Emlékek füstje

Az élet értelme néha talán elbújik egy pillanatra, nem tudom, magadban megnézted már?

S-el artikulálatlanul üvöltünk. Nem azért, mert felállították a budapesti német megszállás áldozatainak emlékművét. Az akkor még tizenegy év messzeségében volt a jövőben. Nem is azért, mert valami dizájner drog hatása alá kerültünk, ugyanis ilyenek még nem léteztek.

Azt is szívesen mondanám, hogy alkohol befolyása alatt sem voltunk, de ezt már sajnos így nem állíthatom. Azonban nem a lőre vezérelte cselekedeteinket, ezt teljes bizonyossággal kijelenthetem.

A fiúk.

Chö – mondod te, de ne mondjad, mert így volt, na!

Egy kapcsolat… vagy legyen bármi féle-fajta kontaktus két ember között, (az úgy tágabb) tehát bármi ilyesmi csak akkor tudja igazán földhöz vágni az embert, ha nincs magyarázat arra, hogy mi miért történik úgy, ahogy. A befejezetlenség, az értelmetlen következmények, az hogy egyik pillanatban ott a varázslat, ott van tényleg, és a következőben már nyoma sincs. Mikor ülsz vele szemben, hallgatod, hogy nagyjából mindenkit megkefélne, aki nem te vagy, és nem érted, hogy a rohadt életbe jutottatok ide.

Na, de ne rohanjunk ilyen tizenkét éveket előre, hol is tartottam?

Ja, igen! S-el artikulálatlanul üvöltünk. Jó régi szál emlék ez, még az íze is dohos, mégis olyan erős, csak így érzem, jelen időben, mintha újra ott állnék.

Nagyjából mínusz két fok körül jár a hőmérő higanyszála, szakad a hó, óriási pelyhekben. Egyszál póló van mind a kettőnkön, a meztelen karom zsibbad a fagyos levegőtől. Mi meg csak üvöltünk, tiszta erőből, ahogy bírunk. Erőt adó, könnyítő, felszabadító érzés a jeges hidegben kint üvölteni.

S ötlete volt, azt mondta, ez rajta mindig segít, és azt kell most (akkor, akkor is, meg most is) mondjam, megértem. Minden kijön belőlem, széthányom a lelkem a decemberben, és kibaszottul élvezem. Nem tudod elképzelni mennyire, amíg meg nem próbálod.

Most is ezt csinálom. De most befelé ordítozok. Néma sikolyomat senki sem hallja. És megint fi… illetve ez már inkább pasiügy.

Nem hiszem el, ezt nem hiszem el, hogy a fenébe lehetséges az, hogy ilyen gyönyörű, ártatlan, szép gyermeki emlékről, ahol még minden tiszta, arról, hogy S-el ittasan artikulálatlanul üvöltünk bele az éjszakába egy angyalföldi hely előtt, tehát hogy erről is C jusson az eszembe?

Pedig akkor még nem volt sok közöm hozzá…lássuk csak. Előkotrom neked, de ez tényleg egy hihetetlen régi emlék.

Áhá! Megvan!

Középiskolás felvételi. Édes nem?

Akkoriban már megvolt merre menjek. Persze az embernek mindig megvan, hogy merre menjen. Mindenki gyalogol a kijelölt úton, akár Rosencrantz és Guildenstern. És nem tud lelépni róla. Pedig mindenki úgy gondolja, biztos volt egy pont, ahol lehetett volna. Én is odatartottam. Éppen egy szakközépiskolába készültem felvételt nyerni, hogy elhagyjam végre Újpestet, igazi embereket lássak, akik nem egy burokban élnek, és végre én is éljek. Igazán. 

A valóságban azonban elindultam, hogy le ne késsem a „randim” a hátsólépcsőnél. Hogy végül feszülten álljunk egymással szemben a sráccal, akivel viszonylag mégis csak egyenlők vagyunk. Ő is megúszta, én is megúsztam, és ezt nyugtázva mindketten hagyjuk a fenébe. 

Na várjál, mindjárt odaérünk. Tartoztam még egy úttal az ördögnek (azt hittem). Egy felvételit már skippeltem akkorra, de egy másikra muszáj volt elmennem, mert a szüleim nyaggattak. Utolsó helyen talonban volt a listán egy akkor indult gimnázium. Senki nem hallott róla még se jót se rosszat, szó szerint semmit, a közepesek között népszerű volt, mert gimi is, meg nincs is nagy követelmény. Tehát erre elmentem. Hogy egyszer gimnáziumi felvételin is legyek, mert az ember ilyenkor mindent látni akar, megtapasztalni, és úgy éreztem, tök jó, hogy nincs tétje. 

