Üres ágyban ébredek fel. A Clayel eltöltött éjszakára mindössze az erősen gyűrött lepedő emlékeztet, egyéb nyoma nem maradt a férfinak. Egyszer felkeltem az éjszaka, akkor még biztosan itt volt. Emlékszem, hogy az ágy végében ült, onnan nézte, ahogy alszom. Még el is gondolkodtam félálomban, hogy vajon miért nem alszik ő is. Mindenesetre még azelőtt elment, hogy én magamhoz tértem volna. Nyújtózom egyet, majd sebes térdeimre pillantok. Végig futtatom ujjaimat a varasodot felületen, majd körmömmel a kiálló részek alá nyúlok, s letépem őket. A felszakított sebeken néhány vérpöttyöcske jelenik meg, megnyalom ujjam, majd áttörlöm bele a sebeket. Mikor órámra pillantok, ráeszmélek, hogy eléggé késésben vagyok. Fél órám maradt csak elkészülni és eljutni a színházig a délelőtti próbára. Sietve állok be a zuhany alá, gyorsan átmosom hajamat és testemet, majd még félig vizesen magamra kapok valami göncöt a szárítóról. Megkeresem szétdobált cuccaimat, majd mindent táskámba gyömöszölök. Még mindig nem volt időm kimosni a farkasos este után marad földet a tatyóból, így kénytelen vagyok mocskosan használni. Beleugrom topánkámba, majd lábaimat sietősen szedve indulok meg a próbára. Mire odaérek természetesen már mindenki rám vár. Meglepő, de az igazgató ma éppen jókedvű, kézfejemet csókolgatva üdvözöl.

 

 

-          Melegíts be, Elisa – szólal meg kedvesen. – Aztán gyere, jó?

-          Nincs rá szükségem, kész vagyok – mondom.

-          Ilyen egy igazi profi… - gügyögi.

-          Milyen volt a tegnapi előadás?

-          Ó, aranyom… - sóhajtja, persze én előre tudom a választ. – Egyszerűen borzasztó volt… ki kellett rúgnom azt a kövér lányt, annyit hibázott, hogy vissza kellett fizetnünk az összes jegy árát. Szavaim nincsenek… ezét kell legközelebb nagyon jól teljesítened, érted?

-          Ja, hogy visszakapom a főszerepet? – kérdem megjátszott döbbenettel. – Kiderült, hogy nincs nálam jobb és máris újra az enyém? Azta, micsoda meglepetés…

-          Kérlek, Elisa… szeretném diszkréten elintézni… tudod nem csak én hibáztam! Te majdnem kikapartad annak a szegény lánynak a szemeit!

-          Ő kezdte – vonom meg vállam.

-          Nem vagyok dajka, nem fogok rendet tenni köztetek – legyint. – Mindannyian nagylányok vagytok! Azt vallom, hogy mindenki védje meg magát, ahogy tudja. Tetszik benned ez a tűz, Elisa, tetszik! Ilyen egy igazi prima!

-          Óh… - kiáltok fel. – Köszönöm kedves szavait, igazgatóúr!

-          Most pedig menj… táncolj le mindenkit!

 

Felszegett fejjel lépek fel a színpadra, bájos pillantással mérem végig a lányokat. Igaz, hogy csak kettő hiányzó van, de még így is azonnal szemet szúr, hogy nem teljes a létszám. Elégedetten nyugtázom, hogy egy lányt kirúgtak, egy pedig valami ostoba otthoni balesetre hivatkozva ápolgatja az arcocskáját. Szegény jányok, szegények… legalább ennyivel kevesebb akar hátba szúrni.

 

Miután letáncoljuk a darabot, az igazgató és cuki tanácsadója korrigál néhány részt, hogy biztosan mindenki tökéletesen mozogjon a színpadon. Mikor megtörténnek a kívánt javítások, előröl kezdjük ismét a táncot. Addig javítgatják és addig ismételgetjük, míg a végére minden táncos ki nem fullad teljesen. Akárhova nézek sajgó lábak és meggyötört testek nyögdécselnek.

