Harmadik rész

- Szűzmáriám, segíts - fohászkodott fel az idős cselédasszony, és nyögve lapogatta derekát - Legalább az a főzet hatna, amit a vajákostól vettem múlt vasárnap, de nem; a csontjaim érzik a vihart… De én már azt sem bánnám - lamentált magában, míg sóhajtva ismét felvette a ruháskosarat, s megindult felfelé a lépcsőn -; egy magamfajta öregasszony ne várjon mást; csak legalább idebenn a házban ne volna vihar! Signoria Celia, mibe sodortál mindannyiónkat…

A folyosóra érve csaknem beleütközött az egyik szolgálóba, kis híja volt, hogy nem ejtette el a ruhákat.

- Csakhogy végre! - köszöntötte a lányt, és megkönnyebbülten nyomta kezébe a nehéz kosarat - Azt hiszed tán, tizenhat éves vagyok én is?! Csak tudnám, minek vagy itt, merthogy nem nekem segítesz, az egyszer szent…

Erila fanyalogva szorította magához a mosnivalót. A vásártérre akart kiszökni a nemrég érkezett mutatványoscsapatot nézni, és Ana épp az utolsó pillanatban zavarta meg.

- Ejnye, de kiöltöztél - mérte végig az asszony - Csak nem a mosást tisztelted meg ezzel a szép kendővel?!

Erila jobbnak látta másra terelni a szót.

- Engem meg az érdekelne, kiféle férfi után rohant úgy el az éjszaka közepén a mi kis signorinánk!

- Csitt! - sziszegte az asszony - Tán az én fejemre is bajt akarsz hozni?! És épp az úr ajtaja előtt… Bolond vagy te egészen! Ha viszket a nyelved, hát fecsegj kedvedre; de ne énelőttem! Amilyen veszett kedvében van az úr…

- Hogyisne lenne, ha a gondosan óvott kis unokahúga egyszerre csak megszökik! Sokféle babérra pályázott ugyan Cecchi, de nem hinném, hogy a legújabb botránykrónikákba be kívánna ker…

Ana asszony erőteljes arculcsapása azonban beléfojtotta a szót.

- Fékezd azt a rosszhiszemű nyelved! Talán nyomós oka van rá, hogy így elment; és ne merészelj több megjegyzést tenni! Szűzanyám, még a végén megbánom, hogy idevettelek… inkább görnyedek százszor annyit a mosás felett, de legalább nem kéne hallgatnom azt a méregbe mártott nyelvedet!

A lány rémülten elhallgatott; özvegy anyja élt otthon három kistestvérével, nem hagyhatta, hogy elküldjék. Ana aggodalma, már ami hírhordást illeti, azonban feleslegesnek bizonyult.

Hiába, hogy épp Cecchi ajtaja előtt beszéltek: a nemesúr mit sem hallott belőle. Hová is lett az a révedő, csendes áhítat, melyet Celia oly sokszor megcsodált… Most feldúltan, csaknem vádolva térdepelt a kereszt előtt, zaklatott tekintetét úgy függesztve a Megváltó arcára, mint aki kinyilatkoztatást vár.

- Miért versz így, Uram?! Nem voltam talán mindig hű fiad?! Miért akartad így… Gyermekként nem akartalak szolgálni, elismerem; lázadtam, amiért felesleges utódként kolostorba száműztek… én önző gyermek, de hát ki nem az olyan fiatalon? De ott, a kolostorban, megmutattad utam! Ott boldog voltam, ott békére leltem… neked ez sem volt elég! Magadhoz vettél mindenkit, akit szerettem! Apámat, testvéreimet… és engem kiszakítottál a kolostorból! Amikor már úgy éreztem, utamra leltem, akkor hozták utolsó fivérem végakaratát: térjek haza, vegyem át a helyét! Miért, hogy nem szenteltek fel akkorra?! Akkor már nem tehettek volna semmit… de így! Te láttad, te tudtad, milyen kelletlenül fogadtam a rám rótt terhet! Non nobis…

