Elnézést kérek mindenkitől, amiért ennyire eltűntem az utóbbi időkben. Tudom, illendő lett volna olvasnom az írásaitokat, de az egyetem előtti szervezések elveszik minden időmet. Tudom, lehetne rosszabb is, hisz csak sikerült a célom, az orvosi, mégis kicsit fárasztó.

Remélem sikerül behoznom a lemaradásom mind olvasás mind írás terén.

Roland

Egyszer mindenki hazatér

4

Pontban hat órakor a St. Mattheus-templom harangjai mély kongással elriasztották az ott tanyázó galambok hadát. A madarak sűrű fekete fellegként terítették be az eget, Karla maga is szemtanúja volt e jelenségnek Negyed órával hamarabb odaért a megbeszélt helyre, így járása nem volt sietős. Egyébként is Michelle késik el mindenhonnan, akkor pedig miért kellett volna sietnie Karlának? Ráadásul csinos ruhát vett fel, nem lett volna szerencsés, ha most izzad.

Még nem ért el teljesen a mozihoz, de már messziről észrevett egy padon ülő alakot, aki mélyen előregörnyedve valamit a tenyerében vizslatott. Karla először nem akart hinni a szemének: Michelle volt az ücsörgő személy. A legnagyobb meglepetés mégsem ez volt, hanem az, amit csinált: olvasott… a mozi előtt! Ezt Karla felettébb furcsállta, így megdörzsölte a szemeit, nem hallucinál-e, de nem. Michelle valóban egy apró piros könyvet olvasott a fővárosi mozi bejárata előtt. Karla teljesen elképedt ezen, mert nem sokszor látta Michelle-t regényeket olvasni. Olyankor is általában csak szívességből, ígéretből olvasott el egy-egy romantikus kalandtörténetet. Most azonban valami másról lehetett szó. A vérvörös bársonyborítás is erre engedett következtetni, amelyre aranyozott betűkkel szedték egy Karla számára ismeretlen író nevét.

Michelle teljesen elmerült a könyvben lévő szép képekben, hisz a többi oldalt általában gyorsan átlapozta. Olyannyira elmélyült a színes és izgalmas rajzok vizsgálásában, hogy észre sem vette, amikor a barátnője megállt mögötte. Karla ennek ellenére hamar megunta a szellemlétet. Miután megállapította, hogy Michelle teljesen épp és normális, tehát nem a könyvet olvassa, egy határozott mozdulattal megbökte az oldalát. Az osztrák lány gyorsan hátrafordult, és amikor észrevette barátnőjét, éles sikítása nevetésbe lágyult át.

- Jócskán elméláztál! – nevetett Karla. – Mit olvasol?

- Szervusz! Azt hittem kiugrik a szívem a helyéről, úgy megijesztettél! Gyere, induljunk, útközben mindent elmesélek.

- Rendben, nagyon kíváncsi vagyok, mi kötött le téged ennyire.

- Mindent elmondok, töviről hegyire. Először viszont hadd dicsérjelek meg. Igazán csinos vagy, és a kontyod is nagyon jó! De, ajjh, ez a sok kék… kicsit frissíteni kellene a ruháidon.

- Nekem nagyon tetszik, és ez a fő. De köszönöm, te is nagyon szép vagy. Nem félsz, hogy valaki rád veti a szemét?

- Már nem – kuncogott Michelle, és amint meglátta Karla értetlenkedő arcát, hangosan felnevetett. – Ugye említettem, hogy ez a vetítés egy premier volt.

- Igen, mintha rémlene valami.

- Nos, ennek megfelelően nagyon sokan voltak, de tényleg rengetegen. A kezdés előtt még volt egy kis időm, így elmentem a büfébe. Ott ülök az egyik asztalnál, iszogatom a kávémat, és egy, a széken heverő újságot olvasgattam, amikor is egy szörnyen helyes és elegáns férfi kérdezte meg, hogy leülhet e mellém. Természetesen megengedtem…

- Minő meglepetés.

- Ne légy rosszmájú! Nem vicces. Szóval, odaült mellém, és beszélgetni kezdtünk. A filmről faggatott, hogy mit gondolok róla, vajon milyen lesz. Kicsit restelltem a dolgot, de magáról a történetről nem tudtam semmit, pedig az alapul szolgáló könyv is elég híres. Ettől függetlenül nagyon jót elbeszélgettünk, és mint kiderült, Konradnak hívják. Nagyon helyes és értelmes férfi! Sajnálhatod, hogy nem jöttél velem, akkor most te is ismernéd. Biztos volt még nagyon sok helyes férfi.

