2. rész

A gyerekek jól bírták a megterhelő utazást, ellenben az öregember menten kidobta a taccsot. Az apróságok a látványtól iszonyodva fújoltak, de kicsivel később felszabadult kacagásban törtek ki.  Jó kedvüket látva, a hajléktalan is mosolyra húzta a száját, és valószínűleg a lények is így tettek volna, ha képesek a nevetés művészetére. Bár az öregember erősködött, hogy márpedig azonnal hagyják el a bolygót, nem sikerült szót értenie a lényekkel, akik folyton csak a hologramon feltűntetett pöttyöket mutogatták neki. Bosszankodva törődött bele, hogy éjszakára velük lesz kénytelen maradni ezen a kísérteties helyen, ám félelmei alaptalannak bizonyultak. Az együtt töltött idő vidáman telt a kis csapat számára. Az öregember gallyakat gyűjtött, majd a zsebéből előhalászott gyufa segítségével tüzet rakott, amit a gyerekek körbeültek. Ámulva hallgatták végig a bácsi fiatalkori kalandjairól szóló történeteket, jókat mulattak gyermekévei alatt elkövetett csíntevéseit hallva. Együtt szomorkodtak vele, amikor az utcai életről mesélt, de hamar észbekapott, és mindig kivágta magát valami frappáns végszóval, ami újfent visszahozta a derűt az arcokra. Amikor kifogyott a témákból, a nagyobbik lány vette át a képzeletbeli mikrofont.

– Szerencsés a bácsi, hogy ilyen jó családban nőtt fel.

Az idős férfi arca megrezzent, majd lesütött szemmel visszakérdezett:
– És a te szüleid?

A kislány megsimította az arcán lévő dudort, és halkan felelt:
– Anya három éve halt meg, és apa azóta egyedül nevel. Folyton ideges, és nem szereti, ha akkor zavarom, amikor pihenni akar. Olyankor mérges lesz.

Az öregember a fejét rázva hallgatta végig, ahogy a lány elmesélte, apja milyen mondvacsinált indokokkal leckézteti meg szinte napi rendszerességgel. A többi gyerek lehajtott fejjel, némán ült a kialudni látszó tűz mellett, néha odafigyelve a szakadozott lángokra, amint elkapja őket a szél. Kisvártatva a többiek is felbátorodtak, és mindannyian elmesélték a saját történetüket. Kiderült, hogy a legutoljára elrabolt kisfiú nevelőszülőknél él, de az is, hogy a kisebbik lány mostohaanyukájának sajátos elképzelései vannak a gyereknevelésről. A másik két kisfiú csak annyit tudott elmondani, hogy az édesanyjuk állandóan veszekszik az édesapjukkal, mert a férfi mindig büdösen jön haza, vagy ahogy a nő szokta mondani, piaszaggal. A búskomor légkört a bácsi néhány, a megmaradt ötvenforintossal bemutatott bűvésztrükkel próbálta feloldani, amit a gyerekek egy-egy kacajjal, vagy tapssal jutalmaztak.

Közben a két lény között valamilyen ellentét alakulhatott ki, hiszen egymás szavába vágva ment a „mozsó”-zás az űrhajóban. A hajléktalan homokkal leszórta a még élő parazsat, és beintette az apróságokat a járműbe. Mind elhelyezkedtek az ülőhelyeiken, amik alvásra nem voltak éppen a legalkalmasabbak, de legalább meleg volt bent.

– Miért nem mentek már? – fordult oda a lényekhez az öreg. – Bárhová is akarjátok vinni őket, induljatok!
– Mozsó… mozsómozsómozsó – érkezett a válasz, mialatt megint csak a térképre mutogattak.
– Nem értem. Mit akartok mondani?

– Még nem végeztek – lépett oda a nagyobbik lány. – Még van egy szabad hely a hajón.
– Hogy mondod?
– Látja azt az öt piros pontot, bácsi? – kérdezte a képre mutatva, az öreg biccentett. – Azok mi vagyunk. Mi öten. Én voltam az első, és mindig, amikor jött egy új valaki, pirosra változott egy zöld pont. Már csak egy zöld van.

A hajléktalan rövid gondolkodás után arra a következtetésre jutott, hogy ez valamilyen küldetés lehet az idegenek számára.

– Rendben hát – szólt határozottan, és ismét a lényekhez fordult. – Segítek. Ééén seeegíííteeek neeekteeek. – Lassan mondta, hátha megértik.
– Mozsó – nyögte az egyik, mintegy köszönetmondásként.

Ekkor az idegenek pici kapszulákat osztottak szét a vendégek között, még az öregembernek is jutott egy.

– Mi ez? – kérdezte, de amikor látta, hogy a gyerekek mind jóízűen elropogtatják, ő is a szájába vette.

Különböző ízek varázslatos harmóniája fogta el, nem akart hinni az ízlelőbimbóinak. Jól átsütött csirkehúst érzett, valamint rizst, ami anno a kedvenc körete volt. Csupán néhány percig tartott elfogyasztania, mégis úgy érezte, mintha egy kiadós vacsorán lett volna túl. Mozdulni is alig bírt. A gyerekek kacarásztak az értetlenül pislogó bácsit látva, majd lefekvéshez készülődtek.

