Ötödik rész

- De hogy’ is jutott ilyen az eszedbe? – dörmögte Pietro, ahogy könnybe lábadt szemmel szorította magához a lányt – Én bolond… gondolhattam volna, hogy nem a nagybátyádhoz fogsz fordulni! De ezt akkor sem… Sosem bocsátanám meg magamnak, ha bajod esne miattam.

- Én viszont azt nem bírnám elviselni, ha veled történne bármi! De nem kell félteni engem, nagyon jó biztonságban voltam messere Ucellino mellett, és megígérte, hogy ki fog valamit találni, és megbízhatsz benne; ne félj, mi ketten majd segítünk rajtad!

Celia lelkes tervezgetése közepette a trubadúr észrevétlenül kióvakodott az urbinói kis ház szobájából. Nem akarta megzavarni a magisztert és egykori tanítványát; de aggodalma felesleges volt: azok ketten jobban örültek a viszontlátásnak, hogysem bárkit észrevehettek volna. Még arra sem figyeltek fel, hogy ő lopva magához vette az ablakpárkányra ejtett testamentumot.

Már a folyosóról hallotta Pietro váratlan felcsattanását.

- Azt már nem, Celia! Ha ez a te trubadúrod hajlandó lesz többet is tenni értem, mint amit eddig is véghezvitt, azért tiszta szívből hálás leszek neki. De azt nem hagyom, hogy te még jobban belekeveredj. Szépen itt maradsz, s ha majd találok arra alkalmas embert, akkor az visszakísér nagybátyádhoz. Ha Isten segít, mi ketten mehetünk majd… de téged biztonságban akarlak tudni.

Jól írta Pietro levelében; valóban: egy apa szeretheti így gyermekét.

És ő, Claudio, boldog, hogy örömet szerezhetett nekik… Igazán.

Akkor miért, hogy mégis – fáj?

Mikor volt, amikor őt is így szerették utoljára… Feltétel nélkül, minden hibája ellenére is… mikor érezte utoljára azt az áldást, hogy bárhogy megtépi is sorsa, lesz olyan ember, aki nem azt kérdi előbb: mit tettél, hanem befogadja és őszinte öleléssel fogadja a hazatérőt.

Cecchi. Apja ugyan sosem szerette, de Cecchi barátsága sokáig a családot jelentette számára. Milyen valószerűtlennek tűnik most már az a tíz év előtti tél… Nagyon zord volt az a tél; és akkor még alig ismerték, nehéz kórságba is esett. Cecchi véletlenül talált rá a fogadóban, ahol egy huzatos padlásszobában szállást kapott. Beszélni sem nagyon tudott akkor, nemhogy dalolni – szerencséje azonban a nemesúr hallotta már korábban a vásártéren. És ez a korábbi siker meg az asztalon szerteszórt teleírt pergamenek sorai helyette is beszéltek, elég ékesen ahhoz, hogy a nemesúr közeli, vidéki villájába vitesse. Persze, pitiglianói házába nem küldhette – ahol egy kislány nevelkedik, ott nem való fiatalembernek is élnie; vélte.

Miután felgyógyult, egy darabig afféle udvari költő lett; a kolostorból frissen hazatért Cecchi zaklatott lelke számára a dal volt sokáig az egyetlen, ami vigaszt jelentett az oly idegennek tűnő világban. Különös barátságféle szövődött a rideg nemesúr s az életvidám költő között; és ezen mit sem változtatott, hogy Cecchi nagyon is hamar beleszokott a hatalomba – őt magát pedig alig egy év alatt fényes szárnyára kapta a hírnév.

