Egyszer mindenki hazatér

1.-b

Képzeljünk el egy óriási téglaépületet, amin semmiféle díszítést nem látunk, csak a habarcscsíkok és ablakok monoton váltakozását, ahogy az ég felé törnek. Képzeljük el ezt az épületeit, miként szomszédjait túlnőve óriási hegyként áll előttünk, és hirdeti az általa képviselt nemzet dicsőségét és feljebbvalóságát. Karla ezen épület előtt állt. Néhány hónapja, amikor először lépett át a szélben lobogó vörös zászló alatt, megértette, Dante mire gondolhatott, amikor azt írta: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”Mára azonban, ha nem teljes nyugodtsággal, de mégis egész bátran közlekedett a szovjet nagykövetség komplexumában.

Órájára tekintett, és vett egy nagy levegőt. Kettő óra ötven percet mutatott, még épp időben odaért. Sebtében megigazgatta a ruháját, a haját, és felment a hűs épület első emeletére. A lépcsőházból két hosszú folyosó nyílt. Egyik jobbra, a másik pedig balra kanyargott. Karla automatikusan balra fordult, és cipőjével végigkopogott a ledeszkázott folyosón, ahol egy kis kereszthuzatban reménykedve minden iroda ajtaja tárva-nyitva állt. Céltudatosan haladt a folyosó vége felé, nem törődve az irodákban írógépeiken unottan gépelő vagy dohányzó alakokkal. Sokukat ismerte már. Mindahányan értelmes és kulturált emberek voltak, szerencsétlenségükre egy olyan eszme elnyomása alatt kellett élniük, amely szisztematikusan üldözte a kérdezőket. Karla sajnálta őket, mert egytől egyig a társadalom kiemelkedő alakjai lehettek volna, ha nem egy pártállam lenne a hazájuk. Valamint együttérzett velük, mert Németországot ők Szovjet-Oroszország után a megtestesült földi paradicsomnak tekintették. Velük ellentétben viszont Karla tudta, hogy Németország a két rossz közül inkább csak a kevésbé rosszabb.

Nagy fényesség vakította el Karlát, amint belépett a folyosó végén levő terembe. A helyiség a lány számára mindig is az egyetemi oktatótermére hasonlított. A padsorokat két oldalt alakították ki, ezáltal egy keskeny folyosót létrehozva, amely a belépő tekintetét egy pulpitushoz vezette. Ott egy hosszú íróasztal állott, felette Sztálin és Lenin képei lógtak a falon. Karla nem kedvelte ezt a két szigorú képet, mert úgy érezte, Oroszországnak csak ártottak a szocialista átformálással, és az oroszokhoz nem méltó eszmét honosítottak meg. Több egyetemi előadáson hallgatott az ortodox irodalomról, ami mindig is felcsigázta. Elvarázsolta a keleti kultúra; elkápráztatta, ahogy Tolsztoj légies könnyedséggel több száz szereplővel játszadozva épít fel egy történelmet, úgy ahogy Csehov két-három ember egyetlen napján keresztül ismerteti egy teljes nemzetnek a sorsát, mely teli van kilátástalansággal és kegyetlenséggel, mégis a nemzet képes újból felállni, és nagyot alkotni. Hát, ez a nép lenne az az alárendelt faj, amiről a Führer beszél? Nem, az orosz nem…

  - Karla! Karla! Szervusz! – kiáltott egy kedves női hang.

  -  Michelle, szia! – mosolyodott el Karla, és barátnője felé elindult. – Olyan rég láttalak! Mesélj, hogy vagy?

  - Igen, rég találkoztunk. Alig bírtam szabadulni a munkától. El se hinnéd, milyen kavarodás volt nálunk! – Michelle osztrák volt, és dialektusa furán hatott a sok német között. Ettől eltekintve viszont jól megértették egymást mind beszédben, mind gondolkozásban. Közelebb állt egymáshoz a két külön nemzetbe tartozó lány, mint Karla és a berliniek. Mielőtt az osztrák nép eldöntötte, hogy Ostmark néven a Birodalomhoz kívánnak csatlakozni, Ausztria és Németország két külön állam volt. De Berlin és az ország többi része? Még ekkor is két külön világ…

  - Ismerem a helyzetet. – mosolyodott el Karla – Az egyetem és az újságírás, egyszerre néha kicsit sok, de nem tudok mit tenni. Ha akarsz valamit, hát tegyél érte. Nem tudod miért hívatott minket ilyen gyorsan a nagykövetség? Elég sürgősnek tűnt.

