Mikor reggel magamhoz térek, hirtelen azt se tudom beazonosítani, hogy hol vagyok. A következő rejtélyes kérdés pedig az, hogy mégis hány óra lehet. Annyi biztos, hogy szemeimet szörnyen bántja az ablakon át beszűrődő napfény, de legalább ebből tudom, hogy véget ért ez a rémes éjszaka. Zsibbadt ujjaimat kiszabadítom Rick markából, majd gyorsan áttornáztatom őket. Fogalmam sincs, hogy mióta feküdhetünk ugyanabban a pózban, összekulcsolt kezekkel. 

 

- Mióta vagy fent? – kérdem tőle. 

- Nagyjából egy órája – mondja halkan. – Hagytam, hogy kialudjad magad. 

- Kedves tőled. 

- Csinálok neked reggelit, aztán el kell menned! Ahogy megbeszéltük tegnap… Elmész és nem jössz vissza, igaz? 

- Látni akarom Phelan-t – jelentem ki, de ahogy kimondom, már vissza is szívnám. – Különben is, miért ne lehetnénk barátok mi ketten? Régóta nem volt senki ilyen kedves velem, mint te… 

- Nem, mi nem barátkozhatunk. Elmész és vége! – szögezi le szigorú hangon.

 

Még mondanék valamit, de Conall kiront a szobából, utána menni pedig nyilván nem merek. Egyrészt a Clay-el való találkozás is megrázó lenne, hiszen nem igazán tudom, hogy mire számítsak tőle. Pedig szeretném megkérdezni, hogy tényleg ott volt-e az előadáson, tényleg őt láttam-e, vagy csak simán képzelődtem. Talán az elmém játszott csak velem, de ha mégsem, akkor miért volt ott? Mit akarhat azon túl, ami már egyszer megtörtént köztünk? Másrészt arra meg aztán köpni-nyelni nem tudnék, ha még az apjával is összefutnék és ismét körbe csókolná a kezeimet. Főleg, hogy most már nem vagyok prima. Már nem aktuális már a rajongás. 

 

- A reggeli tálalva – lép ismét a szobába Rick. Ölembe rak egy tálcányi ételt, majd várakozó pillantásokkal bombáz. 

- Ez meg mi? – kérdem nagyot nyelve. – Ez szörnyen büdös… 

- Ez sertésmáj és egy kis tojás. 

 

Olyan öklendezés kap el, ami már jó pár éve nem jelentkezett. Utoljára akkor voltam ennyire rosszul kajától, amikor a suliban a tanárnő megpróbálta lenyomni a torkomon a spenótfőzeléket, amin csótány volt a feltét. 

Az ágy végébe tolom a tálcát, szám elé kapom tenyerem. Lerántom magamról a takarót, majd a fürdő felé kezdem szedni lábaimat. Nagyjából pont az utolsó pillanatban érek el a célhoz, még éppen sikerül a klotyó fölé hajolnom, így megússza a drága csempe hányásmentesen a napot. 

 

- Jól vagy? – kérdi a mesterszakács, majd ő is szája elé kapja kezét. – Ah, basszus… 

- Utálok minden belsőséget és különben se szoktam reggelizni! – morgom neki, majd kimosom számat. – Elég lett volna egy kávé is, de köszi. 

- Még soha nem reagált így egy nő sem, ha reggelit vittem nekik az ágyba… - sóhajtja. – De persze eddig csak normális nőkkel akadt dolgom… 

- És hol vannak most ezek a nagyon normális nők? 

- Egy ennél sokkal normálisabb helyen… - mondja sejtelmesen. – Gondoltam megetetlek, hisz olyan gebe vagy, de csak azt értem el, hogy újabb dekákat hánytál ki, szuper. 

- Ez nem a te bajod, Rick – nyögöm. – Kár fáradoznod, ha rólam van szó. 

 

Beletörlöm felsőm ujjába szám szélét, majd kikerülöm a pasast. Visszahúzom a még éjjel levetett farmert, majd mindketten elhagyjuk a szobát. Rick alaposan körül néz, nehogy összefussunk véletlen valakivel, aztán sikerül eljutunk a kijáratig. Mikor a ház elé érek, meglátom az engem váró taxit. Már a gyomrom is felfordul ezektől a sárga egyen autóktól, de leginkább a gusztustalan modorú sofőröktől. 

 

- Ég veled, Elisa – int búcsút Rick. – Ne csinálj baromságokat… 

 

Puffogva csúszok le az ülésen, majd elfújom a jobb szemem elé kóborolt tincset. Le se tudnám írni, hogy milyen nagyszerű érzés elhagyni ezt a helyet, főleg abban a tudatban, hogy soha többé nem is kell visszajönnöm. Elcseszett, nyomorult egy ház ez, ahol olyan abnormális dolgok történnek, amit józanul biztosan nem viselhet el az ember hosszútávon. Na és ezek a farkasok? Hát normális, hogy valaki egy farkasvölgyben él?! Ráadásul úgy, hogy a lovardában tart vagy egy tucat lefejezett példányt… te jó ég! Micsoda mázli, hogy nem balerinák fejét őrizgetik odabent… bár be kell látnom, hogy mi jobban megérdemelnénk, mint ezek a szegény állatok. 