– Szeretlek, Mozsó! – ölelte meg az egyik idegent az odafurakodó kislány, majd odalépett a másikhoz. – Téged is, Mozsó.

A többi gyerek is ösztönösen így tett, a végén pedig az idős férfi is kapott egy-egy puszit az arcára mindenkitől… kivéve persze Mozsóékat. Könnybe lábadtak a szemei, és el kellett fordulnia, mert nem szerette volna, ha sírni látják. Helyet foglalt az ülésen, ami már nem is tűnt olyan kényelmetlennek, mint elsőre, és szemhéjai szinte azonnal lecsukódtak.

Az ébredő reggel fényében az öregember a nyakát ropogtatta, majd a már ébren várakozó, épp őt bámuló lényeken akadt meg a szeme. Együtt indultak le gyalogosan a városba, miután megbizonyosodtak róla, hogy a gyerekek még jóízűen alszanak. Az idegenek fekete kabátjaikkal próbálták álcázni magukat, és egy nagyobb zsákot készültek összehajtani.

– Arra nem lesz szükség – szólt rájuk az öreg.
– Mozsó?
– Mooondooom, a zsááákraaa… Áh, felejtsétek el! – Azzal kikapta a kelléket a kezükből és visszadobta az űrhajóba, majd biccentve irányt mutatott és elindult.

Az idegenek zavartan összenéztek, de úgy tűnt, hallgatnak az idős férfire, és elkezdték követni. Miután a félórás utat az öreget felkapva körülbelül öt perc alatt, ugrálva megtették, a település szélén lévő kőfalakhoz értek. Mögöttük megbújva azt vették észre, hogy rendőrök tucatjai járőröznek az utcákon, és kopogtatnak be a házakba. A gyárkémény módjára pöfékelő nyomozót is megpillantották. Egy óra várakozás után végre kitisztult a környék, és szabad út nyílt előttük. A tér mellett elhaladva látták, ahogy néhány férfi egy óriási karácsonyfát igyekszik felállítani, amit minden arra járó megcsodált, kicsit arrébb viszont tüntető tömegek ordítoztak, és elégedetlenkedő rigmusokat skandáltak. „Mikor kapjátok már el a gyerekrablókat?”, „Ki véd meg minket, ha nem ti?” és „Tegyétek a munkátokat, azért kapjátok a fizetéseteket!” feliratú táblákat tartottak a magasba. Egyre nagyobb lett az eluralkodó káosz.

– Mozsó – jelentette ki az egyik lény, rámutatva egy meglehetősen rozoga állapotban lévő, öreg házra.
– Ez az? – tette fel a költői kérdést az öreg. – Rendben. Gyertek!

A korai órának köszönhetően elég nagy csendesség uralkodott azon az eldugott közön, így észrevétlenül sikerült beosonniuk a kapun, és megálltak az ablak alatt. Odabentről óriási kiabálás szűrődött feléjük.

– Nézd meg… nézd meg, mit csináltál már megint! – ordította a férfi a szipogó kisfiúnak a gyerekágyon éktelenkedő foltra mutatva, majd meglendítette jobbját, és kiosztott neki egy sallert a nagyobbik fajtából. A fiú a földre huppant az ütéstől, és eleredtek a könnyei. Az öregember ökölbe szorította a kezét, hirtelen felpattant és kész volt rá, hogy berontson, de az egyik lény enyhén megszorította a vállát, aminek köszönhetően letett ezen szándékáról. Megvárták, amíg a gyerek magára maradt, és bekopogtak neki.

– Szia, mi a neved? – suttogta az öregember, miután a kisfiú félve kinyitotta az ablakot.
– Tamás… és a bácsit hogy hívják?
– Hívj csak bácsinak. A többi gyerek is így hív.
– Többi gyerek?
– Igen. Vannak még egy páran, ahova menni készülünk a barátaimmal. – Azzal az idegenekre mutatott.

– Mozsó – köszönt az egyik, és levették csuklyát.

A kisfiú megrémült, de aztán különleges nyugalom lett rajta úrrá, amint belenézett az ártatlan, sárga szemekbe.

– És – nézett a hajléktalanra – hová mentek, bácsi?
– Egy olyan helyre, ahol minden jobb lesz… Szeretnél velünk jönni?

A fiú szótlanul megfordult és körülnézett a szobájában. Előbb az ágyára vetett egy pillantást, majd az ajtóra, amitől összerezzent.

– Igen – mondta, azzal cipőt húzott, kabátot vett, és kimászott a látogatókhoz.

Alig értek ki a kapu elé, máris szemben találták magukat a gyűlölködő tekintetét rájuk meresztő nyomozóval.

– Mit jelentsen ez, vénember?! – kérdezte, fegyverét felváltva a hajléktalanra és a lényekre fogva. – Lépjen hátrébb!

Az öregember nem tágított, testével próbálta fedezni mindhármukat.