Régen nem szorult már pártfogásra, mégis, ha azon a vidéken járt ismét, mindig meglátogatta egykori jótevőjét. Többnyire a villában, bár egyszer a városi házában is járt…

Az volt utolsó látogatása. Ugyanis egy szépasszonnyal töltött éjjel miatt összetűzésbe kerül Sarranóval. A nagyúr képtelen volt elfeledni a sérelmet, pedig Fiammetta szeretője volt mindenkinek, aki elég szép ruhát, ragyogó ékszert ígért neki. A bosszúszomjas Sarrano még megöletni is képes lett volna őt szolgájával, csak a jó szerencséjén múlott, hogy azon a borgőzös éjjelen megmenekült Giovanni tőrétől.

Csakhogy erről Cecchi már nem tudott. Vagy ha tudott is, a merényletnél jobban fájt neki, hogy barátja efféle parázna botránnyal szennyezte be nevét.

Rövid úton értésére adta, hogy csalódott benne, s egy darabig nem kívánja látni.

Most, az urbinói házban Claudio úgy érezte: nincs a világnak az a jó bora, ami lemoshatná a keserűséget, hogy egy ilyen semmiség miatt veszítsék el egymást. Még csak nem is a nő – csupán Sarrano sértett hiúsága miatt.

- Már csak ti hiányoztatok – zavarta fel merengéséből a konyhából feltűnő Maria; ajka köré keserű ráncot vont a gyűlölködés – Te meg az a lány! A fivérem végre kezdett lehiggadni, legalábbis nem beszélt folyvást mindenféle vad tervről, hogy miképpen bizonyítsa annak az akárkicsoda úrfinak az igazát; hálistennek a föld nyelte el a szolgáját is… Végre lenne egy kis nyugodalmam; de nem, jöttök ki, és ismét teletömitek a fejét mindenféle hiú ábrándokkal!

Indulatosan csapta le az ablakmélyedésbe a fatálat, a rajta illatozó, frissen kisült kaláccsal együtt.

- Persze holnapra ti is eltűntök, mi? Megint én leszek, aki itt marad vele, és éjjeleken át imádkozhatok, hogy mikor hullik az én fejemre az a veszedelem, amit ő idézett fel! Mondd, dolce signore, nem kívánjátok véletlenül magatokkal vinni? Eleget játszottam már vele az irgalmas szamaritánust.

Az indulat Claudio arcába kergette a vért; de jól is esne most minden keserűségét ennek a rideg teremtésre zúdítani… „Ha én kopogtatnék apám ajtaján: bajban vagyok, adj fedelet; nos, valószínűleg nem adná meg. De ha mégis, bizonyára nem tenné jobb szívvel, mint ez a nő.”

- Ez a lány is – zsörtölődött tovább Maria – Pietro hálásabb neki egy darab papirosért, meg mindenféle hajmeresztő hírekért, mint az én önfeláldozásomért! Igazán: nem tart veletek?

A nő arcán olyan leplezetlenül tükröződött mohó önzés, hogy Claudio indulata fojtó undorba váltott.

- Nem – vetette oda kurtán, s felkapta a földre vetett iszákját.

- Most meg hová mégy? – méregette amaz ellenségesen – Mit mondjak Pietrónak? S azt a lányt is itthagyod a nyakamon?!

Claudio már az ajtóban állt, de az utolsó szavakra visszafordult.

- Hogy hová tartok, az én dolgom. Annak a lánynak pedig neve is van: Celia; és jó, ha megjegyzed: fivéred lehet, hogy mindent eltűrt tőled, amíg őt szapultad – de Celiát már nem fogja hagyni.

***

Rég’ megvirradt már, de a sűrűn gomolygó köd elűzte a világosságot. A városszéli sikátorokban amúgy sem lehetett sok tájékozódási pontot találni, s a földre szállt felhők még azt a keveset is elrejtették; szidta is őket sűrűn az útvesztőben bolyongó Tomaso. Igaz, a köd őt magát is védő rejtekébe vette – és ezen az úton nem is tehetett volna neki nagyobb szolgálatot az ég.