Mikor végre szabadjára enged minket a főnök, első dolgom, hogy a zuhanyzóba irányuljak. Olyan isteni érzés fog el, mikor a meleg víz a bőrömhöz ér, hogy muszáj egy halk nyögést megengednem magamnak. Nyomok egy kis sampont a hajamra, majd jól megdörzsölöm fejbőrömet. Néhány helyen megakad pár apróbb sebbe a körmöm. Már hónapok óta megvannak ezek, ugyanis képtelen vagyok békén hagyni őket. Inkább mindig újra és újra szétkarmolom mindet. Ez valami gyermekkoromból hozott rossz szokás… mindegy, sose érdekelt igazán az indítéka.

Gyűrűs ujjamra nézek, majd mosolyogva simítok végig ékszeremen. Micsoda szerencse, hogy visszakaptam a Phelan házból, nem is tudnám, mit tennék nélküle. Ez nem csak egy sima ékszer… ennek igazi története van. Még nagypapám jegyezte el vele nagymamámat anno, nem is tudnám megmondani hány éve. Aztán amikor anyukám leérettségizett, mama neki adta. Ekkor vésette bele, hogy „kislányomnak”. Anyu nem sokáig hordhatta, ugyanis kicsivel ezután meghalt… de ez egy egészen másik sztori. Mama megtartotta a gyűrűt, majd mikor felnőttem, én kaptam meg. Ő amolyan csodaerőt tulajdonít neki… valahogy úgy kezeli, mintha lelke lenne ennek az ékszernek. Aznap amikor anyám meghalt, egy veszekedés közben levette az ujjáról az ékszert, majd mamához vágta. Természetesen én voltam a konfliktus oka, pedig még bőven anyám hasában voltam. Mikor kiüvöltötték magukat, anyu kocsiba ült. Ekkor történt… ő nem élte túl, de engem valahogy megmentettek az orvosok. A nagyi állítja, hogy ha anyu nem veszi le a gyűrűt, még mindig élne, hiszen az megvédte volna. Tudom, hogy butaság, de én is nyugodtabb vagyok, ha viselem. Hirtelen elfog a bűntudat, hiszen jó ideje nem voltam már mamánál. Szegény többet érdemelne, mint amennyit tőlem kap. Elzárom a csapot, majd kisétálok a fürdőből. Mivel ide csak lányok jöhetnek be, egyikünk sem bajlódik köntösökkel vagy törölközőkkel, pucéran közlekedünk egymás között. Ez is egy újabb kiváló alkalom, hogy szemrevételezzük a konkurenciát… megszámoljuk, hogy kinek hány bordája lóg ki vagy éppenséggel mennyi hájacska van a derekán.

Belebújok kényelmes szettembe, majd elhagyom a színházat. Fogok egy taxit, aztán mama címére igyekszem. Igazán kedves kis környéken lakik, vén családiházakkal körülvéve. Az egyik szomszéd kertjéből lopok két szál rózsát, majd a csengőre nyomulok. Jó pár perc eltelik, mire kicsoszog az ajtóig, de mikor meglát, azonnal örömkönnyek gyűlnek fel szemében. Alaposan magamhoz ölelem az apró kis testét, közben végig attól tartok, hogy összenyomom. Besétálunk a fahéjillatú konyhába, leülünk egymással szembe. Persze mama azonnal fel is pattan, eszébe jut, hogy milyen illetlenség tőle, hogy meg sem kínál semmivel. Forog párat az asztal körül, majd elém pakol némi kávét és egy kis kekszet. Az italt elfogyasztom, de a nasihoz inkább nem nyúlok. A rózsaszirmokat kezdem babrálni.

 

-          Miért nem szóltál, hogy jössz, édesem? – kérdi kedvesen. – Ha tudtam volna, akkor csináltam volna neked ebédet! Tudod azt a levest, amit annyira szerettél kiskorodban!

-          Már ebédeltem mama, nincs baj – nyugtatom meg. – Elég a kávé, ne fáradj mással tényleg. Hogy vagy?

-          Megvagyok, édesem – mondja kicsit elgondolkodva. – És te? Jársz még az iskolába?

-          Jól vagyok mama és igen, még nem végeztem.

-          Hát meddig tart egy ilyen jogi iskola?

-          Öt évig, mama.

-          Olyan sokáig? Jaj… és mennyi van még vissza? Remélem, jó jegyeket kapsz!

-          Persze, mama – bólintok.

