Egyszer mindenki hazatér

3.

Szombat reggelre virradt. Minden, ami előző nap élt és lüktetett, most még legédesebb álmát aludta. Életjelet alig lehetett találni a nagy keresztutakkal sűrűn átszőtt német fővárosban. Néha-néha egy, a közlekedés szabályait sajátosan értelmező taxi zúgásának visszhangja hallatszott fel, mikor villámként cikázott a jómódú külvárosi kerületek és a központ három-négyemeletes irodaházai között. Egyedül a munkásnegyedekben épített bérházak ablakaiban hervadozó petúniák próbálták ébresztgetni a város e kies részét azért, hogy a toldozott-foltozott függönyök mögött akadjon egy kézpár, amely meglocsolja őket.

Elhagyva a külterületek betonépületeit az óváros még mindig múltszázadot idéző téglaházai vették át a dominanciát. A munkásosztály és arisztokrácia közötti azon sajátos értelmiségi réteg lakókörnyéke volt ez a terület, amelyet Karla is meg tudott engedni magának. Berlin ezen sávját még a Nagy Háború előtt emelt társasházak uralták, melyek az aprócska belsőudvaruk keltette illúzióval próbálták a főváros kellős közepébe varázsolni a természet közelségét.

Karla is egy ilyen épület első emeletén élt, ahova egy központi udvarról nyíló lépcsőn és egy növényekkel dúsan benépesített teraszon át lehetett eljutni. Nem volt egy hatalmas rezidencia, ahol a párt kiválóságainak fogadásokat lehetett volna tartani, ettől függetlenül ez nem zárt ki két dolgot: Először is Karla nagyon becsülte, hogy legalább ezt ki tudta fizetni. Másodszor pedig meglehetősen otthonossá tudta varázsolni az egyszerű lakást. A nappali volt az összeköttetés mindenhova. Ide lépett be először a vendég, és innen nyílt mind a konyha, a fürdőszoba és az egyetlen hálószoba is, ahol jelen pillanatban Karla pihent. A falakon mindenhol frankfurti képeslapok, rajzok és családi fényképek lógtak. Többön Karla, Wilhelm és édesanyjuk, Martha szerepelt. Az apja viszont nem volt egyiken sem; őt már nem ismerhette meg a lány. A nappaliban több emlék is helyet kapott még az igazi otthonáról, például egy gazdagon faragott faláda. Ez a láda jelentette Karlának Berlinben az életet. Eredetileg azért készítették, hogy nagyanyjának legyen miben tárolni a hozományát, miután azonban szerepét elvesztette, Karla szerencsehozó gyanánt kapta el a híres ereklyét. Nem is gondolta volna, mennyire meg fogja kedvelni ezt a XIX. századi műdarabot. Karla benne rejtette el legféltettebb dolgait, megkezdve személyes irataitól és fényképeitől, fésűjén át a frankfurti házuk kulcsáig. Továbbá praktikus is volt, mert ha néhanapján egyszer vendég állt a házhoz, akkor a ládát egy szép pléddel letakarva kellemes padot varázsolhatott belőle. A lakás többi része a hálószoba kivételével mind ugyanolyanok voltak, mint a megszokott társasházak fürdőszobái vagy konyhái. A hálóban is az egyetlen, ami egyedi volt, nem más, mint maga Karla.

A lány előző nap nagyon elfáradt, így elég sokáig aludt. Valójában már az alvásnak abban a kellemes és már utolsó stádiumában volt, amikor az alvó ember bizonyos mértékig érzékeli a körülötte lévő világot, de arra még nem képes reagálni. Ezáltal nem tudhatta, mi a valóság, és mi az álom, és ilyenkor szoktak megjelenni a legélvezetesebb és legszínesebb álomképek.

