Negyedik rész

A remegő gyertyafény kísérteties udvart vetett az üres szoba padlóra, s elnyújtotta az árnyakat. Claudio mélyet lélegzett, szabad kezével végigsimította jeges homlokát.

- Semmiség - mormolta félhangosan - Ha gyanakszik is Tomaso… úgysem merne bántani. És miért is gyanakodna.

Lekuporodott a rozoga székre, azzal az eltökélt szándékkal, hogy virrasztva várja meg kényszerű szobatársát; csakhogy nem számolt a nap fáradságával. A félhomályban is égett a szeme; szinte fájt ébren maradni… végül feladta a meddő küzdelmet.

Ágy híján a szalmazsákra vetette le magát, jóval szegényesebb szoba volt, mint a korábbi; bár a por legalább ugyanaz volt - ahogy ráhuppant, vastag fellegben szállt fel a fekhelyről is. Fojtó köhögés fogta el; csak nagy nehezen nyerte vissza lélegzetét.

Ahogy kikrákogta magát, pillantása az ajtó mellett dagadó halomra esett.

Tomaso odahajított útimálhája.

Az álom messze röppent, s melléje térdelve bontogatni kezdte a csomókat; izgatottságtól fagyos ujjai alig engedelmeskedtek. Végül tőrével vágta át a köteleket; s kíváncsian kotort az iszákba. Váltás ing, kulacs, darab kenyér… utazók apróságai, csupa értelmetlen semmiség; dobálta félre őket fojtó csalódottságában.

Talán mégis tévedett.

Ha Tomaso így éri, és ártatlan, rögvest szaladni fog panaszával Celiához.

Corpo di Bacco!

Sietősen dobálta vissza a szegényes holmit a helyére… amikor egyszerre pergament tapintott. Izgatottan túrt mélyebbre… és valóban: két, már félig kibomlott, fátyolszövetbe csavart, pergamentekercset talált.

„Ugyan mire való efféle egy írástudatlan szolgának? Talán csak nem hírvivő?” – göngyölte ki őket. Az első Sarrano végrendelete volt. Az igazi; legalábbis annak másolata, melyet Pietro a szerzetesekre bízott.

A másik pedig egy levél… vagyis inkább pár röpke sor. Különösebb lelkiismereti aggály nélkül törte fel a pecsétet; s pillantása az aláírásra rebbent. Giovanni, Sarrano szolgája…

Nyilván este adhatta át, amikor olyan nagyban disputáltak.

„Nagyuram! Elloptam az atyáktól a testamentumot; parancsodhoz híven. Még csak nem is kellett nagyon keresnem, odaadóan követtem mindent, amit Tomasótól korábban megtudott, signore. Legalább ennyi hasznát láttuk annak a gyáva nyúlnak… Nekem azonban vissza kell térnem a városba, hogy segítségére legyek signorének, és, ha bátorkodhatom: signore is jól tenné, ha hasonlóképpen tenne. Az ifjú Sarrano hazatért, és a per – a szóbeszéddel együtt, amit gondosan feltámasztottam –, mind nagyobbra duzzad… Okom van hinni, hogy aki közelebb ül a tűzhöz, az jár majd jobban. Ami Tomasót illeti… egyre kevéssé bízom benne. Túl sokat akart, ahhoz képest, amennyit ér. Signore mellé állt ugyan érdekből, de félelemből éppúgy el is árulhatja. Most fenyegetéssel rávettem, hogy vigye el a Pitigliano melletti vadászházba signorének mindent, de… talán jó volna végezni vele. Többre nem képes. Alázatos híve, Giovanni.”

Úgy elmerült az olvasásban, hogy meg sem hallotta: mögötte megnyikordult az ajtó.

Tomaso hiúzként vetette rá magát; durva ujjai csaknem kiszorították a levegőt a trubadúr torkából. A kín tűzként vágott lélegzetért sikoltó mellkasába, a szeme előtt kigyúló vörös szikrák felemésztettek mindent. Csak a fájdalom maradt.

Hideg; hatolt homályosan tudatáig, talán már a végső hidegség… hideg és kemény… kemény. Tőrének markolata, melyet véletlenül érintett vergődésében, visszarántotta az öntudatlanság széléről.

Előbb érezte a szorítás enyhülését, mintsem Tomaso fájdalmas üvöltését. Nagy kortyokban nyeldekelte a verejtéküktől terhes levegőt, kábult érzékei előtt körbefordultak a falak… A markolat hidege az egyetlen biztos pont. Ezüst villanás, inkább ösztönösen sejtette, mintsem látta; még épp idejében hajolt el a kés elől. Csupán súrolta a vállát, áldott szerencse a szép öltözék iránti imádata – nyilván az ezüstvereteken csúszott meg a penge.

