Amatőr írók klubja: Claudio Ucellino/7.

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 309 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7291 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 64 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 309 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7291 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 64 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 309 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7291 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 64 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 309 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7291 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 64 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Hetedik fejezet

 

- Nem, nem és nem!

A litigator felpattant, és felindultan kezdett kerengeni a teremben.

- Feladom, signore Sarrano!

- Ezt nem teheted! – szisszent fel Guliano, az ifjú örökös – Tudod jól, hogy nekem van igazam!

- Sokra megyek vele – közölte amaz nyers őszinteséggel – Nincs sok esélyünk.

- De hát nagybátyám minden vádja csak közönséges mocskolódás! Jog szerint én vagyok a törvényes örökös, és…

- Ne akard éppen nekem megmagyarázni, signore, hogy mit mond a jog! Jobban ismerem én azt, engedelmeddel – és vele együtt a fonákját is. És sajnos, az öreg Sarrano is jól ismeri. Vagy legalábbis megfizet olyanokat, akik ismerik. Meg másvalakiket is, akik épp tegnap este hagytak egy csinos kis pergament a szobámban, amely részletesen kifejti, mi vár rám, ha továbbra is foglalkozom az ügyeddel, signore. És én azt nem akarom kipróbálni. Már ha csak arra gondolok, hogyan juthattak be hozzám… és akár ők is várhattak volna a levél helyett, akkor én…

A fiatalemberben volt annyi tisztesség, hogy elsápadjon a gondolatra: halálveszedelembe sodorhatja megbízottját. Azonban mégis tett egy utolsó próbálkozást.

- Akkor maradj itt nálam! És ha sikerül megőrizned az örökségemet, gazdagon…

- Megfizetsz, signore, persze – horkant fel – Csakhogy a túlvilágon mit sem tudok vele kezdeni! És nagyon komolyan mondom, hogy ha jobban szeretné a nyakát megőrizni, mint a vagyonát, akkor tegye azt, amit én: meneküljön.

Meg sem várva megbízója válaszát, feltépte az ajtót – olyan hévvel, hogy csaknem elsodorta a befelé igyekvő Claudiót. A váratlanul felbukkanó vendég megakasztotta lendületét, s feledve, hogy épp távozni próbált, meglepetten meredt a trubadúrra.

- Messere Uccellino! Mit keres… úgy értem, Isten hozta! – köszöntötte a fiatal Sarrano, szorgalmasan igyekezvén úrrá lenni indulatán.

- Jó hírt hoztam – lépett beljebb a trubadúr – De inkább négyszemközt, ha…

- Én már itt sem vagyok! – rikkantott a litigator; csakhogy Guliano visszatartotta.

- Egy szóra még! Ugyebár, egy-két percen nem múlik a dolog – mosolygott rá lefegyverzően – És ki tudja: talán meggondolod magad, ha végighallgatod.

- Épp ettől félek – morogta amaz lemondóan; de azért csak visszaballagott a szobába - Nyugodtan mondhatod, messere; litigator vagyok. Felteszem, ami hírt hoztál, a perrel kapcsolatos.

- Úgy van – bólintott a trubadúr, s ráérősen gombolgatni kezdte zekéjét – gátlástalanul kiélvezve a másik kettő türelmetlenségét. Végül, mesterkélten hosszas keresgélés után, elővont egy kissé már megviselt pergament, és átnyújtotta az ifjú Sarranónak.

- Apád, nyugodjon békében, igenis hagyott hátra végrendeletet. Csak nagybátyád ezt mindentáron meg akarta semmisíteni – kezdett bele az elmúlt napok történetébe.

***

A váratlanul előkerült testamentum eredetisége kétségbevonhatatlan volt; és, bár kavart egy kis vihart, meglepően gyorsan eldöntötte a pert. A végakarat szerint az örökség legnagyobb része Gulianóra szállt, egy-egy tized pedig nagybátyjára, valamint a közeli kolostorra.

- Köszönöm, Uccellino – szorította meg a trubadúr kezét a palazzo előtt őszinte hálával Guliano – És add át hálámat signorina Cecchinek is. Tudom, ő nem értem tette, de végül is… már nem számít. Mindkettőtöknek köszönöm.

