Egy kis előszó:

A Semmi van egy novellagyűjtemény, amiben lehet találni olyanokat, amik egymással kapcsolatban vannak, és olyanokat, amik egyáltalán nem. A közérthetőség érdekében, én ezzel a történettel kezdeném, de gyakorlatilag mindegy, milyen sorrendben olvassátok. A történetek fiktívek!

Temegén

Az élet értelme a változtatás lehet. Az, hogy mindig képes legyél kitörni a meglévő hétköznapokból.

„Hagyd abba, hallod?”

„Miért? Miért hagynám?”

„Ezt nem lehet, ez tényleg túlzás!”

„Semmi sem túlzás.”

„De végül nem minden mindegy? Nem úgy volt?”

„Pontosan! Tehát a halál is mindegy. Nem akarom kivárni a végét, nincs kedvem, unom az egészet. Hülye ötlet volt egyébként a váltás, és most legalább 4 évig fog menni a semmi, hogy azután más semmi menjen tovább. Érted?”

Te úgy döntött, taktikát vált. Ravaszabb volt, mint én, szerintem. Néha úgy gondolom, talán az összes életképes tulajdonságomat Te-be raktam, így nekem nem maradt semmi. Egy képzeletbeli barátnak indult, majdnem minden gyereknek van egy. De Te makacsabb volt, mint egy átlagos elképzelt karakter. Nem tűnt el a kora kamaszkorban, ahogy kellett volna. Te más utat választott.

„Nem is akarsz meghalni, csak szarakodsz!” – jegyezte meg, akkor már leváltva az addigi kétségbeesett hangsúlyát egy gúnyosra.

„Úgy gondolod?” –reszeltem tovább a karomat. Baromira fájt. A szúró érzés olyan elviselhetetlen méreteket öltött minden vonással, hogy már alig vártam az ér előbukkanását.

„Azt mondják, akinek komolyak a szándékai, az hosszában vágja, nem keresztben.”

Itt egy pillanatra megálltam. Nem azért, mert meggyőzött, hanem mert felhúzott.

„Na, ne már! Próbáltad valaha? Kezdjük azzal, hogy hozzá sem férsz hosszában, ráadásul, nem is biztos, hogy egyből megtalálod a pontos helyet. Sokat kísérletezni meg nem túl szerencsés, ugyanis, ha te nem éreznéd, rohadtul fáj.”

„Fájdalom nélkül akartál meghalni? Sok eszed van, baszd meg.”

„Nem. Gondoltam, hogy nem lesz túl simogató, de amit mondasz, az képtelenség. Ha megtalálom az eret, majd kirángatom, vagy nem tudom. Egyébként bőven van időm elvérezni, szóval ne aggódjál miattam."

Be kell látnom, egy kissé kizökkentett.

„Szerintem a kés sem megfelelő. Ez a recés nem a legjobb választás volt.”

„Jó, hát a sötétben ez akadt a kezembe.” – közben előbukkant a keresett artéria. – „Itt van végre!”

„És most? Meghalsz, és ennyi?”

Nem válaszoltam egyből, nagy munkában voltam éppen. A nyílt sebben történő turkálás jobban fájt, mint a vágás.

„Ez nem igaz!” – tört ki belőlem a csalódottság. – „Visszahúzódik! De miért?”

„Talán nem akarja, hogy átvágd.”

„De ilyen nincs!”

„Miért ne lehetne? Tök természetes reakció. Életben akarsz maradni legbelül.”

„Te már csak tudod.” – kínlódtam, újra nyiszálni kezdtem, hogy közelebb kerüljek, de minden húzás egyre fájdalmasabbnak érződött.

„Add fel! Nem fog menni!”

Ismét próbáltam elérni az artériát, de az még mélyebbre húzódott.

„Jó, akkor leszarom!”

Te, már majdnem fellélegzett, de ki kellett, hogy ábrándítsam.

„Ne! Mit csinálsz?”

„Ez a klasszikus módszer, ezt alkalmazzák a legtöbben, gondolom nem véletlen.” – most a csuklóm volt soron.

„Ja, és ha ott se megy, végig vágod az egész karodat? Hát te kurva hülye vagy!”

„Nem, nem fogom. Megtalálom az eret, és kicibálom.”

„Miből gondolod, hogy ott könnyebb, mint a könyökhajlatban?”

„Például, kezdésnek, eddig kevésbé fáj.”

Te-t lehet, hogy ennél a pontnál meggyőztem, de saját magamat elbizonytalanítottam. Ott motoszkált az érzés, hogy talán tényleg nem lesz eredménye ennek a kísérletnek sem. Közben újra, és újra, szinte hullámokban ért el te élni akarásának érzése. A fel-felbukkanó maradásvágy kissé tanácstalanná tett. Néha elkapott az ötlet, hogy hagyom az egészet, de az elkeseredettség, és a keserűség túl erős volt.

„Meg van!” – a siker érzése egészen különlegesnek tűnt ezen a véres hajnalon.

Te figyelte, hogy kínlódom most is.

„Látod, semmivel sem könnyebb. Itt is visszahúzódik az ér. Nem úgy van ez kitalálva, hogy simán át lehessen metszeni.”

Ha nem éreztem volna, mennyire nem akar meghalni, azt gondolom, jól szórakozik. Közben feladtam a vadászatot, tovább kezdtem mélyíteni a vágást. Biztos voltam benne, hogy előbb-vagy utóbb elő kell bukkannia. Olyan nincs, hogy a csontig szétvágom, és még mindig nem érem el. Te nem várt tovább. Drasztikus megoldásra szánta el magát.

Abbahagytam a vagdosást. Megálltam. Nem tudtam akkor még, hogy miért. Egyszerűen nem bírtam folytatni. Valami nem engedte.

Te, persze nem először szállt meg, de ez volt az addigi legerősebb beavatkozása. Ott álltam a csap fölött, amiben a csöpögő víztől narancssárgásra hígult a vörös testfolyadék. A fehér kerámiát teljesen befedte a vér. Sírni kezdtem a saját tehetetlenségemen. Meg akartam halni, de mégsem tudtam folytatni. Te, pedig belém csöpögtette a kötelező, kábítószer hatású gondolatokat. Mintha mostantól bedrogozva akarna tárolni valahol hátul, amíg majd ő megoldja a dolgokat.

„Végül is mindegy, igazad van. Mindegy, hogy élek, vagy halok. Maradhatok is. Majd elvegetálok nap, mint nap. Majd üveges szemekkel nézek bele a végtelen időbe. Egyszer úgyis letelik a rabság.” – és abban a pillanatban már úgy is gondoltam.

„Így van. Gondolj csak bele! Ha az egész mindegy, akkor két lehetőség van. Vagy meghalsz, vagy haladsz az árral. Az egyik eset nem visszafordítható. A másiknál egy rakás érdekes dolog történhet veled, aminek ugyan nincs jelentősége, de legalább szórakoztató. És még mindig bármikor kiszállhatsz.”

„Így van. Akkor meg miért ne maradjak? Hátha lesz valami érdekes is.” – reflektáltam kábultan a nagy világbölcsességére. Ez egy puccs volt.