És rám hagytak egy nyolcéves gyermeket is. Elismerem, amilyen örömtelenül fogadtam - ez a kötelesség olyan áldássá lett. Először bántam akkor, hogy nem lett soha családom… saját gyermekem. Celia, carissima… Úgy nem szerettek gyermeket, ahogyan őt én! Miért, miért, miért, hogy éppen vele büntetsz?! Miért, hogy ilyen szégyenbe hozott?! Éppen engem… az egész város rajtam kacag: a majdnem-szerzetes, akinek a fogadott lánya botrányosan megszökik!

A felindulás könnyeket csalt szemébe - egyedül volt, ezúttal nem kellett rejtenie őket. S ahogy a sós cseppek végiggördültek meggyötört, sovány arcán, tovafolyt velük a vád s harag is.

Csak a fájdalom maradt, ahogy karjára borult; s mind hevesebb zokogással tört fel belőle a fohász.

- Nem számít… annyiszor hitegettél, annyiszor megcsaltál, Te hatalmas vagy, én por és hamu, senki és semmi… fiat voluntas tua; ha ez a szégyen és gúny, akkor hát legyen szégyen és gúny. Csak kérlek: vezesd vissza őt hozzám… akárhogy is… add, hogy ne legyen semmi baja… add, hogy boldog legyen…

***

Lágyan táncoltak a porszemek az ablaktábla repedésén beszökő fénypászmában. Egyetlen aranyló csóva… egyetlen fénysugár a szürke homályba burkolózó, seprűt sose látott sarkok közt.

Celia az ágy szélén gubbasztva nézte játékukat. Más időben, más helyen talán ő is andalítónak vélte volna - most azonban róluk is csak a hajszolt bolyongás jutott eszébe.

„Boldog porszemek” - gondolta, míg ujjai öntudatlanul, ingerülten verdestek a takarón - „Ha űzöttek is, övék a világ… a fénnyel kiszökhetnek az ablakon, ajtó alatt, akárhol… de én?! Csak várhatok idebenn, s ha Ucellino megunja, hogy segítségemre legyen, adhatom is fel…”

Nyugtalanul pislogott az ajtóra.

De jó is lenne pedig… egyszerűen kinyitni, leszaladni a lépcsőkön, felugrani a lóra, nyereg se kellene - legalábbis gyermekkorában nem volt rá szüksége -, és vágtatni egyedül Urbinóba.

Csakhogy odalenn épp akkor harsant fel egy különösen durva kurjantás… dörgő hahota kíséretében. És mintha, ó, Istenem… csak képzelődik, hogy jajkiáltás is vegyül belé?!

Tehetetlen indulatától sújtva görnyedt össze, s kezébe temette homlokát.

Hiába akar ő bármit… Nagybátyja épp eleget fenyegette a világ gonoszságával, hogy féljen egyedül lemerészkedni... vagy éppen nekivágni az útnak.

Váratlanul felugrott; s úgy tépte fel az ablaktáblákat, mintha fuldokolva keresné a megváltó levegőt.

Mélyet lélegzett az orgonaillatú tavaszi reggel levegőjéből… reggel, még mindig csak reggel; tekintett türelmetlenül a verőfényes égre; pedig úgy érzi: órák óta ébren virraszt már.

Ahogy azonban tekintete az udvarra esett, felkiáltott megdöbbenésében; ajkára tapasztott kézzel fojtotta magába felindulását.

Odalenn tajtékos lováról ugrott le egy férfi.

Bár nem látta túl sokszor - még az ablak magasából is felismerte.

Tomaso volt.

Talán ő tud új híreket Pietróról… sőt, el is vezetheti hozzá; ha akár csak egy kis szerencséje is akad; igen, hiszen mi másért is járkálna egyedül, ha nem ura ügyében.

„Mehetnék vele, és végre nem volna több gondot azzal a léhűtővel! Azért az arcát szeretném látni, amikor nem talál majd itt!”

Hiú remény, olcsó játék! Hiszen úgysem volna hozzá bátorsága.

Ellökte magát az ablaktól; s körözni kezdett a falak mentén, a fogságba esett vad keserű lendületével. A padlóról lágy felhőben szállt fel a por, ahogy mind sebesebben rótta útját; ruhája szegélye suhogva hullámzott utána.

- Még egy ilyen semmirekellőt - szidalmazta Claudiót - Hogy ez se tud itt lenni, amikor kellene! De csak egyszer térjen vissza, majd meglátja… Istenem - tördelte kezét elkeseredetten - Csak mernék egyedül kimenni innen! Ha még sokáig nem jön… végtére is elmúlt az éjjel… de afféle népség közé?!

Tébolyító keringését félszeg kopogás zavarta meg.

- Ki az?!

Megkönnyebbülten lélegzett fel a jól ismert hang hallatán, mely az elmúlt napokban oly sokszor haragította meg akaratlanul is - és melyet mégis olyan jólesett hallania.

- Én vagyok, Claudio Silvio. Engedj be, kérlek.

Még csak az imént játszott boldogan a gondolattal, hogy mihelyst kedves útitársának méltóztatik visszatérnie, alaposan megleckéztetni. Legalábbis egyhamar nem engedi be, az bizonyos - aludja ki ott a mámorát, ahol tudja!

Most azonban szinte repült az ajtóhoz.

A trubadúr ugyan kissé sápadtnak tűnt, de más jele nem látszott rajta a ki tudja, mivel töltött éjjelnek; és Celia kitörő lelkesedéssel üdvözölte.

- Csakhogy végre itt vagy!

Claudio szemöldöke magasba szaladt meglepetésében.

- Sajnálom, ha ennyire hiányoztam - mosolygott rá évődve -, de mindenesetre boldogan hallom, hogy örömödre szolgál visszatérésem.

Celia legszívesebben a legcifrább szitkokat szórta volna a fejére - már ha egyáltalán emlékezett volna egyre is azokból, melyeket egykori pajtásai előszeretettel használtak. Jobb híján csupán lesújtó pillantást vetett rá.

- Megnyugtatlak: eszembe sem jutott hiányolni téged. Egyszerűen csak szükségem támadt rád. Az imént ugyanis láttam valaki érdekeset.

Claudio ugyan egy pillanatig erősen eljátszott a gondolattal, hogy ráébreszti a lányt szavainak egyébként nyilvánvalóan öntudatlan kétértelműségére - a tekintetét elkapva azonban letett szándékáról. Celiából csak úgy sütött a nyugtalanság, s a trubadúrnak nem volt szíve még jobban felkavarni.

- Mi történt? - kérdezte gyengéden.

- Tomasót láttam, tajtékosra hajszolt lovon vágtatott be az udvarra, és ő maga is elég meggyötörtnek tűnt - a trubadúr értetlen arckifejezése láttán egyszerre a homlokára csapott - Persze, te nem tudhatod; Tomaso Pietro szolgája! Ugyan miért járna-kelne így? És ilyen hajszoltan? Csak az ura dolgában járhat! Beszélnem kell vele! Istenem, talán azóta már rendben is lehet minden…

Ha így van valóban, és Pietrónak már nem lenne szüksége a segítségemre, hazamehetnék… nem telt el olyan sok idő, talán nem is lesz nagy baj… Nem is keveredtem még semmibe, nem ártottam magam Pietro és Sarrano dolgába, ez még talán nem bűn…

Claudio, hiába igyekezett kíméletes lenni, most elveszítette türelmét.

- Méghogy bűn! Te aztán valóban két kézzel kapaszkodsz a béklyóidba!

A lány arca kigyulladt haragjában; csaknem arról is megfeledkezett: rohanna le az udvarra, ivóterembe, akárhová, csakhogy mihamarabb rátaláljon Tomasóra.

- Az istenfélő, tisztes élet nem béklyó!

- Az örökös bűntudat viszont igenis az! Azt sem tudod, hogy’ vezekled le ezt a rövidke utadat…

- És ez neked miért fáj?! - vágott közbe elkeseredetten Celia. Olyan szép volt a reggel; miért, hogy ennek itt mindenáron el kellett rontania…

- Mert olyasvalamiért akarod ostorozni magad, amiért én feltétel nélkül csodállak!

A lány arcából kiszaladt a szín.

Claudio szavai sokkal inkább felkavarták, mint nagybátyja legkeményebb prédikációi vagy akár büntetései. Gyűlölte magát, amiért egyáltalán elgondolkodik rajtuk - hisz’ oly idegen igék, idegenek mindattól, amire Cecchi éveken át nevelte.

Akkor mégis miért érzi úgy, hogy hosszú bolyongás után végre hazaérkezett?

- Akárhogy is - vetette fel fejét; még ez is, kesergett némán, nem létezik, hogy épp most lesz fátyolos a hangja… mintha megérintette volna a trubadúr megjegyzése, más se hiányzik, mint hogy ő is észrevegye - akárhogy is, beszélnem kell Tomasóval. De az után, amivel tegnap este búcsúztál, félek egymagam efféle kocsmai népség közé keveredni. Velem jössz?

Claudio megadó tekintetet vetett az égre.

„Mikor szabadítod már fel, Uram? Ha így folytatja, éppolyan meghasonlott lesz, mint szerencsétlen Cecchi… Az is azt hiszi, hogy jót tesz vele!”

- Mintha volna más választásom… - morogta, ahogy igyekezett követni a lépcsőn nyaktörő iramban lerohanó lányt.

A szolgát egy korsó bor mellett találták; úgy ivott, mintha többet kívánna lemosni az út poránál s fáradságánál. Celia hozzáfutott, s még nagyobb lelkesedéssel köszöntötte, mint az imént a trubadúrt.

- Tomaso!

Túl izgatott volt, hogy egyáltalán törődjön a férfi arckifejezésével; ő csak a híreket várta, és válogatás nélkül szórta a kérdéseket a szolgára: jól van-e Pietro, merre találja, ugye, ő is a poklok minden átkát kívánja Sarrano fejére…

Ő nem törődött vele - Claudio azonban igen. És megrettent attól, amit látott.

Mert tagadhatatlan rettegés és gyűlölet volt, ami a szolga tekintetébe fagyott.

Csakhogy már késő volt visszatartani. És meglehet… talán csak kialvatlan mámora láttat rémképeket vele.

***

Lágy akkordok pendültek a húrokról, s foszlottak szerte az ivóteremben. Ucellino kissé szédelegve engedte le a lantot; második napja már, hogy nem alszik - a felcsapó vivát és taps azonban jobban mámorít, mint a legerősebb bor. Egyszerre már nem érezte gyengeségét; s megújuló lelkesedéssel kezdett volna új dalba…

Azonban nem tehette; mert hallgatói közül előlépett egy ékesen öltözött férfi.

- Ha megengedi, messere… - fordult a trubadúrhoz - Valóban lenyűgözőek a dalai.

Claudio köszönetképpen fejet hajtott, s érdeklődve várta a folytatást.

- Nagyon ragaszkodik ehhez a fogadóhoz, messere?

- Miért kérded?

- Talán tudnék szebb szállást ajánlani.

A trubadúr érdeklődése most már tagadhatatlan volt.

- No és hol?

- Milánóban. Követségben jártam, egészen más ügyekben… de bírok némi befolyással. Biztos vagyok benne, hogy az én uram figyelemre méltatná, akit ajánlok. Nagy mecénása a művészeteknek; és őszintén úgy vélem, messere tehetsége igazán méltó a figyelmére. Elszegődne az udvarához?

Claudio mélyet lélegzett.

Egy fényes udvar - vagy bármilyen nagyúri udvar; kárpótolhatná Firenzéért. Mert most már hiányzik, fegyvert emelne magára elkeseredett dühében, amiért egy bolondság miatt kellett elhagynia Il Magnificio udvarát… Emelne? Hiszen megtörtént már egyszer.

Megtette már kevesebbért is.

És most ismét része lehetne az udvari fénynek!

De… Celia.

- Az ajánlat, signore – kezdte; a felindulástól alig tudott úrrá lenni hangja remegésén – Csak mostanra szól?

A követ szemöldöke magasba szaladt; nem olyan ember volt, akinek túl sokszor kellett volna átélnie visszautasítást.

- A válasz: nem?

Claudio torka úgy kiszáradt, hogy alig volt képes formálni a szavakat.

- Minden vágyam, hogy ismét nagyúri udvarban lehessek költő. Voltam Firenzében, és…

- Tudom – szakította félbe a követ – Medici szerintem még most is hiányolja, Ucellino. És éppen ezért mondom: jöjjön, amikor kívánja, messere. Uram boldog lesz, hogy Medici dalnoka ezentúl az ő udvara fényét gyarapítja.

Lássa jóindulatom: nem kérdem azt sem, miért nem jön velem most azonnal. De – kúszott finoman gúnymosoly keskeny ajkára – ha jól tudom, Firenzét is egy nő miatt kellett elhagynia. Az okos ember tanul a múlt hibáiból – vetett jelentőségteljes pillantást Celiára.

- Ne várjon túl soká, messere. Nem sokan vannak, akik visszautasíthatnák Il Moro kegyelmét.

A követ már rég’ eltűnt a kocsmanép forgatagában, amikor a trubadúr még mindig dermedten állt; úgy támaszkodva az asztal szélének, mintha az volna az egyetlen biztos pont a világmindenségben.

Lodovico Sforza udvara!

Félig magatudatlanul hajtotta fel a kupa bort, amelyet a felettébb készséges fogadós nyomott a kezébe… nyilván ő is hallotta a beszélgetést; s jó hasznot remélt a leendő Sforza-kegyelttől.

És az első kupát számolatlanul követte a többi; nemhogy csillapítva - de még inkább fellobbantva az ereiben keringő mámorító lázat.

Mielőtt azonban végleg jótékony ködbe borult volna a világ, felfedezte Tomasót. A szolga egy sarokba bújva pusmogott valakivel… és a bizalmasan társalkodó kettős láttán újjáéledve vijjogtak fel aggodalmai.

Mert az a másik: Sarrano embere volt.

Ismerte jól; irgalmas Ég, ha feledhetné azt a borgőzös éjjelt, amikor csaknem végzett vele Giovanni tőre.

Kihallgatni őket? Lehetetlen. Ahogy elég közel kerülne hozzájuk, nyomban el is árulná magát. Csak Tomaso arcát látta, arról pedig a vakrémületnél egyebet nem olvashatott le.

Mégis… mintha most tiltakozna, rettegve, hevesen utasítana vissza valamit…

Apró villanás; ha nem figyelne olyan mereven Claudio, észre sem venné talán, s a keskeny tőr már ismét eltűnt Giovanni ruhaujjában. Csak egy villanás… ahhoz mégis elég, hogy Tomaso arcára fagyjon a rémület, és hevesen bólogatva biztosítsa hűségéről a másikat.

Giovanni látszólag mit sem törődött tovább vele; felpattant, s kisietett a fogadóból.

- Veled meg mi történt? - gyöngyözött fel mellette váratlanul Celia kacagása - Azt hinné az ember, ilyen dicsőséges fogadtatás után jókedvű lennél; de nem; te olyan dermedten állsz, mint aki kísértetet látott…

„Mit szólnál vajon, ha azt felelném: igenis, kísértetet láttam - de nem a múlt árnyát, hanem a jövendőét?”

- Holnap továbbmegyünk végre – ragyogott rá a lány mosolya – Tomaso elkísér, és... Claudio?

- Igen? - viszonozta a trubadúr kényszeredetten a mosolyt.

- Nyugodtan elmehetsz Milánóba. Ha nem akarsz, már nem kell többé velünk tartanod.

Nyomban összerándult; úgy visszavonná képmutató szavait… Hol volt már a reggel, amikor legszívesebben megszabadult volna nyughatatlan kísérőjétől!

Csak most, hogy elveszítheti, ébredt rá: hiányozna neki. Kegyetlenül.

„Hát nem emlékszel rá, hogy haragudtál rá nem is olyan régen?!” – szidalmazta magát – „És még bizonyosan rengeteg bosszúságot fog okozni! Nem jobb, ha megy a maga útján?”

Mégis: csak azért fohászkodott, hogy a trubadúr ne hagyja el.

- De én akarok.

Felkapta a fejét; az első pillanatban csak a vad megkönnyebbülést érzi; elsöpör mindent; nem tűnik fel neki: valami nincs rendben. Hasonló helyzetben Claudio ki nem hagyná a lehetőséget, hogy évődjön vele. Most azonban olyan komoly… több annál: riadt… csaknem bűntudatos.

- Celia… valamit mondanom kell. Tomaso…

A lány felkacagott. Hiszen Claudio vele marad! És egyszerre megtalálta a módját, hogy törlesszen neki az addigi aggodalmakért is.

- Ó, Tomaso! Jó, hogy említed - mosolygott mézédesen a trubadúrra. Az effajta női tekintetektől ugyan Claudio általában gondolkodás nélkül lángra lobbant, Celiától azonban olyan idegen volt ez a viselkedés, hogy egyszerre a legrosszabb sejtelmek fogták el.

És amúgy sem volt épp legvirágosabb kedvében.

- Az egy dolog, hogy az Úr látja: mi ketten nem csúfoljuk meg éjjelente törvényeit - kezdte a lány - De a világ nem látja. - Ucellino némán ugyan, de egy nyári jégeső hevességével káromkodott - Eddig nem volt másik szoba, de most már van. Ezért leszel szíves Tomasóval osztozni a szobáján.

- Hogy mi?! - kiáltott fel Claudio vad rémülettel - Inkább az ajtód előtt a földön, inkább kinn a szabad ég alatt, inkább…

- Mi bajod?

A lány értetlenül… és megvetően méregette.

- Talán még mindig nem sikerült kijózanodnod?

- Nem vagyok részeg! – legalábbis nem annyira, gondolta – Celia, carissima, én esküszöm, hogy…

Tehetetlenül hallgatott el.

Hiszen mit is mondhatna Tomaso ellen? Balsejtelmeit… egy ki sem hallgatott beszélgetést a sarokban? Ugyan. Botorság volt egyáltalán belekezdenie is. „Pedig ha igazam van, akkor inkább feküdnék kígyó mellett, az is kisebb eséllyel marna belém, mint az az ember! Ha akár csak a legkisebb neszét is veszi, hogy gyanakszom rá, akkor engem…”

Borzongva vonta összébb köpenyét - ami eddig csupán kalandnak tűnt, egyik megelevenedett énekének; az most egyszerre rettentő árnyakból öltött alakot.

Csakhogy Celia túlságosan is hinni akar Tomasóban. Nem hallgatna rá.

És amitől valami érthetetlen, hagymázas ábránd miatt még jobban félt, mint Tomaso tőrétől: ha mégis hamisan találna vádolni - azt a lány sosem bocsátaná meg neki.

- Igazad van - csüggesztette le fejét megadóan - talán valóban a bor ártott meg.

Kezét a szoba kilincsére tette; utolsó remény, talán megkönyörül rajta…

Hiú ábránd.

A lány betette maga mögött saját szobájának ajtaját; a trubadúr már csak a puszta falaknak susoghatta búcsúját.

- Jó éjt, Celia…