Hatodik rész

Tomaso kezében reszketett az ezüstkupa; a vörösbor túlcsordult a peremén, és bíbor tócsaként loccsant a földre. A fapadló mohón szívta magába, pillanatok múltán nem maradt semmi, csupán egy régi sebként sötétlő folt. Sarrano, aki addig hanyag mozdulattal nyújtotta kezét a borért, egyszerre megdermedt, s a kupára szegezte tekintetét. Az ezüst – bár nem erősen, de azért jól láthatóan – színt váltott… és ez bizony nem a bor veressége volt.

Úgy kapta vissza ujjait, mintha megégette volna; és Tomasóra förmedt.

- Még egy ilyen ügyetlen cselédet!

Tomaso, akinek nem tűnt fel a kupa változása, földig hajolt.

- Bocsásson meg, nagyuram… (Hogy vesznél meg, morogta némán; ha nem billen meg az a nyomorúságos kupa, már kínok közt fetrengenél a lábomnál…) Bocsásson meg, kifáradtam az úton, ezért remeg a kezem…

- Nem ártana, ha erőre kapnál – villant Sarrano tekintete –, igaz? Egy kis pihenés… tál meleg étel… kupa bor?!

Az utolsó két szó már ostorként csapódott a levegőbe; s, mielőtt Tomaso feleszmélhetett volna, a nemesúr kikapta kezéből a kupát, és az ajkához kényszerítette.

- És… most… megiszod.

- Nem – jajdult fel a szolga kétségbeesetten – Nem! Én…

Hiba volt. Ahogy kinyitotta a száját, Sarrano kíméletlenül beleöntötte a bort. Perceken belül Tomaso már a földre rogyva hevert, a félelem és a haláltusa görcseitől egyaránt reszketve.

- Ki küldte a mérget?! – rúgott belé – Kinek árultál el?

Hiába; a kétségbeesett, vérhabba fúló mormogást már nem lehetett érteni.

- Ki tehette… ki tehette – ismételgette Sarrano tébolyultan, míg űzött vadként járkált körbe, mind kisebb köröket járva. Egyszerre őt is fojtogatni kezdte a szoba; ami addig kényelmes, meghitt fészek volt, most egyszerre csapdaként zárult köré. Feltépte az ablaktáblákat, s nagyot lélegzett a tiszta, éjjeli levegőből.

Homlokát az ablakkeretnek támasztva próbált megnyugodni. A hűvösre forduló szél lassacskán rettegését is lehűtötte, s az első indulat múltán feltisztultak gondolatai is.

- Hát persze – szorult ökölbe keze – Az én drága kis unokaöcsém…

***

A kihűlő szoba hidege Claudio ereibe kúszott, fagyos ujjai csaknem rádermedtek a kupára. Milyen készségesen sündörögte körbe este az a vörös szolgáló; csak meg kellene keresnie, és lágy karjai közt bizonyosan nagyon gyorsan felmelegedne. De rég’ is volt már, hogy közönyösen gondolt az olcsó kéjre… Pedig most igenis jólesne, ha odaadó karok fonódnának a testére, és forróságuk messzire űzne minden fagyot.

Szép is lenne… ha nem egyetlen nő járna folyton a fejében. Mert, hiába is tagadja már régóta, csak Celiára vágyik igazán: az ő csókjára, ölelésére, testét érezni a testén… igen, még az örökös csipkelődésére is, és ritkán szirmot bontó kedvességére.

A megértésére.

A vesztésbe is. Serena és Cecchi óta egyedül előtte fedte fel igazán magát – voltaképpen először tette önként, hiszen Serena esetében a bor bírta szóra, Cecchi pedig… nos, hát ő Cecchi volt. Az ő éleslátása előtt képtelenség volt bármit is eltitkolni.

Celia az egyetlen nő, akinek igazán vágyott a megértésére.

Veszettül megérte; csapott öklével az ablakpárkányra, olyan elkeseredett erővel, hogy belesajdultak az ujjai. „Szamár” – közölte magával – „Naiv, gyerekes szamár; mikor tanulod meg végre, hogy nem szabad soha kiadni magad?! Hiába vágysz rá, nem fognak jobban szeretni; csak eltaszítanak maguktól!