- Mi történt ezután?

- Visszatérve, háromnegyed négykor mindenki beült a nézőtérre, levetítették a szokásos filmhíradót, majd egy kövér férfi állt fel az emelvényre, hogy kéreti a könyv és a forgatókönyv íróját. És nem fogod elhinni, ki volt a könyv írója?

- Nos?

- Konrad! Hát, nem izgalmas? Egy igazi író, akinek megfilmesítették a könyvét! – Michelle teljes beleéléssel mesélte a történetet. Karla legelőször alig bírta visszatartani a nevetését, de ezek a mondatok nagyon rosszul estek neki, mivel ő is írónak tartotta magát. Lehet, nem szerelmes regények ünnepelt szerzője volt, hanem csak egy egyszerű újságíró, de mégiscsak író, és ugyanolyan fontos, mint a többi. Azonban ha nehezen is, de megszokta már Michelle ehhez hasonló kirohanásait, így próbálta gyorsan túltenni rajta magát.

- Hú, egy szerző? És hogy kerültél ide, a padra?

- Mindjárt! A film nem volt izgalmas. Sőt! Borzadály volt. Esküszöm az életemre, hogy Konrad kedvéért próbáltam bennmaradni és végigülni a filmet, de félóránál tovább nem bírtam. Inkább kimentem a büfébe inni valamit. Erre mit ad Isten, ki ül a büfében?

- Konrad?

- Igen!

- Nem értem. Ez nem az ő estéje volt?

- Én is pont ezt mondtam neki, mire ő szomorúan félrehúzta a száját. Azt mondta, a film közel sem az, amit ő leírt, és amire ő gondolt.

- A cenzúrán megbukott?

- Részben csak. A mondanivalója a történet egészében van elrejtve, ami a vezetésnek nem igazán tetszett, így a filmet megrövidítették, és a gondolati részét is átalakították.

- Ó, de örülök, hogy nem ezen a területen dolgozom. Viszont, hol itt a csavar, Michelle? Ugye, nem akarod mondani, hogy csak azért meséled ezt nekem, mert megsajnáltad?

- Karla! Hát, mégis milyen embernek tartasz engem?! Ismersz! Az a könyv, amit olvastam a padon, tőle van. A film alapja. Ha jó emlékszem, az a címe, hogy „A levél”? Igen, az.

-             Te aztán nem vagy semmi. Szerencsétlen flótás odaadja a könyvét, még a filmet is megnézted hellyel-közzel, erre még a címét sem tudod?

- Jó, bevallom nem nagyon kötött le a történet. Első hallásra érdekesnek tűnt, amúgy nem nekem való. Még az is unalmas volt, ahogy mesélte, pedig olyan jót elbeszélgettünk előtte.

- Akkor miért fogadtad el a könyvet?

- Mert megkért, hogy olvassam el és majd mondjam el a gondolataim róla. Azaz akar velem találkozni még egyszer.  – Michelle mélyen Karla szemébe nézett és várta, hogy mit reagál a barátnője. - Érted már?

- Fogjuk rá. De igazából… nem, sajnálom nem értem. Ha találkozni akarsz vele, olvasd el, ha meg nem megy, mondd meg neki!

- De ő fontos nekem, és nem akarok már rögtön az elején rossz benyomást kelteni.

- Nem is ismered még, és már fontos neked? Na, várj, ez nekem kicsit gyors.

- Tőled nem is várom el, hogy megértsd! Hogy is várhatnám?

- Légy racionálisabb egy kicsit és mindjárt észreveszed, milyen nevetséges vagy.

- Te pedig ne légy ilyen jégszívű ellenséges mindenkivel! Igazából csak azért meséltem ezt mind el, mert egy kérésem lett volna, de már látom, hogy feleslegesen is kérnélek meg.

- Meg van a véleményem erről az egészről, de a barátom vagy. Kérj csak bármit.

- Nem olvasnád el helyettem?

- Mi?! Nem! – volt a gyors és tömör válasz.

- Elolvasnád és a lényeges részeket elmondanád nekem.

- Nem! Neked kell elolvasnod, és… és… erről beszéltem az előbb is. Nem azt mondtad, hogy fontos neked? Most is pont azt veszem észre…

- Igen is fontos! Kérlek! Te ebben sokkal jobb vagy. Rengeteget olvasol, ezt tanulod, értesz hozzá – siránkozott Michelle, de Karla nem engedett. Ugyanolyan makacsul ragaszkodott az álláspontjához, mint eddig. – Szeretném, hogy jó benyomást keltsek Konradnál, mert ez nekem nagyon fontos! Kérlek, olvasd el helyettem a könyvet!

