A gyerekrablók karácsonya

1. rész

Ahogy a két alak a megjelölt ház kertjében lopakodott, lompos farkukat láttatva a testüket fedő fekete kabátokat meglebbentette a feltámadó szél. Az arcukat takaró csuklyák alól két sárga, macskaszerű szempár csillant meg, melyeket megpillantva az ablakból figyelő kisfiú felszisszent, és ijedtében bebújt a paplan alá. A kisfiú egyre szaporábban kapkodta a levegőt, és miután az ablak nyitódását hallani vélte, az átlátszó takarón két, felé nyúló kar árnyéka fokozta félelmét. Sikítani akart, de az érkező mancs meggátolta benne. Az események felgyorsultak, és mielőtt a száját leragasztva egy zsákba gyömöszölték volna, az arcára rezzenetlenül tapadó sárga szem a retinájába égett. Miközben a földön húzva vonszolták, a zsákban ficánkoló fiú érezte a nedves talajt, és a szörnyű hideget. A teste mégsem a dermesztő fagy miatt remegetett, ahogyan gyomra sem az ide-oda való borulásnak köszönhetően liftezett, hanem az imént megpillantott, hosszú karmokban végződő ujjak, és az ördögi tekintet feledhetetlen látványától.

A kíméletlen hózáportól egy méterig sem lehetett látni. Az emberek bezárkóztak az otthonaikba, és átadták magukat a karácsonyi idillnek. A legtöbb családban a férfiak fát díszítettek, miközben a gyerekek körberohangálták őket, feleségeik pedig széles mosollyal a szájukon a konyhában sürögtek-forogtak, hogy a kacsa, esetleg pulyka, vagy éppen a mákos bejgli elkészüljön. Volt azonban a kisvároska lakói között néhány olyan család, ahonnan mindez hiányzott. Ők a napokban beindult gyerekrablás-sorozat áldozataivá váltak, és értelemszerűen az események rányomták bélyegüket az otthoni hangulatra is. Ezekben a házakban a férfiak a fotelban whiskyt, netán vodkát szürcsölve, mosdatlanul, borotválatlanul, elkeseredett képpel üldögéltek, és a tévét bámulták, asszonyaik pedig könnyes szemmel, remegő kézzel szolgálták fel nekik az előző napról, vagy annál is korábbról megmaradt ételt. Az utcára viszont még ők sem merészkedtek ki, a szürke falak a történtek ellenre is egy bizonyos fokú biztonságérzetet kölcsönöztek a közöttük élőknek. A sikertelen nyomozás miatt egyre nagyobb letargiába zuhantak, és egymást kezdték el okolni eltűnt gyermekeik miatt.

A csillapodni nem akaró égi áldás nem csak a polgárokat űzte el, de még a patkányok is a csatornákba menekültek, és a csapzott bundájú kóbor kutyák is menedéket kerestek egy-egy parkolóházban, esetleg nyitott ablakú garázsban vagy pincében Azt mégsem lehet kijelenteni, hogy az égvilágon senki sem tartózkodott odakint. A kirakatokban szakadt matracokon kuporgó, vékonyka rongyokkal takarózó hajléktalanok, valamint a gyerekrablók még ezen embertelen körülmények közepette is a friss, ám csípősen hideg levegőt voltak kénytelenek magukba szívni. A gyerekrablók – akik néhány napja érkeztek a Földre -, egy sikátorban találtak ideiglenes szállásra, és ott szövögették a kisfiúk és kislányok elhurcolásával kapcsolatos, rafinált terveiket. Konkrét cél vezette őket, és bár már több családnál is tiszteletüket tették, még nem végeztek.

