Miután végre elérjük úticélunkat, a taxis leállítja a számlálót, felém köpi a végösszeget. Kezébe nyomom a pontos összeget, hiszen egy ilyen kellemetlen fazon igazán nem érdemel borravalót. Még be se csukom a kocsiajtót, már el is rajtol az őrült sofőr. Mikor megfordulok és megpillantom a sötét ég alatt ácsorgó Phelan palotát, még a lélegzetem is elakad. Életemben nem láttam még ekkora házat, számomra elképzelhetetlen, hogy mégis hogyan és ki élhet egy ilyen csodás helyen. A tökéletességet tovább fokozzák az égen megcsillanó csillagok fényei. Elindulok az apró kövekkel kirakott úton, cipőm sarka néha el-elakad, de isteni csoda segítségével azért elérek a bejárati ajtóig. Ahogy megtorpanok, már nyílik is ki az ajtó. Egy általam eddig csak filmekben látott inasnak tűnő férfi jelenik meg előttem, szelíd mosollyal köszönt, majd beinvitál. Elveszi kabátomat, majd a táncosoknak fenntartott öltözőbe kísér. Ekkor végre néhány ismerős arcot is felfedezek, bár táncostársaim látványa sem képes felvidítani túlzottan. Ezek a lányok közt akkora a rivalizálás, hogy ismeretlenül is utálják egymást. Én pedig megelégszem ezzel, nincs szükségem ilyen barátokra. 

 

Megjelenik köztünk egy kosztümös nőci is, idegesen járkál fel-alá, papírokat gyömöszöl táskájába.

- Rendben lányok! - szólal meg a nő. – Öt perc és kezdünk! Kiragasztottam a sorrendet az ajtóra, mindenki nézze át! Legyetek pontosak, Alexander Phelan nem szereti a késlekedést! Hé, segítsetek az új lánynak!

 

Az ajtóhoz lépek, gyorsan átböngészem a rajta lógó papírdarabot. Elégedett vigyorral nyugtázom, amit látok. Én leszek a szerencsés utolsó, így hát az én táncom marad meg leginkább az emberekben. Az elsőre ugyanis már nem is fognak emlékezni, mire hazaérnek… bezzeg rám… én beletáncolhatom magam az álmaikba is.

Belebújok almazöld ruhámba, majd felkötöm szoros kontyba a hajamat. A fülem mellett szabadon kószáló hajszálakat egy kis hajlakkal rögzítem a helyükre, hiszen muszáj tökéletesnek lennie mindennek. Szememet fekete tussal emelem ki, számra csillogó fény kerül. Megkeresem a nevemmel ellátott balettcipőt, majd gyorsan belebújok. Valami furcsa érzés fog el, teszek pár tétova lépést, de még így sem múlik a lábujjaim és talpam felől érkező fájdalom. Először magára a cipőre fogom, de hamar kiderül, hogy ennél többről van szó. Leveszem magamról a lábbeliket, ekkor látom meg a belsejükben csillogó kis szemcséket. Két ujjam közé csípek pár darabot, ujjbegyeimen is megjelennek az apró vércseppecskék. Közelebbről nézve felismerem végre, hogy ezek bizony összetört üvegdarabok. Természetesen normál helyzetben nem kéne a cipőmben lenniük, ezért gyorsan körbenézek a lányok közül. Próbálok elkapni egy árulkodó tekintetet vagy egy mosolyra húzódó szájat, de mindhiába. Képtelen vagyok megtalálni jótevőmet. Kissé megemelem fejem majd anélkül, hogy kiráznám az üvegszemcséket, visszahúzom cipőmet. Ismét teszek pár lépést, így azonnal érzem is, ahogy újra bőrömbe ékelődnek. Tökéletes, a fájdalom csak segít koncentrálni és fegyelmeznem magamat.

 

- Velem nem szúrtok ki, ribancok! – mondom hangosan, hogy mindenki jól értse. – Ha elém akartok kerülni, le kell vágnotok a lábaimat! 

