Hatalmas sóhajjal vetem a vállamra a táskát és vágtam neki az épületlabirintusnak. E épület, harmadik emelet 25. terem, Kortárs angol irodalom, Váradiné Kedves Zsuzsanna, 10:00. Éreztem, hogy izzad a tenyerem, amiben a kis fekete leckekönyvet, az „indexet” szorongattam, másik kezemben sikerült rendesen gyűrött papírkupaccá alacsonyítanom az órarendemet. Az ELTE kampusza hatalmasabb volt, mint képzeltem. Bekóvályogtam a fekete kovácsoltvas kapun, körülöttem izgatott fiatalok tömege. Persze nem úsztam meg anélkül, hogy neki ne menjek valakinek, száz méteren belül háromszor is sikerült ezt véghezvinnem. Idegesen harapdáltam az alsó ajkamat, ahogy végigmentem a hosszú kövesút mentén, követve a gólyák számára kihelyezett feliratokat. Csak úgy hömpölygött a tömeg, a ragyogó szeptemberi napsütést kihasználva mindenki rövid ujjú pólóban, rövidnadrágban vagy szoknyában, szandálban mászkált. Figyeltem az arcokat – boldog mosolyok, elgondolkozó, órarendet vizslató könyvmoly-kinézetű szemüveges, szandálhoz zoknit viselő fiúk, szőke-barna-vörös-fekete és ezek minden árnyalatában pompázó hajú, modellalkatú lányok, újgazdag, jólfésült, iPhone-nal villogó, két lábon járó Colgate-reklám fogsorú szépfiúk között időnként feltűnt pár hippi kinézetű hallgató és rasztafonatos különc is. Úgy tűnt, mindenki alig várja a tanév kezdetét. Csak nekem nem akaródzik ennyire az egész? Keserű mosollyal vettem tudomásul, hogy idegennek érzem magam. Itt is. Ahogy befordultam az E épülethez vezető kis utcába, a sarkon egy csoport fiatal ismerkedett épp. Egymást kérdezgették az órarendről, felhőtlenül nevetgélve, telefonszámot és MSN-címet cserélve. Éreztem, hogy gombóc kerül a torkomba. Én miért nem tudok ilyen közvetlen lenni? Odamehetnék hozzájuk, gondoltam, s meg is torpantam picit, de aztán megráztam a fejem és továbbmentem. Mit áltatom magam?

Az Anglisztika tanszéknek helyet adó E épület zöld ajtaja tárva-nyitva volt, újabb hatalmas sóhajjal és némi szívdobogással léptem be. Egyetem. Tényleg kell ez nekem? 350 kilométert utaztam ide Záhonyból, miközben járhatnék főiskolára Nyíregyházán is, ami csak 60 kilométerre van tőlünk. Ott is van angol szak… Anyám hajthatatlan volt. Mióta a nyíregyházi felvételin a felvételiztető tanár megjegyezte, hogy „maga meg mit keres ezen a főiskolán? Miért nem megy egyetemre?”, azóta csak ezt hallgattam otthon. Felvételizz az ELTE-re, az a legjobb egyetem itthon, ne pazarold a tehetséged… Tehetségem? Milyen tehetségem? Hogy jól beszélek angolul? Vannak még ezzel így pár millióan a világon. Hiába harcoltam, anyu megmakacsolta magát. Igazából soha előtte nem szólt bele semmibe, amit csináltam. Én választottam a középiskolát, ahol négy évig emelt szinten tanultam angolul és olaszul, és én döntöttem el, hogy az angollal akarok továbbtanulni. Sosem volt megszabva hány órára menjek haza, vagy hogy be kelljen számolnom arról, hova megyek és kivel. Anyu mindig megbízott bennem. Mindig józan voltam. Mindig becsületes. Torz fintorral gondoltam vissza a szókapcsolatra, amit egyik általános iskolai tanárom mondott egyszer: „jó kislány”. Igen, mindig az voltam. Jó kislány, aki mindig mindent ésszerűen csinál, akire sosincs panasz, aki kitűnő tanuló, aki bizonyítani akar, hogy ne higyjék azt, csak azért vannak jó jegyei, mert a nagymamája volt a szülőfaluja közbecsben álló jegyzője. Egyszóval anyu sosem bírálta felül a döntéseimet. Ezidáig. Vitatkozni nem láttam értelmét, tudtam én jól, hogy csak jót akar nekem. Mert nem akarja, hogy elkövessem azokat a hibákat, amiket ő elkövetett, kezdve azzal, hogy nem ment egyetemre, és hogy fiatalon ment férjhez.