Másnap korán reggel egy idős bácsi keserves kínok között, átfagyva ébredt az egyik bolt bejárata előtt. A megenyhült szél szertevitte áporodott szagát, leheletével egy medvét is kiűzött volna a barlangjából. Kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, eldugult orrát zsebkendő hiányában, orrlyukait mutatóujjával felváltva befogva kicsapta maga elé. A napja a megszokott módon telt. Addig álldogált a bolt előtt, és bámult befelé szánni való ábrázatával, amíg az eladó meg nem sajnálta, és ki nem vitt neki néhány zsömlét és kiflit. Amikor elmajszolta az ételt, és leöblítette azt egy doboz ingyen elvihető, lejárati dátumát túllépő, de frissnek elképzelt kakaóval, nedves, ősz bajszát ruhája ujjába törölte, majd jóízűen böffentett. Aztán elment dolgozni. Munkahelye ugyanott volt, igaz, pár lépéssel arrébb kellett kullognia a közért bejárati ajtajához, ahol megigazítva csapzott haját, piszkos, gombhiányos ingét még olyanabb nadrágjába tűrve, kezét tenyerével felfelé kinyújtva várta a bevételt a vásárlóktól. A nap végére szomorúan állapította meg, hogy ma különösen rosszul ment az üzlet, hiszen összesen egy darab százforintos pihent a markában. Sebaj, gondolta, a nehezen összekuporgatott ötvenessel kiegészítve egy dobozos sörre azért futja belőle. Meg is iramodott a hat utcával lejjebb található kereskedésbe – mivel emez már bezárt –, hogy még az újfent ébredező vihar előtt visszaérjen otthonába, melynek melege és biztonsága erősen megkérdőjelezhetőnek bizonyult. Az éjszaka ködjében serényen lépkedett előre. Olyannyira megbolondította a torkán lecsúszó habos nedű gondolata, hogy a nagy sietségben leszakadt a cipője talpa. Ott állt zokni nélküli, csupasz lábával egy sötét pocsolyában, melybe csak az eleredő hó szétoszló pelyhei vittek némi színt. A kellemetlen eset nem tántorította el, megállíthatatlanul menetelt tovább. Kisvártatva megérkezett, de mielőtt benyitott volna az elérni kívánt bódult állapot zálogába, különös csörömpölés vonta el a figyelmét. Amikor közelebb ment, és bekukkantott az egyik ház udvarába, ahonnan a hangok jöttek, a felborított kukák közül feltápászkodni igyekvő, két feketekabátos alak képe tárult elé. Amikor az egyik hirtelen felkapta a fejét, az öreg abban a pillanatban bebújt egy fa mögé. Szerencséjére nem vették észre, így félszemmel kikukucskálva követhette a cselekményt. Látta, hogy amíg az egyik nagy nehézségek árán lerugdosta magáról a konzerves dobozt, amibe belelépett, addig a másik egy zsákot csapott a vállára, melyből tompa nyöszörgés szűrődött ki. Amint elindultak, az öreg belesett a gyerekrablók által nyitva hagyott ablakon, és néhány perc gondolkodás után rájött, hogy kikbe botlott bele. Ahogy végignézett a gyerekszobán, dulakodás nyomait vélte felfedezni. Ledöntött építőkockák hevertek a padlón, rendezetlenül hagyott takaró lógott le félig az ágyról, sáros cipőnyomok voltak a szőnyegbe taposva. Persze, hogy tudta, kikkel volt dolga, hiszen a bűnözők tevékenysége csaknem egy álló hete komoly beszédtémát szolgáltatott már az egész városban. A pillanat hevében saját maga számára is meglepő döntést hozott, amikor utánuk eredt. Nem sok minden aggasztotta az életben, saját magát is elhanyagolta, amennyire az lehetséges volt, most mégis úgy érezte, tennie kell valami. Nem okozott problémát neki nap, mint nap a saját mocskában feküdni és kelni, de az sem zavarta különösképpen, ha részeg fiatalok az ő lakhelyét, rosszabb esetben őt magát használták mellékhelyiségnek, viszont azzal a tudattal már nem bírt volna megbékélni, hogy magukra hagyta azokat az ártatlan gyerekeket, miközben tehetett volna valamit. Zihálva követte a sebesen surranó, apró termetű alakokat, akik néha lehagyták, de olyankor mindig talált egy-egy nyomot a hófedte aszfalton, amit követhetett.

– Gazfickók – morogta, miután azok abbahagyva a rohanást besétáltak a nyugtalanítóan csendes sikátorba.