A város bármely más környékén éjjel járjon, aki rosszban jár – itt azonban a csavargó népek kora délelőtt aludták ki az éj fáradalmait. Tomaso egy teremtett lélekkel nem találkozott, míg az átláthatatlan ködben botorkált.

Hirtelen cifra szitkozódásra fakadt, ahogy bokáig merült a szűk sikátor közepén csordogáló szennybe. Ráadásul ismét lüktetni kezdett karján a Claudio tőre ejtette seb; rosszul forrhatott össze, mert minden hirtelen mozdulatra genny szivárgott belőle.

Mg sosem járt ezen a környéken, Piero mellett nem volt szüksége rá. „Amíg nem keveredett bele ebbe az utolsó perbe, egész nyugalmas életem volt mellette”, elmélkedett kedvetlenül.

Hosszas keresgélése után végre megtalálta a düledező viskót. A kocsmában gyülekező csempésztársaság, melyhez véletlenül csapódott, tanácsára kereste fel - legalábbis nagyon remélte, hogy valóban ez az. Belegondolni sem mert, hogy mi történne, ha másvalakinek adná elő kívánságát.

A szúette ajtó rögvest kinyílt a zörgetésre. A magas, vékony férfi láttán visszahőkölt - merőben más alakra számított; s kételyei mind határozottabb körvonalakat öltöttek.

- Mit akarsz? Nem hinném, hogy ismerjük egymást.

- Bernardo Incivo küldött.

A tétován kibökött név - a csempészvezér neve -  csodás hatással bírt; a házigazda merev vonásai láthatóan felengedtek. Nem túlságosan, de azért észrevehetően.

- Miben lehetek hát segítségedre?

A szűk, alacsony mennyezetű lyukban, melyet a legnagyobb jóindulattal sem lehetett szobának nevezni, vastagon ült meg a por; szürke gyászfátyolba borítva a padlót és a kevés bútort. Az áporodott levegő fojtó köhögésre ingerelte, legalábbis Tomaso mindenáron igyekezett magával elhitetni, hogy csupán ez kínozza – és nem a jövőtől való rettegése.

- Keverjnekemmérget – hadarta egy szusszanásra.

Kimondta; most már nem vonhatja vissza. Az talán még gyanúsabb lenne; és semmi szüksége rá, hogy ez az alak megjegyezze őt.

Girolamo, a méregkeverő szemöldöke a magasba szaladt meglepetésében.

- Ugyan miből telne rá egy magadfajta ágrólszakadtnak? – méregette bizalmatlanul – Ahogy elnézlek, örülhetsz, ha kupa bort keríthetsz a száraz kenyér mellé.

A megvető hang Tomaso arcába kergette a vért; de tanult annyit Sarrano szolgálatában, hogy elrejtse indulatát. A sértést hallatlanná téve nyúlt zekéje alá, és rövid kotorászás után elővont egy kis csomagot.

Mozdulatában viszont, ahogy az asztalra hajította a súlyos tarsolyt, épp elég megvetés volt.

A méregkeverő szeme elkerekedett, ahogy mohó ujjaival beletúrt a zsákocskába; a frissen vert ezüstpénzek csengve-bongva zörrentek össze.

- Akad még ott, ahonnan ez van – jegyezte meg önelégülten Tomaso – Mit mondasz? Meghallgatnál végre?

Igyekezett nem gondolni a pár nappal ezelőtti rettegésre, míg elemelhette a fogadó sarkában részegen hortyogó kalmártól. Pedig még ujjaiban érzi a tőr hidegségét, ahogy csaknem kicsúszott verítékes kezéből a markolat; azzal vágta le az alvó övéről a két tarsolyt – s éppúgy kész lett volna oldalába meríteni a fegyvert, ha a kereskedő fel talált volna neszelni.

A méregkeverő végre elszakította tekintetét a tarsolyról; de kezének nem parancsolhatott – ujjait továbbra is vágyakozva áztatta a pénzérmék közt.

- Mit akarsz hát tőlem?