  - Fogalmam sincs! De ha már annyira fontos volt, hogy időben itt legyünk… Csak nem bukott meg a kommunista vezetés? Na, nem mondom, akkor jó napon volna!

  - Ugyan! – nézett körbe a teremben, nem figyeli-e valaki a beszélgetésüket. – Biztos hatalmuk van, nem ma fog ez megtörténni. De ilyeneket, kérlek, ne mondj itt.

  - Különösebben nem érdekel. Amíg én itt vagyok, a vörösek meg kinn a tajgán, mi bajom eshet? Amúgy miért nem hagyod ott az egyetemet, és leszel teljes állású újságíró, mint én? – kérdezte Michelle. Kicsit meg volt fázva, és mindig az orránál matatott, míg végül elő nem vett egy zsebkendőt és kifújta. Trombitára hasonló orrfújása elnyelődött a nagy zajban, amelyet a többi klikk keltett. Ízig-vérig osztrák. Könnyen ki lehet szúrni őket a németek között, mint a gaznövényt a virágágyásban, még sincs szíve az embernek kigyomlálni őket… olyan esetlenek tudnak lenni.

  - Nem! Ha elvégzem a főiskolát, akkor még magasabb beosztást is kaphatnék a Brandenburger Zeitlos-nál, vagy akár tanár is lehetnék – sóhajtott, és szemét a padlóra sütve szomorúan rázta a fejét, és a hajtincsek lassan bánatosan szálltak. – Muszáj lesz ezért megszenvednem. Magasabb beosztás, magasabb fizetés, jobb élet és akkor többet tudok hazaküldeni is.

  - Nem lehet most anyádnak könnyű, de magadra is gondolnod kéne néha, mert…

  - Szép napot a kisasszonyoknak! – szakította félbe Michelle-t egy öltönyös fiatalember.

  - Jó napot, Johann! Hogy vagyunk? – kérdezte hunyorogva Michelle. Nem tetszett neki, hogy félbeszakították, de egy ilyen férfiúnak elnézett bármit. A férfi pedig nem volt más, mint a neves berlini famíliával rendelkező Johann Suggestmann.  Kicsi bajsza, divatosan vágott haja és láthatólag frissen vasalt, merev inggallérja arról árulkodott, hogy egy aranyifjúról van szó, aki mindig a legújabb fővárosi divat szerint alakította megjelenését. A szemében értelem csillogott és magabiztosság. A bizonytalanságnak csak lehetősége se merült volna fel az ember fejében, ha Johannal beszél. Biztos háttér a biztos siker érdekében, ez volt ő.

  - Köszönöm, Michelle! Mit szól ehhez a csodaszép időhöz?

  - Szörnyen meleg van odakint. Majd meg lehet sülni a városban. Szerencsére ez a terem valamivel hűvösebb. – törölte meg homlokát azzal a kendővel, amellyel előbb az orrát fújta ki, és álszeméremből legyezgette kipirult arcát.

  - Igen, rettentően felmelegedett az idő, bolond időjárás. Karla? Milyen csodaszép ruhája van! Most vette? Igazán jól áll magának a kék.

  - Köszönöm, Johann. Nemrég láttam meg az egyik árusnál. Hogy úgy mondjam, szerelem volt első látásra. –mosolyodott el Karla kelletlenül.

  - Nagyon elbűvölő benne. Azóta, hogy belépett, nem bírom levenni magáról a szemem, már bocsásson meg emiatt, kérem. Nem tudják véletlenül, a nagykövet úr miért hívatott minket ilyen gyorsan? Nagyon sürgős lehet.