Ami azt illeti, jó is volt, mindenki mosolygott, barátságos arcot vágott, tiszta önbizalom dopping, ritkán voltam így feldobva, egészen addig, míg át nem estem a magyar nyelvtan/irodalom asztalhoz. 

Ketten voltak, egy idősebb hölgy, és egy vékony magas pasas. Előbbi hozta az aznapi szintet, letörölhetetlen, szívélyes mosoly. Utóbbi úgy tűnt, ő az a típus, aki az élő fába is. 

A sokadik kérdésénél elgondolkodva hátradőltem. Na nem a kérdése fogott így meg. Néztem a faszit, a fura arcát, a hatalmas anyajegyet az ajkától balra, ami hófehér bőrén úgy nézett ki, mint egy feketelyuk. A lehetetlen vékony testalkatát, szinte érthetetlen, hogyan képes ezzel a csontozattal ezt a magas termetet mozgatni. Statikailag lehetetlen. Hallgattam búgó mély hangját, ami úgy remegtette az ember lelkét, mint a basszusnyomó a hangfal membránját. Ő rám nézett mély barna szemével. Kellett egy másodperc, hogy felocsúdjak. Választ vár arra, amit az imént kérdezett. Csak hát a kutya nem figyelt rá. 

- Öhm, nem tudom. – vontam meg a vállamat kissé kényelmetlenül, de továbbra is nagy ívben szarva erre az egész délutánra. Már őszintén mentem volna, csak ez az alak feltartott.

Az idős nő közben továbbra is kedvesen mosolygott. Érthető, az ő kérdéseire mind tudtam felelni, és nyilván kár lenne bármiből is személyeskedő következtetéseket levonni, de egyre inkább őszinte véleményemnek éreztem részemről ezt a gesztust.

Végül feladta. Öt perc múlva? Tíz? Fél óra? Nem tudtam volna megmondani, hihetetlenül hosszúra nyúlik az idő érzete, ha az ember nem kívánt helyzetbe csöppen.

Tehát feladta. Fáradtan sóhajtott, meglepetten. Biztos azt hitte, hogy majd engem meghat ezzel a kérdés záporral, de esélye sem volt. Akkor már tudtam, hogy felvettek máshova, és alig vártam, hogy eljöjjön a szeptember.

Hülye lettem volna Újpesten maradni, hiába erőlködött, ha lekötöznek sem tudtak volna itt tartani, én ki akartam törni, elmenni messzire, rohadt messzire. Eljutni délre, Ferencvárosba vágytam, mert ott minden más. Vagány emberekre, életre, valamire, ami nem olyan rohadt fásult, mint ez a siralmas buborék.

És el is mentem, meg is ismertem a világot, amit annyira kerestem. Pont olyan vadul tört rám, ahogy meg is érdemeltem. Ezt akartam? Hát ezt kaptam.

A sráccal a gólyabál előtt találkoztunk. A suli udvarán ittunk, és az eddigi kapcsolatokról beszélgettünk. Majd elindultunk felfele, a hátsólépcsősoron. Azon a folyosórészen, ami még napközben is kihalt. Itt volt a dohányzós wc is, mert ezt szökőévben egyszer ellenőrizték a tanárok. Pont odaértünk, ahhoz a mosdóhoz. Ott álltunk, a srác talán célzott rá, hogy akarna tőlem valamit, de én csak kinevettem. Nem úgy állt a helyzet, hülye ötletnek tűnt. Csak nevettem, nevettem, nevettem, egész addig, amíg elkapta a karomat. Mert akkor már nem nevettem.

Húzott, húzott, és hiába feszítettem meg minden erőmet, közeledtünk a rohadt mosdó felé. A fehérre mázolt ajtófélfa, amibe kapaszkodott, a pokol kapujának tűnt, mindent betöltött, annyit láttam, hogy lassanként becsúszunk oda mind a ketten, és akkor a jó ég tudja mi lesz.

Volt azonban valaki, aki nem akarta megvárni, hogy mi lesz.

A bennem szunnyadó te akkor még csak egy gyermekkori maradvány volt. Bennem élt, velem tartott, mellettem állt. A képzeletbeli barát, akit nem adtam le Fosteréknél, kirobbant belőlem.

A düh ismeretlen szintje öntött el. Határozott voltam, és az ilyesmi annyira ritka érzés volt számomra, hogy nem is éreztem többet önmagam. Nem is csoda, mert akkor már te voltam, és te nem szarozik.

Meglendítettem a lábam. A súlyos acélbetét pedig elindult, hogy igazságot szolgáltasson, hogy visszaküldje a probléma forrását oda, ahonnan jött.