- Mégis, mit szoktak kérni a magadfajtáktól?!

Girolamo megvetően fintorgott; Tomaso modora csaknem jobban sértette, mint amennyire az ezüstök vonzották.

- Ezzel nem mégy semmire – figyelmeztette – Hiába adod a signorét, nem vagy az. Nyilván ezt is loptad valahol…

Végig sem mondhatta, Tomaso máris egyetlen ugrással mellette termett; s torkához nyomta a tőrét.

- Mit törődsz te azzal!

- Hiszen nem úgy értettem – próbálkozott mentegetőzni a holtsápadt méregkeverő – Bocsáss meg, tévedtem bizonyára; rögvest adnám is, csak mondd, milyen mérget… vagy azt is rám bízod?

- Gyorsan ölőt adj. Nekem az kell, hogy mire kiissza a kupát, már görcsökben rogyjon össze!

A méregkeverő csak a szemével inthetett; mivel a tőr éle még mindig a torkának szorult. Tomaso olyan váratlanul engedte el, hogy csaknem a földre esett; de megszokta már a hasonló bánásmódot – mihelyt kikerült a veszedelemből, nem törődött vele többé.

Félretolta a sarokból a különféle füvektől, kenőcsöktől szagló hatalmas bödönöket, s mögöttük előtűnt egy rejtett ajtó a falban. Felnyitotta, s a szorosan egymás mellé préselt tégelyek közül kiemelt egyet.

- Tessék – nyújtotta Tomasónak; már csupán alig reszketett a keze –Fűszereket kevertem hozzá, ha borba teszed, nem fogja megérezni a méreg ízét, akinek adod. Utána viszont nagyon gyorsan menekülj, ha jót akarsz magadnak – bárki dottore, aki látja a holttestet, rögvest rá fog jönni, hogy megmérgezték. És az istenért – kúszott ismét sápadtság az arcára; már nem derítették fel a szépen csengő ezüstök sem – El ne árulj engem!

„Ez egy közönséges bolond…. Közönséges, és ami még rosszabb: gyáva bolond. Hogy miért éppen egy ilyen sodródott az utamba…”

- Nem foglak.

Tomaso mosolya hűvösen villant a félhomályban – éppolyan hidegen, mint amilyen a penge lehetett.

A méregkeverőnek kiáltani sem maradt ideje. Mire egyáltalán szóra nyithatta volna száját, vére már émelyítő tócsában terjengett körülötte.

***

A Pitiglianóval határos falucska fogadójában Claudio ült az egyik sarokasztalnál.

A zsíros sültek szagától s az emberi kipárolgásoktól nehéz s meleg volt a szűk terem; a fülledt levegőben a trubadúr ledobta zekéjét, még ingét is kissé kibontotta. Kesztyűi is mellette hevertek: ezen az estén túl kimerült volt, hogy lantot fogjon, most hát ő is csak olyan vendég, mint a többi; az ő kedvükért meg ugyan nem takargatja sebeit.

Nem mintha sokat törődtek volna vele. A gyors vágtában megtett út megviselte öltözékét, olyannyira, hogy a fogadós először ki sem akarta szolgálni, talán csavargónak nézhette. A megcsörgetett pénzérmék szerencséjére gyorsan jobb belátásra bírták, s így Claudio ínycsiklandozóan illatozó kakukkfüves sült mellett pihenhette ki az út fáradalmait.

Jóllakottan tolta félre a csekély maradékot, és színig töltötte chiantival a cserépkupát. Hogy remeg, váltja alakját rajta a gyertyafény… Ahogy a legkisebb mozdulatra is megannyi darabra törik, majd ismét újraegyesül, látszólag egyazon körökbe – de nem ugyanaz mégsem, ahogy az ember sem lehet többé ugyanaz egy-egy nagy fájdalom után.

Akarjon elhitetni bármit is.

