Egyszer mindenki hazatér

1

A nap vakítóan sütötte Berlin utcáit. Az autók által felkavart poron megcsillant a fénysugár, így aranyköpönyegbe burkolva a város minden kis zugát. Elviselhetetlen meleg volt. A levegő megállt a magas épületek között, melyek büszke patinás tetőiről a napfény élesen verődött vissza. Minden ember haza, vagy a Tiergarten barátságos kertjeibe sietett. A város által körülvett hatalmas park valóságos szigetként nyújtott menedéket a hétköznapokban elgyötört emberek számára, és megnyugvást nyújtott a délelőtti és délutáni malomkerék között. A lombok hűs árnyékában boldogan tölthették el szabadidejüket Berlin polgárai, miközben elfeledhették, hogy Európa egyik leggyorsabban fejlődő nagyvárosában éltek.

A Hofjägeralle az egyik főút, ami keresztülvisz a parkon, érintve a győzedelmi oszlopot. Ennek az útnak egy kis mellékutcájában, abban a mellékutcában, ahol a „Német Sashoz” címzett fogadó is állott, indult el történetünk. Az ódon, rozoga kis épületben a régi korok öregjei gyűltek össze nap mint nap, hogy egy nagy korsó sör és jó pár elcsépelt régi történet társaságában felidézzék a Nagy Háború előtti szép időket, amikor még fiatalok voltak és fűtötte őket a hazafiság. A fogadó verandáján szunyókált az öreg Herr Leibl. A társaság legvénebb tagjaként tartották számon őt. Annyira idős volt, hogy talán már ő maga se tudta, hány éves lehet, de annyi biztos, hogy ha bárki megkérdezte tőle, mikor született, ennyit válaszolt: „Én ’48-ban már a barikádok tetején voltam!” Igen… azóta viszont már eltelt hetven év, a naptárak 1939 nyarát mutatták. Ez idő alatt Németország egyszer megverte Franciaországot, majd az kivárva a kellő időt, egy gyors lendülettel gyomorszájba verte a megalakult Császárságot. A Francia Köztársaság egy jó nagy, zsíros darabot lehasított magának a Rajna mentén, majd saját sebeit nyalogatva és a világbékét kántálva hagyta szerencsétlen szomszédját éhen pusztulni. A frankok pechére viszont nem sokra rá egy bajszos osztrák elkápráztatta beszédtehetségével a németséget – kivéve Herr Leiblt, aki végigaludta az egészet –, és Európa egyik legfejlettebb nemzetévé emelte őket ki a porból. Németországnak pont ez volt az igénye. A nagy, dicső múlthoz méltó jelenben élni… aludni.

Ezt a célt szolgálta az a rezesbanda is, amely a park zászlókkal végigdíszített útjain masírozott. Újonnan szerzett katonaindulókat játszottak a járókelők legnagyobb örömére. Nagy tömeg verődött össze a járda két oldalán, hogy láthassák a minden plakátról rájuk visszakacsintó fess német katonát híres szürke uniformisában. Kicsit csalódniuk kellett azonban a dobos láttán, mivel annak akkora hasa volt, mint egy óriási üst és magasnak se lehetett mondani. A díszes kompánia többi tagja viszont már hasonlított a mindenki gondolatában élő katona képére. Magas, vékony, izmos, szőke és legfőképp: jóképű. A gyerekek szanaszét dobálták játékaikat, és ugyanolyan peckes léptekkel beálltak a sorba. Mindenki jól szórakozott, kivéve Herr Leibl. Amikor a „Német Sashoz” címzett fogadóhoz ért a menet, új indulóba kezdtek. Élesen visítottak a trombiták, amit mély brummogással kísért a dob, néha-néha felhallatszott a cintányér is. Herr Leibl, vagy ahogy a legtöbb berlini hívta: Véncsont Őrmester morgolódva hajtotta el orra hegyéről az ott szemtelenkedő légypárt, és próbált meg visszaaludni. Bumm!Bumm!Bumm!Csatt!Bumm!Csatt! Szólt a menetoszlop köszöntője, mire Herr Leibl ijedten ugrott fel hintaszékéből. „Hát, micsoda dolog ez? Nem hagyni az idős embert pihenni?! Mi lett volna ezzel az nemzettel, ha az olyanok, mint én…” Tovább sajnos nem lehetett érteni, mit mondott, mert a zene elnyomta a hangját, bár azzal, ahogy a rossz kis görbebotjával az ég felé kalimpált, egyértelműen kinyilvánította véleményét arról, hogy neki nem pont ez jutott eszébe, amikor elindult a fogadóba pihenni egyet.