Eltaszítanak…? Hát azt én nem fogom megvárni” – gondolta keserű elégtétellel; míg újratöltötte a kupát – „Reggel visszaviszem a nagybátyjához, most már tényleg, nem fog érdekelni a tiltakozása; jobb lesz így, mintha ő szabadulna meg tőlem.”

Belevetette magát a karszékbe, s jóleső kortyokban itta ki a bort. Az ital elzsongította, az olcsó mámorban lassan távolodott a csalódás megalázottsága. A legfájóbb megaláztatás – mert a saját hite csalta meg. Még csak nem is okolhat senkit, csak önmagát. Mindegy már; ha olcsó mámor is; annál biztosabban űzi messze a fájdalmat. Ha csak egypár órára is.

Még nem szálltak fel a hajnali párák, amikor felriadt. Kóválygó fejében még ott örvénylettek a lidérces álmok képei; szédelegve nyúlt a kupa után, hogy lemossa az éjjeli félelem ízét – de hiába. A kupa is, a korsó is üres volt.

Lemondó sóhajjal tápászkodott fel, azzal a szándékkal, hogy megtölteti a konyhán. Már ha egyáltalán bárki cseléd is ébren van ilyen korai órán…

Az emeleti folyosón azonban nem volt egyedül. Celia a korlátnak támaszkodva szemlélte az ivótermet.

- Mi az olyan érdekes odalenn? – lépett hozzá, őszintén remélve, hogy a lány nem fogja felemlegetni az elmúlt estét. Nem tette; igaz, felelni sem felelt, csupán némán az ivóterem egyik sarkára szegezte ujját.

Claudio követte tekintetével… és a látványtól azonmód kijózanodott. Gyorsan hátralépett az emelet korlátjától, magával rántva a lányt is; szerencséjére Celia meglepetésében még tiltakozni is elfeledett.

- Megvesztél? – sziszegte a lánynak – Ez Sarrano! És te meg kiállsz a korláthoz, hadd vegyen észre!

- Semmi gyakorlati érzéked nincs – állapította meg fojtott hangon, bár, a trubadúr ezt még zaklatottságában is érezte, az esti harag nélkül – Idefenn sötét van, és ott lenn az asztalánál is csak egy szál gyertya ég. Nem láthat. De ha túl sokat beszélsz, hallani azért még hallhat.

Claudiónak nem maradt ideje felelni, mert odalenn nyílt az ivóterem ajtaja, és meglehetősen viseltes öltözékű férfi lépett be. Sáros-poros öltözékének minden ízéről lerítt a megtett hosszú út. Ezúttal aztán valóban nagy önuralmába került Claudiónak, hogy fel ne kiáltson. Mert a férfi Giovanni volt; Sarrano hű szolgája.

Amint Giovanni észrevette urát, összerezzent; nem számíthatott a találkozásra; de gyorsan összeszedte magát, s mély meghajlással köszöntötte.

- Signore! Csakhogy megtalálom… miben lehetek szolgálatára?

- Csakhogy megtalálsz – ismételte Sarrano gúnyosan – Neked nem Pitiglianóban kellene lenned? Merthogy én nem találtalak. Mindegy – legyintett – Nem érdekel, merre kujtorogtál. De most már nagyon elegem van a pereskedésből.

- Ifjú unokaöccse nem hátrál?

- Ne nevezd így! – szisszent fel haragosan – Mindenki tudja, hogy az anyja megcsalta szeretett testvéremet!

A szolga hosszú évek gyakorlatának hála sikeresen elfojtott egy megvető mosolyt. „Mindenki tudja”, merthogy gazdája mindent megtesz, hogy terjessze… a „szeretett” testvérről meg jobb nem is beszélni.

- Mindenesetre – folytatta Sarrano enyhültebben – dehogy hátrál. Nem. Sőt, mérget küldött nekem azzal a nyomorult Tomasóval!

- Nem tehette! – sziszegte Celia az emeleten – Pietro a legjobb emberismerő, akit csak ismerek; és nagyon jó véleménnyel volt mindig is a fiúról!

Claudio nem vonta kétségbe a tanító emberismeretét; bár Tomaso árulását sem feledhette. Azt vajon gyanította Pietro…? Mindenesetre ő is szívesen hitt a fiatalember ártatlanságában, főleg, ha ezzel az öregebb Sarrano tűnik fel minél rosszabb színben.

Sajnos, nem csak az ő reményeik szóltak az ifjú örökös ártatlansága mellett.

Hanem Giovanni is.

- Nem tudom, ő tette-e, signore. De tudnia kell, hogy másnak is voltak rá komoly okai.

- Kinek?!

- Signore… ugye, Tomaso nem adott át semmit?

- Ha a mérget semminek lehet tekinteni…

- Akkor nem – vette tudomásul a szolga – Signore; én megszereztem a végrendeletet… az igazit, mert készített róla Pietro egy másolatot, és hát nagyon nem lenne kellemes, ha az ifjú.. khm… örökös kezébe kerülne. Tehát megszereztem, és odaadtam Tomasónak, hogy juttassa el signoréhez. De ezek szerint nem tette.

- Nem volt nála semmi, átkutattam a málháját, még az öltözékét is!

- Ettől féltem – horgasztotta le fejét Giovanni – Akkor hát beigazolódni látszik a gyanúm. Signore, kémkedtem egy keveset, és megtudtam, hogy Pietrót signorina Cecchi igyekszik segíteni…

- Az a szende virágszál?! Kettőt se mer lépni egyedül! Képzelődsz te…

- Nem, signore. Nem egyedül van; Ucellino kíséri.

Erre a névre már elvörösödött Sarrano.

- Ucellino – morogta, indulatosan tenyerébe csapva lovaglókesztyűjével – Hányszor kerül még az a semmirekellő az utamba?! És ez biztos? – szegezte hirtelen szolgájának a kérdést.

Giovanni szorgalmasan helyeselt.

- Egészen, signore. És ha ők Pietrónak segítenek, akkor talán a mérget is…

- Átkozott! – sziszegte Celia odafenn haragtól kigyúlt arccal – El kell taposni… elpusztítani! Hiszen mindenki gyűlöli; még a felesége is inkább meghalt, csak, hogy szabadulhasson tőle!

A trubadúr ösztönös mozdulattal sebesen betapasztotta a lány száját, mielőtt még fel találja hívni magukra Sarrano figyelmét. Közben pedig hevesen csodálkozott.

„Nicsak… a szendének nevelt signorina Cecchi mégiscsak hallott valamit a pletykákból?” Mindenesetre, akármit is sugalmazott a szóbeszéd az esetről, nem volt igaz. Sarrano ugyanis, minden gátlástalansága ellenére, őszintén megszerette feleségét, és, az egész város meglepetésre, az asszony is viszontszerette őt. Azokban az években legalábbis voltak pillanatok, amikor az örökös hatalmi játszmák nélkül is el tudta volna képzelni az életét. Főleg, amikor Bianca piruló mosollyal megvallotta: gyermeket vár. Csakhogy az asszony nem élte túl a szülést, és vele halt a gyermek is. A bába szerint fiú lett volna. Sarranóból pedig az a maradék kevés emberség is kiveszett, amit addig hitvese éltetett benne.

- Én visszamegyek Pitiglianóba – határozott Sarrano – Amikor Tomaso meg akart mérgezni, úgy hittem, jobb, ha eljövök, de így már… Te viszont – szegezte ujját a szolgára – Te viszont indulsz, és a föld alól is előkeríted a lányt meg a trubadúrt! A testamentummal együtt, mert csak náluk lehet! Vagy Pietrónál – gondolkodott el egy pillanatra – Nem, nem hiszem. Tomaso gyáva ahhoz, hogy személyesen ismerje be bűnét egykori ura előtt… Azt a pergament bármi áron el kell pusztítanod, világos?! Lehetőleg azzal a párossal együtt, ha valóban náluk van. Túl sokat vetettem kockára már ezért az örökségért… két ilyen tejfelesszájú ifjonc nem keresztezheti a számításaimat!

Hangosan dörrent mögötte az ajtó, ahogy becsapta maga után, s nem sokkal később követte Giovanni is. A dermedt hajnali csend ismét szárnyai alá vette az ivótermet. Celia csak ekkor kezdett igazán remegni.

- Ezt az embert el kell pusztítani! Tönkretenni… amíg ő nem fog még többet ártani!

- Pontosan – bólintott Claudio – És nem ártana az unokaöccsét is figyelmeztetni, a testamentumot pedig átadni egy tisztességes bírának. De mindezeket én fogom megtenni. És egyedül.

- Elzavarsz?!

- Ó, dehogy. Foglak, és hazaviszlek. Cecchi már biztosan szívrepesve vár!

Szarkasztikusabban hangzott, mintsem eredetileg akarta; de még égette előző esti megalázottsága. A lány váratlanul felszikrázó szemmel rántotta fel a vállát.

- Hát vigyél! Örülhetsz, hogy megszabadulsz tőlem; és kedvedre szeghetsz böjtöt, ölelgetheted a nőidet… meg használhatod a tőrödet – sziszegte gyűlölködve – Remélem, minél hamarabb sikerül igazán mély vágást ejteni, akkor legalább vége lesz!

- Mindenesetre elébb még bizonyosan találok időt, hogy hazavigyelek – vetette oda a gyolcsfehérre sápadt Claudio – Én már összekészítettem az útimálhámat, ami neked kell, szedd össze gyorsan. Kinn várlak.

Nem volt rá szükség; a lány kiviharzott az ajtón – a trubadúr sebtében vállára kapott tömött iszákjával alig győzte követni. „Istenem, még képes, és világgá szökik… Mit vétettem, Uram, mit vétettem… jó-jó, tudom, vétkeztem én sokfélét és eleget; na de ekkorát?! Ha engem akarsz büntetni, ne vele tedd! És…”

Hirtelen felhagyott a néma lamentálással, amikor meglátta Celiát a lova nyergében. A lány nem ellenkezett, nem átkozódott… rideg nyugalma azonban rémítőbb volt a trubadúr számára, mintha a pokol minden szenvedését kívánta volna a fejére. Nyeregbe lendült, s – minthogy útitársa még mindig hallgatásba burkolózott – félszegen kérte:

- Celia… ne haragudj rám. Megígértem, hogy nem hagyom cserben Pietrót, de téged nem vihetlek magammal… a vesztésbe is! A nagybátyád fél nap alatt megtudná, hogy a városban vagy; azt akarod, a katonáival hurcoltasson haza?! Nem segít a bajodon, ha önként mégy?

Nem kapott feleletet; Celia üres tekintettel meredt rá.

- No jó – adta fel a trubadúr a meddő próbálkozást – Gyerünk. És ha már válaszra nem is méltatsz, remélem, legalább elgondolkodsz rajta.

Fagyos hallgatásban lovagoltak egymás mellett, s talán így tették volna meg az egész rövidke utat – csakhogy nem sokkal később sűrű, nagy cseppekben megeredt az eső. Celia könnyű ruhája pillanatok alatt átázott, s a lány dideregve kuporodott össze nyergében. A trubadúr, reszketését látva, képtelen volt elfojtani egy önelégült mosolyt.

- A köntösöd bezzeg a fogadóban maradt, igaz?

- Készakarva hagytam ott! – csattant fel a lány – Mert már olyan… olyan ócska volt, ha tudni akarod… és nem is fázom! – hősies igyekezettel próbálta vacogása ellenére kihúzni magát – És tudod mit? Én igenis, nagyon szeretem az esőt!

Claudio lovagiasan nyelte a nevethetnékjét.

- Jól van, esőkisasszony; én is szeretem. Bár egy jól befűtött kandalló mellől, fűszeres bort kortyolgatva nézni még jobban szeretném. És most, ha megengeded…

Ezzel köpenyét gyors mozdulattal lekanyarította, és a lány vállára terítette.

Felkészült a goromba visszautasításra, Celia azonban ez egyszer nem tiltakozott. Igaz, nem is mondott köszönetet sem; egyszerűen csak szorosan beburkolózott a köpenybe. A prémmel szegett, ékes öltözetdarab kívülről ugyan meglehetősen nedves volt, belseje azonban nem ázott át, és még őrizte a trubadúr testének melegét.

***

- Signore Cecchi! Signore Cecchi!

- Hát már sosem tudtok békén hagyni?! – csattant fel, olyan lendülettel csapva le pennáját, hogy a kalamárisból szertespriccelt a tinta. Ingerülten seperte le asztaláról a bemocskolt iratokat, melyeken dolgozott.

Gulio hangjába remegés kúszott; bár azt nem lehetett eldönteni: riadalmában - vagy örömében.

- Engedelmével, signore… signorina Celia hazatért.

Sötét szikrákra bomlott a padló kövein táncoló napfény… feloldódik, örvénybe hull az egész szoba; egyetlen biztos pont csak az asztal hűvös szegélye ujjai alatt. Erre a hálára kevés a legékesebb szó is.