A trubadúr a lehető legkevésbé merev mosollyal igyekezett fogadni a köszönetet. Rendben, rendes gyereknek tűnik ez a Sarrano, megérdemelte, hogy ő örököljön… de mégis: nem ismerte; nem jelentett számára semmit a fiatalember.

Ahogyan a hálája sem. Csak a kaland kedvéért; ismételgette magában görcsösen; csak a kalandért… és ha a puszta élvezeten kívül bárkitől is várna köszönetet mindazért, amin az elmúlt időben keresztülment, hát az Celia lenne. Vele is mi lehet most… megbocsátott vajon Cecchi?

Neki, Claudiónak mindenesetre megbocsátott. És már csak ezért is megérte ez az egész.

- …és ha bármiben is…

Ó, igen; Guliano fejtegeti éppen, hogy miképpen viszonozhatná. Nem kell. Az először csak keserű érzés, hogy nincs a világon semmi, amivel az ifjú örökös boldoggá tehetné, váratlanul nyomasztó ürességgé hatalmasodott; mely betöltötte egész világát.

Mindent adni – és semmit sem kapni; éppolyan fájdalmas, mint amilyen részegítő.

Felszabadító.

Sírni és nevetni egyszerre… Nem. Még csak azt sem. Egyszerűen csak aludni, hagyni, hogy felengedjen végre ez a fojtogató, pattanó feszültség; és aludni… aludni… aludni.

- Igazán nem kell semmi, nem azért tettem – „Csak én érzem, milyen élettelenül udvarias a hangom?” – Bárki hasonlóképp cselekedett volna.

Nem vár feleletet; gyorsan beleveszik az alkonyodó sikátorok árnyaiba, mielőtt még Guliano feltartóztathatta volna.

Magatudatlanul lézengett a szűk utcák útvesztőiben; mind elhagyatottabb városrészek felé sodródva küzdött a fellegként ráboruló ürességgel. Gondolataiba merülve csaknem beleütközött egy összefonódott párba; alig győzött eliszkolni jogos szitkozódásuk elől. Felháborodott tiltakozásuk bánatos mosolyt csalt arcára.

- Szerencsés, akinek van kivel elbújnia egy homályos utcaszegletben… Még inkább, ha ezt minden áldott este ugyanazzal a nővel teheti – sóhajtotta vágyakozva.

A távolban, a város szívében, alacsonyan ragyogó csillagok szórták szerte fénykörüket. A Cecchi-palota kivilágított ablakai.

- Jó nekik? Hiszen… nekem is lehetne talán…

Mióta hazavitte a lányt, nem merészkedett vissza. Hányszor vágyta korábban Cecchi bocsánatát… s most, hogy megkapta, feléje se néz. Szívesen menne pedig… de fél. Pedig Cecchi már nem vetne szemére semmit. Kiadta haragját, és talán ő is örül, hogy feloldozhatta… Hiszen valamikor barátok voltak.

Eh, kit akarok becsapni?; szidta magát. Hiszen nem is… nem is Cecchitől fél igazán.

Valahányszor kettesben maradtak Celiával, egy bizonyos volt: unatkozni aztán bizonyosan nem fognak. Olykor még a közönség sem zavarta őket különösebben; mosolyodott el az emlékre; azért az érdekelne, miféléket gondolhattak a fogadókban iddogálók, míg minket hallgattak. Bizonyára remekül szórakoznék rajta…

És bár egy-egy kimerítő nap után jólesett volna olykor a lány csúfondáros megjegyzései nélkül elaludni – most, hogy már nem volt vele, kellett ráébrednie: kegyetlenül hiányoznak a szópárbajok.

De ha csak az ő vére lobbant fel? Ha a lány számára csupán játékos pengeváltás volt – minden tűz nélkül?

Észre sem vette, hogy volens-nolens a Cecchi-palazzo fényköre körül kereng; igaz, csak úgy, mint a lepke: először nagy, de mind gyorsabban szűkülő körökben. „És ha a vége is ugyanaz lesz…?”

- Szép jó estét!

Amilyen szívélyesek voltak a szavak, a hang maga éppolyan rideg. Claudio döbbenten fordult hátra; abban a hangulatban már az is meglepőnek hatott, hogy rajta kívül egyáltalán másvalaki is járhat az utcákon.

Amikor azonban felismerte a váratlanul felbukkanó férfit, meglepetése riadalommá fokozódott.