A bácsi mérlegelte a helyzetet, és úgy döntött kockázatos lenne tovább mennie, ezért irányt változtatva kisietett a főútra. Amikor egy telefonfülkéhez érkezett, eddigi élete során kevésszer tapasztalt mértékű dilemmához jutott. Néhány pillanatig sajnálkozva szemezett a százforintossal, de végül behunyt szemmel bedobta az érmét a készülékbe. Az üggyel megbízott nyomozót kérte a telefonhoz, akinek tudta a nevét, hiszen nem egyszer látta már a férfit, amint a fő téren nyugtatta a szörnyűségek miatt háborgó polgárokat. Valóságos tüntetés zajlott az utcákon, transzparensekkel jelezték a rendőrök munkájának hatékonyságával kapcsolatos elégedetlenségüket, de a nyomozónak mindezidáig sikerült lenyugtatnia a kedélyeket. Az öregember nem szalasztotta el első ízben megemlíteni, hogy neki ez a hívás bizony súlyos anyagi áldozattal jár, és szeretné, ha legalább a költségeit visszatérítenék, ha már egyszer a gyerekrablókról van információja. Amikor a nyomozó meghallotta, hogy milyen ügyben keresi, azonnal igent mondott a csekély áldozathozatalra. Az öreg ismertette vele a pontos tartózkodási helyét, és körül írta a sikátort is, ahova látta beszaladni a lényeket.

Miután a nyomozó közölte az öreggel, hogy várja meg, siet, ahogy tud, és a választ meg nem várva megszakította a beszélgetést, a hajléktalannak rossz előérzete támadt. Az járt a fejében, hogy mi van, ha tovább álnak, mire kiérkeznek a rendőrök, vagy még rosszabb, mi van, ha csinálnak addig valamit a gyerekkel. Beleborzongott a fejében megjelenő képekbe, és nagyot nyelve megindult a sikátor felé. Tudta, hogy valószínűleg nem sokat tehet ellenük, de ha a helyzet úgy hozza, még hasznos lehet a jelenléte. Egy halszagot árasztó konténer mögött bújt meg, amihez nem tartott sokáig alkalmazkodnia, és onnan figyelt. Látta, hogy a lények letették a zsákot, kinyitották a száját, és kiengedték a fiút, aki kiröppent ideiglenes börtönéből, akár egy kismadár. Amikor a lények felfedték arcukat, és levették magukról a ruháikat, hódszerű pofájuk, szőr fedte testük először nagyon megrémisztette a hátráló kisfiút, de aztán elkezdtek egy teljesen érthetetlen nyelven motyogni, valamint mutogatni valamit, amire a gyerek hátrafordult, és elsétált. Az bácsi nem igazán értette, hogy mi történt, ezért óvatosan közelebb lopózott. Az újonnan elfoglalt kukáskonténer mögötti rész, bár jóval nagyobb lebukásveszéllyel fenyegette, sokkal jobb rálátást is biztosított az eseményekre. Elkerekedett szemekkel konstatálta az elé táruló, sokkoló képet. Egy miniatűr űrhajó állt a sikátor mélyén, ami még így is elég nagy volt ahhoz, hogy az öregben egy pillanatra megálljon az ütő. Aztán az űrhajó előtt játszó gyerekek hangjára lett figyelmes, akikhez félve lépett közelebb a legújabb, könnyes szemű, de már megnyugodni látszó jövevény, mögötte pedig kicsit távolabb a két ártalmatlannak tűnő lény követte. Amikor az öregember jobban szemügyre vette immár az új kisfiúval kiegészült, vidáman játszó gyerekeket, megrökönyödve állapította meg, hogy azok mindegyikén kék-zöld foltok éktelenkednek. A felduzzadt szemek, kicsattant ajkak, sebes homlokok látványa annyira felbosszantotta, hogy mérgében, rejtekéből előbújva elordította magát, amire minden jelenlévő rászegezte a tekintetét.

– Szemét állatok! – üvöltötte, miközben elkezdett futni feléjük.

Arra számított, hogy a lények megállítják, de meglepődött, amikor zavartalanul sikerült elhaladnia mellettük. A teremtmények csodálkozva nézték, ahogy védelmezőn a gyerekek elé áll, mintegy gátat szabva a bűnözőknek, azok viszont az öreg számításait felborítva nem mozdultak. A hajléktalan óvatosan megfordult, és szánakozva a gyerekekre nézett. Öten voltak. A három kisfiú önfeledten fogócskázott, a két kislány pedig valamilyen idegen tárggyal játszott.

– Gyertek, gyerekek! – intette magához őket, akik abbahagyták az éppen folytatott tevékenységüket, és szófogadóan az öregemberhez tipegtek. – Gyertek velem, elmegyünk innen. – Azzal karjait kitárva próbálta a gyerekeket még közelebb terelni magához, de azok riadtan hátraszökkentek.

