Eljött az idő, mikor saját lábaimra akartam állni. Eleinte anyukám fogta a kezeimet, én meg rúgtam a labdát magam előtt, mert járni még nem tudtam, de rúgni már jó nagyokat. Aztán ment magamtól is, bár kicsit bizonytalanul, néha a hátsómra huppanva. Amikor pedig belejöttem, már nem volt olyan hely, ahová el ne jutottam volna.

Már a polcok magassága is elérhető közelségbe került, így pedig minden játékomat elértem, még azt is, amit nem szabadott. Ilyenkor mindegyiket a nappali legkülönbözőbb sarkába helyeztem el, mert úgy láttam, így díszítik a legjobban a lakást. Mindig nyugodt szívvel mentem este aludni, azzal a tudattal, hogy megtettem mindent, amit tudtam, hogy a nappalink szép legyen. Erre, reggel arra kellett kelnem, hogy amíg én aludtam, addig valaki minden játékomat visszatette a polcokra. Hát csoda, hogy mérges lettem? Minden munkám kárba veszett, és kezdhettem az egészet előröl. Még enni se nagyon volt időm, mert minden játékomat vissza kellett tennem a nappali sarkaiba, közepére, hogy újra „rend” legyen. Másnap azonban minden megint a polcra került, és így ment ez napokon, heteken át. Nem is akartam én elmenni aludni már sem nappal, sem éjjel.

Anyukám ezért kitalált egy vonatos versikét. Nagyon szerettem, mert olyan jópofa volt a szobában körbe-körbe cipeltetnem magam, miközben a bátyus vezette a „mozdonyt”. Igaz, csak néha aludtam el rajta, a legtöbbször ugráltam anya karjaiban, és mondtam, hogy: még, még! Ennek persze az lett a vége, hogy anya letett a kiságyba, betakart, és még a lámpát is lekapcsolt. Sehogy nem akarta megérteni, hogy nem akarok aludni. Hiába küzdöttem, magyaráztam kézzel-lábbal, ő azt hitte, csak rugdalózom. Így bele kellett törődnöm, hogy ha akarok, ha nem, néha aludnom is kell.

Megőrjített azonban ez a kettősség, a kell és az akarom között. Én akartam a vázával játszani, de az a virágnak kellett. Ki akartam tépni a bátyus haját, de nem lehetett, mert még kellett neki. És annyi ilyen dolog volt, hogy nem csoda, néha belezavarodtam.

Egyik nap megálltam a süni előtt, amit anya mindig egy rúdon vezet, és meredten néztem, miközben már a kezemet nyújtottam érte, aztán hirtelen visszahúztam.

- Ne, ne! – mondtam magamnak. Ez bizonyára az eszem volt. – De, de! – feleltem erre. Ez meg nyilván az összes többi testrészem, ami játszani akart. - Ne, ne! De, de! – És ez így ment jó darabig. Végül a „de” győzött, és büszkén magam után húzva a rudas sünit, elindultam a nappaliba. Nem jutottam messzire, mert anya ott állt az ajtóban, és nevetve közölte velem:

- Ne, ne! A seprű nem játék!

Így kénytelen-kelletlen neki adtam a sünit. Nem értettem, miért nem vihetem magammal, mikor olyan helyes és bozontos, és miért csak anya játszhat vele? Így volt ez a kenyérrel is.

Mindig azt néztem, anya olyan nagy kenyeret hoz, nekem pedig csak egy szeletet vág le belőle. Pedig milyen szép és gusztusos volt az a nagy darab! Többször is próbáltam a közelébe jutni, de anya mindig észrevette és elvette tőlem. Elhatároztam, nem hagyom magam! Mit nekem fél kiló kenyér?

Nem voltam valami nyugodt gyerek, ha kellett, ha nem, mozogtam. Még egy mesét sem tudtam egy ültő helyemben megnézni, mert iszonyatos késztetést éreztem rá, hogy olyankor is csússzak-másszak. Így nem csoda, hogy hol a földön fekve, hol a kanapé karfáján, hol ugrálva talált rám anya, miközben még javában ment a rajzfilm.