Milyen kígyózó, kecses lobogás a gyertya lángja… éppilyen delejes volt az ismeretlen vásári táncosnő mozgása is, ahogy hajladozott, pörgött, s mozdulatai a maguk sajátos nyelvén ugyanúgy meséltek, mint akármelyik dal.

Fel kellett volna tűnnie, hogy elcsendesedett a fogadó népe; ő azonban túlságosan elmerült éber álmaiban; ha észre is vette, legfeljebb örült neki: végre sikerült elfeledkeznie harsány mulatozásukról.

Nem hallotta a halk surranást sem... csak a tompa dobbanást, ahogy elébe vágódott egy tőr. A keskeny penge rezegve állt meg az asztallapban.

Megrettent kiáltással fordult hátra ültében – és a kacagó Celiával találta szembe magát.

- Mégis, mit gondoltál?! – csattant fel, immár szégyellve rémületét – El is találhattál volna!

- Annál jobb mestereim voltak. Ne aggódj, nem kívántam kárt tenni abban az öntelt egyéniségedben.

- Megijesztettél – morogta a trubadúr. Bár, első rémülete múltán, maga is meglepetten fedezte fel: örül, hogy viszontlátja a lányt. Még ha Celiának egyáltalán nem is kellene itt lennie. Úgy mellékesen.

- Ez a legkevesebb, azok után, hogy olyan lovagiatlanul otthagytál Urbinóban!

- Mégis mit vártál?! Hogy magammal viszlek, hadd fogjon csak el az öreg Sarrano, könnyítsd csak meg a dolgát... Egyáltalán, miért nem maradtál Pietróval?

- Hírt vittünk neki, de ezek után nekem már ott nem akadt több dolgom. Pitligianóban azonban annál többet tehetnék; és hát volt alkalmam rájönni, hogy tudok magamra vigyázni. Voltaképpen rád se lenne szükségem, de hát voltál szíves ellopni a végrendeletet. Azonban kegyes leszek: ha szépen visszaadod, megengedem, hogy velem tarts.

Claudio szaporán pislogott. „Én biztosan álmodom; igaza volt, amikor a kicsapongásaimat szidalmazta, nem kellene annyit innom; biztosan csak a bor láttat velem ébren álomképeket… valami hasonlóért fohászkodtam, amióta csak rám rontott ez a forgószél, de ekkora örömet én ugyan nem érdemlek meg.”

Mindenesetre minden bűnbánata sem gátolta meg, hogy jókorát húzzon a súlyos kupából.

- No, hát – közölte elégedett mosollyal a lánnyal – Lehet, hogy te kegyes vagy; én viszont bolond bizonyosan nem. Ergo eszemben sincs odaadni a testamentumot. Amíg nálam marad, addig legalább nyugodtan alhatom, tudva, hogy amikor felébredek, nem fogom hűlt helyedet találni.

Celia arca, ha maga is úgy akarta, jól őrizte titkait– a trubadúr éles tekintete azonban észrevette, hogy keblén megkönnyebbült sóhajtól emelkedik a könnyű ing. Ezek szerint mégsem volt olyan bizonyos sikerében… Pillanatnyi gyengeség; a gyors riposzt már ismét gunyorosan cseng.

- Nicsak, messire trubadúr fél talán, hogy a fogadjisten is csak olyan lesz, mint az adjonisten?

- Mondjuk úgy, hogy ismerlek. Végtére is, egyszer már megszöktél Pietro kedvéért, nem igaz?

Rögvest meg is bánta szavait: a lány elboruló tekintettel hajtotta le fejét.

- Sikerült ismét csak emlékeztetned rá, milyen hálátlan voltam a nagybátyámhoz… Most legalább örülhetsz.

- Carissima… Celia, kedves, bocsáss meg – kérlelte Claudio, hevesen átkozva meggondolatlan nyelvét. Önkéntelen mozdulata azonban felfedte tenyerét.

A lány halk szisszenéssel meredt az alig hegedő sebekre.