– Hova akar vinni minket a bácsi? – bátorodott fel a nagyobbik lány.

– El, minél messzebb ezektől az ördögfajzatoktól. Hazaviszlek titeket a szüleitekhez… de sietnünk kell, amíg még ilyen szelídek.

A kislány a szavak hallatán felsikoltott, a többi gyerek pedig megrezzent, majd mindannyian elfutottak a segíteni igyekvő hajléktalantól.

– Mit csináltok?! – idegeskedett az öregember. – Ez most nem játék, indulnunk kell! 

– Nem akarunk visszamenni! – jelentette ki határozottan a lány. – Mozsóék kedvesek – mutatott a tanácstalanul bámészkodó lényekre.

– Mozsóék? – hüledezett a bácsi, miközben szemével a lány ujját követte, de elképedését nem a furcsa megnevezés, hanem az imént történő felismerés okozta.

Gyomorforgató undor lett rajta úrrá, amint elkezdtek összeállni a fejében a kirakós darabkái, de mielőtt bármit mondhatott volna, gondolatait kutyák agresszív ugatása és morgása szakította meg.

– Ti keressétek itt! Ti pedig amott! – hangzottak az utasítások a közelből, aminek következtében a hajléktalan a fejéhez kapott, majd egy percig fel-alá járkált.

– Befelé az űrhajóba! – kiáltott rá a gyerekekre, majd a történtek előtt egyre értetlenebbül álló lényekhez fordult. – Tűnjetek innen! Halljátok? Vigyétek őket innen!

Az idegenek összenéztek, és halk duruzsolásba kezdtek:
– Mozsó… mozsómozsómozsó

– Elég ebből! – rivallt rájuk a hajléktalan, és a járműre mutatott. – Menjetek!

Egy pillanatra megnyugodott, amikor a lények végre elindultak, kinyitották a gép ajtaját, és elkezdték beterelni a gyerekeket, ám az egyre erősödő cipőkopogástól az öreg pulzusa ismét felgyorsult.

– Megállni! – érkezett a rekedtes felszólítás.

Megdermedve fordult hátra, ahol a testes nyomozó fegyverét a menekülő csapatra szegezve állt. A gyerekek már mind beszálltak, csak az idegenek voltak hátra.

– Nyomozó, ne! – kiáltott az öreg, és a férfi elé lépett. – Maga nem tudja, mit csinál! Ők nem…

– El az utamból, vén bolond!

Az öregember viszont nem tágított, és amikor látta a nyomozót elszíneződött ujjával a ravaszon célozni, nem törődve saját testi épségével rávetette magát a férfire. Az eltévedt golyó az egyik lény feje felett pattant vissza a fémötvözetről. Az idegen, látva, hogy a miután a nyomozó feltápászkodik, belerúg egy isteneset az öregemberbe, a talajtól erőteljesen elrugaszkodva egyetlen ugrással a viaskodó felek mellett termett. Mélyen belenézett a nyomozó szemébe, akinek lábai a földbe gyökereztek, és hallotta a vér fokozatosan erősödő lüktetését a fülében. A lény egészen közel hajolt a férfihez, aki tehetetlenül várta, hogy nekitámadjon, de ez végül nem következett be. Az idegen különös, lovak fujtatásához hasonlatos hangot produkált, amitől a nyomozó a fenekére esett, majd megragadva az öregembert egy ugyanolyan mozdulattal visszaszökellt az indulásra kész járműhez. Könnyedén behajította a hajléktalant, aki kicsit meg is ütötte magát, aztán ők is bementek, majd lassan becsukódott az ajtó.

Odabent meglehetősen szűkösen fértek el, a szorosan egymás mellett elhelyezett nyolc ülőhely mellett egy tűt sem lehetett volna leejteni. Ahogy az öregember körülnézett, látta, hogy a gyerekek már be vannak csatolva, így ő is hasonlóképpen tett, miután elfoglalta az utolsó fennmaradt helyet. Szemük elé hirtelen egy nagy, holografikus kép jelent meg a semmiből, ami a település és környékének részletes rajzát mutatta. Az egyik idegen habozás nélkül a térkép egy pontjára bökött, ami után az űrhajó megemelkedett, és egy szempillantás alatt a kívánt, városon kívüli erdős, sziklás hegy lábánál termett.