A sima fa érintése térítette magához; s a levegő megkönnyebbült sóhajjal szakadt ki a tüdejéből. Az öntudattal együtt hűvössége is feléled; a fegyelmezett arc már ismét jól őrzi a mögötte viharzó indulatokat.

- Egyedül jött? Ereszd be.

Most már egyértelmű volt Gulio félelme. S a megrökönyödés – hát csak ennyit tud mondani? Azok után, amilyen kétségbeesetten várta unokahúgát...

- Nem… nem egészen, signore.

- Mi az, hogy nem egészen?! – fakadt ki Cecchi, végképp türelmét vesztve; vad kiabálásától megriadva rebbentek fel az ablakpárkányon gubbasztó varjak – Beszélj már végre értelmesen!

- Messere Ucellino kíséretében – mormogta leszegett fejjel a szolga; még jól emlékezett, ura milyen ridegen utasította ki otthonából korábban a fiatalembert – Vele mit tegyek?

Cecchi az ajkába harapott. Milyen rég’ is, hogy nem beszélt már vele… Pedig erre a napra bőven elég Cecilia hazatérése. Újra látni Claudiót… mit mondani… Termető Isten, mit mondani neki? Azok után, ahogy kidobta annak idején… ahelyett, hogy a segítségére lett volna.

Mégis; a paráznaságát nem hagyhatta szó nélkül. De… azóta sem volt senkije, akiben úgy megbízott volna, mint abban a könnyelmű dalnokban.

- Nagybátyám…

Celia térdet hajtva állt meg előtte. Feszes, rideg csend; a lány nem bírta tovább.

- Nagybátyám, bocsánatod kérem… megmagyarázom, de el kellett… Nem volt más választásom! Segítenem kellett Pietrón, levelet kaptam tőle, és…

Cecchi hűvös szava vágta ketté a mind hadaróbb védőbeszédet.

- Most menj. Majd felkereslek.

A lány összerándult, s ösztönösen szorosabbra vonta köpenyét. Azaz egészen pontosan Claudio köpenyét, melyet még nem volt alkalma visszaadni a trubadúrnak; de még más se hiányzik, minthogy erre nagybátyja is rájöjjön. Egyszerre félni kezdett Cecchi hangjától. „Édes jó apám… miért hagytál el? Ezt a szökést persze még te sem hagytad volna teljesen büntetlenül, de legalább érzelmekkel fogadnál; megölelnél vagy akár felképelnél… Akármit, de ne ezt a sértett közönyt!” Ismét megérintette a palazzo falai közt kavargó hidegség. Csak most, hogy megint érezte, ébredt rá: milyen boldog volt nélküle a röpke utazás alatt.

Amint unokahúga mögött becsukódott az ajtó, Cecchi karszékébe vetette magát, s megvetően végigmérte a trubadúrt.

- Azt eddig is tudtam, hogy romlott vagy… de ezt a hálátlanságot nem tételeztem volna fel rólad!

Claudio arcán megrándult egy aprócska izom; és zöld tekintete felfénylett a fáklyák lobogásában.

- Vagyok, aki vagyok, Bernando; és…

- Ne merészeld gyarlóságodat az Úr szentséges szavaival takarni! Amikor még nem voltál senki; beteg voltál, rongyos és kiéhezett, befogadtalak! És mi lett belőled?!

- Sosem mutattam szentnek magam! Egy könnyűvérű asszony, akin összekülönböztünk Sarranóval; valóban csak ennyiért fordultál ellenem? Hiszen tudtad jól, hogy nem mindig tartom be a hatodik parancsolatot… vagy az a baj, hogy épp ez kiderült? A botrány fájt? Hiszen az ugyan elég bőven terem Itália földjén!

- Elég! – a trubadúr szavai ugyan nem fedték teljesen az igazságot; de lényegesen közelebb jártak hozzá, hogysem Cecchi elviselhette volna – Inkább arra felelj: hogy merészelted magaddal vinni Celiát? Egyáltalán: mi volt ez az egész?

- A Sarrano-perről már nyilván hallottál, amilyen alaposan felbolydította a várost – kezdett bele Claudio, és gyors szavakkal vázolta az elmúlt napok eseményeit.

Cecchi sápadtan hallgatta. Az ő engedelmes, szerény, csendes unokahúga – és ezek a kalandok?! Mégis… legalább mellette volt ez a léhűtő dalnok. „Miért, hogy épp most kell arra gondolnom: ő volt az egyetlen, akit barátomnak nevezhettem?!” – a kéretlen gondolatot azonban nem hessegethette el, ahhoz túl mélyen vert fészket a fejében. „Még amikor beteg nincstelenként befogadtam, akkor sem várt semmit fedélen, tál ételen meg persze tintán és pergamenen kívül… mindenki más körberajzott, magamat is alig ismertem ki a világban, és ők máris címet, rangot akartak szerezni az én segítségemmel vagy akár kihasználásommal…”

Mindegy; a múlton ráér később merengeni. Akármi is volt akkor… most meg kellett volna akadályoznia Celia istenkísértő útját. Nem készségesen segédkezni benne!

- Mindezt értem; csak egyet nem – szakította félbe Claudiót – Amikor megjelent nálad, miért nem zavartad vissza hozzám?!

- Segítettél volna Pietrón? – szegezte neki a kérdést a trubadúr. A kitörni készülő vitát csaknem megkönnyebbülten fogadta; most még ez is jólesett, bármilyen keserű is. Legalább beszéd; és a szavak tiszták, a szóra szó felelhet… – Őszintén, ha eléd áll, hogy szeretett tanítója bajban van, és te tudnál rajta segíteni; megtetted volna?

- Ha tudtam volna, segítek! Ha előre tudhattam volna, hogy kockára veti a jó hírét, az életét… a pártfogásomat.

- Olyan nehéz kimondani, hogy a „szeretetemet”? – gyúlt szomorú mosoly Claudio ajkán.

- Számodra minden túlságosan is egyszerű!

Egyszerű. No, persze… azért lüktetnek még mindig a sebei.

„És persze megint csak menekülök”; gondolta keserű öngúnnyal. Mert ahelyett, hogy felfedte volna megtépett tenyerét és az elmúlt napok félelmeit – elfordította magáról a szót. Feltűnően gyorsan.

- Neked pedig kifejezetten fáj, ha tévedésből nyíltan megvallod, amit érzel!

„Ezt éppen magamról is elmondhatnám” – futott át az agyán; de a kellemetlenkedő kis hangot azonmód agyoncsapta – Pedig én még jól emlékszem, hogy mennyire rajongtál azért a kislányért, akit a végrendelettel együtt hagytak rád. És nem hinném, hogy ez bármit is változott volna.

Cecchi ujjai rákulcsolódtak a szék karfájára. Hiába is tagadná… hiányzott neki a trubadúr. A barátsága, az ártatlansága… igen, az ártatlansága; minden vétke ellenére is – mert az a nyíltszívűség, mely szerint élt, csak a tiszta lelkek sajátja.

- Nem voltál itt Pitiglianóban, nem tudhatod… nem hallottad, mennyi mocskot szórt Celiára szökése után a pletyka… Aztán a per sokakat jobban érdekelt; csendesedtek a rossznyelvek… de azért még összenevetnek mögöttem. Össze tudtam volna törni akkor haragomban, minden porcikáját egyesével… de úgy igazán mégsem érdekelt semmi. Csak az, hogy épségben hazatérjen.

Az elrévedő vonások ismét megkeményedtek, ahogy a trubadúrra villant a tekintete.

- De ezt el ne merészeld mondani neki!

Claudio csak most érezte, milyen feszült volt; csak most, ahogy kiszállt belőle a görcsös merevség. Lélegzet-íze van a megkönnyebbülésnek, szabadságíze; hogy könnyezni tudna tőle az ember…

Azért olyan jellemző, hogy ez a rideg ember még a megbocsátani sem tud fenyítés nélkül.

- Nem fogom – ígérte – De melegen ajánlom, hogy te viszont igenis tedd meg. Mert ő is nagyon szeret téged, Bernando.

- Mondta?

Cecchi kérdésében annyi reménykedés csillant, hogy a trubadúr végleg megbocsátotta neki minden látszólagos ridegségét.

- Mindvégig azon aggódott: vajon megbocsátasz-e neki; egyszer megvallotta azt is, mennyire vágyik rá, hogy megértsd. És az ember csak annak az elfogadására vágyik ennyire, akit igazán szeret.