Karlát komolyan meglepte Michelle kérése. Sok vállalhatatlanul rossz tervvel állt már elő ismeretségük alatt, de ez volt mind közül talán a legrosszabb ötlet.

-  Michelle, a legnagyobb baj vele, hogy Konradot csapnád csak be. Komolyan ezt akarod?

-  Nem csapnám be, csak egy kicsit füllentenék neki. Kérlek! És ha csak kedvtelésből tennéd meg? Szerintem téged érdekelne a története, olyan neked való, gondolkodtató könyv ez – próbálta meggyőzni Karlát, kevés sikerrel.

-  Igazán? Na, mégis miről szól?

-  A főszereplője egy Hans nevű katona, aki a Nagy Háború alatt harcol és…

-  Elég! – szakította félbe emelt hangon Karla. – Nekem való? Még, hogy nekem való? – szinte sírva vágta Michelle fejéhez a mondatokat. – Nem!

-  Jó, sajnálom, de ez csak egy könyv.

-  Igen, de miről? Soha többé háborút! Még könyvben sem! Nem akarom! Ha az a hangzatos Nagy Háború nincs, akkor most apa lenne! – Michelle arca, ahogy ezeket a mondatokat hallotta, elfehéredett. Megdermedt lábbal állt Karla előtt, és elöntötte a bűntudat. A fehérség után a vér hamar az arcába szállt, égette mindenhol.

-  Karla, sajnálom! Olyan keveset beszélünk róla, hogy elfeledtem.

-  Minél kevesebbet, annál jobb.

Roppant nyomasztó csönd lett úrrá köztük. Karlának szörnyen rosszul esett, hogy Michelle nem emlékezett arra, neki milyen fájdalmas pontot is jelent a ’14-’18 közötti esztelen vérontás.

Karla 1915-ben született, akkor, amikor apja, Friedrich Eicher sok ezer társával együtt valahol Franciaországban volt kénytelen harcolni. A lány 1918 nyarán látta először és utoljára is az édesapját, mivel ez év szeptemberében kapták meg az üzenetet a frontról, miszerint Friedich elesett. Marthát, Karla édesanyját, a hír nagyon lesújtotta, Karla pedig igazán még nem értette, mi történt. Amikor édesanyja vörösre sírt szemekkel mondta neki, hogy „Karla, apa nincs többé”, nem tudta, anyja miért annyira szomorú. Hisz a lány eddig sem látta olyan sokszor az apját, így nem is nagyon viselte őt meg az eset. Azonban nem tellett sok időbe, hogy rájöjjön, mit is értett édesanyja e mondat alatt, mivel novemberben véget ért a háború, a katonák mind hazajöttek a frontról, és minden gyerek sikoltozva ugrott az apja nyakába. Kivéve Karlát, aki még négyéves se volt, és a verandán, a padon üldögélve lóbálta lábacskáit, miközben a távolba merengett. Olyan fiatal volt, hogy ekkor még nem tudatosulhatott benne, voltaképpen mi is történik körülötte. Csupán anyja sírása és az apjukat ölelő, kacagó gyerekek látványa égett bele az emlékezetébe.

Marthát egy dolog segítette ki az apátiából: várandós volt. Friedrich meghalt, de neki el kell látnia saját magát, de mindenekelőtt két gyermekét, Karlát és a megszületendő Wilhelmet. A fiú 1919-ben látta meg a napvilágot, és ő volt a nő minden reménysége, a férfi a háznál. Az a férfi, aki még nem is volt szobatiszta, és a nap háromnegyedét végigaludta, de a megözvegyült asszonyban a férje után keletkezett űrt képes volt betölteni. Nem úgy, mint Karlánál. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre rosszabban viselte apjának hiányát. Fájt neki, hogy nem ismerhette meg azt a férfit, aki egy fényképen se nézett komoran, mindig életvidáman mosolygott, és ölelte át anyját. Mikorra már nagyobbacska lány lett, jobban értette a világ működését, és az apja utáni lankadatlan hiányt egy új érzés váltotta fel: a háború gyűlölete. Édesapja a háborúban halt meg, úgy, mint sok más gyerek apja, nem csak Németországban, hanem szerte a világon, mindenhol. Ha pedig a háború képes arra, hogy egy gyerek életét így megnyomorítsa, akkor nála gonoszabb és utálatra valóbb dolog nincs a Földön. Ez a nézete 20 év alatt sem változott, csak egy fájó és oly sokszor felszakadó sebbé forrott össze.