Johann igazi mestere volt a nőhajhászásnak. Habár a sikereiben nem kis szerepet játszott közismerten nagy vagyona, bravúrosan használta a szavakat, és csavarta ujja köré a hölgyeket. Sok nővel volt már kapcsolata ennek a fővárosi ficsúrnak. Pontos listát vezetett a fejében, és csoportosította mindet, a buta polgárlánytól a művelt dámáig; pontos személyleírást lett volna képes adni, ha valaki azt kérdezte volna tőle, milyen ember is lehet a sarki húsboltban dolgozó árus leánya. Kevés nő akadt, akinek ne járt volna a szoknyája alatt; akire egyszer kidobta a hálóját, azt általában ki is húzta. De arra, hogy ilyen hírben állott, igen kínosan ügyelt, még véletlenül se legyen valódi hír.

  - Ha tudnánk, hogy mi jár a nagykövet fejében, akkor most nem lennénk itt - maradt Karla semleges.

  - Természetesen! Nos, szerintem nemsokára meg is tudjuk. Visszamegyek a helyemre, ha nem sértem meg ezzel önöket, mert ha a nagykövet úr most toppanna be, akkor a végén még féltékeny lenne rám, hogy ilyen két csodás hölgy társaságában lehetek. Egy másik alkalommal egészen biztosan még örülnék is ennek.

Michelle-t teljesen elkápráztatta a fiatal férfi, és valami különös melegség öntötte el a keblét. Karlát azonban hidegen hagyták Johann próbálkozásai. Johann csak bólintott egyet, és már újból a helyén ült.

  - Ó, Karla! Hát, nem csodálatos egy fiú? – sóhajtott Michelle suttogva, nehogy meghallják. – Okos és kedves és művelt és olyan helyes, ajjh, és okos…

  - Biztos. De nekem nincs szükségem egy Johann-féle tenyérbe mászó alakra – morogta.

- Te kis buta rajnai! – nevetett Michelle. Az éles kacagását meghallhatta Johann is, mert hátrafordult és elmosolyodott. Arcáról lerítt az öntelt dicsőség, és kaján vigyorral folytatta tovább elbeszélését a szomszédjának.

  - Michelle!- szólt erősen Karla barátnőjéhez – Ezt most fejezd be, érted? Ebből még pletyka lesz. – préselte ki nyelvével az összecsukott állkapocsból a szavakat.

Majd negyedórája ültek már ott. Karla is megnyugodott, a szíve már nem kalimpált olyan hevesen. Michelle-ből néha még előtört egy-két gyengéd megjegyzés Johann iránt, bár egyébként teljesen érdemtelenül beszélgettek. Ahogy telt az idő Karla kissé mérges lett, mert teljesen felesleges volt annyira sietnie. Három óra húsz körül kinyílt a nagyajtó, és egy erős kötésű, bajszos férfi lépett be rajta. Mindenki felállt. A férfi és háromtagú kísérete végig sétált az asztalok által szegélyezett kis folyosón, és a zászlók elé állt, a szovjet nemzet nagyjainak képe alá. Amint leültek, az újságírók is helyet foglalhattak. A társaság feje Borisz Radonovics volt, a szovjet nagykövet helyettese. Negyvenes évei vége felé járhatott. Erős állkapcsa előre kiugrott, ami markáns karaktert kölcsönzött az arcának, de annak erős vonalát ellensúlyba hozta nagy fekete bajsza. A haja katonásan rövidre volt nyírva, és a Vörös Hadsereg tiszti egyenruháját viselte, rajta egy-két tenyérnyi nagy kitűntetéssel.

  - Tisztelt hölgyeim, uraim, polgártársaim, mély elnézésüket kérem a késésemért. Egy igen fontos ügyet kellett elintéznem, amely halasztást nem engedett. – folyékonyan beszélt németül, kis akcentussal, de a nagykövetségen ez a megtévesztésig tökéletes nyelvkészség előírt feltétel volt – Sajnálatos módon tudatnom kell Önöket, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és Japán között fennálló látszólagos béke véget ért. A hétvégén a Kvantung Hadsereg megtámadta az Amur-folyó közelében, Holhin-Golnál állomásozó egységeinket. Az SZKP és a pártfőtitkár minden diplomáciai kapcsolatot megszakított a Japán Császársággal. Kérjük önöket, hogy tájékoztassák a német lakosságot, a szovjet csapatok a helyükön vannak, és nem engednek a japán inváziónak. Az Amerikai Egyesült Államokban sok imperialista cég által vezetett hírforrás máris a forradalom bukását terjeszti. Erről azonban szó sincs! – A teremben halk moraj futott végig. Nem gondolta volna senki, hogy Japán még egyszer megtámadja a Szovjetuniót ilyen rövid időn belül. Karla különösebben nem lepődött meg. Nem tudta, vajon kárörvendjen, vagy dühöngjön. Örült volna, ha Oroszországban visszaáll a régi rend, de emberéletek árán?