- Jó is, hogy látlak! – villant gyűlölködve az öregebb Sarrano szeme. A trubadúr elmerengett: vajon mikortól fogva követheti.

- Legalább most örülsz, Uccellino? Becsületesnek, hősnek hiszed magad?!

- Azt hiszem, megvan rá az okom – felelte hűvösen. Legalábbis remélte, hogy sikerült ezt a látszatot keltenie; mivel belülről majd’ szétvetette a rettegés. „Dehogy hiszem… bőven megelégszem azzal is, ha még egy óra múltán is élőnek mondhatom magam.”

- Mérget kevertetni, valóban nemeslelkű, mondhatom! De ezzel még nincs vége! Jó is, hogy eszembe juttattad: drága unokaöcsémet is megajándékozhatom még valami hasonlóval.

Hát persze; jutott Claudio eszébe; ott a fogadóban minket vádolt…

- Ott voltam Celiával a fogadóban, amikor Giovanninak panaszoltad a méregpoharat. Fenn gubbasztottunk az emeleten… És nem mi tettük, Sarrano. De az unokaöcséd sem, hiába őt vádoltad akkor először. És ha én sem, és ő sem, akkor csak egyetlen magyarázat van: Tomaso saját döntése.

- Miért tette volna? – horkant fel – Önként állt a szolgálatomba!

A trubadúrnak ugyan sokféle ötlete támadt, hogy miért is juthatott a többszörösen is hitszegű szolga erre az elhatározásra – végül mégsem osztotta meg őket Sarranóval. Helyettük megismételte Celia szavait. Vakmerően, keserű elégtétellel; mindazért cserébe, amit el kellett szenvednie Sarrano miatt – kezdve első vitájuktól a ledér Fiametta miatt.

- Nyilván számos oka lehetett rá… ami nem is meglepő. Hiszen téged mindenki gyűlöl. Még a feleséged is inkább meghalt, csak, hogy szabadulhasson tőled.

Sarrano veszedelmesen elsápadt; és a trubadúr csaknem későn ébredt rá, hogy ez volt az egyetlen, amit nem lett volna szabad mondania.

Alighogy kikerülhette az oldala felé irányuló kardcsapást.

A sikátor kihalt volt, de Claudio tudta jól: ha tömve lenne néppel, akkor sem számíthatna sok segítségre. A legtöbben úgyis örülnének a látványosságnak, páran elszaladnának, néhányan őrségért kiáltanának… mire egy-kettőnek eszébe jutna közbeavatkozni, addigra ő már sokszorosan is halott lehetne.

Keskeny kard, játékszernek tűnik szinte Sarrano nehéz fegyvere mellett; de legalább hosszú... arra talán elég, hogy távol tartsa magától, míg...

Nincs idő a töprengésre. Csak a kard létezik, a fémes szisszenés, ahogy újra és újra egybecsapódik a két penge, mintha azok is gyűlölnék egymást, miként gazdáik, újra és újra, felszikrázva… ezüst villámlások az éjszakában.

Gyors volt és hajlékony; de hamar rá kellett jönnie: ez minden előny, amit magáénak mondhat. A másik sokkal gyakorlottabb volt, és erősebb is, míg ő legfeljebb csak megkarcolná, azalatt Sarrano pengéje akár csontig is hatolna.

Percek… percek csupán; az lehetetlen, hogy tovább tartson; ő mégis óráknak érzi. Keze már ólomként hanyatlana le… nem bírja már…

Félreugrott, a penge csupán súrolta a vállát – áldott legyen, aki hiúságot adományozott neki, fohászkodott fel; ha nem lenne olyan ékes anyagból a ruhája, most ugyancsak vérezne. A lendület továbbvitte, s kardját elejtve egy házfalnak tántorodott.

Sarrano, diadalát érezve, kivont tőrrel utánaeredt… csizmája azonban megcsúszott az iszamós köveken, és felbotlott. A trubadúr rémülten simult a falhoz, hátrálni nem tudott, oldalazva igyekezett menekülni, minél távolabb…

De már nem volt rá szükség.

A nemesúr teste körül az eső nyoma s az utca mocska bíbor színt öltött.