Valaki kinyitotta az udvar nagy fakapuját. Karla meglepődött, mert ő is azt álmodta, hogy a nagykövetség óriási ajtajával harcol, és nagy erőfeszítések árán törte át magát rajta. A szanaszét heverő faszilánkok közepette térdelt a monstrum tátongó szájában. A lábszára és tenyere vérzett, elviselhetetlen fájdalmat érzett egész testében, de felkelt és elindult az épület sötét belseje felé. Hóna alatt szorongatta kis mappáját tele üres jegyzetelőlapokkal. Gyorsan haladt előre, már-már szaladt apró vércseppeket hagyva maga mögött. A léptei által keltett kopogás is egyre erősebb és erősebb lett, de nem állhatott meg, mert nem mert. A nyitott ajtók mögül ismeretlen emberek szikrákat vető tekintetei szegeződtek rá. Egyre gyorsabban rohant, a világ forgott körülötte, és a földön heverő újságok is mind a levegőben keringtek, arcát megvágták a papírlapok éles szélei. Végre valahára meglátta a tárgyaló ajtaját, és lassítás nélkül nekirontott. Durr! A földet fatörmelék, papírcafatok és vér hátborzongató keveréke terítette be. Karla minden erejét összeszedve próbált felkelni, de valami titokzatos erő visszanyomta, így csak fejét tudta felemelni, és szemével követte a lángokban álló és felborogatott padok láncát, amíg meg nem látta a két gyűlölt képet és előtte két lángokban álló, fekete alakot. Groteszk látvány volt, Sztálin és Lenin képe egyenesen megszépült ehhez képest. Egyszer csak felismerte a lesújtó jelenet két szereplőjét: Günthert és Radonovicsot. A szovjet tiszt hatalmas puskával sújtott le láthatatlan ellenségeire, és habzó szájából szúró kénszag szállongott. A puskatust keményen tartotta markában, és verni kezdte a falat. Fülsiketítő dörömbölés hasította ketté Karla dobhártyáját. A puska átszakította a falat; hullaszag és égett hús gyomorforgató keveréke töltötte el Karla orrát, amelyet még elviselhetetlenebbé tettek a fel-feltörő női sikolyok. A falon repedések jelentek meg, amelyek lassan átterjedtek a padlózatra is. Az egész termet behálózták, mint az erek, míg végül az épület le nem dőlt, és Karla szeme előtt feltárult maga az Apokalipszis. A kiégett és füstölgő mezőt bűzölgő hullák és a tetemek felett síró asszonyok, gyermekek összefüggő takarója lepte el. Villámok csaptak alá a magasból, egyenest Karla előtt, és a fülsiketítő zaj teljesen a földhöz szorította a lányt. Radonovics ekkor a puskáját Güntherre emelte, aki ezt észrevéve elugrott az ütés elől. Az egymásnak ugró két sátáni alak szitkozódása és ordítása puskaropogás volt és ágyúdörgés. Hatalmas lángok csaptak fel újból a viaskodó alakok körül, és a zaj rövidesen elcsendesedett, egyedül a tűz lassú pattogását lehetett hallani. Karla vérző végtagokkal és sípoló fülekkel feküdt a kiégett földön, és várta a véget. Újból gyilkos zaj törte meg a csendet. A tűzből kígyók csúsztak elő, és egyenesen Karla felé tartottak. A lány megpróbált elmenekülni előlük, de megmoccanni sem bírt. A csúszómászók légies könnyedséggel kapták őt fel, és köréje tekeredve tartották fel a magasba. A kígyók nevetésétől zúgott a feje, és a szörnyetegek a nevét kezdték emlegetni. „Karla! Karla!”. Próbálta elvonni arcát a rideg villásnyelvek tapintásától, de a kígyók körbefonták, és egyenest a fülébe sziszegték: „Karla! Karla!” A kígyók egyre csak szorosabban szorították, már levegőt is alig kapott. Az egyik lény mélyen a szemébe nézett, és a lány felismerte így benne Günther szürke szemeit. Az apró fogak mögül kinyújtott nyelv lassan pipává változott, és a kígyó Karla arcába fújta a keserű füstöt. A hamu elborította a teljes arcát, semmit sem látott, eszeveszetten vergődött, próbált kikerülni a szorításból, majd tompa ütést érzett a feje búbján. Karla feladta a harcot. Felébredt. A forgolódás közben legurult az ágyról, és beverte a fejét. Ráeszmélt, hogy valaki zörgeti az ajtót. Kócosan, álmos szemekkel feltápászkodott a földről, és elindult az ajtó felé, amelyen azóta is folyamatosan dörömbölt valaki.