 

Lesütött fejjel ülök mama színes kis konyhájában. Felnézek a pirosban pompázó konyhabútorra, majd szemem átsiklik a barna csempékre. Pár éve nekiálltunk kifesteni, de persze nem sikerült tökéletesen a dolog. Meg se közelítettük a kívánt színt, mama mégis olyan határtalanul boldog volt, mintha valami nagyszerű ajándékot adtam volna neki. Ő totálisan más, mint én. Neki akkora szíve van, hogy még egy rossz emberből is képes kicsalni szeretetet és ragaszkodást. Szeretem őt és pont ezért kényszerülök hazudni neki, például az iskoláról is. Egyedül az igaz, hogy tényleg felvételiztem a jogi karra, azonban nem vettek fel. Esélyem se volt, hiszen az agyammal nem tudok kitűnni, csakis a táncommal. Ezt be kellett látnom… hogy miért kell mamának hazudni? Mert szerinte a tánc nem élet, ebből nem lehet megélni. Azt szeretné, ha az unokája tanult lenne és jól fizető állást kapna. Találna egy rendes férfit, aztán gyerekeket szülne. Csakhogy ez a kedves öreg hölgy, nem látja, hogy én ehhez rossz alapanyag vagyok.

Száguldó gondolataim miatt eddig észre sem vettem, hogy megettem vagy hat kekszet. Azonnal eszembe jut, hogy nekem bizony este még előadásom lesz… kidudorodó hassal mégsem mehetek oda…

 

-          Olyan sovány vagy – jelenti ki mama aggódva. – Eszel te rendesen?

-          Persze – vágom rá.

-          És mondd csak… van udvarlód?

-          Igazság szerint éppen megismertem egy férfit, mama – mondom kacsintva. – Semmi komoly, de igazán érdekesnek tűnik…

-          Rendes ember?

-          Igen! – vágom rá, majd elmajszolok még egy kekszet. – Igazi üzletember, hatalmas villában lakik… még lovaik is vannak!

-          Nahát… - hebegi mama. – Ez igazán jól hangzik!

-          Majd meglátjuk mi lesz belőle.

-          Csak ne legyen fontosabb, mint az iskola! – figyelmeztet. – Később is lesz időd szerelmesnek lenni, de tanulni nem lehet örökké! Különben sem szabad elsietni a férfiakkal…

-          Rendben – bólintok szófogadóan. - Kifutok a mosdóba, jó?

 

Mindig ámulatba ejt az itteni fürdőszoba. Tetőtől talpig rózsaszín csempék ékesítik, mintha nem is volna igazi, csak valamiféle tündérlak kis illemhelye… ahova a szárnyas lényecskék járnak szivárványt pisilni. A wc mellé térdelek, felhajtom a pink ülőkét, majd összefogom hajamat. A már jól bevált és sokszor alkalmazott módszerrel nyúlok torkomba, amíg csak az ujjam ér. A dolog nem is várat sokáig magára, gyorsan kipakolom gyomromból a kekszeket. Ez egy teljesen megszokott tevékenység a táncosoknál, hiszen ha egy dekát is hízunk, könnyen elveszíthetjük álmaink darabját…

Gyors szájtörlés, hajigazítás és már kész is vagyok búcsút venni. Ismét megölelem az apró testet, majd hagyom, hogy mama megsimogatta csontos csuklómat.

 

-          Mennem kell – mondom halkan. – Este van még egy órám.

-          Rendben, el ne késs róla!

-          Vigyázz magadra, mama!

-          Te pedig gyere gyakrabban! – kiáltja utánam szomorúan.

 

Ahogy lefelé haladok a lépcsőkön, egyre inkább erősödik bennem a bűntudat. Ez a fránya érzés, ami bemocskolja a lelkem, még akkor is, ha tudom, hogy a jó ügy érdekében hazudok neki. Még így sem érzem feltétlen helyesnek… de mi mást is tehetnék. Bárki másnak szemrebbenés nélkül tudok füllenteni, de mama… hisz ő nevelt fel. Odaintek az engem bámuló szomszéd néninek, majd stoppolok egy újabb fuvart, a változatosság kedvéért ismét elindulok a színház felé. Még az autóban sem tudom levedleni magamról a rossz érzést. Olyan mintha valaki alaposan gyomorszájon vágott volna és az ütés helyén kialakult volna egy heg vagy csomó, amit állandóan érzek, mert soha nem gyógyul be.