  Ezen a parkon sietett végig erős, gyors léptekkel egy kékruhás lány is. Nem sokat törődött a körülötte lévő világgal. Emberek, emberek, emberek, sorban sok-sok ember suhant el látóteréből ki és be. Illett volna megállnia a rezesbanda láttán, de nem tette, egyre csak loholt. A verandán ülő és még mindig morgolódó öregembernek is csak odavetett egy gyors köszönést:

-  Jó napot, Herr Leibl! Jól vagyunk, jól vagyunk?

-  Adj’ Isten, Karla kisasszony, meg vagyok. Hát maga?

Véncsont Őrmester negédes válaszára a lány már nem reagált, mert már rég odébb is állt. Ő volt Karla Eicher, egy ambiciózus, nagy terveket szövögető frankfurti lány, aki, hogy céljait könnyebben elérhesse az általa csak „bűzölgő házhalmazként” nevezett fővárosba jött tanulni. Az egyetemen német irodalmat tanult, s mellette újságírásból próbálta fenntartani magát. Ha a büszke szóval próbálnánk jellemezni Karlát, akkor nagyon közel járnánk a valósághoz, de egészen pontosak mégsem lennénk. Nem szerette Berlint, sőt egyenesen utálta. Habár Frankfurt közel sem egy kisváros, mégis ellenszenvet ébresztett a lányban Berlin nagysága, és éppen emiatt, a kiismerhetetlensége. Frankfurtnak minden négyzetméterét, a legapróbb kis sikátort is ismerte, mondhatni eggyé vált vele közel húsz éve alatt. Berlinnel képtelen volt megbarátkozni, igaz, a legkevésbé sem próbálkozott vele.

Karla a melegben leizzadt lenge öltözéke ellenére is. Divatos, térd felett végződő kék ruhát viselt, ami a vállát is szabadon hagyta. Az ilyen viseletek nemrég jöttek divatba, így néhányaknál még nagyon borzolta a kedélyeket, de egy olyan fiatalosan lüktető nagyvárosban, mint Berlin, fel sem tűnt a modern, XX. századi viselet. Hosszú, dús vörös haját a szél lobogtatta, fel-felkapdosott egy-egy kósza tincset, de Karla nem igazán törődött vele. Sietett, hogy időben odaérjen a nagykövetségre. A Tiergarten elhagyása után még néhány utcányit kellett mennie. A város és Karla két külön életet élt. Egy újonnan felszerelt közlekedési lámpa pont megfogta és feltartotta az egyébként is sietős lányt. Sürgetően dobolt a lábával, és próbálta kiélvezni az aprócska kis szellőt, azonban nem bírta teljes mértékig átélni a fuvallatot, mert mindig kizökkentette a gondolat, hogy el fog késni. A lámpa egyszer csak zöldre váltott, és Karla elindult. A hatalmas embertömegek, amelyek az út jobb és bal oldaláról indultak meg, fentről két óriási amőbának tűnhettek, melyek összehangolva közeledtek egymáshoz, összeolvadtak, majd dolguk végeztével, elhagyva a fehér csíkokkal kijelölt útszakaszt, apró darabokra estek szét. Az egyik ilyen amőba darabja volt Karla is, aki az elsők között hagyta el az életre kelt organizmust. Befordult egy platánfákkal végigültetett utcába, és az árnyék oltalmában haladt sietősen. Nemsokára fellélegezhetett, mert lassan felsejlettek előtte az épület körvonalai, ahová tartott.