 

Lefekszem a papírtörlővel letakart vizsgálóasztalra, majd széttárom lábaimat és felpakolom őket a fém lábtartóra. Az orvos felé bólintok, mikor még egy kis szeletet kér türelmemből. Az idős férfi elslisszol egy sürgős telefonhíváshoz, addig én csak itt fekszem, mint a partra vetett hal. Nem arról van szó, hogy feszengenék, mert ezt biztos nem jellemző rám. Egy előadás során sokkalta többet lát belőlem a közönség, mint egy nőgyógyász az évi kötelező vizsgálat alkalmával. Inkább az a probléma, hogy az elmúlt két hétben ki se mozdultam otthonról. Mióta kirúgtak és nincs hova mennem, a négy fal között tengetem életem. Ma reggel viszont el kellett indulnom, ráadásul tömegközlekedéssel – régi szép idők, amikor még volt pénzem taxira- ahol mindenki büdös és hangos, leginkább pedig hülye. Aztán beléptem a váróba és a többi páciens azonnal beszélgetést akart kezdeni velem. Mi a nevem, hol dolgozom, van-e gyerekem és mégis milyen panasszal érkeztem. Aztán egy váratlan pillanatban az egyik idős nénike arcomhoz hajol, s megkérdi, hogy viszkettem-e már odalent valaha. Már évekkel ezelőtt észrevettem ezt az indokolatlan érdeklődést az emberekben egymás iránt, azonban én képtelen vagyok ebben részt venni. Ilyenkor javarészt süketnek tettetem magam vagy úgy csinálok mintha telefonálnék... persze a kitartó jellemeket ezekkel sem tudom átverni. 

 

- Itt is vagyok, kedves - mondja az orvos, majd elfoglalja helyét. - Hogy ityeg a színháznál? 

- Remekül - morgom. - Minden rendben.

- Ultrahangos vizsgálatot is csinálunk, igaz? 

- Önre bízom - mondom ráhagyva. - Én csak a kötelező ellenőrzés miatt jöttem, nincs panaszom.

 

A doki bácsi miután kézzel megvizsgál, elővarázsolja az ultrahang gépet. Valami hideg zselét nyom az alhasamra, aztán hümmögve kezdi tanulmányozni a monitort. 

 

- Maguk táncosok olyan csontosak - állapítja meg, közben arcomra les orrhegyére tolt szemüvege mögül. - Rendesen étkezik? 

- Természetesen igen - füllentem lelkesen. - Sok zöldséget eszem. 

- Kiváló! - rikkant. - Van párja? 

- Nincs. 

- Egy ilyen szép hölgynek... – dünnyögi. - Milyen kár... 

- Nem lenne rá időm - magyarázkodom. - Lefoglal a munkám. 

- Persze, persze – bólint. - Mikor menstruált utoljára? 

- Hát tudja fene... három vagy négy hónapja. 

- Még mindig nem rendeződött a ciklusa? – kérdi ciccegve. 

- Nem, mióta emlékszem így jön meg. 

- Biztos, hogy elég zöldséget eszik? - kérdi gyanakodva. - Nem érez valami változást? Nincs rosszul reggelente? Nem feszül a melle? 

- Nem, egyik sem. 

- Létesített valakivel szexuális kapcsolatot az elmúlt pár hétben? 

- Lehet?! - válaszolom bizonytalanul. – Fogalmam sincs, miért? 

- Nos, látok itt valamit... - motyogja a gépet figyelve. 

- Mit? Egy újabb ciszta? 

- Neeem, inkább egy… - kivár. – Baba.

- Hogy mi? - kapom fel a fejem. - Mit mondott? 

- Ön terhes, gratulálok!

 

A doki elteszi az ultrahangot, majd letörölgeti hasamat egy kemény papírdarabbal. Felém nyújtja kezét, majd lesegít a magas asztalról. Látja, hogy nem vagyok képbe, ezért egészen az öltözőfülkéig kísér, majd a kezembe nyomja nadrágomat. Belebújok, aztán felhúzom cipőimet is. A döbbenettől még csak pislogni is elfelejtek, minden erőmmel azon vagyok, hogy visszaidézzem az orvos szavait. Mit hord ez itt össze nekem?!

 

- Gondolom nem tervezték a babát - jelenti ki. - Emésztgesse a hírt... 

- Ez nem lehet! – tiltakozom.

- Attól tartok, hogy lehet. Felírok egy terhesvitamint, ezt mindenképpen szedje be és kivételesen próbáljon meg rendesen étkezni. Most már nem vagy a maga egészsége múlik a dolgon... megtartja a babát, ugye? 

- Fogalmam sincs... ez lehetetlen... biztos, hogy rosszul látta! – tiltakozom. – Megnézné újra? 

- Elhiheti nekem, hogy láttam már párszor ilyet életemben. Most az egyszer nem az anorexia miatt nem menstruált, hanem a terhesség miatt. 

- Nem... 

- Csoda, hogy ilyen állapotban képes volt teherbe esni – állapítja meg. – Becsülje meg! 

 

A férfi a kezembe nyom egy receptet és egy látleletet, majd rosszalló fejcsóválás kíséretében nyit nekem az ajtót. Kilépek a rendelőből, majd megindulok amerre látok. Az se érdekel, hogy átsétálok a nekem dudáló autók közt, némelyik bántó hangon fékez le pár centire tőlem. Őrült kurvának és flúgos tyúknak hívnak, majd tovahajtanak. Ennyit jelent nekik a látványom semmi mást... Persze ők könnyen vannak, hisz nem nekik kell megbirkózni egy nem várt terhesség hírével. Különben is, hogy történhetett ez meg?! Hisz nem is ismerkedtem! Emlékeznék, ha lett volna valakivel valami akció.... ó... basszus! Csak most ugrik be Clay Phelan és az ágyam esete.