Második fejezet

A késő délelőtti napfény beragyogta a szelíd urbinói dombvidéket; a zöldellő lágy ívek szelíden ölelték a messzi láthatárt. Milyen rég nem járt itthon… Itthon?

Pietro mély sóhajjal fordult el az ablaktól. A lankákra boruló csend – melyet oly sokszor áhított korábban – most fojtogatta. A kinti verőfénytől káprázó szeme előtt sötét foltok gyúltak, elhomályosítva a szoba körvonalait. S a ködbe vesző falak mintha mind közelebb kúsznának, lassan, lopva; és a levegő egyre csak fogy szorításukban…

Megrázta a fejét; a látomások szertefoszlottak. A mosdótálhoz lépett, s belemerítette ujjait. A víz kellemesen hűvös volt; tenyerével bőségesen mert belőle, és arcába loccsantotta.

Kissé megnyugodott tőle; mintha a víz hidege a rémképeit is elmosta volna.

- Nagyobb felfordulást nem tudtál volna csinálni?

Pietro bűntudatosan nézett a belépő húgára – majd a padlóra. Valóban… nem sok víz maradt a kék mázas cserépedényben.

- Sajnálom – hajtotta le fejét –; mióta elhagytam az universitast, egymagam élek. Nem szoktam meg… Figyelmesebb leszek, ígérem. Csak ne haragudj.

- Persze… csak ki ne dobjalak, igaz? Te meg a becsületed! Kit érdekel, hogy mi volt abban az átkozott testamentumban? Megbíztak vele, megírod, felveszed érte a fizetséged; mi az olyan nehéz ebben? De nem, te majd eldöntöd, mi a helyes! És halálos veszedelembe sodrod magad; ez ugyan a te bajod, nem érdekel; de az már annál inkább, hogy a bajban bezzeg hozzám rohansz, és magaddal rántasz engem, az uram, és a gyermekeimet!

- Bocsáss meg, Maria – suttogta Pietro megtörten – Nem akartam… Sosem tudják meg, hogy itt rejtőzöm. Benneteket nem fenyeget veszély.

Az asszony gúnyosan felhorkant.

- A szolgád nyilván máshogy gondolta!

- Tomaso feltétlenül hűséges.

- Vagy úgy! Akkor bizonyára azért nyelte el a föld nem sokkal a megérkezésetek után. Adtam neki enni-inni a konyhában, de mire visszamentem, már csak hűlt helyét találtam.

Pietro kissé elsápadt… egy pillanat csupán, már ismét mély nyugalommal von vállat.

- Szabad akaratából kísért el. Az utolsó misén felfedezett a templomban; és a mise után megkeresett, s felajánlotta hűségét mindhalálig. Elmondtam, miféle bajba keveredtem; ő megerősítette esküvését. Elkísért… és most éppúgy szabad akaratából hagyott itt. Nincs miért vádolnom.

Húga grimasza a legdurvább szitkoknál is nyersebb volt; de mondani csupán annyit mondott:

- Beküldöm a cselédet, takarítsa fel azt a felfordulást – bökött állával a kiloccsant, tócsába gyűlt víz felé.

***

A kora reggeli verőfényben fürdő dombokon két lovas haladt Urbino felé. Pietro távozására virradó napon a cselédek pletykája szerint Sarrano is elhagyta Pitiglianót, és Celia aggódott: vajon nem tudta-e meg valamiképpen, merre menekült az ő kedves tanítója. S bár ezt a trubadúr meglehetősen valószínűtlennek tartotta, azt el kellett ismernie: maga a távozás több mint gyanús. Csupán ő és a fiú voltak Sandro egyedüli örökösei – semmi értelmes magyarázat nem volt hát arra, miért kelne útra éppen most. Azzal csak a fiú dolgát könnyítené meg; ismervén a régi bölcsességet: sokkal egyszerűbb egy örökségben ülve védelmezni azt, mint valakit kiebrudalni belőle.

Celia azonban egyelőre nem akart mást, csupán figyelmeztetni Pietrót: legyen óvatos Urbinóban is, esetleg mellette maradni, míg nem rendeződik az örökség kérdése; s ebbe Ucellino készséggel beleegyezett.

Úgyis kezdte már unni a városka csendjét.

A tavaszi reggel fényében pedig minden gond valószerűtlenül messzinek tűnt. A visszatért madarak versenyre kelve daloltak, a közeli erdőből odahozta hangjukat a szellő, s még valami mást is. Édes, lágy illat; kankaliné; lélegzett mélyet belőle, első kedvesének volt legkedvesebb virága. S boldog, merengő mosollyal idézte a Fiammettával töltött édes órákat.