Így hát itt voltam, úton felfelé a szürkére csempézett lépcsőkön a harmadikra, hogy megkezdjem egyetemi tanulmányaimat. Beletelt vagy 10 percbe, míg megtaláltam a termet, hiába volt kiírva merre kell menni, egyszerűen eltévedtem. Egy körfolyosón. Ilyet is csak én tudok, mosolyogtam magamon gúnyorosan. A terem ajtaja nyitva volt, bent már ültek páran, még volt öt perc órakezdésig. Mindig hamarabb indulok el a kelleténél, tudván, hogy úgyis mindig mindenhol eltévedek, akkor is ha térkép van előttem. Leültem a leghátsó padba, a lehető legmesszebb a többiektől, és előcibáltam az A4-es alakú jegyzetfüzetemet, aztán nekiálltam előkotorni egy tollat a táskám mélyéről. Mire sikerült megtalálnom a válltáskámban uralkodó szokásos káoszban, megkezdődött az óra. A tanárnő magas volt, festett szőke hajú, kellemes arcú, a parfümjét a leghátsó sorban ülve is éreztem. Bíborvörös ruhát viselt kis fehér brossal az elején, mely egy farkast ábrázolt. Összeráncoltam a homlokom egy pillanatra a meglehetősen szürreálisan festő összkép miatt, de sok gondolkodási időm nem akadt, megkezdődött a szokásos bemutatkozó kör. Kis terem volt, alig voltunk vagy 15-en. Az első sorban ülő fiút Ádámnak hívták, erős amerikai akcentussal mutatkozott be, olajos fekete haja volt, és inkább nézett ki olasznak, mint magyarnak. A mellette ülő lány nevét nem értettem, annyira halkan beszélt, szinte belebámult a füzetébe közben, és idegesen csavargatta hosszú barna haját. Legalább nem vagyok egyedül a bénaságommal, gondoltam. Igyekeztem mindenkire odafigyelni, bár közben megragadta a képzeletemet az ablak előtt magasodó tölgyfa hullámzó lombozata, melynek levelei között szikrázva át-átbújt a napfény, és elbambultam. Torokköszörülésre tértem magamhoz, és azonnal égni kezdett az arcom. Az osztály felém fordult, a tanárnő felvont szemöldökkel várt.
- Öö… hát… Én Varga Alexa vagyok, Záhonyból, Szabolcs megyéből, és … angol… tagozaton végeztem. – Rémlett, hogy beszélni kellett arról is, miért jelentkeztem angol szakra, és mi volt a kedvenc kortárs regényem. Hirtelen semmi nem jutott az eszembe, csak idegesen babráltam a tollat a kezemben. – Hát… tulajdonképpen azért jelentkeztem angolra, mert nagyon tetszik a nyelv folyékonysága, a kiejtés, olyan… varázslatos.
Többen kuncogni kezdtek, kezdtem még jobban idiótának érezni magam, főleg miután az osztály fele olyan racionális érveket sorolt fel az angoltanulás mellett, mint az előnyösebb pozíció a munkahelypiacon vagy a tanári hivatás szépségei. A tanárnő csendre intette a csoportot, majd megkérdezte, mi a kedvenc könyvem.
- Igazából mindent szeretek olvasni, a klasszikusoktól a mainstream regényekig. Graham Greene kifejezett kedvencem.
- Akkor tetszeni fog a tanmenetünk, Alexa, két Greene-regény is szerepel rajta. – válaszolta a tanárnő, és azzal a lendülettel el is kezdte kiosztani a tanmenetet. Három olyan regényt is felfedeztem rajta, amit már olvastam, kettő másikat pedig láttam filmen. Ennek ellenére izgalmas félévnek néztem elébe, már ami a kortárs angol irodalom órát illette.