  - Valamint! – intette csendre a társaságot Radonovics - Ivan Tolmacsevi nagykövet úr a hétvégén ünnepli 55-ik születésnapját, így ennek örömére fogadást rendezünk a követség nagytermében, ahová meghívást kap minden német előkelőség és maguk, a német külügyekkel foglalkozó újságírók. A nagykövet úr az ünnepély alkalmából hajlandó válaszolni minden kérdésükre. Augusztus 7-én, szombat este hét órakor kezdődik a fogadás. Remélem, legtöbbjüket látni fogom. További szép napot!  – felkelt és megindult arra felé, ahonnan jött.

  A kíséret többi három tagja maradt, és készségesen álltak az érkező kérdések előtt. Azonban nem sokan kérdeztek, a megbeszélés maximum fél óráig, ha tarthatott. A melegtől mindenki álmosan, elnyomva kászálódott ki a padból. Karla Michelle-lel sétált le az utcára, ahol még egy kicsit beszélgettek. Utánuk érkezett meg Johann is, aki szélesen mosolygott, mikor meglátta őket.

  - Hölgyeim, ez felettébb érdekes hír. Japán és az oroszok újból hajba kaptak. Mi a véleményük róla?

  - Érdekes, bár szerintem nem nagy jelentőségű. Dávid Góliát ellen? – nevetett Michelle.

  - De ne feledje, hogy a történetben végül Dávid került ki győztesül. Karla kisasszony, kérdezhetnék valamit öntől?

  - Természetesen, Johann, miben segíthetek?

Próbálta magát illedelmesnek feltüntetni, ami nehezen ment. Legszívesebben felpofozta volna Johannt, és jól leordította volna a fejét, hogy lehet ennyire kétszínű és alattomos. Tudott mindenki az esti kis túráiról, amikor Berlin magányosabb lányait látogatja meg.

  - Nem lenne kedve velem eljönni a fogadásra? Szívesen elkísérném magát, közben egy jót beszélgethetnénk.

  - Ez nagyon kedves Öntől, de ez egy egyszerű fogadás, nem egy bál. Nem tudom, mit gondolnának a kollégák, ha én magával jelennék meg. – Karla magában dohogott. Azóta, hogy Johann megszólította őket, érezte, valamit tervez a férfi.

  - Ó, a kollégák, ugyan már! – mosolygott tenyérbe mászóan Johann – Velük kell a legkevésbé foglalkoznia.

  - Tudom, kedves Johann! – Villámként sújtott belé a felismerés, hogy véletlenül kedvesnek szólította. Karla nem tudta, vajon ez növeli-e Johann önbizalmát, így kétszer meggondolta, mit és hogyan mondjon.– De mivel a két fő konkurens berlini lapnál dolgozunk, ezt a felkérést sajnos nem fogadhatom el.

  - Avagy máskor szívesen eljönne velem valahová?

Meleg volt. Karla már kívánkozott hazafelé, de ehelyett ezt a mézes-mázas fickót kellett leráznia. Végül Johann munkatársai mentették meg a helyzetet, amikor odakiáltottak neki: Indulniuk kell!

  - Karla kisasszony, a fogadáson találkozunk.

Nem látszódott az arcán se levertség, se bánat. Csak az a magabiztos vigyor már azóta, hogy megszólította őket.

  Karla és Michelle a Tiergarten felé vették az útjukat. Közel laktak egymáshoz. A beszélgetésük nagyon unalmas volt, és mindketten érezték, tudták, hogy miért. Nem volt benne semmi érdekes hír, a nőknél megszokott pletyka vagy a legújabb angol divat, amelyet a kormány annyira ellenzett. Végül Michelle törte meg a csendet egy rövid mondattal.

  - Most nagyon rosszul döntöttél.