Fülében fájdalmas erővel dobolt a vér; Istenem, csak Celia fel ne neszeljen odaát; ha még rá is vigyáznom kell, akkor mindketten itt veszünk; futott át a fején; síkos ujjai elkeseredetten kapaszkodnak a tőrbe. Tomaso kétségtelenül erősebb, megedzette a mindennapok küzdelem – ő azonban hajlékonyabb, könnyűszerrel megsebezhetné nehézkes ellenfelét…

Porca! Akkor hát miért nem megy; miért siklik ki állandóan kezéből, mintha…

Csaknem felkiáltott a váratlan felismeréstől.

Hát persze… balkezes.

Hirtelen oldalra rántotta fegyverét, s tőből metélte le Tomaso két ujját.

A kés tompán dobbant a fapadlón; nyomban messzire rúgta, éles csattanás, valahol a szoba másik végében vágódott a falnak. Végső döfésre emelte tőrét, itt már nincs más út, igaza van Giovanninak: ha fenyegetéssel rá is venné, hogy őt szolgálja – egy másik kényszerítésre éppúgy ellene fordulna.

Csakhogy elvétette a szúrást. Tomaso felpattant a földről, s félresodorva őt kimenekült a szobából. A trubadúr szitkozódva iramodott utána, de felbotlott a lépcsőkön – s mire végül leért az ivóterembe, az már üresen kongott. Odakünn, az udvaron akkor ugrott vágtába Tomaso lova.

Elkeseredett dühvel vágott öklével a falra.

Legalább az írások nála maradtak; talán azoknak végre hinni fog Celia. „Az ifjú Sarrano hazatért”; csengtek vissza a levél szavai. „Celia nem tehet semmit, és Pietro sem sokat; ha egy lépést is tesz, Sarrano megöli… így is veszélyben lehet, hát még Pitiglianóban. Ők nem mehetnek; de én igen. Amint biztonságban tudom Celiát, visszamegyek Pitiglianóba, a testamentummal együtt. Ha van egy kis szerencsém, pusztán ez az írás eldönti a pert… ha nem… akkor hát ideje, hogy azt a régi elszámolást most rendezzem Sarranóval. Eleve így kellett volna kezdeni, de hát Celiával nyilván nem tehettem meg.”

Talán sikerülhet.

A pillanatnyi remény azonban könnyű láng volt; s éppolyan gyorsan hamvába is holt. Visszamegy azért, persze... nincs más választása. Ha rajtaveszt -–legalább nemes vég lesz, akárminek is látszik majd.

Most már nyomasztotta a csend. A kicsapongó vidámságra épített terem így, kihaltan csaknem természetellenesnek hatott; és félelmesebbnek, mint az évszázados kripták.

Levetette magát megszokott asztalához; s csak nézte, soká nézte a gomolygó sötétséget. Milyen jólesne most egy kupa bor…

Kettő.

Egypár.

- Édes Uram – támasztotta homlokát tenyerébe – Hogy’ fogok én ebből kikeveredni? Ha Tomaso… - nem merte kimondani, még a magány biztonságában sem; de még így is belesápadt – És Sforza?! – jajdult fel – Látni akarom az udvarát! Hírnevet akarok ott is szerezni, és igen, már most is hírneves vagyok; amit eddig írtam, az is elég ahhoz, hogy halhatatlanná tegyen; de nekem nem elég! Még nem… Még oly sokat mondanék el… Még nem mehetek el!

Mind nyugtalanabbul pörgette ujjai közt a keskeny tőrt. A félhomály árnyai beszédesek; túltesznek a legkíméletlenebb inkvizítoron – és a legtehetségesebb jóson.

Váratlanul tenyerébe zárta a fegyvert; s szorosan rákulcsolta ujjait.

Egyre erősebben szorította a pengét… Mámoros éjjelen tanulta Serenától ezt a sötét megváltást. A rémlátásoktól hajszolt mutatványosnő mellett fogott először fegyvert önmagára.

És azóta hányszor kereste így a menekvést, ha nagyon szorongatták félelmei.

Cseppnyi ellenállás… és aztán a megadó lágyság, ahogy bíbor szirmok bomlanak a penge nyomán. Ahogy arrébb haladt a holdsugár, csaknem feketének tűnnek a kavargó árnyakban. S lassan szertekúszott a jellegzetes, édeskés szag.

