Nem emlékszem rá, de anyukám nagyon sokszor mesélte már, milyen is volt, mikor megszülettem. Leginkább az döbbentette meg, hogy mennyire hasonlítottam a bátyusomra. Még az orvost is megkérdezte, hogy „Lehet kétszer ugyanazt a gyereket szülni?” Hát lehetett. Legalábbis azt hitte, de csak abban a percben…

Többször hallottam már ezt a történetet – az apró poronty korombeli regét -, miszerint életem első napjaiban nem tettem mást, mint ettem és aludtam. Anyukám már aggódni kezdett, hogy: „Ennek a gyereknek biztosan valami baja van, mert nem sír, nem nyűglődik, csak eszik és alszik.”

Ehhez persze hozzátartozik, hogy bátyám születésétől fogva hangos gyerek volt, és ordított, ha kellett, ha nem. Persze, hogy anyukám megrémült, mikor nekem eszem ágában nem volt nyűgösködni. Hiszen miért is tettem volna? Megvolt mindenem. Volt fedél a fejem felett, kiságyam, amiben alhattam, cumisüvegem, amiből finom enni és innivaló folyt, ráadásul még rabszolgám is, aki olykor ringatott, ha éppen arra volt igényem. Persze erre rá is kaptam, és rájöttem, ha valamit el akarok érni, két dolgot kell tennem: mutogatni és mosolyogni.

Mosolyogni nagyon hamar megtanultam – lehet, hogy már úgy is születtem -, és alkalmaztam minden percben, pillanatban, minden lehetséges módon.

Mamám szerint angyalokat láttam, mert nevettem a semmibe, és néztem a… nem tudni mit.

Sajnos már erre sem emlékszem, de az biztos, élveztem piciny korom minden pillanatát.

Megtanultam, ha valami rosszcsont dolgot csinálok, azután úgy mosolygok, ahogy senki más nem tud, nyert ügyem van. Mert hogyan is lehetne egy olyan gyerekre haragudni, aki már-már ördögien angyali?

Ehhez mérten teltek napjaim. Szerettem a lakásban mászkálni fel-alá a kis gurulós háromkerekűmmel, amibe anya ültetett be, mert járni még nem tudtam.

Eleinte nehezen közlekedtem vele, mert mindig útban volt hol a szekrény, hol az asztal, hol a szék, a végén már az ajtó is, mert mindig csukva volt előttem. Amikor pedig már tuti jól megtanultam irányítani, száguldoztam a hatalmas nappalinkban, mint egy megszállott. Azért anyát nem tévesztettem szem elől. Folyton mentem utána, vagyis inkább gurultam. A vége pedig az lett, hogy anyukám egy idő után sántítani kezdett, mert folyton nekimentem a lábának.