- Mi történt? És ezúttal, kivételesen, ne kertelj, mint legutóbb!

„Legalább nagybátyjáról elfeledkezett”, gondolta keserűen a trubadúr, míg úgy meredt tenyerére, mintha először látná. „Mit gondolhat vajon, milyennek láthatja, aki sosem érzett hasonlót?”

És milyen egyszerű lenne elpanaszolni: rablók támadtak rá; nem… nem kellene hősnek feltüntetnie magát, lehetne egyszerű áldozat, Celia biztosan sajnálná.

A lány komoly tekintete előtt azonban elszégyellte magát. Nem érezte eddig bűnnek, amit tett… nem is lehet az, sok szerzetes tesz hasonlót, igaz, merőben más okból… Sosem kért feloldozást, nem is annyira magára az önpusztító vágásokra – hanem a benne feszülő égető indulatokra. Nem is hiányzott soha. Mégis; egyszerre úgy érezte: Celia megértő szava talán most az egyszer jobb feloldozás lenne, mint a tőr éle volt eddig.

- Ki tette? – ismételte Celia.

A trubadúr nem állhatta a tekintetét. Lesütött szemmel morogta:

- Én… magam.

- Hogy merészelted…?

A lány kitáguló szemmel meredt a sebekre; eddig csak aggódott, most, hogy ismerte eredetüket, nyílt iszonyodással nézte őket.

- Mi visz rá egy magadfajta élvhajhászt, hogy fegyvert emeljen magára?! Mondd, ugyan milyen érzés?– lobbant váratlan harag a tekintetében, és még valami, amit, jobb híján, Claudio leginkább a kíváncsisághoz tudott hasonlítani. De nem a plebs más kínján örömmel borzongó kandiságához…

Hanem ahhoz az érdeklődéshez, amellyel az ember ahhoz fordul, aki fontos neki.

Persze, ez az ő esetükben képtelenség.

- Nagyon jól tudom, hogy semmirekellőnek tartasz; de próbáltál akár egyszer is megérteni?! Érdekelt valaha, kérdezted valaha, hogy mire vágyom, hogy mi bánt, hogy mitől félek?! Álltál valaha keskeny hídon vad szélben rohanó folyó felett a magasban, Celia? Én minden egyes alkalommal így érzek: közelebb vagyok ugyan a boldogsághoz, mint bárki más, talán egy karnyújtás csak, és megérinthetem… akár meg is teremthetem a fényt, és beléburkolhatom nem csupán magamat, de mindenkit, aki körülöttem van… de elég egyetlen rossz lépés, egy kósza szédület… egy bolond széllökés, és lezuhanok, mert körülöttem, alattam nincs más, csak az örvénylő semmiség! És amikor már a levegőmet is ellopja a félelem, amikor olyan hidegnek érzem a szívem, hogy fáj a lélegzet is; akkor ez kell, hogy érezzem: még élek… csak egyetlen vágás, és elérkezik a megváltás, bíbor cseppekben hagy el a fájdalom, azt nyeli el a mohó mély, és nem engem… még nem engem. De eljön a holnap, a holnapután, és engem újra és újra elfog a rettegés, és…

Egyszerre elhallgatott, s lemondóan legyintett.

- Úgysem érted. Felejtsd el… Ne aggódj, ennek a Sarrano-pörnek hamarost vége lesz, és akkor visszabújhatsz végre a biztonságos tilalomfáid és a fohászaid mögé.

Celia arcán bíboran lobbant a harag.

- Bújnék én, de nem megy! Most is látod: utánad eredtem, képtelen voltam Urbinóban várni a jó szerencsére! És igazán megtehetnél annyit, hogy legalább nem teszel szemrehányást érte. Mert azért, hogy már nem vagyok az, aki voltam… te vagy a felelős.