Claudio, még mindig reszketve, felvette kardját, és visszaaraszolt hozzá. Óvatosan megfordította… és jól sejtette. Sarrano estében saját tőrébe zuhant.

Zihálva, kimerülten meredt a holttestre. A város legrosszabb hírű környéke… és Sarrano amúgy is hírhedt volt váratlan és változó hosszúságú útjairól. Nem fogják keresni… és egy-két napon belül úgyis felismerhetetlenné teszik majd a csavargók, amikor kifosztják a holttestet.

Üresség… hideg és jeges. Csak, aki nem markolt még hóba, csak az nem tudja: fáj úgy az is, mint a forróság.

Celiához… ezek után? Persze – a lány nyilván boldogan üdvözölné; épp elégszer kívánta Sarrano halálát. Cecchi felől azonban már nem olyan bizonyos. Bár… csak magát védte… Valóban?; kötekedett egy gonosz kis hang valahol a szíve mélyén; talán életben hagyott volna, ha azzal a képtelen váddal nem hívod ki magad ellen. Belefáradt ő is perbe és harcba, talán csak vaktában fenyegetőzött… de te igenis mindenáron bosszút akartál állni. Azért a régi nőért… és elsősorban azért, amiért csaknem meggyűlöltetett Cecchivel.

Akárhogy is… nem állíthat most be azzal hozzájuk, hogy: párbajban megöltem Sarranót, azt, hogy ki kezdte, ne firtassuk, hiszen már úgyis évekkel korábban elkezdődött a viszály… ó, és mellékesen: szeretem Celiát, áldásod adod-e hát ránk, édes barátom?

Nem. Ezt így nem lehet.

És mellesleg: eltűnnie sem ártana a városból. Túl sok mindenféle történt körülötte mostanság, és ez a párbaj sem könnyítette meg a helyzetét.

Pietrónak is meg kellene vinni a hírt: hazatérhet végre. Már bizonyára egészen beleőszülhetett szegény a nővérével töltött időbe; boldog lesz, hogy ismét Pitiglianóban élhet. Azután meg…? Sforza; merül fel váratlanul emlékeiből a régi, fogadóbeli ajánlat. Régi? Nem is annyira, hetekkel korábbi csupán… Talán még áll; reménykedett. Akárhogy is tagadta, egyre fájóbban hiányzott a Medici-udvar fénye… és úgy mesélik, Sforzáé hasonló hozzá.

A felhőfoszlányok közül előbukkanó hold fényében hosszúra nyúltak az árnyékok, míg Claudio egy fertályóra múltán megeresztett kantárszárral vágtatott Milánó felé.

***

A hatalmas Sforza-kertben virágillatot hordott az esti szél; hűvös érintése összekuszálta a trubadúr vörhenyes fürtjeit. Il Moro udvara minden reményét valóra váltotta; és végre kárpótolta Medici Firenzéjéért – ha el azért nem is feledtethette. „Lorenzo Medici csak egy van” – emlékezett sokszor – „De azért itt is csudaszép.”

- Hogy érezed magad Il Moro dalnokaként?

Összerezzent a váratlan hangra. Ez nem lehet…

- Celia?! – perdült meg – Te hogy…

Elakadt a szava, ahogy istehozottként forró ölelésébe zárta a lányt. Csak hosszú pillanatok múltán lazult szorítása, csaknem riadtan tartotta el magától.

- De valóban: hogy kerülsz ide? És Bernardo? Ugye, nem történt semmi baj?

- Dehogy – intett nemet Celia – Itt voltunk a mulatságon, csak te nem vettél észre minket. Nagybátyám ugyanis úgy döntött, ideje felkeresni milánói barátait. És hát engem is magával hozott… elvégre még mindig nálam van a köpenyed – csendes mosoly játszott ajkán – Nem tudom, miket mondtatok ti egymásnak akkor régen, visszatérésünkkor, miután engem kizavart; de azóta sok minden megváltozott az elmúlt hónapokban.

- Akkor hát boldog vagy?

Rögvest átkozta is magát az esetlen kérdésért, a lány azonban nem bánta.

- Az vagyok. És gondolom, nem tévedek, ha úgy hiszem: neked köszönhetem.

- Magadnak, Celia – helyesbített komolyan Claudio – Egyedül te változtattad meg a sorsod.

Még a kert homályában is jól látszott, ahogy pír öntötte el a lány arcát.

