt, hogy ennyire komplikált is lehet egy olyan egyszerű téma, mint a két ember hogy viszonyul egymáshoz című klasszikus. Talán ettől lesz kimeríthetetlen. A helyzet mindig valami hasonló, mégis mindig merőben eltérő, és egyedi. Mindenki számára meghatározó, sorsfordító. Ilyenkor az összes ember valami hasonlót érezhet, de mégis mást. Ahogy én vetem alá magam C-nek, ahogy a Mélygarázs hármasa függ egymástól, ahogy a tanárné csüng az albírón. Mindenkinek megvan a maga meséje.

Nem tudom, hogy sikerült végül lezárnom ezt a dolgot, de valahogy pontot tettem a végére. Csak néha jött elő, néha ugrott elém az elmém mélyéről, hogy ijesztgessen, de ezt a pár alkalmat leszámítva, megszabadultam tőle.

Csak a halálom után tért vissza újra.