„Serena, veled is mi lehet most?” A lány mellett önmaga lehetett, sosem kellett rejtenie semmit – hiszen a mutatványosnő ismerte mindazt, ami a legsötétebb volt benne; és ezzel együtt fogadta el. Arról már az ő nyughatatlansága tehet, hogy egy idő után fojtogatni kezdte a tudat, hogy a lány ennyire jól ismeri.

Elsodródtak egymástól; s Claudio egy ideig remekül érezte magát gyorsan változó nőtársaságaiban. Attól ugyan nem kellett tartania, hogy ezek a signorinák esetleg bármi olyasmit megéreznek, amit nem akar felfedni. Olyan könnyedén adta a vakmerő kalandort vagy az udvaroncot – ahogy épp kedvesebb volt a nőknek; és élvezte is ezt a változatos színjátékot.

Celia arca, amikor először vett észre rajta hasonló hegeket. Milyen egyszerű lett volna kitalálni valami hősi mesét, talán jobb szemmel is nézett volna rá utána… De nem; ő nyersen visszautasította a kérdést. Oly sok élvezetes színjáték… akkor mégis most miért fáj így, hogy nem lehet őszinte a lányhoz?

Márpedig nem lehet. Celia túl ártatlan, hogy megérthetné.

Felemelte kezét, hogy végigsimítson meggyötört arcán… de megundorodva rögvest le is engedte. Tenyerére ragadós kesztyűként alvadt rá a vér.

***

Celia térdeit átfonva kuporgott szobája sötétjében. Olyan idegenül hangzott most saját magányos lélegzete. Tomaso megitatta egy kupa borral, sosem ivott korábban, most sem akart; de azt remélte, talán így majd a férfi is szívesebben felelget kérdéseire. A szolga ugyan nem vált beszédessé, ő maga azonban annál inkább; kutatott nyugtalanul emlékezetében.

Hűvös ujjainak támasztotta lüktető homlokát, ahogy felidézte beszélgetését Claudióval. „Te jó Ég… remélem, nem bántottam meg szerencsétlent…”

Ugyan a trubadúr sokszor űzte el madrigállal vagy balladával az utazás egyhangúságát, mégis: igazán dalolni most látta először. Hogy megváltoztak azok a lágy vonások… „Hogy’ is gondolhattam valaha is egyszerű léhűtőnek?!” A smaragdszempár ismeretlen tűzzel ragyogott; megnemesítve a fiatalember arcát – mintha csak azért jött volna világra, hogy fényt hozzon magával.

Nehezen aludt el, s másnap korán reggel ébresztették az első napsugarak. Este elfeledte betenni az ablaktáblákat… kedvetlenül kezdett öltözködni; s változatlanul borús hangulatban lépett ki a folyosóra, hogy megkeresse a trubadúrt.

Felkiáltott riadalmában, ahogy csaknem beleütközött az ajtaja mellett strázsáló fiatalemberbe. Csak pillanatok múlva tudatosult benne: Claudio az.

- Mit keresel te itt? Ilyenkor máskor még javában heversz!

- Téged vártalak.

A trubadúr karba font kézzel támasztotta a falat, előrehulló fürtjei jótékonyan takarták arcát Celia kutató pillantása elől.

- Megrémisztesz… mi történt?!

- Csak arra kérlek, bízz bennem. Akármilyen hihetetlennek is gondolod, de…

- Ucellino; most már mondd, ha egyszer elkezdted!

- Tomaso áruló.

A szavak tompán dobbantak közéjük; Celia tágra nyílt szemmel meredt rá; legszívesebben hevesen tagadná, hiszen Tomaso…

Elhagyták a szavak.

A trubadúr kibontotta zekéjét, s átnyújtotta az összetekert pergameneket.

- Az éjjel... megszökött; de ezeket idejében elloptam tőle. Sajnálom, carissima. Nekem lett volna a legegyszerűbb, ha megmarad hűségében.

A lány idegesen futotta át a sorokat…

- Megvan az öregebb Sarrano?! Akkor hozzá vigyél!

A felindulástól valószínűtlenül magasra siklott a hangja; s megragadta a trubadúr kezét, olyan hévvel, ahogy a fuldokló keresi a biztos pontot.

Akkor érintette meg először; futott át Claudio fején, ahogy gondosan bőrkesztyűbe bújtatott tenyerébe zárta a lány ujjait.

- Nem tehetem, Celia. Ha odamégy, azzal csak rajta segítesz; de nem Pietrón – suttogta gyengéden – Menjünk Urbinóba. Ahogy eredetileg is akartad. Már nincs messze.

- Eleget hagytam, hogy mások döntsenek a fejem felett! – tépte ki kezét a fiatalemberéből – Most végre tudom, hogyan segíthetek Pietrón! Fogom ezt az átkozott testamentumot, és átadom Sarranónak! Pusztítsa el, tegye semmivé; ismerem jól Pietro aláírását, hamisítani is tudok egy újat, amilyet csak akar, akármi papírra; én ugyan szánom azt a szerencsétlen fiatal rokont, de már nem érdekel ő sem; engem nem érdekel semmi, csak Pietrón segíthessek!

Claudio megrendülten hallgatta. A mindig hűvös lányt eddig legfeljebb az ő szabadossága hozta ki a sodrából – de ilyen őszinte kirohanást még sosem látott tőle.

- Nem teheted – mormogta csitítóan – Celia, carissima; még így sem lenne rá semmi biztosíték, hogy Sarrano békén hagyná őt.

- Nem lenne oka üldözni! – folytak végig a könnyek az arcán. A trubadúr tehetetlen fájdalommal nézte.

- Celia… még ha sikerülne is, amit én nem hiszek… szerinted mit érezne Pietro? Éppen azt pusztítanád el, amiért mindent kockára vetett?

A lány tiltakozva rázta a fejét, bár azt nem lehet tudni, mire is int nemet. Az addig csak szivárgó könnyek most már bőven patakzottak az arcán; s reszketett a felindulástól.

Claudio mozdulata ösztönös és kivételesen ártatlan, ahogy karjába zárja, s úgy tartja gyengéden, míg csendesedik zokogása.

- Megoldom, carissima… megoldom – suttogta újra és újra – Kitalálok valamit, csak ne aggódj… kérlek.

***

Az estét már közvetlenül Urbino mellett töltötték.

Nem jártak ugyan messze Pietro házától, de nagy vihar szakadt a vidékre; és kénytelenek voltak bekönyörögni magukat egy vendégszeretőnek tűnő házba. A kezdeti bizalmatlanság után az özvegy fazekasné végtére is szívesen fogadta őket; még vacsorát is kerített nekik, s magukra hagyta őket a sebtében ismét meggyújtott tűz mellett. Akkorra már Celia is megenyhült kissé - bár a trubadúr mit sem árult el neki terveiből, elszántsága azért lassacskán a lányban is reményt keltett.

- Úgy szeretném, ha sikerülne – sóhajtott fel – Ha Pietro végre hazatérhetne. Urbinóban szörnyű lehet neki; oly sokszor mondta, hogy sose kedvelték egymást a testvérével. Neki Pitiglianóban van az otthona.

A trubadúr arcán furcsa kis rángás futott végig; s eltolta maga elől a sűrű levest, pedig még félig sem ette meg. A lány azonban nem vette észre elborulását.

- A tiéd merre van, Claudio? Szokott hiányozni?

- Micsoda?

A kérdés olyan közönyös volt, hogy messziről kihallott belőle a színlelés; Celia azonban most már csak azért sem tágított.

- Az otthonod.

Claudio nem felelt; úgy révedt a lángokba, mintha meg sem hallotta volna. A lány azonban túl kíváncsi volt, hogysem figyelembe vegye a trubadúr változékony hangulatait.

- Nos? Egy föld, ahová vágyol… ahol igazán boldog vagy? Vagy legalább voltál valaha?

Halk sóhaj jelezte, hogy a fiatalember feladta a reménytelen várakozást: hátha ő unja meg elébb a meddő faggatást.

- Nekem otthonom minden föld, ahová Itáliában teszem a lábam.

- Azt tudom, hogy bárhol képes vagy otthon érezni magad; de – Celia ujjai zavartan rebbennek, mint a csapdába esett kismadár – Én gyakran még ma is visszavágyom apám házába. Te sehová nem vágysz? Valahová, ahol nem azért szeretnek, mert költő vagy… ahol nem a dalaidat szeretik, hanem téged.

A lángok tánca árnyékot vetett Claudio arcára; nem lehet semmit leolvasni vonásairól.

Keserű könnyek marják a torkát… régi, soha el nem sírt könnyek; nem törtek fel a sok olcsó ölelésben, részeg mámorban, az önpusztítás véres megváltásában sem.

Csak most se tegyék; szorította össze ajkát, csak Celia előtt ne…

- Az én életemet a dalaim jelenik. Ugyan mi másért szeretnének?