- Még mindig nem feleltél.

- Mire is? – nevetett fel könnyedén a trubadúr. Celia látta kezén a hegeket – kettő bizonyosan frissebb, mint a Pitigliano melletti viharos éjszaka emléke.

De már nem számított.

Hiszen már akkor sem az fájt igazán.

- Boldog vagy-e itt, Sforza udvarában? – ismételte türelmesen – Bár, ahogy elnéztelek, míg odabenn daloltál: nem is kellene kérdeznem – simította le szoknyáját. Égető zavarában egyre csak gyűrögette a könnyű anyagot, anélkül, hogy akárcsak tudatosult volna benne.

Claudio érintésének melege a kezén. A fiatalember ujjai ilyen forrók vagy az övéi túl hidegek…?

- Celia – szólította a trubadúr szelíden –, az a szoknya úgy volt tökéletes, ahogy volt; de ha még sokáig így folytatod, végképpen összegyűröd. Nézz rám, kérlek…

S minthogy a lány nem hallgatott rá, gyengéden az álla alá nyúlt, s maga felé fordította az arcát.

- Igen, boldog vagyok itt. Elismerem. Nagyon is. De azt is tudnod kell, hogy nagyon hiányoztál.

A halk, vágytól rekedtes suttogás perzselőbb volt, mind a legforróbb csók. A holdfény magát sokszorozva ragyogott fel a lány szemén.

- Te is hiányoztál nekem, Claudio.

Rebbenő ujjai a trubadúrét keresték, s ahogy tenyerébe zárta őket, egyszerre élesen merül fel a fogadóbeli kép: amikor először fogta így át a félelemtől reszkető lány ujjait. Most is remeg… remegnek mindketten, ahogy gyengéden, csaknem félszegen egymásra találnak az ajkaik.

Gyorsan lobban fel a vágy; hisz’ oly sokáig vártak, oly sokáig csupán szavakban merték szabadjára engedni, ami máshol ölelés és csók és testi kéj... A lány kipirult a felkorbácsolt vágytól, kitáguló szembogara szinte elnyelte az íriszt. Most már éhesen mart egymásba a két lázas ajak, mintha egyszerre lehetne bepótolni a múltat, s azt is, amit nem lehet még…

Mintha csókokban lehetséges volna két szenvedélyes test eggyéforrása.,

 

 

 

VÉGE

Címkék: claudio ucellino

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

pásztor pálma üzente 4 éve

Köszönöm a kitartó követést és az elismerést egyaránt! És kellemes ünnepeket , boldog karácsonyt kívánok!

Válasz

Balogh Zoltan üzente 4 éve

Minden jó ha jó a vége-- és itt jó lett a vége , mert a számos intrika, harc vagyonért, szerelemért, igazságért-- végülis vidám befejezésbe, boldog szerelembe torkollott. Mert hát mit ér az élet , ha nem zajlik , vagy mit ér-- szerelem nélkül? És ebben a kisregényben minden megvolt ahhoz , hogy korhű , hogy hihető , sőt , hogy hiteles legyen, mert te ezt mesterien vezeted , immár nem is tudom , hány müveden keresztül. Nincs bennem hiányérzet -- megkaptam amit vártam! Gratulálok!

Válasz

Ez történt a közösségben:

pásztor pálma írta 1 napja a(z) A caballero/5. blogbejegyzéshez:

Örömmel tudatom, hogy a június elején megjelent két ...

pásztor pálma írta 2 napja a(z) Mini mesék VII. blogbejegyzéshez:

Szellemesek ezek a történetek! Különösen imádom a neveket...

pásztor pálma írta 2 napja a(z) A kitagadott/9. blogbejegyzéshez:

Örömmel tudatom, hogy a június elején megjelent két ...

Farda József 1 hete új blogbejegyzést írt: Mini mesék VII.

Örökkévaló Sárkány írta 3 hete a(z) Lencse blogbejegyzéshez:

Elolvastam. És egy szót sem értettem, bocsi. Nem azt ...

Krumplistésztafülü Edward írta 3 hete a(z) Lencse blogbejegyzéshez:

Köszönöm, hogy elolvassátok, a novellával kapcsolatos építő...

Krumplistésztafülü Edward 3 hete új blogbejegyzést írt: Lencse

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu