Egyszer mindenki hazatér

2

  Másnap Karla bement a szerkesztőségre megmutatni a cikket, amelyet rögtön megírt. Közepesen hosszú szövegre sikeredett. Röviden felvázolta a japán agressziót, valamint a szovjet csapatok ellenállását. Különösebben nem érdekelte a téma, sőt még kis ellenszenvet is érzett vele szemben, de ezt megtartotta magának. Pont, mint várták tőle.

Csak azoknak voltak külön irodái, akik valamilyen magas posztot töltöttek be. Karla és a többi egyszerű újságíró egy nagy teremben dolgozott, és főtt meg a melegtől. Az egyedüli, amely biztosította a nyugalmukat, az íróasztalaik közé húzott aprócska kis válaszfalak voltak, de ha valaki egy kicsit is hangosabban beszélt, rögtön meg lehetett hallani. Nem volt hát meglepő, hogy így a pletykák is gyorsan terjedtek… meglehetősen gyorsan.  Most is, amint belépett a hatalmas szobába, rövidesen elhalt az írógépkattogás, és érezte magán a kollégái tekintetét. Viszont amikor végignézett rajtuk és köszönt nekik, válaszul csak a kaján vigyoruk érkezett. A vér az arcába futott, már rögtön tudta, miről van szó. Egyszer már volt pletykatéma, amikor Berlinbe költözése után egy jóképű, magas férfival látták sétálgatni az utcán. Ám Karla hamar megtudta, hogy sokan a közte és a nála majd egy fejjel magasabb öccse közötti nem létező, romantikus kapcsolaton tanakodnak, így gyorsan elejét véve a kellemetlenségeknek másnap be is mutatta Wilhelmet néhány munkatársának. Következő nap mindenki úgy viselkedett, mintha soha sem történt volna meg az eset. Most viszont nem tehetett semmit. Egy kicsit dühös volt, de remélt felsőbbrendűség tudattal, miszerint ő nem törődik velük, masírozott végig a termen, majd kopogtatott a főszerkesztő ajtaján.

-  Jöjjön be! – szólalt meg valaki mély, erős hangon.

  Karla benyitott a szobába, amely mind a külvilágtól, mind a kollégáktól jól elszeparált, mégis elég komfortos irodának bizonyult. A nagy, faragott íróasztalnál ült egy jól öltözött férfi. Meglehetősen keskeny arca volt. Pipát szívogatott, miközben bársonyozott székében hátradőlve egy újságot olvasott. Hümmögött egyet, a pipát nyelvével áttolta a szája másik sarkába, és fejét fel nem hajtva odasandított a belépőre. Amint meglátta, hogy csak Karla áll előtte egy papírköteget szorongatva, mintha nem is törődött volna vele, visszanézett az újságjára, és hetyke hangon szólt hozzá.

  - Karla, merre voltál? Azt hittem, már soha nem jössz be.

  - Bocsáss meg, Günter. Sajnos rengeteg dolgom volt.

  - Rendben, most az egyszer elnézek felette. Mindig pontosan, időben hozod a cikkeket. Mindenki életében történhetnek fontosabb dolgok. Nem igaz? – az utolsó mondatot gúnyos hangsúllyal nyomta meg, és kirázta a pipájából a hamut. Ekkor sandított csak fel egy pillanatra Karlára. Visszadőlt a székébe, és mindenféle illemszabályt megszegve kényelembe helyezte magát, miközben a Karla által hozott papírlapokat kezdte olvasgatni.

  - De, ebbe nem köthetek bele.

  - A főiskola? Jól megy? Van rá, hmm… időd? – faggatta Günther, közben szemével a gépelt sorokat fürkészte. – Gondolom az a fő oka, hogy így elhanyagolod az irodát.

  - Köszönöm, jól megy. Igen, elég sok dolgom van, amit el kell intéznem, de mire próbálsz célozgatni? – sejtette már, hogy mire megy ki a játék, de nyíltan nem kérdezhetett rá.

  - Én? Célozgatni? Soha! Ugyan már, kislány, hová gondolsz? Újságíró vagyok, a tényeket közlöm az emberekkel. –ingerkedett.

  - Akkor közöld, kérlek!

  - Pillanat! – emelte fel ujját és tovább mélyült a cikk olvasásában. – Hmm… nagyszerű. Tárgyilagos, de nem unalmas. Élvezetes, de nem lódít nagyot… pont olyan, amilyet megszoktam tőled. Bár lehet, nem kellene ide belekeverni Amerikát.

Karla már viszonylag jól ismerte Günthert, és jelleme miatt kicsit sem kedvelte. Aki nála alacsonyabb posztban volt, azt a legnagyobb élvezettel gyötörte, és hozta tudtára, hol a helye, de aki rangban felette állt, annak a legkészségesebb módon tudta tenni a szépet. Karla ezt a kétszínű álnokságot szörnyű tulajdonságnak tartotta, mégis, amit a legjobban utált Güntherben, az az volt, hogy sokszor virágnyelven beszélt, és csak utalgatott a dolgokra. Egy ilyen embernél viszont senki sem tudhatta, hogy éppen mi jár a fejében.

Günther pár pillanatig még a lapot forgatta, majd egy tollér nyúlt, de ujjait gyorsan összezárva hirtelen visszarántotta a kezét.

- Nem, mégsem. Jó ez így, hatásos kis cikk, viszik majd a lapot, mint a cukrot. Rendben van, amíg ilyen írásokkal rukkolsz elő, addig nem igazán érdekel, mit csinálsz munkán kívül.

- Tessék? – próbált értetlenkedni, bár tudta, hogy Günthert ezzel nem csaphatja be. Pontosan tudta, miről beszél a főszerkesztő.

- Semmi lényeges. – felnézett a lányra, és kivillantotta apró kis fogait. Talán mosolyogni akart, de nem sikerült túl bizalomgerjesztőre. – Ne romoljon a teljesítményed, ez a lényeg. Köszönöm, hogy bejöttél. – a fogadóóra lezárult.

Karla kissé megtörve ment ki az ajtón, és csukta be azt maga mögött. Igazából nem tudta, mit is várt Günthertől, dicséretet semmiképpen sem. Legjobban az lepte meg, milyen gyorsan tájékozódik a beosztottjai felől. Sejteni sem bírta, vajon ki adhatta neki az információt. Végignézett az irodában ülő közel húszfős tömegen, és számba vett mindenkit, akiről el tudta volna képzelni, hogy ilyen alattomos tettre vetemedjen. Volt egy-két tippje, ki lehet az álnok besúgó, mivel nem ez volt az első eset, hogy Günther túlinformált a kelleténél. Azonban hamar elszégyellte magát, mert habár nagyon haragudott a munkatársaira, nem érzett elég jogot az alaptalan vádaskodáshoz. Abból, hogy erre rájött, úgy érezte, emberileg talán valamivel jobb, mint ők. Ennek tudatában emelt fővel, büszkén sétált ki a Brandenburger Zeitlos szerkesztőségéből.