Mozgékonyságom nem csak itt mutatkozott meg. Ha lehetett, mindig igyekeztem valamit tevékenykedni, nehogy szüleim elunják magukat. Muszáj voltam fitten tartani őket, így amellett, hogy apának segítettem füvet nyírni, anyát is sokszor megfuttattam, mikor valamiért végre elengedte a kezem. Akkor, uzsgyi neki, elkezdtem szaladni. Anya hiába kiabált utánam, hogy álljak meg, én csak nevettem. Tudtam, hogy úgyis utánam rohan, így legalább a kieszelt edzőtervet is teljesíttettem vele.

Gyakran mondta, hogy megáll a szíve, mikor ilyeneket csinálok. Biztosan azt hitte, megijedek ettől, de simán újra tudtam volna éleszteni, és ezt nem egyszer bebizonyítottam, mikor a legnagyobb magyarázkodása közben levegőt fújtam a szájába. Valamiért mégsem örült ennek, ahogy annak a bravúros teljesítményemnek sem, mikor egyetlen szempillantás alatt sikerült az udvar közepéről az út közepére érnem. Pedig én nagyon büszke voltam magamra, hogy nem csak ki tudtam osonni anya mellett úgy, hogy nem bírt elkapni, de még az út szabályos közepét is megtaláltam teljesen egyedül és gyorsan.

Persze nem ez volt az egyetlen dolog, ami tiltva volt. A nyomkodós valamit is mindig kivették a kezemből, pedig ha azt megnyomtam, a nagy dobozban ugrált a kép. Nagyon tudtam ide-oda kapcsolgatni. Kiváltképp a reklámokat szerettem, mikor valaki valamit oda akart adni nekem. Azt mondták, vegyem meg. Én meg anyukámnak mutogattam, hogy siessen, csinálja, amit mondanak, és vegyük meg, mert a bácsi és a néni azt mondta. De anya sose hallgatott rám. Féltem, a bácsik és nénik megharagudnak, pedig utána is mindig mosolyogtak, akárhányszor oda nyomtam a gombot.

Ezt még papa sem engedte soha, mert náluk is bepróbálkoztam vele. Pedig azt mondták, a papa sokat változott, az unokák megszelídítették, és én vagyok az, aki ha a feje tetején ugrálna, azt is hagyná. Gondoltam, ezt ki kell próbálnom mindenképpen, hogy tudjam, hányadán is állunk. Ezért belemásztam papa nyakába, és szerettem volna eljutni a feje búbjáig, de nem tudtam, hiába erőlködtem, nem engedett. Úgyhogy rá kellett jönnöm, ez a teória mégsem igaz. A feje tetején nem, csak a nyakában ugrálhatok.

Oviba is jártam, pedig még úgy vittek. A bátyusom akkor volt nagycsoportos ovis, mikor én kicsi voltam. Anyukámmal minden délután mentünk érte, néha, ha apa korán ment dolgozni, el is vittük. Én valami kenguruban ültem, de szelíd volt, és nem is ugrált. Anya magára csatolta, én meg lógtam rajta.

Igen kiszolgáltatott póz volt, alig bírtam mozogni benne, így jobb híján inkább aludtam. Ezért sosem tudtam meg, milyen a táj buszból nézve, csak döbbenten pislogtam, mikor az oviba értünk, és egy tucat gyerek vett körül. Mindenki meg akart nézni, pedig nem voltam másabb, mint ők, csak sokkal kisebb.

Mikor már nem bírt el a kenguru, anya bébihordozóba tett. Akkor még inkább kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültem, és már nem kíméltek a simogatni vágyó gyerekkezek. Puszit is annyit kaptam, ami egy hírességnek is javára vált volna. Szerettem is oviba menni, de nem csak akkor, utána is, mikor már nekem kellett járnom. Az óvonénik Róbert gidának hívtak, és ez nagyon tetszett. Annyi gyerek volt ott és annyi játék, hogy haza se akartam menni. Sokszor hívtak, aludjak ott, de anyukám nem engedte. Aztán egyszer, mikor az óvonéni kérte, mégis megengedte, hogy maradjak, és ott aludjak. Nem tudom, miért, de azután a nap után, már az óvonénik se marasztaltak délutánra. Pedig muris volt a félig alvó gyerekeket megébreszteni…

Sokat mesélhetnék még, mert anyukám szerint, egyedi gyerek vagyok, de mivel úgy tudom, a csúcson kell abbahagyni, így most én is zárom soraimat… sok szeretettel, és egy széles mosollyal