 

Büszke léptekkel hagyom magára az irigykedő társaságot, majd elindulok a csodás palotában egy gyors felfedező körre. Átvágom magam a tömegen, elindulok felfelé a hatalmas falépcsőn. A csillárok antik kristályai úgy lógnak alá, mintha csak egy menyasszonyt látnék magam előtt a hatalmas fehér ruhájában. Sajnos nem értek a festményekhez, azt azonban még így is sejtem, hogy a falakon látható képek a világ legszebb képei közé tartozhatnak. Az egész folyosó olyan előkelő és lélegzetelállító, hogy minden egyes kis centin meg lehetne állni és bámészkodni, míg nem találnunk valami különlegességet. Békés szemlélődésemet az egyik szobából kiszűrődő csapkodás és káromkodás szakítja félbe. Halkan odasétálok a hangoskodás irányába, majd a résen bekukkantok a szobába. A bent tomboló férfi fedetlen hátát látom csak, tenyereivel egy végtelennek látszó asztalon támaszkodik, fejét lehajtja. A fekete farmer szorosan rátapad, ezzel kiemelve testének szinte minden vonalát. Izmos combjai feszülten várnak a kitörés pillanatára. Végre megmozdul, ujjaival sötét hajába túr, majd hatalmas csapást mér az asztalra. Egy újabb mozdulattal lesöpri róla az összes papírt és az olvasólámpát is. Felveszi a földre hullott lámpaburát, majd szitkozódva a falhoz vágja, így az apró darabokra törik. A férfi eltűnik a résnyi látóteremből, ezért gyorsan hátralépek pár lépést. Jól sejtettem, az ajtó hirtelen kivágódik, majd megáll előttem az eddig tajtékzó férfi. Összehúzott szemekkel néz le rám, valószínűleg sejti, hogy láttam az előző kis jelenetét. Szinte áttetsző kék szemeiben napokig képes lennék elveszni. 

 

- Mit keres itt? – kérdi élesen. 

- A mosdót – felelem, hogy mentsem magam valahogy. – Eltévedtem volna? 

- Az öltőzőjük mellett van egy mosdó kizárólag a táncosoknak fenntartva. Miből gondolta, hogy az emeletre kell jönnie? 

- Mi már találkoztunk, ugye? – érdeklődöm terelésként. – Maga Clarke Phelan, igaz? 

- Clayton Phelan – javít ki. 

- Értem… miért nem mutatja meg azt a mosdót nekem, Clayton? – kérdem kicsit közelebb lépve hozzá, mellkasomat kidomborítom, majd kiscicaként nézek fel rá. 

 

A férfi felém morog valami értelmezhetetlent, majd faképnél hagy. Dühös léptekkel vágtat le a lépcsőn, majd eltűnik a vendégsereg között. Olyan erővel vágja be maga mögött az ajtót, hogy egy pillanatra az egész nép visszatartja lélegzetét. Az inas rosszallóan illegeti fejét, majd szótlanul feltakarítja a váza darabjait a földről, melyet a huzat ereje lökött le. 

Megrázom magam, muszáj túllépnem azon, hogy életemben először semmiféle érdeklődést nem mutatott irántam egy férfi. Eddig erre tényleg nem volt példa, sőt ha őszinte akarok lenni, nemigen kellett megmozdítanom soha a kisujjamat, ha udvarlóra vágytam éppen. A férfiak igazán szeretik a hozzám hasonló lányokat, azt hiszem. Elvégre mégiscsak vékony, hajlékony táncoslány vagyok… nyilván azt gondolják, hogy agyi kapacitásaim is hasonlóak gizdák. De akkor ennek az embernek mi baja lehet?!

 

Két előadást nézek végig, miközben elkortyolok egy pohár száraz pezsgőt, majd fellépek az egészen lenyűgöző méretű színpadra. Már csak azért is meglepő a mérete és a jelenléte is, mert egy házról beszélünk, amiben állítólag emberek élnek… kinek jut eszébe ilyesmit építeni a nappalijába?!