-  Jövök már, jövök! – próbálta csitítgatni az ajtón dörömbölő személyt, de a hangja gyenge volt. A kulcstartófogas felé nyúlt, ahonnan azzal párhuzamban, hogy az összes kulcsot lelökte a földre, leemelte a bejárati ajtó kulcsát, amelyet a kulcslyukba dugott, elfordított benne, és az ajtó magától kitárult. Az udvarról beáramló fény teljesen elvakította őt, kezével próbált kis védelmet nyújtani sajgó szemeinek. Egyedül annyit érzett, hogy valaki a derekánál megragadja, és arrébb tolja.

-  Úristen, Karla, te még aludtál?– hitetlenkedett egy női hang.

-  Ó, csak te vagy az? – kérdezte megkönnyebbülve, amint felismerte Michelle hangját.

-  Mi az, hogy csak én? Kicsit örülhetnél nekem jobban is! Fogadásra megyünk, de te még alszol?

-  Mi? Hova?

-  A nagykövetségre! Ugye, nem ittál?

-  Dehogy ittam, csak… csak nem tudom… mennyi az idő?

-  Majd fél tizenegy! Hullafáradtnak nézel ki. De sebaj, meglásd, eszel egy kiadós Michelle-féle reggelit, és mintha kicseréltek volna.

-  Tényleg, egész éjszaka egy munkát írtam. Nincs túl sok kedvem elmenni a fogadásra. – próbálkozott Karla. Tudta, Michelle-lel szemben semmi esélye sem volna, de kiélvezte azon kevés pillanatok egyikét, amikor igazán érdekelt valakit, hogy mi van vele.

-  Nem baj, elmegyünk! Érdekes lesz, sok új ember, sok új kapcsolat, talán még találunk is neked valakit.

-  Ezt már megbeszéltük! Nem kell nekem senki, túlságosan megbonyolítani az életem. Aki pedig számít, mindenkit ismerek a nagykövetségről. Akkor meg miért menjek el? – erőlködött, és belevetette magát a nappali egyik sarkában álló fotelbe.

-  Ajj, kérlek, ne légy ilyen makacs. Most ezt mondod, hogy nem kell neked senki, de hidd el, hogy kell majd. A kedvemért, gyere el, kérlek.

Karla örült, hogy Michelle van neki. Ő gondolt rá, nem úgy, mint a munkatársai, akik azt se vették volna észre, ha egy hónapra eltűnik. Kevés olyan tényező volt Berlinben, amely képes volt ott tartani Karlát, és az egyik ilyen volt Michelle. Első újságírói útján ismerkedtek össze, azóta pedig elválaszthatatlan barátnőkké váltak. Akadtak jó páran, akik furcsállták ezt a barátságot a két lány személyisége között húzódó hatalmas szakadék miatt, de ezek az emberek általában – mint legtöbb munkatársuk – berliniek voltak és képtelenek voltak felfogni a két vidéki között kialakuló láthatatlan kötelékeket. Ráadásul ha hozzávesszük, hogy mind Karla mind Michelle egy igen sajátságos vidékéről jöttek a Harmadik Birodalomnak és mindketten éltek-haltak az újságírásért, nem is tűnik olyan különösnek ez a barátság. Egy szó mint száz, Karlát idézve: „Igazi Dumas hősök vagyunk mi ketten. Egy mindenkiért és mindenki egyért!”