Aztán megálltunk. Nem ijedtem meg azonnal. Pedig az lett volna a helyes reakció, de én még dühösebb lettem egy halvány tizedmásodpercre. A srác piszkafalábai szorosan összezáródtak. Elkapta, a cél előtt elkapta a súlyos acélt, meg persze engem is. Fél lábbal egyensúlyoztam, és néztem rá, miközben ő álmélkodva bámulta megmentő reflexe eredményét, majd engem. Meredtünk egymásra. Ebben a testhelyzetben. Én terveztem a következő lépést. Eldöntöttem, hogy foggal-körömmel harcolni fogok, ha kell, lenyúzom róla a bőrt, de ő nem fogja az akaratát keresztülvinni rajtam.

- Ha ez most betalál! – fenyegetően felemelte hozzá az ujját is.

- Akkor mi van? – förmedtem rá. Ő pedig a válaszon töprengett, de úgy tűnt elbizonytalanítottam. Elengedett.

Elindultam. A lépcsőn felfelé, a gólyabál felé.

- Hallod! – szólt utánam. Akkor te lángja már kihunyt, én pedig remegtem a félelemtől, a feszültségtől, a hihetetlen meneküléstől.

- Mi van? – igyekeztem tartani a stílust, de te nélkül szart sem értem.

- Azért nincs harag ugye? Azért haverok vagyunk? – nyújtotta a kezét.

Na erre mit lehet mondani? Az imént kért föl keringőre, majd kis híján elvettem a kedvét (és lehetőségét) az ivaros úton történő reprodukciótól, ezek után pedig megkérdezi, hogy haverok vagyunk-e.

Néztem rá, arra gondoltam, hogy leszarom, ha bolygóközi bajtársak is vagyunk, csak hadd húzzak már el innen.

- Persze. – mondtam, lekezeltem vele, majd rohantam tovább felfelé.

De nem ezért váltottam iskolát. Egyszerűen megismertem őket, a déli telepi kamaszokat. Láttam kik ők, és én már azt is láttam, kik lesznek. Nem akartam a sorsukra jutni. Mégis minek rekednék meg egy technikus szintjén, ha lehetek ennél több is? Ezért váltottam.

Jó barátnőm B, aki abba a gimibe járt, aminek a felvételijéről alig bírtam szabadulni, nagyon örült a döntésemnek. Alig várta, hogy megint egy osztályban nyomjuk, és áradozott az ő osztályfőnökéről, aki annyira jó fej, és majd meglátom, mert a másik osztályé az nem, de az övé…, na de mondta már, hogy majd meglátom.

Én pedig megláttam. Megláttam egy pillanatra kívülről a saját arcomat is, ahogy dermedten ültem az igazgatóval és B osztályfőnökével szemben, mellettem édesanyám, én meg nem hittem a szememnek. Néztem az anyajegyet, ami talán galaxisokat eszik reggelire. Néztem az előreugró szemfogat, ahogy beszélt. A vékony testalkatát, a fekete haját.

„Ez ugyanaz a pasas a felvételiről!” – vinnyogtam te-nek.

„Nos… tényleg az.” – állapította meg ledöbbenve.           

„De…de…miért?”

Mély barna szemével rám nézett. Sőt, igazából akkor már mindenki engem nézett.

„Már megint egy kérdés, mást se tud, csak kérdezni.”

Nem volt sima ügy évközben bekerülni erre a helyre, de nem untatlak tovább titeket. A lényeg, hogy február vége felé már át is vettek. Én meg újra, és újra elismételtem magamban, hogy ez egy nagyon jó döntés volt a jövőm érdekében. Nem foglalkoztam vele, hogy ismét Újpesten vagyok, hogy ismét szánalmas emberek vesznek körül, ismét nem érzem, hogy élek. Hogy összenyomnak az épület panelfalai, minden pillanatban ellenőriznek a szüleim, megrekedt az idő, nem mozdul, nem halad sehova. Hogy még négy (jó, három és fél) évig fog tartani ez a börtön, amiből egy perc is egy óra alatt telik le. Nem foglalkoztam vele, mégis egyre jobban éreztem, hogy nincs értelme. Nem volt jó ott se, nem jó itt se. Az érett döntések szarok, és én életemben először éreztem, hogy vállalnom kell a felelősséget. Így döntöttem, és ezzel nekem együtt kell élnem.

Aztán lassan megfogalmazódott bennem, hogy ez soha nem lesz jobb. Ha végzek, akkor se lesz jobb, mert nincs értelme. Nem lehetséges, hogy bármi, bármikor jó legyen, mert a világon semminek sincs értelme. Arra gondoltam, ha már most így unatkozom, életem tavaszán, mi lesz velem nyáron, vagy ősszel? Messze volt még az év vége, jobb szerettem volna, ha közelebb kerül.

Így a tavasz hajnalán, március elsején, nem sokkal éjfél után, úgy döntöttem, új árnyalattal bolondítom meg a fürdőszobát.