Szolid kis bemutatót eszkábálok össze az éhező nézőknek, heti öt nap próba mellett nem érzem, hogy még erre is szükségem lenne, de ugye a pénz beszél. Lábaimat kímélve táncolok, az üvegszemek igazán bántóak, ha az ember azokon állva próbál forogni. Amúgy sem szeretném meghúzni magam, a testemnek kijárna már egy kis pihenő, hogy ne sérüljek le a karrierem első pillanataiban máris. 

Kitörő taps zárja táncomat, hatalmas mosollyal köszönök el és vonulok be az öltőzőbe. 

A többi táncos persze már átöltözött, engem lökdösve rohamoznak kifele az ajtón. Ugyan miért is várnák meg az utolsót is… teljesen logikátlan lenne, ha együtt távoznánk innen. 

Sóhajtva cserélek hacukát, egy egyszerű kis vászonnadrágot és fehér inget húzok fel. Hajamat és sminkemet így hagyom, majd otthon bajlódok az ezernyi csattal és tonnányi lakkal. Elpakolom cuccaimat, majd elindulok a kijárat felé. Az inas bájosan int egyet, majd gratulál a produkciómhoz. Megköszönöm neki, majd elhagyom a palotát. Mikor kilépek a bejárat előtti teraszra, épp szerencsém van látni, ahogy elhajt a semmibe taxim. Felgyorsítom lépteimet, közben kapálózok és kiabálok, de természetesen mit sem törődik ezzel a sofőr, van képe itt hagyni engem. 

 

- A fene enné meg… - morgom magam elé, majd előveszem telefonomat. – Még egy ilyen balféket, mint én… ezen az átkozott helyen még térerő sincs?! 

 

Hiába nyomkodom, később pedig ütögetem mobilomat, egyik sem segít hozzá egy hívás elindításához. Hihetetlen, hogy kőgazdagék kibírják térerő nélkül itt! Vállamra akasztom sporttáskám pántját, majd elindulok vissza a palotához. Sikerült elég messze elfutnom a taxi után, persze mindhiába. Azért remélem az inas még hajlandó lesz nekem ajtót nyitni… és talán megkínál egy hazaúttal is. 

Megállok a bejárat előtt, kopogok háromszor is. Mivel egyikre se érkezik reakció, megnyomom a csengőt is. Ahogy hozzáérek a gombhoz, kiesik a falból az egész szerkezet. Oké, akkor erről ennyit. Újabb kopogással próbálkozom, azonban ezzel sem érek el többet. Elindulok a ház fala mellett, keresek egy olyan ablakot, ahol talán ég még a villany és meglát valaki… Jó pár métert megteszek már, de még mindig semmi előrelépés nem történik. Csak most tudatosul bennem az, hogy valójában milyen hatalmas is ez a ház… fél nap mire körbejárom! Mikor a hátsó részéhez érek, megpillantok egy istállót is. Halovány fény pislákol benne, ezért megindulok irányába. A táska pánt már annyira vágja a bőrömet, hogy muszáj másik vállamra átraknom pakkomat. Szétvágott lábaim is sajognak, főleg, hogy a szinte vaksötétben azt se látom, mire lépkedek rá. Egyszer csak valami morgásszerű hang és motoszkálás hallatszik hátam mögül. Behúzom a vészféket, idegesen nézek körbe.

 

- Van ott valaki? – kérdem hátrapillantva. – Halló? 

 

Újabb lépteket hallok, most azonban már jóval közelebbről. Mikor a morgás új irányból tör fel, a hang irányába pördülök. Ekkor látom meg a két fénylő szempárt tőlem csak pár méterre. Egy hatalmas szőrös kutya áll velem szemben, hófehér fogait vicsorogva mutogatja nekem. 

 

- Oké… semmi baj, haver… elmegyek, oké? – kérdem barátságosan.

 

Az újabb morgást egy nem oké-nak veszem, ezért ledobom a sporttáskát, majd futásnak eredek. Úgy szaladok az istálló felé, ahogy csak kitelik tőlem, közben pedig hallom, ahogy az állat a nyomomban liheg. Szívem a torkomban dobog, a félelemtől egy csepp hang sem jön ki a torkomból. Pedig legszívesebben üvöltenék, hogy végre meghallja valaki, hogy bajban vagyok. Megbotlom egy faágban, térdre esem a kavicsos úton. Vékony pántú magassarkú cipellőim eddig bírták a terepfutást, mindkettő leszakad lábaimról. Megfordulok, majd seggre ülök a hatalmas állat előtt. Ültemben látom csak, hogy mekkora… szemei jóval az enyémek felett helyezkednek el, mozdulatlanul bámulok felé. Végre abbahagyja a morgást és vicsorgást, biztos úgy ítéli, hogy a feltálalt vacsorát már felesleges megfélemlíteni. Lassan lépdel közelebb hozzám, hatalmas fejét lehajtja vérző térdemhez. Nedves orrával megbök, majd a sebeket kezdi nyalogatni. Ekkor minden hang nélkül sírva fakadok, könnyeim csak úgy potyognak egymás után, mégsem jön ki egy nyamvadt sikoly se belőlem. Mikor kicsit kitisztulnak szemeim, végre többet látok az állatból. Dús fekete szőre még így a sötétben is fenségesnek tűnik, mancsai nagyjából olyan szélesek, mint az én combom. Kizárt, hogy ez az állat egy sima kutya legyen… hiszen nincs ilyen fajta! Ha lenne, ezzel ijesztgetnék a rossz gyerekeket! Ha nem ködösítené el az agyamat a halálfélelem, biztosra merném állítani, hogy ez egy valódi farkas. Igen, egészen biztos, hogy az! Mi más is lehetne! Ez egy gyilkológép! 

 

- Hagyd abba! – kiáltok rá remegő hangon. – Nem szabad! 

 

Az állatnak nem tetszik, hogy csúnyán szólítom meg, újból rám morog, majd méretes mancsával rálép sípcsontomra. Olyan súly nehezedik rám, hogy most már sikerül felsikítanom. A farkas felvonyít, mire én mindkét kezemmel fülemhez kapok. Ez a hang… esküszöm, hogy minden egyes csontot megrepesztene bennem ez a vonyítás. 

 

- Ugye nem a családodat hívod, ugye? – kérdem zokogva. – Hagyj békén… 

- Ki van ott? – kiált fel valaki a távolból. – Ki az? 

- Ide! – sikítom. – Segítség! 

- Jézusom… ki van ott? – kérdi az idegen felém futva. – Elég legyen, menj innen el! Menj már, na! 

 

A férfi valahogy képes elhessegetni mindössze a szavaival a farkast, majd mellém térdel. Még életemben nem láttam őt, de úgy örülök neki, mint még soha senkinek. Zokogva borulok vállára, majd pár perc elteltével hagyom, hogy felhúzzon a földről. 

 

- Megsérült? – kérdi. – A lába? 

- Elestem… az meg… fel akarta zabálni a lábaimat! 

- Tud járni? Be kell mennünk a házba! – mondja hadarva.

- Tudok, azt hiszem… remélem… istenem, mi lesz, ha visszajön az a szörny?!

- Semmi baj, nyugodjon meg. 

 

Az idegenre támaszkodva botorkálok vissza a házhoz. A hátsó bejáraton segít be, majd a színpad mögé sietünk. Egy végtelen hosszúnak tűnő folyosón haladunk végig mire elérünk az egyik szobáig. A férfi leültet az ágyra, majd térdeimre pillantunk mindketten. 

 

- Istenem… ne… én táncos vagyok, nem sérülhetnek meg a lábaim! – mondom zokogásban kitörve. – Nézzem csak rám, vége mindennek! 