Ugyanezt már nem mondhattam el a legtöbb órámról. Az amerikai történelem előadáson szabályszerűen elaludtam, és nagyjából arra ébredtem, hogy a tömeg elkezd kifelé áramlani az előadóból. A bevezetés a nyelvtudományok előadás gyötrelem volt, a tanár elkezdett egy mondatot, majd félbehagyta és más gondolatsorról folytatta tovább, így akkora lyukak tátongtak a jegyzetemben, mint ide Jeruzsálem. Az informatikai alapismeretek órán halálra untam magam, tekintve, hogy magamtól megtanultam már kezelni a számítógépet, és öt perc alatt kész voltam a kiadott formázási alapfeladattal, aztán malmoztam és absztrakt ábrákat rajzolgattam a füzetembe. Úgy tűnt, a nap sosem ér véget.

Délután átmentem a tanszéki könyvtárba beiratkozni, a százméteres sor kivárása után égő talppal türelmetlenkedtem végig, míg kitöltötték az olvasókártyámat, aztán kerestem magamnak egy eldugott zugot az ablak mellett és leültem. Kipakoltam a jegyzeteimet, aztán felálltam, hogy körülnézzek. Hatalmas volt a könyvtár, nagyobb, mint a középiskolai könyvtárunk volt, egy teljes emeletet elfoglalt, hatalmas mahagóni színű könyvespolcok sorakoztak betűrendben. Ódon hangulatot árasztott a hely, más volt, mint elképzeltem. A legtöbb könyvtár nálunk amolyan szocialista emlékeket idéző, valaha modernnek szánt, mára már megsárgult, foszladozó, foltos berendezésekből, szürke falakból és ócska parkettából állt. Ez itt másnak tűnt. Volt benne valami kellemesen régi, nem az a fajta régi helyiség, amiből kellemetlen, fullasztóan öreg szag árad, hanem az a fajta, ahol az ember önkéntelenül is tisztelettel érinti meg a méltóságteljes tárgyakat. Beszippantottam az imádott könyvek illatát, és végre békésnek éreztem magam. Elkezdtem sétálni a sorok között, meg-megérintve a könyvek bordázatát, elidőzve egy-egy érdekesebb címnél. Mindig is imádtam olvasni. Gyerekkoromban egy kis, jelentéktelen faluban éltem, ahol a könyvtár alig volt a negyede ennek a tanszéki könyvtárnak, de ahol minden könyv helyét ismertem. Edit néni, a könyvtáros, mindig nevetett, ha meglátott. „Már megint itt vagy? Alig egy hete vittél ki hat könyvet, már ki is olvastad?”. Ki bizony. Faltam őket. Mindegy volt, milyen téma. Kalandregény, szerelmesregény, ifjúsági regény, krimi, klasszikus… Bármi, ami a kezem ügyébe került. Jó helyesíró voltam, pontosan emiatt. És jól is tudtam fogalmazni, a magyartanárnő folyton engem küldött a versenyekre. Most újra elöntött a mámor – az olvasás lehetőségének mámora. Mennyi könyv! Megannyi történet, megannyi vélemény, elemzés és hivatkozás. Némi szomorúság vegyült a felhőtlen örömömbe, ahogy eszembe jutott, hogy a könyvek iránti rajongásom volt az egyik oka annak, hogy sosem illettem sehová. A valóság egyszerűen túl unalmas, túl rideg, túl hétköznapi volt nekem. Nem tudtam mihez kezdeni az osztálytársaim apró-cseprő gondjaival, hogy milyen színű rúzs illik egy lila felsőhöz, vagy hogy melyik fiú a leghelyesebb az iskolában. Nem tudtam velük miről beszélgetni. Egyszer megpróbáltam „szocializálódni”, de elég hamar rájöttem, hogy nem tudok olyan lenni, mint ők. A többiek pedig különcnek tartottak, és nem értették, miért olyan fontos nekem egy könyv, amit épp olvastam. Nem tudtam velük metaforákról és cselekményekről társalogni, mert nem érdekelte őket. Gyakran kinevettek, strébernek tartottak, aki csak be akar vágódni az irodalomtanárnál. Sosem értette senki, még a saját családom sem. A világok, amiket a könyveken keresztül bejártam, a részemmé váltak. Zsongtak a gondolataimban, kiabáltak evés közben, vezették a kezem fogalmazáskor. Néha annyira elmerültem a világukban, hogy bizonyára csak az őrangyalaim mentettek meg attól, hogy piroson keljek át a zebrán vagy túl későn szálljak le a buszról. Sosem voltak igazi barátaim. Felszínesek igen. Eljártunk bicajozni, tévéztünk, sétáltunk. De hamar megtanultam, hogy a belső világomat jól el kell rejtenem. Nem értik. Nem érti senki, hát minek magyarázni? Most, hogy ott álltam a számtalan könyv között, végre úgy éreztem, otthonra leletem. Tudtam, hogy ez lesz a kedvenc helyem az egyetemen. Sőt, az egész városban.

- Elnézést, segíthetek? – Felriadtam a gondolataimból, ahogy a mély férfihang megszólított. Beletelt egy pár pillanatba, míg rájöttem, hogy angolul beszélt hozzám. Pislogtam néhányat, hogy tisztuljon a látásom, és azonnal zavarba is jöttem. Mindig zavarba jöttem, ha férfiak megszólítottak, vagy nekem kellett egyet megszólítani. Pláne ha ilyen zavarba ejtően jóképű volt valaki. A polc szélének támaszkodott, hamiskás mosollyal és őszinte érdeklődéssel a szemében. Magas volt, alig valamivel alacsonyabb, mint a hatalmas polc, és legalább olyan robusztusnak tűnt, bár nem volt kigyúrt alkatú, vagy különösebben széles vállú. Mégis volt benne valami határozott, markáns jelleg, ami miatt nagyon illett a mahagóni polcok közé. Ahogy figyelmesebben szemügyre vettem a mesterséges fényben, a haja vörösesbarnának tűnt, a szeme színét nem láttam jól a távolság miatt. A sok éjszakai olvasás, no meg internetezés miatt eléggé megromlott a látásom, és szemüveget is kellett volna cserélnem már, biztos, hogy legalább egy dioptriát romlott az elmúlt évben. Összekaptam magam, ahogy rájöttem, hogy még mindig arra vár, hogy válaszoljak. Idiótának éreztem magam. Megint.
- Nem, köszönöm, csak… nézelődöm. Annyi itt a könyv, azt sem tudom, hol kezdjem. – Motyogtam halkan, nem voltam biztos benne, hogy hallotta. Nem tűnt diáknak, de túl fiatal volt ahhoz, hogy tanár lehessen. Ellökte magát a polctól, aminek támaszkodott, és zsebre tett kézzel közelebb jött. Automatikusan hátrahőköltem. Az öt méter már belül volt a személyes teremen, pláne ha férfi volt a betolakodó.
- Láttam, hogy milyen… elmerülten vizsgálod a könyveket, nem sokan vannak a tanszéken, akik ilyen áhítattal érintik meg őket. – mondta, miközben leemelt a polcról egy Shakespeare-összest, és belelapozott. – Elsős vagy? – kérdezte halkan. Bársonyos hangja volt, bár elsőre inkább a „csokoládébarna” szinesztézia jutott eszembe róla. Érdekes arca volt, jóképű, de nem a hagyományos selyemfiús értelemben. Most, hogy közelebb volt hozzám, láttam, hogy zöld színű a szeme – és mandulavágású, ami nem illett a vörös hajához és a szeme színéhez, de fura módon mégis harmonizált az arcvonásaival.
- Ömm, igen. Ma voltak az első óráim. – válaszoltam kissé megszeppenve, ahogy megcsapott a pulóveréből álladó kellemes illat. Mosolyogva felnézett a szonettből, ami nyitva volt előtte, majd becsapta a könyvet és visszatette a polcra, aztán kinyújtotta felém a kezét. Hosszú, de erős ujjai voltak.
- Michael Silverton. Nagyon örülök. – mondta, s én hirtelen azt sem tudtam, mihez kezdjek. Idegesen elfogadtam a kézfogást, és közben átkoztam magam, hogy nem voltam képes előbb megtörölni a még mindig – vagy már megint? – izzadó tenyeremet, az idegességem árulkodó jelét.
- Varga Alexa. Én is örülök. Te is… itt tanulsz? – Amint kint voltak a szavak, azonnal tudtam, hogy hülyeséget beszélek. Mit keresne egy echte angol az anglisztika tanszéken, mint diák? Elmosolyodott, aztán egy pillanatra nagyon furcsa fény jelent meg a szemében, amit nem tudtam hova tenni. Olyan volt, mint aki … jót mulat az idiótaságomon. Na remek. Ez az én formám. Nem gyakran esik meg velem, hogy leszólít egy srác, pláne nem valaki, aki így néz ki, és persze akkor is sikerül idiótát csinálnom magamból. Reménytelen eset vagyok, sóhajtottam fel magamban.
- Én vagyok itt a vezető könyvtáros. – válaszolta kedvesen mosolyogva, majd hozzátette: – Igazából magyar irodalom volt a specializációm az egyetemen, és annyira szerettem, hogy úgy döntöttem, miért ne nézhetném meg milyen is Petőfi, Ady és Arany világa? Mellette néha beszédgyakorlat órákat is tartok a tanszéken, de a legtöbb időt itt töltöm, a könyvtárban. Nem ülünk le? – kérdezte hirtelen és azzal a lendülettel helyet is foglalt az ablak mellett álló asztalnál. Alaposan megkavarta a fejem, annyi szent. Hirtelen, ahogy megpróbáltam követni, és a leülni vele szemben, levertem az asztalra hevenyészetten rádobott jegyzeteimet, majd amikor villámgyorsan, remegő kezekkel megpróbáltam összekaparni őket a padlóról, miközben szabályszerűen égett az arcom, jól bevertem a fejem az asztal kiálló sarkába. Visszafojtottam egy fájdalmas au-t.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva, miközben már a jegyzeteimet pakolta vissza az asztalra, én meg a fejem búbját tapogattam fájdalmas arccal.
- Igen… elnézést, mindig ilyen béna vagyok. – motyogtam szégyentől égő arccal, de ő csak nevetett.
- Bárkivel előfordul.
Hirtelen eszembe jutott, hol is maradt abba a beszélgetésünk, és azonnal bennakadt a lélegzetem. Szóval mégiscsak tanár, még ha óraadó is. Jézusom, de ciki.
- Ammm, én… elnézést kérek, hogy diáknak néztem, Mr Silverton. – Azt sem tudtam hova nézzek. Bárhova, csak ne a smaragdzöld szemekbe.
- Ugyanmár – nevetett fel a csokoládé hangján, – nem vagyok olyan öreg, hogy így szólíts. Csak Michael, és tegeződjünk, kérlek.
Hezitáltam egy pillanatig, nem voltam hozzászokva, hogy tanárokat tegezzek, de tényleg annyira fiatalnak tűnt, hogy mégiscsak furán hatott, valóban, a magázódás.
- Rendben – egyeztem bele. És a kíváncsiságom azonnal felül is kerekedett ügyetlen zavartságomon.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze. – Udvarias. Biztos, hogy angol. Persze hogy az, hisz az akcentusa is brit.
- Miért választja valaki a magyar irodalmat egy angol egyetemen? Mármint, gondolom Angliában jártál egyetemre.
Egy pillanatra elgondolkodott, amitől apró ráncok jelentek meg a homlokán. Aztán széttárta az asztalon fekvő kezeit, és újra elmosolyodott. Meleg, biztonságot sugárzó volt a tekintete, ha mosolygott.
- Igen, Oxfordban végeztem tavaly. Egyszerűen tetszett. Világirodalom órán Ady-verseket olvastunk, és annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem, hozzáolvasok mást is. Aztán egyszer csak a magyar tanszéken találtam magam. És te? Nagyon szépen beszélsz angolul…
A bókja hallatán azonnal elvörösödtem megint, és elkezdtem az egyik füzetem sarkát bámulni zavaromban.
- Úgy értem, nagyon kifinomult szóhasználattal, és meglepően …. brit szókinccsel. A legtöbb srác itt amerikai akcentussal beszél. – tette hozzá.