– Nem mondom még egyszer, vénember!
– Nyomozó, maga semmit sem ért! Nézzen rá erre a gyerekre! – mutatott rá a fiú felszakadt szemöldökére.
– Mit műveltek szegény gyerekkel ezek az állatok?!
– Nem ők voltak, nyomozó! – mondta, majd sejtetően a ház felé fordult. – Nem ők voltak.

A nyomozó leesett állal próbálta értelmezni az öregember szavait. Leengedve fegyverét elgondolkodott, és a felismeréstől lassan felocsúdott átmenetileg sokkos állapotából. Lerítt róla, hogy vacillál, majd egy másodpercre behunyta a szemét. Arra gondolt, talán a bűnözők kézre kerítése lehet az utolsó esélye arra, hogy helyrerázza leszálló ágban lévő karrierjét. A pisztoly újra emelkedni kezdett.

– Mit csinál, nyomozó?! Nem hallotta, mit mondtam?
– Nagyon jól hallottam, mit mondott, vénember! És most lépjen hátra!

Az öregembert elöntötte a düh, de a tehetetlenségtől csak erőtlen morgásra futotta tőle.

– Rendben, vénember, ha nem, hát nem. – Azzal ráhelyezte mutatóujját a ravaszra, mielőtt azonban sikerült volna meghúznia, az öreg háta mögül az egyik lény elrugaszkodott, és átugorva védelmezőjüket két lábbal telibe találta a nyomozót, aki még az utolsó pillanatban elsütve fegyverét elterült a füvön.

A másik elengedte a kisfiút, és odasietett megsebesült társához.

– Mozsó? – szólongatta, de nem érkezett reakció. Lehajolt a földön mozdulatlanul fekvőhöz, aki már nem lélegzett, és a vállára tette a kezét. – Mozsó – mondta elcsukló hangon, majd felegyenesedett.

Ekkor váratlanul egy kisbaba óbégatását fújta feléjük a szél. Az öregemberrel értetlenül egymásra néztek, keresték a sírás forrását.

– Ő a kistestvérem – szólalt meg bátortalanul fiú.
– Hogy micsoda?! – Így az öreg.
– A kishúgom. Még csak egy éves.

Az öreg a tenyerébe temette az arcát, Mozsó viszont nem teketóriázott. Miután felmérte a helyzetet, úgy döntött, kihasználja az űrhajón megüresedett helyet, és visszament a házba.

Odabent nagy csörömpölés és kiabálás hallatszott, de egy perccel később Mozsó már kint is volt, ölében a csecsemővel. Az öreg nem szólt semmit, de tudta, nem vesztegethetik az időt, ezért kézen fogta a fiút.

– Vissza azokkal a gyerekekkel! – állította meg őket az időközben magához tért nyomozó hangja.
– Ez már nem igaz, maga idióta! – kelt ki magából az öregember. – Nézze, mit tett! – mutatott a lény tetemére.
– Elhallgass, vén bolond! Nem hagyom… nem fogom hagyni, hogy… – felszisszent és fájdalmasan az oldalához kapott.

– Menjetek! – kiáltotta az öreg a lénynek, kihasználva a kicsinyke esélyt.
– Mozsó – biccentett az idegen, azzal karjaiban a fiúval és a csecsemővel felugrott, és eltűnt a ködben.

– Ennyi volt, vénember! – mondta gunyorosan nevetve a nyáladzó férfi.

Azzal szinte azonnal nekitámadt a hajléktalannak, és leterítette egy jól irányzott balhoroggal. A feltápászkodni igyekvő idős férfi ismételten a földön találta magát, amint amaz keménytalpú bakancsával mellkason rúgta. Nem tudott védekezni, de nem is az volt a célja. A következő mozdulatot sikerült lekövetnie, és elkapta a felé lendülő lábat. Mint egy gyerek a plüssmackóját, átölelte és rászorított, meggátolva ezzel a férfit a mozgásban. A nyomozó öklével kezdte sorozni a kitartó ellenfelét, és beletelt pár percbe, mire az megadva magát elengedte. A férfi viszont nem állt le. Tovább folytatta az ütlegelést, de az öreg nem bánta. Megkönnyebbült mosoly húzódott az arcvára, amikor megpillantotta a távolban felemelkedő, majd a légteret elhagyó űrhajót. A magáról teljesen megfeledkező, valósággal őrjöngő nyomozót végül az odaérkező emberek szedték le a hajléktalanról… szerencsére még éppen idejében.

___

A rend lecsúszott őre hiába magyarázta, hogy az öregnek köze volt a gyerekrablókhoz, senki sem hitt neki. Pár nappal később a nép nyomására kénytelen volt lemondani posztjáról, és idő előtt visszavonulni.

A hajléktalan ugyanúgy folytatta tovább hányattatott életét, ám ezen a karácsonyon egy kis szeretet és törődés költözött a szívébe. Azt kívánta, hogy soha többé ne lássa a gyerekeket, mert az azt jelentené, vissza kell jönniük ide. Ezen vágya teljesült is. Az elkövetkező telek is legalább ugyanolyan hidegek voltak, ő mégis melegséggel a lelkében húzta ezentúl magára a takaróját. Legbelül tudta, hogy valami varázslatos helyre kerültek.

VÉGE