- Csak egy kis karcolás, ugyan már! Mi a neve? 

- Elisa Hay – mondom szipogva. 

- Én Rick Conall vagyok. Mi lenne, ha tegeződnénk, Elisa? 

- Rendben – bólintok.

- Maradj itt, hozok fertőtlenítőt a lábadra! 

 

Rick elviharzik a szobából, olyan hirtelen hagy magamra, hogy még csak nem is jutott időm utána kiabálni, hogy maradjon velem. Körbenézek a szobában, megállapítom, hogy a berendezés egyáltalán nem tér el alapjaiban a palota többi részétől, csak kicsit minimalistább. Hatalmas fa bútorok, impozáns festmények és egy hatalmas bársonyfüggöny, ami a földet súrolja. Az ágy bordó selyem lepedővel borított, a párnák szélein arany cérnából kivarrt minta fut. 

 

- Itt is vagyok – mondja, majd elém térdel. 

- Kinek a szobája ez? – kérdem.

- Az enyém – mondja. – Illetve ez a vendégszoba, de néha itt alszom. 

- Akkor te nem laksz itt? 

- Nem… dehogy. Én a család barátja vagyok – mondja.

- Értem. 

 

A fehér törölközőt belenyomja a térdére helyezett lavórba. A langyos vízbe mártja, majd letörli véres térdeimet. Felszisszenek, mikor kicsit jobban megdörzsöli, mint kéne, de sajnos a java még visszavan. Néhány kavics a bőröm alá ékelte magát, ezért azokat sorjában kiszedegeti belőlem. Mikor elfogy az erőm, hátravágódom az ágyon, könnyezve tűröm a kőtelenítést. Végül a férfi leken valami barna színű cuccal. 

 

- Kész is. Ugye nem is olyan rossz? – kérdi óvatosan.

- Odakint… az egy farkas volt? – kérdem, miközben visszaülök. Mélyen a szemébe nézek. – Ugye farkas volt? 

- Igen – vágja rá azonnal. 

- Mit keresnek ilyen közel a házhoz?!

- Néha erre ólálkodnak. Vigyázni kell kint éjszaka… mit csináltál egyáltalán itt? 

- Itt hagyott a taxim és próbáltam bejutni a házba, de senki nem nyitott már ajtót! 

- Igen, jelenleg csak én vagyok itt. A többiek már elmentek… 

- Csak te?!

- Igen. 

- Jól van… hívnál nekem egy kocsit? Hazamennék végre. 

- Ilyen későn már nem fognak kijönni ide, különben sem kéne ilyen állapotban mozognod ma már! 

- Kizárt, hogy itt maradjak!

- Bent nincsenek farkasok, Elisa – tájékoztat.

- Miféle hely ez?! Kik vagytok ti? 

- Semmi különös – mondja vállát vonogatva. – Aludj itt, rendben? Én a szomszéd szobában leszek. 

- Nem! Nem maradok egyedül! – üvöltöm felé.

 

Segítőm sóhajtva néz körül a szobában, majd az ablak alatt ácsorgó kanapéra mutat. Úgy dönt, hogy ő ott tölti az éjszakát, míg én maradhatok az ágyban. Titkon örülök is neki, hogy nem kell lábra állnom, ugyanis eléggé sajognak térdeim. Az ágy végére rak egy tiszta inget, majd elfordul, míg belebújok. Koszos, véres ruháimat a földre dobálom. Rick felkapcsolja az olvasólámpát, majd leheveredik ő is. Dobok neki egy párnát, mire hálásan elmosolyodik. A lepedőt borító arany mintákon futtatom végig ujjam, közben arra gondolok, hogy milyen szörnyű lesz ébren tölteni az egész éjszakát, de még mielőtt a gondolat végére jutnék, álomba zuhanok. Nem tudom biztosan, hogy álmomban vagy félálmomban, de megesküdnék rá, hogy a távolból több helyről is vonyítást hallok egész éjszaka.