Lehúzta kesztyűjét; bár finoman megmunkált szarvasbőr volt, a langyos tavaszban mégis megkönnyebbülés megszabadulni tőle. A friss szellő jólesően cirógatta bőrét s tenyerén a sebet – milyen messze is volt már az a napokkal ezelőtti kísértetjárta éjjel, amikor… Mindegy már, hisz’ már álom ködében rajzottak az emlékek, hogy valóban megtörtént, csupán a lassan gyógyuló vágások bizonyították.

Immár azonban félelem és kétség messze járt; s a trubadúr boldogan tartotta arcát a virágillatú szélbe. A gondtalanság és a szabadság átáramlott erein, pírt lopva vonásaira… és a könnyed derű dalban kelt szárnya.

„Virágok kelyhein illatot gyűjt a szél, / szirmok fehér bársonyán táncot jár a fény - / rügyeknek méhében ezernyi új remény, / friss tavaszi szellő szerelemről mesél…”

Celia elandalodva hallgatta. Szerette az efféle dalokat, különös módon a vándorénekesek dalainak hallgatása azon kevés dolgok közé tartozott, melyet nagybátyja nem tiltott. És meg kell hagyni – ismerte el – Ucellino a legtehetségesebbek közt van.

- Ez csodaszép volt! – dicsérte, mire az utolsó akkordokat is tovasodorta a szél – Énekelnél még… ha szépen megkérlek?

Belepirult; a trubadúr azonban a legkevésbé sem jött zavarba. Sőt: hálából széles ívben lekapta fövegét, s – amennyire nyeregben ülve tehette – mélyen meghajolt.

- Fogadd köszönetem, carissima!

A lány azonban ezt már szinte meg sem hallotta. A trubadúr mozdulata ugyanis feltárta a tenyerén húzódó vágást; melyet Celia addig nem vett észre – első találkozásukkor a félhomály jótékonyan takarta, utána pedig Claudio gondosan ügyelt rá, hogy a lány előtt mindig kesztyű fedje balját.

- Mi történt veled?

Szavaiban nem volt más, csupán őszinte aggodalom – a trubadúr arca mégis fanyar grimaszra rándult, és tőle szokatlan ridegséggel fordult el.

- Semmi – rántotta fel kesztyűjét, olyan hévvel, hogy silányabb anyag belészakadt volna – Egy… tévedés. Ne törődj vele.

Celia ugyan ettől a legkevésbé sem nyugodott meg; azonban hiába is próbálkozott, Ucellino makacsul figyelmen kívül hagyta faggatózását.

***

A vadászházban otthonos melegséggel pattogott a tűz; szikraesőt szórva szerteszét. Sarrano, karszékében kényelmesen elterülve, közelebb nyújtotta lábait a kandallóhoz.

A toszkán dombokat egész délután sűrű eső verte; s a nedvesség csontjaiba kúszott, hideglelős borzongást hagyva maga után. Legalább a tűz meleg, mostanra már átfűtötte a szobát; s az óbor mámorítóan nehéz, nyugtázta elégedetten.

Úgysem sok olyasféle akadt mostanában, amitől elégedett lehetett volna.

- Pedig olyan egyszerűnek tűnt! – sóhajtotta keserűen – Sandro imádta azt a fattyút, aggodalmában gyorsabban aláírta az új testámentumot, mint remélni mertem volna… hogy’ is ragaszkodhat úgy saját szégyenéhez, sose értettem… de nekem jól jött. Ki gondolta volna, hogy éppen az az átkozott prókátor, az a nyomorult tintanyaló éhenkórász, az a bugris ezt merészeli! Úgy reszketett, mikor írta, hogy már azt hittem, mentem szörnyethal féltében… ezek után honnan tudhattam volna, hogy ellenem mer fordulni?! Vagy rosszul ítéltem volna meg…? Fizetnem kellett volna? Most már mindegy. Amibe belegabalyodtunk mindketten, arra már kevés orvosság az arany.

Nagyot kortyolt a falernumiból; a gyomrát elöntő kellemes meleg egy pillanatra enyhítette rosszkedvét. Az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult effajta orvosláshoz… Mindegy már!

Ismét ajkához emelte a kupát; de az már üres volt. Ingerülten hajította a sarokba, a fém kongó visszhangját sokáig verték vissza a falak.

Kopp-kipkopp-kopp…

Ez már nem a visszhang; egyenesedett fel ültében. Most már feszült figyelemmel hallgatózott az ajtó felé.

A kopogás megismétlődött, ugyanabban a ritmusban. A megbeszélt jel.

- Tomaso, te vagy?! – kiáltott ki, keze már a reteszen, jobbját azonban elővigyázatosan tőrén tartotta.

- Én, signore! Híreket hoztam, engedjen be, kérem!

Az ajtó csikorogva kinyílt, utat engedve a bőrig ázott szolgának. A hosszú vágta Urbinótól idáig ugyancsak rajta hagyta nyomát: holtfehér volt, s hajából-köpenyéből patakokban csurgott a víz.

- Nos? – vizslatta bizalmatlanul Sarrano – Ajánlom, hogy fontos legyen, ha ilyen soká tartott…

- Amint tudtam, indultam; de nem ment gyorsabban, signore! Pietro Urbinóban keresett menedéket, a húgánál. El kellett kísérnem, hogy később megtaláljam a házat… Signore? - csuklott el félelmében a hangja, mert Battista arcáról mit sem tudott leolvasni,

Már-már attól kezdett tartani, hogy nem éppen élete legjobb ötlete volt a templomban csalfán letett hűségesküje után rögvest Sarranóhoz rohanni a hírrel: biztos értesülései vannak gazdája holléte felől. Battista akkor bízta meg vele: kísérje el Pietrót, ahová az akarja, s aztán siessen hozzá értesüléseivel; ő a Pitigliano melletti erdőben, vadászházában fog várni rá.

Aggodalma azonban feleslegesnek bizonyult.

- Nagyon jó! – kacagott fel Sarrano, olyat csapva vállára, hogy beleroggyantak a fiú térdei – Végre… onnan már nem menekül. Nyilván biztonságban érzi magát a családja körében… és ennek így is kell maradnia. Eredj vissza hozzá.

- Ezek után?! – rettent meg – Ha gyanút fog, akármilyen szelíd ember is, de ezt nem bocsátja meg! Megöl…

„És az milyen jó megoldás is lenne” – merengett el némán Sarrano – „De sajnos nem valószínű.”

- Nem fog – ismételte fennhangon is – Túl jó bolond az; bármit mondasz, el fogja hinni neked.

- De mit mondjak? – jajongott Tomaso továbbra is.

Sarrano ajka megvetően rándult; az okvetetlenkedés ugyancsak felingerelte. lovaglókorbácsával epésen ütögette csizmaszárát, s egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy végigvág vele a szolga arcán.

„Még szükségem lehet rá” – csitította magát összeszorított foggal – „Más se hiányzik, mint hogy bosszúból eláruljon Pietrónak… vagy nála hatalmasabbaknak.”

- Mondd, hogy megrémültél, elmenekültél, de elfogott a lelkiismeretfurdalás, mert mégis a te szeretett urad, et cetera, et cetera – sóhajtotta megadó türelemmel – Kevés olyan embert láttam életemben, akire ne hatott volna a hízelgés.

***

„… rügyeknek méhében ezernyi új remény… vágyak ezreit hordozza a szél… úgy megértem dalod, gilicemadár, oly rég’ vártad te is, hogy párodra találj…”

- dúdolgatta halkan Celia, igyekezvén összerakosgatni a dallamfoszlányokat. A fogadó udvarát már kékes ködbe burkolta az alkony, de azért jól kivehető volt a trubadúr vöröses hajú, karcsú alakja, ahogy a lovak körül intézkedik, utasítva a szolgákat, miképpen bánjanak a becses hátasokkal.

„Ha nem szégyellném, megkérném: tanítson meg rá. Bár… miért is szégyellném? Még nagybátyám is kedveli az effajta dalokat. Azért elég különös: ha bármit gondolnék, nemhogy meg is tennék a közül, amiről akár csak ez az ének is regél, a jóég tudja, mivel büntetne… de magukat a dalokat szereti. Igen, mihelyst Ucellino visszatér, meg is kérem…”

A nap nagyobbik részét ugyan komor csendben töltötték el, estére azonban megenyhült Claudio rosszkedve, és őszinte érdeklődéssel kérdezgette őt gyermekkoráról, életéről nagybátyja házánál, Pietro óráiról… A lánynak jólesett a figyelem, bár nem tudta nem észrevenni: a trubadúr gondosan kerüli még az esélyét is, hogy esetleg az ő élete kerüljön terítékre.

Végül mégsem volt alkalma megkérni.

Amikor belépett, iszákját a sarokba dobta, s egy pillanatra hunyt szemmel nekitámaszkodott az ajtónak. „Fáradt”, érezte meg a lány, „Nyilván ő sincs szokva egész napos utazásokhoz… a kedvemért mégis.”

Nem gondolhatta tovább; Claudio már ismét mosolyog, smaragdszeme derűsen csillog – legfeljebb a szokottnál haloványabb arca mutatja: fáradt lehet. Még évődésre is futotta erejéből.

- Milyen volt az út, Celia? Kimerültél?

- Ha azt mondanám: igen; beismernéd, hogy te is?

Mihelyt kimondta, csaknem megrettent; dehogyis akarta fennhangon, csak kiszaladt a száján… A trubadúr azonban egyáltalán nem haragudott, sőt: őszinte derűvel nevetett fel.