Karla egyet nem kedvelt Michelle-ben, az örökös „De neked akkor is kell valaki!” témát, de a barátnőjétől kénytelen volt ezt elviselni. Igaz, mi igaz, olykor elkélt volna egy erős férfikéz a háznál. Az élete roppant mód könnyebb lett volna, ha van valaki, aki cipeli a bevásárló táskákat, vagy megbarkácsol néhány tönkrement berendezést, de többre Karla nem vágyott.

Csukott szemmel szundikált még a fotelben, és nagyokat szippantott a levegőbe, amikor megérezte az omlett és a kávé egymásba fonódó illatát, mire a hasa is jelezni kezdett mély korgással. Az éhség végül erősebb lett az álmosságnál, és kiment a fényes konyhába, ahol Michelle már kontyba felkötött hajjal sertepertélt.

-  Most jobban illik ide egy jó reggelt. Haha! – válla felett hátranézett a még hálóingben levő Karlára, aki öntött magának egy bögre kávét, és azt kezdte szürcsölgetni. - Idd meg mind szépen, ne csak csipegess, mint egy veréb!

-  Megiszom, csak olyan jólesik, ahogy átmelegít. Köszönöm.

-  Igazán nincs mit! Hjajj, mi lenne veled nélkülem?

-  Őszintén bevallom, nem tudom. Egy kérdésem lehet, ugye? Kolbászt tettél a tojásba?

-  Nem tudsz megfogni! Persze, találtam egy kis darabot még a konyhaszekrényben. Nélküle nem omlett az omlett. Az adja meg az erejét.

-  De ha nem kapom meg sürgősen azt az erőutánpótlást, akkor egy fikarcnyi tartalékom nem marad, és akkor többet nem kell a reggelidből ennem. – mosolyodott el végül Karla is.

Az étel végre valahára elkészült. Sűrű hümmögések és egymásra kacsingatások közepette megették a tojást, és felhörpintették a kávé utolsó cseppjeit is.

-  Hmm, ez nagyon jólesett, Michelle. Köszönöm!

-  Kérlek! Viszont beszélnünk kell arról, mit is veszel fel a fogadásra.

-  Még nem tudom, délután lesz időm eldönteni – legyintett egyet.

-  Délután? Kisasszony, most azonnal elkezdünk készülődni!

-  Michelle, az a baj, hogy…

-  Baj? Már megint?

-  Sajnálom, tudom, elhanyagollak, de meg kell értened, most nagyon sok a munkám.

-  Néha úgy érzem, mintha a munka és karrier fontosabb lenne, mint én… Megértem, de egyáltalán nem esik jól. Akkor megint nem jössz el velem.

-  Kérlek, ne csináld. Már régóta tervezek elmenni veled valahova, te is tudhatod.

-  Rendben! Nem jó érzés, de… – elhallgatott kicsit, és Karla bűnbánó szemeibe nézett - mindegy, hagyjuk. Akkor, mikor találkozzunk?

-  Mikor kezdődik a fogadás?

-  Este hétkor. Én négytől hatig a Zentral Kinoban nézek egy premiert. Azt, amit te nem...

-  Akkor, fél hétkor a mozi előtt?

-  Negyed hétkor! Így lesz időnk beszélgetni is egy kicsit.

-  Rendben, beadom a derekam, vezérem! – mosolyodott el gúnyosan.

-  Ez magától értetődő, kedves hölgyem. Aztán el ne felejtsen csinos ruhát magára húzni, Fräulein[1].

-  Úgy lesz, ahogy kívánja.

-  Így kívánom.

Nevettek egy jót, és Michelle hazafelé készülődött. Karlában nem bízva még egyszer megbeszélték a találkozó idejét, helyét, majd elbúcsúzott. Amint becsukta az ajtót, Karla vissza behúzta a függönyöket a házban, és ledőlt a kanapéra a nappali közepén. Kettő óráig fel sem kelt.

[1] Fräulein – német. Jelentése: kisasszony, hölgyemény. A Nagy Háború előtt főként a nemes és még pár nélküli hölgyek megszólítása volt. A XX. századra vagy a túlzott illendőség, vagy a gúnyos, sértő megszólítás jelévé vált.