- Igen, a tévé és a mozi hatása, azt hiszem. Én szeretek olvasni, sokat olvasok. Angolul is.
- És miért az angol? Miért nem francia, vagy német?
- Brrr – megráztam a fejem a gondolatra. Elképzelni is szörnyű. – Egyik sem igazán fekszik nekem. A francia túl affektáló, mármint, az én ízlésemnek, a német pedig olyan katonásan kemény, mint egy menetelő hadsereg. Én… á, nem érdekes…. – legyintettem, emlékezve, hogy kiröhögtek a csoporttársak az első órán, amikor elmeséltem az indokaimat.
- Csak nyugodtan, én nem foglak kinevetni – nézett rám őszinte tekintettel, s azon morfondíroztam, vajon hogy találta ki, mire gondolok.
- Hát… az angol olyan varázslatos a számomra. Néha olyan, mintha egy ősi varázsigét mormolnának a fülembe, egy varázsigét, ami megnyit egy másik világot. – buktak ki belőlem a szavak önkéntelenül, s azonnal rám tört a félelem. Jesszusom, mikről fecsegek itt egy vadidegennek, egy tanárnak, ráadásul? Azonnal visszazártam a véletlenül feltárt kapukat, s ösztönösen távolabb húzódtam Michaeltől, szorosan magamhoz szorítva a kezeimet. Mintha megérezte volna, hogy olyasmire tapintott, ami mélyen érintett, hátradőlt a széken, és visszább húzta a kezeit az asztalról. A mozdulat akaratlanul is a kezére terelte a figyelmemet, s újra megcsodáltam, milyen szabályosan szépek az ujjai. Követtem a tekintetemmel a karja vonalát, s csak ekkor néztem meg jobban, mit viselt. Fekete, V-kivágású pulóver volt rajta és egyszerű farmer. Bárki diáknak nézhette. Egy pillanatig elmélyülten nézett valamit rajtam, amitől újra zavarba jöttem. Biztos kócos a hajam, vagy megint sikerült kiszakítanom a pulóverem. Reménytelenül felsóhajtottam, ahogy lopva végigpillantottam magamon, de nem találtam lyukat sehol. Viszont kezdtem sajnálni, hogy nem vettem fel valami szebb ruhadarabot. Sosem voltam valami nagy divatszakértő. Soha nem is érdekelt igazán. A ruhadarabok számomra mindig is szükségszerű, kényelmi és praktikus funkciót ellátó használati tárgyak voltak csupán. Most először éreztem kellemetlenül magam a ruháimban, az egyszerű szürke pulóverben és kék farmerben. Idegesen a fülem mögé söpörtem a hajam és megigazítottam a fekete keretes szemüvegem. A szemüvegem. Milyen vonzó…
- Örülök, hogy így tekintesz az angol nyelvre. Hasonlóan gondolkodunk, tudod? – mondta komolyan, de nem tudtam mire vélni a szavai mögött húzódó komolyságot. Ahogy azt sem, hogy mit keres itt velem szemben és miért beszélget éppen velem. Szomorkás mosollyal lassan felállt az asztaltól, majd újra kinyújtotta a kezét. – Sajnálom, hogy mennem kell, de ötkor átveszem a raktárfelügyeletet – a hangjából őszinte sajnálat csengett ki. Újra kezet ráztunk. Meleg és komfortos volt a tenyere, bársonytapintású a bőre. Éreztem, hogy egy kuktában fővő rák sem lehet most vörösebb, mint az arcom. Kétségtelenül hatással volt rám ez a férfi. Férfi. Milyen szokatlan volt ezt így, akár csak a gondolataimban is kimondani. Ha ötéves egyetemet végzett, és tavaly fejezte be, akkor valószínűleg 24-25 éves lehet. Az már bizony férfikor. – Viszlát – nyögtem ki végül nehezen, majd néztem, ahogy eltűnik a polc mögött a sarkon. Még legalább öt percembe került feldolgozni a történteket, és éreztem, hogy remeg a kezem, és sebesen dobog a szívem. Amint sikerült annyira lenyugodnom, hogy fel tudjak állni, összeszedtem a jegyzeteimet, amikből egy szót sem tanultam, és elindultam vissza a kollégiumba, ahol laktam.