- Na végre! Épp most kezdesz ismét hasonlítani a kilencéves, varázslatos vadóchoz, aki elszökött egymaga karnevált nézni, mert jobban érdekelte az emberek tarkasága, mint nagybátyja ájtatossága. Igen… emlékszem, Celia. Hiába remélted, hogy nem.

A lány egy pillanatig dühtől könnybe lábadt szemmel meredt rá, majd hirtelen sarkon fordult, s kirohant a szobából.

Claudio összerezzent az ajtócsapódásra. Indulatosan fújt egyet, s hátraseperte homlokába hulló fürtjeit.

- Hogy a ragya verné ki signor Cecchit!

***

Sarrano hajszoltan rótta a köröket pitiglianói házában. A per rosszul állt; akármiről is szóltak a felszított pletykák, még mindig unokaöccse volt a jogos örökös… a híresztelésekkel mindeddig legfeljebb az aktakupacokat hizlalta, no meg annyival megkönnyítette a várost uralók dolgát, hogy a „panem et circenses”-ből az utóbbit önként szolgáltatta a plebsnek.

Félszeg kopogás, inkább csak kapirgálás az ajtaján; ha nem feledte volna félig nyitva, talán meg sem hallaná.

- Mi van?! Egy perc nyugtom sem lehet?!

- Signore… bocsásson meg, de egy ember nagyon keresi signorét, hiába próbáltuk, nem lehet elkergetni. Mi igazán…

- Ki az? – vakkant mérgesen – Te is megnézheted magad, ha még egyszer így semmibe veszed a parancsomat! Nem megmondtam, hogy senki ne zavarjon?!

- Bocsásson meg, signore – hajolt meg mélyen a szolga – De ez az… ez az akárki azt mondta, nagyon fontos megbízásban jár! Én nem tudhattam…

- Neve?!

- Tomaso – nyögte a szerencsétlen.

Sarrano arca bíborra gyúlt haragjában.

- Épp jókor! Zavard be, ha már ennyire akarta… de még meg fogja bánni, annyi szent!

A szolga megkönnyebbülve kotródott ki, egyelőre örült, hogy ha már valakinek bármit is meg kell bánnia – az legalább nem ő lesz.

Tomaso csaknem földig hajolva óvakodott be a szobába; mint a testet öltött megbánás.

- Azok után, amit tettél, ide merészelsz jönni?! – csattant fel a nemesúr– Javíts ki, ha tévedni találnék; de nem tudok róla, hogy bármit is tettél volna abból, amit megparancsoltam! Például el se jutottál Pietróhoz, pedig azt is parancsoltam! Azt parancsoltam mindekelőtt!

Tomaso összeharapott ajakkal hallgatta; de reszketése már enyhülni kezdett. Amíg kiordítja haragját, talán addig sem jut eszébe fegyvert vonni indulatában. „Legalábbis elég messze van a kardja”, mérte fel egy pillantással a szoba sarkába vetett fegyvert.

Sarrano nagyot fújt; ha az indulatát is így lehűthetné!

Mégis használhatott valamit; mert egy árnyalattal halkabban kérdezte:

- Minek jöttél vissza? Azt hiszed talán, ezek után még látsz tőlem bármi parancsot, vagy pláne fizetséget?

Utolsó szavai köhögésbe fúltak; az utóbbi napokban enyhe meghűlés kínozta, s az iménti kifakadás ugyancsak megerőltette.

Tomaso szeme reménykedve csillant – de ebből mi sem látszott, míg bűntudatosan lehajtott fejjel az asztalhoz lépett. Szolgálatkészen megtöltötte az ott feledett kupát… alig észrevehető mozdulat, ahogy a tenyerében rejtett szövetet körmével feltépve beleszórta Girolamo porát.

Legalázatosabb mosolyával lépett Sarranóhoz.

- Bocsássa meg késedelmemet és ügyetlenségemet, signore. Ígérem, jobb szolgája leszek, és visszaszerzem azt a testamentumot is.

És átnyújtotta a színig telt kupát.