- Miért is tagadnám… Rég’ lovagoltam már ennyit egyszerre. De azért jó volt. Sok régi szépet eszembe juttatott.

Ezúttal Celia uralkodott a nyelvén. A gondolatai azonban az övéi; és így, hangtalan szavakkal megfogalmazta azt, amit nem merészelne elmondani még könnyelmű útitársának sem: hogy minden fáradság ellenére is…

Élvezte az utat.

A napfényt, a tavaszi illatokat, csaknem olyan volt, mint gyermekkorában, amikor pajtásaival szabadon csatangolt erdőn-mezőn, és boktortól-tüskétől gyakran tépettebben érkezett haza, mint sok parasztgyerek. A szabadságot, hogy azt tesz, amit akar, és nem csupán, amire utasították…

És, Isten bocsássa meg, de útitársa könnyed-szemtelen derűjét is.

Amíg persze el nem rontotta bolond faggatózásával.

A trubadúr időközben asztalhoz ült, s jó étvággyal látott neki a felhozatott étkeknek. Celia is követte példáját – nem lévén semmi böjti tiltás, és a hosszas lovaglásban ő is megéhezett. A meghitt nyugalom azonban nem tartott sokáig.

A lány fejében ugyanis már régóta motoszkált egy kérdés… Voltaképpen már azóta, hogy nagybátyja óvatlanul szóba hozta, de tőle persze nem merte megkérdeni.

Ucellino azonban nem olyasvalakinek tűnik, akit egy bizalmasabb kérdés túlságosan megbotránkoztatva.

- Miért hagytad ott Il Magnifico udvarát?

A trubadúrnak torkán akadt a bor; elvörösödve igyekezett visszanyerni lélegzetét.

- Erről meg honnan…?

- Nagybátyám mondta, hogy ragyogó költői sikereid voltak ott. Az pedig már az én magánvéleményem, hogy túlságosan is szeretheted te a kényelmet és fényűzést, hogysem csak úgy továbbállj az udvaronc-sorból.

- Elébb-utóbb úgyis továbbálltam volna – vont vállat – Eddig sem maradtam soha sokáig egy helyen; szeretek rendre új vidékeket látni. De elismerem: akadt valami, ami… khm… rásegített a dologra.

- Mi történt?

Évődő szikra lobbant a smaragdszemekben.

- Nocsak… kíváncsi vagy a szóbeszédekre? Illik ez egy tisztességes hajadonhoz?

- Nem a pletyka érdekel, hanem ami valóban megtörtént.

- Olyan asszony után futottam, aki után nem kellett volna – ismerte be Claudio vonakodva.

- Száműztek? De hogy is vetemedhettél effélére…

- Nem éppen száműzetés volt. De nem sok kedvet éreztem hozzá, hogy a férj, vagy épp egy felbérelt fegyveres tőre elérjen valamelyik sikátorban. Elmenekültem. És most tessék, mondd nyugodtan: milyen kár, hogy nem érte el a bűnöst a méltó halál.

Most ismét azok a komor árnyak, mint a reggeli verőfényben. És éppolyan váratlanul, mint a nyári zivatar.

„De miért, Uram?” – fohászkodott fel néma kétségbeeséssel Celia – Ugyan mivel… mit mondtam, ami ennyire mélyen érinti? Mire emlékeztetem akaratlanul is folyton… túl azon a szerencsétlen viszonyon?”

- Én nem… – motyogta zavartan – Én nem kívánom felebarátomnak a halált.

Rögvest meg is bánta, maga is érzi: túl rideg felelet ez után a nap után. De nem tehet róla: ha nem leli a szavakat a felindulástól, önkéntelenül is a belévert igék köszönnek vissza kész válaszként.

A trubadúr halkan, örömtelenül nevetett.

- Micsoda válogatott lélektelen szavak… Emlékszel te még egyáltalán arra, hogy milyen vagy valójában?

Celia összerezzent; mit számít, hogy maga is így vélte… Ettől a léha élvhajhásztól akkor sem tűri el.

- Én ez vagyok – fordult el tűzbe borult arccal – Ahogy az méltó egy ifjú lányhoz; és örülök, ha méltón fogant meg nagybátyám tanítása.

- Csodásan – morogta a trubadúr; csak tudnám, miért nem maradt inkább Cecchi a kolostorában, gondolta epésen – És ha most megbocsátasz: bújj csak tovább béklyóid mögé; én addig elmegyek.

- Hová?! – riadt meg; irgalmas Úr, ha komolyan meg találta volna bántani, mihez kezd majd egyedül…

Claudio eltúlzott lovagiassággal hajolt meg; lekapott fövegének tolla a földet seperte.

- Élni! És mivel csak reggel kívánok visszatérni, ajánlom: zárkózz be jól. Vagy különben könnyen megtanulhatod, hogy létezik nagyobb bűn egy megszegett böjti napnál.