És igaz is; így érez valóban…

Mégis fáj, hogy éppolyan felesleges gyerek volt, mint egykor Cecchi. Lehetett volna belőle egyházfi vagy akár zsoldos… Ő azonban egyiket sem akarta; már akkor is trubadúr kívánt lenni. Apja persze mereven ellenezte...

Apró kis véleménykülönbség.

Melynek nyomát máig az arcán viseli. Bár szerencséjére ma már alig látható a torzulás bal arccsontja felett. Csak az vehetné észre, aki tudja, mit nézzen: de Claudio senkit nem avatott ennyire bizalmába.

Önkéntelenül is odanyúlt… ujjai azonban rögvest lesiklanak arcán, s míg hanyagul dörgöli állát, érzi: arcára dermed a talán legolcsóbb mosoly, mellyel valaha nőre nézett.

Látszólag könnyed elégedettséggel vetette keresztbe lábait, s ismét megtöltötte a kupát.

- Egészségedre, Celia! – nyújtotta a lány felé. Minthogy azonban Celia mereven, karbafont kézzel ült, s eszében sem volt elvenni a kupát, Claudio vállat vont, s kiitta ő maga.

- Miattam ugyan ne aggódj… nem is lehetnék boldogabb! – fűzte hozzá, bosszúsan érezve: egyre nyilvánvalóbban kényszeredett az a mosoly.

- Akkor mégis miért bizonygatod úgy, hogy könnybe lábad tőle a szemed?

A vesztésbe is...

Azért megállja, hogy nem törli le. Egy dolog, hogy Celia mit lát – és egy másik, hogy ő nyilvánosan igazat ad-e neki.

Egyszerre megérzi a nap fáradságát. Különös: amíg ez a teremtés fel nem bukkant, a végsőkig hajszolhatta magát, legfeljebb a főfájós-kóválygós reggeleket - na jó, késő délelőttöket – érezte meg egy kevéssé… most pedig, tessék: közeledik az éjjel, kedvenc napszaka, és alig képes talpon maradni. És ő, akinek hű szolgái a szavak… éppen ő retteg, hogy lesz-e válasza a lány következő megjegyzésére.

Celia érezte ugyan a trubadúr fájdalmát, azonban túlságosan is felbosszantotta a nemtörődöm álarc, amit a fiatalember magára kényszerített, hogysem törődjön vele.

- Olyan érdekes, hogy ha hallgatom a dalaidat, akkor egy különleges embert látok, aki őszinte, érzékeny és... mindegy. De ha velem beszélsz, akkor csak egy szánalmas valakit látok, aki olyan nyilvánvaló örömmel adja a zárkózott megközelíthetetlent, hogy már azt is kétlem, hogy egyáltalán képes őszinte lenni! Mondd, hiszel te egyáltalán abban, amiről dalolsz? Mondjuk a szerelemben?

„Magas Ég... ezt tényleg én mondtam?! Éppen előtte beszélek szerelemről?! Én?!”

Már szinte remélte, hogy a trubadúr szokásához híven elhessegeti kirohanását. „Ugyan mi történt velünk? Amikor elindultunk Pitiglianóból, az első napokban még olyan más volt… vidám, derűs… mostanában pedig gyorsabban változik a hangulata, mint az áprilisi égbolt!”

Claudio azonban váratlan őszinteséggel felelt.

- Hiszek.

A lány felkapta a fejét; s riadtan nézett rá. Egyre kevéssé volt benne biztos, hogy ezt most valóban hallani akarja. Vagy úgy egyáltalán bármikor.

- Én csak magamban nem hiszek. Erre a csodára én nem vagyok méltó. De attól még hiszem… attól még szép és igaz.

Celia ujjai megrebbentek, s megsimította a fiatalember karját.

- Ne bolondozz… miért épp te ne lennél méltó rá?

Csakhogy a trubadúr szemében ismét megvillan a szokásos gunyoros fény.

- Hiszen ismersz: nem hinném, hogy bárki elviselne egypár napnál tovább – kesernyésen felnevetett – Már ha egyáltalán a napokig eljutnának, az is olyan csoda lenne, hogy böjtöt fogadnék érte hálaképp az Égnek!

Celia úgy rántotta vissza ujjait, mintha a zeke drága bársonya egyszerre lángra kapott volna.

- Sosem láttam még egy ilyen öntelt alakot, mint te! Aki ennyire gyűlölné és sajnálná önmagát, ráadásul egyszerre!