1. fejezet

Regius. Animas szíve. Különös, milyen könnyedén válik porrá a stabilitás, ha a nép fejében eluralkodik a káosz. Márpedig, amikor az Uralkodók városa a közönséges emberek kezébe került, hajdani csillogását örökre elvesztette. Területét változatlanul egy grandiózus, szilárd fal ölelte körbe, mely a három kapuján átvezető utakon kívül, csak a Flumen egyenletes áramlását engedte keresztül. Korábban az emberek mindenhonnan özönlöttek, hogy megcsodálhassák, amint a Nemesek körzete kettészeli, majd délen, a kastély legnagyobb tornyánál található kettős boltív alatt egyesíti azt. Akinek ez önmagában kevésnek bizonyult, a Tanács palotájának elragadó látványa mindenért kárpótolta. Öt hatalmas, ékes tornya oly megállíthatatlanul tört a felhők felé, mint akiket pusztán egyetlen cél vezérelt, hogy keresztül döfjék azt. Világos, zömökben fehér, és arany színe tökéletesen ragyogott a folyó vizének tükrében. Mesébe illő idomait sokan természetesen csak oldalról, vagy a Közemberek teréről láthatták, hiszen a Különbség hídján csak a halhatatlanok kelhettek át, hogy a Nemesek teréről szerezzenek felejthetetlen emlékeket. Viszont ez már a múlté.  A köznép felégette pompáját, a hamvait megerőszakolta, majd egyenesen a korrupcióba vetette. Manapság úgy tartják, csak olyanok lépnek be kapuin, akik a halált keresik. Verkill Wielath is ezért jött ide, hogy megtalálja végre. Régóta nem hallott már felőle, de most, két év után először, végre igen. Amennyire nagy lelkesedés töltötte el, hogy ismét felbukkant valahol, annyira nem érdekelte ebben a pillanatban. A világ lassan elrohadt, az emberek ujjongásának közepette.

Halandók. A halál tudatának árnyékában minden kérdés, ami felmerül bennük, nagyobb jelentőséggel bír; Milyen céllal jöttek a világra? Mikor éri őket utol a végzet? Vajon emlékeznek majd rájuk, ha már nem lesznek többé? … Szánalmas idióták, habár még mindig értékesebbek, mint azok a szükségletemberek, akiket más sem érdekel, minthogy igyanak, egyenek, „dolgozzanak”, közösüljenek, ürítsenek, és aludjanak. Éppen miattuk került ekkora veszélybe a világ, vagyis az, ami még megmaradt belőle. …  

Beesteledett, ami Regiusban egy dolgot jelentett. Eljött a részegek, örömlányok, gyilkosok, és a többi semmirevaló ideje. Verkill a Vörös Kürt fogadó előtt állt, amikor a verekedés bent kitört. Az, hogy vajon mi lehetett az oka, már senkit nem érdekelt. Repültek a tárgyak, a fogak, vér borította be az egész helyiséget. Bemenjen, vagy sem. Régebben sosem hezitált, de azóta sok minden megváltozott. Már nem volt halhatatlan.

- Átkozott emberek. – mormogta magában, végül belépett az ajtón. A látvány, ami fogadta, egy cseppet sem volt szebb, mint kívülről. Így van. Adjatok az embereknek túl sok szabadságot, és minden káosszá válik. Csupán hárman maradtak talpon. A pultos, a felesége, és a győztes. Az utóbbi éppen a másik kettő felé közeledett, amikor a fekete köpenyes férfi a látóterébe esett.

- Te meg ki a fene vagy? – kérdezte agresszívan. Nem érkezett válasz. Természetesen ez szimplán feszültebbé tette, ha ez egyáltalán még lehetséges volt. Nem sokáig bírta idegekkel, rátámadt az illetőre. – Azt kérdeztem, te meg ki a fene vagy!

- Számodra, senki. – hangzott el a szájából, miközben az ütés elől villámgyorsan elhajolt. A magas, kopasz, izmos alak ekkor a jobb kezét elkapta, teljes erejével megszorította, majd hirtelen összeesett. A másik két személy csak a száját tátotta, a nőt az ájulás kerülgette. A gyilkos ekkor leemelte a csuklyát a fejéről, és a pulthoz lépett. Fiatal kora ellenére, az őszülés kezdeti jelei már megmutatkoztak a fekete hajának sűrűjében, és néhol a borostáján is. Éles, világosbarna szemei oly szúrósan meredtek a kövér, dús bajuszos férfi tekintetébe, mintha minden múltbeli sérelméért csakis őt hibáztatná.

- Mr. Whitesharkot keresem. Mikor járt itt utoljára? – kérdezte határozottan.

- Nem tudom, kiről beszél, nem ismerek semmiféle Whitesharkot… Az ott, a nagydarab… Halott?

- Igen. – A pultos remegett, és ezt Verkill is látta. Mindig is könnyűszerrel olvasta az embereket, kimondottan értett hozzájuk. Ez itt szó szerint retteg. De miért? Amikor beléptem az ajtón, a küzdelem nagy részét már átélte, de még a szemét se rebbentette, viszont amint megerősítettem a gyanakvását, miszerint ez a nagydarab szerencsétlen halott, totálisan lesokkolódott. Szóval köze lehet a város egyik vezetőjéhez, de ahhoz túl fiatal, hogy ő maga legyen az. Talán valamelyik fia?

- Ő Mr. Whiteshark fia? – blöffölt a fiatal gyilkos.

- Fogalmam sincs, ki az! – förmedt rá a pultos, ám az arca, és a teste teljesen mást sugallt. A francba! Mary, szólj Cloudiusnak, hogy az összes elérhető végrehajtót hozza ide! Egy apró baleset miatt bonyolódott a helyzet. Ja és Mary, az öcsémnek, kérlek, ne mondj semmit…

- Persze, hogy nincs. Viszlát. – Még egyszer Whiteshark fiának behemót testére nézett, de az ugyanúgy feküdt ott, mint előtte. Se vér, se élet nem szivárgott belőle, épp csak megpihent. Sajnos örökre. A francba!

Mire kiért az ajtón, társai már ott várták, szám szerint öten. Egyikük külsőleg egy kifejezetten magas, rövid, fekete hajú, kreol bőrű, szálkás testfelépítésű férfi volt, telis-tele maradandó sebhelyekkel. Ezeket a köpenye talán elrejtette, de a személye a járókelőket valahogy mégis megrémisztette , hisz amint rápillantottak, inkább elszaladtak, vagy éppen elbújtak, nehogy konfrontálódásba keveredjenek vele. Holott Cloudius von Darken minden helyzetben nyugodt maradt, és a légynek sem ártott konkrét indok, tehát egyetlen barátja, Verkill utasítása nélkül. Mellette állt Mary Blood, egy vállig érő, mogyoróbarna hajú, zöld szemű nő, akinek mosolya még a legridegebb férfiak szívét is megmelengette. Eléggé csontos, vékony testalkattal rendelkezett, de a kisugárzása miatt mindenki kívánatosnak tartotta. Mögöttük az ikerpár, Shin és Shan von Darken, valamint szervezet lusta, de beszédes semmirekellője, Jones Rider tartózkodott.

- Azt a mindenit, Főnök, benned sohasem csalódok! Haha – haha…

- Fogd be, Jones! – förmedt rá Mary, majd aggódó tekintettel Verkill felé fordult – Jól vagy? Nem esett bajod?

- Nekem nem, de Whiteshark fiának igen…

- Mi történt?

- Megöltem.

- Haha – haha – haha – haha – nevette el magát Jones, ezúttal sokkal hangosabban.

- Mihez kezdjünk most? Amint kiderül, hogy a mi kezünk által távozott az élők sorából, lőttek a tervnek, és vele együtt az információnak is…

- Emiatt szóltam ilyen hirtelen. Egyetlen opciónk maradt, még napfelkelte előtt ki kell szedni belőle, mit tartalmaz a levél! Tudom, nem így beszéltük meg, de balesetek történnek.

- A legjobbakkal is Főnök, a legjobbakkal is! Haha – vágott közbe a göndör hajú végrehajtó, aki meglepően élvezte a szituációt. A hallgató ránézett, de nem szólt semmit.

- Hogyan gondolta, uram? – érdeklődött Shan. A fiatal harcos túlságosan is tisztelte vezetőjét, miután az Drakan elestekor, testvéreivel együtt kimentette őt.

- Először is, ez a körzet az ő uralma alatt áll, ami leegyszerűsíti a dolgunkat. Viszont, még így is nagy terület áll előttünk, így kettéválunk. Mary, te vidd magaddal az ikreket, és térképezzétek fel a térig vezető utat, mi pedig beljebb ásunk ebben a szeméthalmazban.

- Rendben, gyerünk fiúk.

Elég későre járt, így a testüket pénzért kínáló „hölgyeken” kívül az utcákon szinte már senki nem tartózkodott. Abból élünk, ami a rendelkezésünkre áll. Valószínűleg, ebben ők is egyetértenek velem. ... Annak ellenére, hogy Verkill Wielath kimondottan gyűlölte az átlag halandó embereket, az éjszakai pillangók különösebben nem zavarták. Ez hogyan lehetséges? Néha ő maga sem tudta, de egy dologban biztos volt, hogy a szakmájukban rejlő egyszerűség, illetve őszinteség példamutató. Elvégre mindennek ára van. A férfiak mindig is hasonló erejű szükségletként tekintenek majd a szexre, mint az étkezésre, ivászatra. Ezt ő maga is folyamatosan tapasztalta, habár az örömlányok által kínált szolgáltatásokkal egyszer sem élt. A családja, valamint elvei nem engedték. Sajnos, már csak az utóbbi maradt fent, ám a depresszív hangulatát mégis az okozta, hogy ő is ugyanolyan halandó lett, mint akik csábosan mosolyogva éppen az ő irányába tartottak. Formás idomaik, és kirívó öltözködésük meglepően vonzóvá varázsolták őket, legalább is a maguk módján. Ha a parfümjeik virágos illata, nem keveredne a korábbi kuncsaftok testnedveinek szagával, még a vágy érzését felébresztenék bennem. … Így pusztán a hányinger kerülgette.

- Mi járatban erre, szépfiú? – szólította meg a vörös hajú csábító, akinek a fekete köpenyesek vezetője szemlátomást megtetszett. A két partnerét, még a csúnyábbik utcalány sem preferálta, igaz ez Jonest hidegen hagyta. Se magas, se jóképű nem volt, de olyan képességgel rendelkezett, ami kárpótolta érte.

- Sziaszt.. 

- Hölgyeim, micsoda kellemes meglepetés, hogy az elbűvölő melleiteket pont a karjaink közé fújta a szél! – vágott közbe a végrehajtó, majd mindkettejük arcát megsimogatta. Ekkor minden megváltozott. A néhány pillanattal ezelőtti undorból, hirtelen csodálat lett. Tekintetük a karakterétől úgy ragyogott, mintha egy „szívtipró herceg” társaságát élveznék. – Azonnal jövök, főnök! Haha.

- Gyors legyél. – fűzte hozzá Verkill. Miközben azt nézte, amint egymás ölelésében egy sikátor felé tartanak, ismét az az esemény játszódott le a fejében, amikor a Tanács egyik tagjának testvére csatlakozott hozzájuk. Miria Ridert mindenki ismerte, és szerette is, hiszen egy hihetetlenül okos, lenyűgöző nő volt, ellentétben a bajkeverő öccsével. Irritáló személyisége sokakban gyűlöletet ébresztett, ezért is annyira hihetetlen, hogy Drakan vesztekor milyen alázattal segédkezett. Mint egy történet, tele hazugsággal. Egyszerűen nem bízott benne, bármit is mondott, vagy tett. A társaitjól jól ismerte, szinte mindenkiből kiszedte már azt, ami érdekelte, de ő ebben is kivételt élvezett. Valószínűleg, szintén kiválóan olvasta az embereket, és ez a tény abszolút nem nyugtatta. Viszont akkor miért segített? A választ egyelőre nem találta rá.

Néhány perc elteltével, a két nő immár daliás lovagjuk előtt térdelt. Messziről nem sok látszódott belőle, de úgy tűnt, mintha csókolóznának. Valójában azt is csinálták, még ha a telt ajkaik elég ritkán is találkoztak. Jones nem engedte nekik, mint ahogyan azt sem, hogy a szituációt kiélvezzék . Az idő szorította, így derekától felfele a teret minden csóktól elvonta. Felettese ezeket gond nélkül olvasta, bár ehhez semmiféle emberismeretre nem volt szüksége. Remélem, legalább annyi információt kiszed belőlük, mint amennyit a végén odaad nekik… Így is történt.

- Főnök, tudom, hol találjuk Whitesharkot! A madárkáim csak úgy csicseregtek, drága kisfiaimmal az arcukon! Haha – haha – haha – haha – hencegett a végrehajtó, aki végre-valahára pontot tett az aktusának végére. Vagy valami mást, de ez ekkor mit sem számított. Sietniük kellett.  

-  Remek. Mutasd az utat. –  Ideális esetben Cloudius egy szempillantás alatt odajuttatta volna őket, de ezúttal alapból közel jártak, így ezt az opciót hamar elvetették. Száz méter gyaloglás, majd egy éles konfrontálódás várt rájuk. Ahhoz képest, milyen népszerű ez a halandó, a házát kívülről nem sokan őrzik. Mindössze ketten. Lényegében mit sem ért, hányan teszik mindezt, mivel Cloudius von Darkent senki nem győzhette le egy csatában. Tehetsége nem ismert határokat, a harcmezőn egy szörnyetegként tekintettek rá. Egyedül egy valaki tudott kárt okozni benne, aki, amikor elvette halhatatlanságát, vele együtt a nyelvét is kivágta. A világ egyensúlyát feje tetejére állító személy. Minden baj forrása. Az Ezüst Pap.

Az épület, mely a koszos utcák fertőzéseitől menedéket biztosított, kifejezetten nagy volt. Körülbelül, mint az őreinek önbizalma, még egy rövid ideig. Tisztasága egyedülállóan jelezte, hogy ez nem egy söpredék, hanem egy igen fontos ember rezidenciája. Fehér falaira egy folt sem eshetett, gondosan ügyeltek rá. Óriási, barna ajtaja minőségi fából készült, egy ügyes asztalos keze által. Szinte minden úgy festett, mint ha az egész nyugati szeméttelepen, kizárólag egyetlen pontot szerettek volna kiemelni. Mint egy csillag az égen. Ezt bárki beazonosítaná, de ez Jon érdemeit nem csökkenti, hiszen azt is megtudtuk, jelenleg éppen hol tartózkodik. Mondjuk, meg is jutalmazta magát érte… Végezetül a behemótok elé léptek, kellően magabiztosan. 

-  Álljatok meg ott, ahol vagytok! Kik vagytok ti? – kérdezte az egyik.

-  Nektek, senkik. A főnökötökhöz jöttünk, beengednétek?

- Ez nem tartozik bele a munkánkba! Mi azért dolgozunk itt, hogy távol tartsuk az embereket a háztól, és nem fordítva! – emelte fel a hangját az őr, de nagyot hibázott. Főleg a mondatainak megfogalmazásában.

- Tudjátok, a problémám nem konkrétan a munka, és dolgozás szavakból, valamint cselekedetekből ered. Sokkal inkább az attitűdből, ami mellé társul. A legtöbb halandó úgy állítja be ezt az egészet, mint ha a munkája következtében olyan hihetetlenül fontos személlyé válna. Többé már gondolkozniuk se muszáj, hiszen dolgoznak. Ismerős a helyzet? Ti is ilyen egyszerű, jellemtelen alakok vagytok! – fejezte be a mondandóját Verkill. Az őröknek több sem kellett, azonnal rátámadtak. Persze, sikertelenül. Az egyik a végrehajtó késével a nyakában, a másik a hallgató öklével az arcában végezte, ugyanazzal az eredménnyel.

A véres kulcs könnyen nyitotta a zárat, így nem kellett feltörniük. Amint betették a lábukat, egy lélekkel sem futottak össze, a szobák is üresen álltak. Valami nem stimmel. A folyosó végéről némi fény, és zaj szűrődött ki, vélhetően mindenki ott lebzselt. Mielőtt odaértek volna, a falon lévő festményekre lettek figyelmesek. A palota ékkövei, a híres Joseph Blood remekművei, egy halandó lakhelyének kivilágítatlan pontjain pihentek. Ez önmagában egy abszurd jelenségnek számított, így nem csoda, ha az arcukra szánalom ülepedett.

- Átkozott emberek. – mormogta ismét a vezetőjük, majd a résre nyílt ajtón át a terembe lépett. Társai szorosan követték, így egyszerre sokkolódtak le azon, kit is láttak. A francba! Az öt közül, egy, mit keres itt? Miközben a darabokat már majdnem összerakta a fejében, az illető megtörte a csendet:

- A Halál keze, személyesen. Micsoda megtiszteltetés, hogy egy ilyen vendéget fogadhatunk. Nem igaz, Frank?

- Ó de de, khm, hát hogyne! – válaszolt a kérdésére Mr. Whiteshark, szipogás, köhögés közepette.

- Nem tűntök valami meglepettnek, szóval akár a lényegre is térhetünk.  – jegyezte meg Verkill, majd alaposan körbenézett. Tizenkét harcra készen álló, dühös tekintetű ember, plusz a vezetőjük, és Adam von Darken. Nem tetszik ez nekem. Mary, hallasz? Hol vagytok?

- Egyből a lényegre, ugye? Tisztára olyan vagy, mint a nagyapád. A bölcs Odalf Wielath. Az öt közül a legokosabb. Tudod hogyan halt meg?

- Hallottam róla…

- Valóban? Szerintem pedig nem. Ugye az terjed, hogy az Ezüst Pap egyetlen halhatatlannal, méghozzá vele, saját maga végzett, de senki nem tudja, miért. Az igazság teljesen más. Én végeztem vele, amikor a kardommal a fejét levágtam, ám ez nem ment olyan gördülékenyen, még a borotvaéles pengémmel is csak harmadszorra sikerült. Tudod milyen idegesítő, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azt te a fejedben előtte lejátszottad? – mosolyogta el magát a hajdani Tanács egyik tagja, majd Cloudiusra pillantott. – Ez a szörnyeteg, még az élők sorait mérgezi?

- Hogy ki is az igazi fenevad, erről vitázhatnánk. – fűzte hozzá Odalf unokája, majd becsukta a szemét, és egy hatalmasat sóhajtott. Ezzel egy kicsit lehiggadt, így képes volt folytatni, amiért idejött – Az a hír járja, hogy az Ezüst Pap ismét felbukkant. Erről mit hallottatok? Mi áll a levélben?

- Még mindig nem állt össze a kép? Nincsen semmiféle levél. Senki nem tudja, ki ő, miért, vagy hogyan csinálta azt, amit csinált, de nekem kapóra jött. Tudod, sokan hősként, a halandók felszabadítójaként tekintenek rá.  – szóval a tér felénk eső részén vagytok, rendben. – Háború közeleg, és a fekete mészárosok akadályt képeznek ebben. Szóval, amikor azt mondom, eszünk ágában sincs szövetséget ajánlani nektek, és ezt a csapdát is azért állítottuk fel, hogy a problémát már a gyökerénél kiirtsuk, akkor hihetsz nekem…

- Cloudius! Azonnal hozd ide a többieket, a Közemberek terének délnyugati részéről! Siess! – üvöltötte a vezetője. Mihelyst eltűnt, fegyvereit hirtelen a kezébe vette, és az ellenségei felé fordította. Három pengét hordott magával, egy kést, egy tőrt, valamint egy középhosszú, egykezes kardot. Mielőtt viszont valakire is lesújthatott volna, egy váratlan esemény történt. Hirtelen totálisan máshova került.

Mi ez a hely? Hol vagyok? Nyugodj le, gondolkozz! Először is, hogyan kerülhettem erre a farmra? Cloudius a többiekért indult, szóval ő biztosan nem hozott ide. Mivel rajta kívül senki más nem képes erre, így ez feltehetően nem is a valóság. Pedig nagyon annak tűnik… A francba! Értem már! Az a kibaszott Jones Rider, mindvégig egy kém szerepét töltötte be! Annyira tudtam, hogy valami nem stimmel vele! Csak ezt éljem túl valahogy! Megmutatom neki, milyen az, ha én használom a képességemet rajta! Nem is, inkább beleállítom a pengéimet, vagy… ez most lényegtelen. Nagy levegő. Gondolkozz! Még élek, tehát egyből nem végeztek velem. Miért nem? Gyaníthatóan a társaim visszatértek, és nem hagyták nekik. Ez megnyugtató, de valahogyan ki kell, hogy szabaduljak innen. Na, nézzük! Az áruló, alapjában véve illúziók létrehozására képes, de nem ilyen mértékben. Ezt is ügyesen titkolta. Végső sorban azonban, ez is csak egy a többi közül, még ha jóval erősebb is. Ez nem valós! Hiába járom körbe a farmot, vagy keresek valakit, ez csak a képzeletemben létezik. Hogyan rombolhatom le? … Mary, te mit keresel itt? Te is a képzeletem része vagy?

-  Azért jöttem, hogy kihozzalak innen. Nagyon sokba került ez a küldetés…

- Mert, mi történt? – kérdezte Verkill, ám a farmot többé már nem látta. Visszatért a valóságba, ahol körülötte mindenki zokogott. Körbenézett, majd megállapította a tényt, Shan von Darken halott.

Másnap, a gyász hangulata árasztotta el egész Wielhast, a Wielaran mellett fekvő kicsi falut. Ez a helység, amely régebben a Wielath család nagy városának védőbástyájaként szolgált, manapság a fekete köpenyeseknek adott otthont. Nem sokan laktak ott, ám a szervezet tagjai mégis ideális harmóniában éltek együtt velük, ezért aztán nem meglepő, hogy termelők a hét minden napján friss élelemmel látták el védelmezőiket. A halandók közül, Verkill, talán egyedül őket szerette, ha ezt szeretetnek lehetett nevezni…

A temetésen mindössze tizenhárman vettek részt. Papot elvből nem hívtak, és az általuk viselt fehér csuhákra is tiltott tárgyként tekintettek. A legjobban Viola, az elhunyt nővére sírt, míg Shin szemeiből csak a színtiszta düh áradt. Részben gyilkosa, részben vezetője irányába. Mindenki elárulta. Gyanakvása szerint, saját apja, Shinider von Darken gyújtotta fel Drakan városát, aminek köszönhetően édesanyját, és lakhelyét is elvesztette. Ezután az egyik nagybátyja az ikerfivérétől megfosztotta, míg a másik azt szolgálja, aki miatt a korábban említett személy meghalt. A világ fenekestül felfordult körülötte, de nem adhatta fel. „Te sokkal erősebb vagy ennél!” – mondta volna neki Ralph, sajnálattal az arcán. Ettől másféle feszültség futott át rajta, de egy bizonyos szinten meg is nyugodott. Ezt Verkill is kiszúrta, aki így kicsit megkönnyebbült, majd Mary füléhez hajolt.

- Beszélnünk kell.

- Szerintem is… jól vagy?

- Én igen, de a szervezet koránt sem. Ez a küldetés katasztrófába torkollott, és nagy veszélybe sodort minket. 

- Tudom… mi tévők legyünk?

- Hívd vissza az összes végrehajtót, kérlek! Hét napon belül egy létfontosságú gyűlést kell megtartanunk...

-  Jól van. Ralphfal mi legyen?

- Őt küldd el Wielaranba, mondjuk Shin, és Teresa kíséretében, hogy győzze meg a lakosokat arról, a mi oldalunk a helyes, nem pedig a lázadóké. Tudod, milyen, ha valakinek, akkor neki sikerülhet.

- Bizony. – mosolyodott el Mary, de nem őszintén. Ennek ellenére, Verkill adott egy csókot az arcára, majd a csuklyáját a fejére húzta, és elsétált. Háború közeleg. Csupán erre gondolt. Még egy visszapillantást igaz megengedett magának, de végül továbbment. A francba!