Első fejezet

Kékesen gomolygott a félhomály a magasba szökő boltívek alatt, áldott fátylat borítva a bűnbánatba merült hívek lehajtott fejére.

„… qui est in caelestis, sancifiuntur… ugyan mit bánhatnék meg? … nomen tuum, fiat… esélyem sem lenne elkövetni bármit is… voluntas tua… de a gondolat is bűn, így talán ez a lázongás is… peccavi, Domine! Bocsáss meg, Uram, vétkeztem gondolatban… adveniuntur regnum tuum…”

A lány csapongó fohászát összegyűrt pergamenfoszlány szakította meg; a kemény kis golyóvá gyűrt levél egyenesen a lábához gurult.

Lopva nagybátyját kereste tekintetével. A férfi olyan szorosan kulcsolta össze kezét, hogy belefehéredtek ujjai; s ráhajtotta homlokát. Hunyt szemmel imádkozott, elmerülve fohászában; és Celia már sokadjára merengett rajta: honnan ez a már-már szerzetesi áhítat? Templomban - elismeri - természetes; bár képtelen nem látni, mily kevéssé alázatosak még a szentélyben is a többi nemesek… Nagybátyját azonban otthonukban is számtalanszor érte így.

Rögvest meg is rótta magát keresztényietlen gondolataiért; hát csak nyilvánvaló, hogy nagybátyja élete helyes egyedül. „Bocsáss meg, uram; hinni nem lehet eléggé”, vetett keresztet, bűnbánóan folytatva imáját ő maga is; „ha mindenki lazább is hitében, akkor is övék a kárhozat, s nagybátyámé az üdvösség.”

Már meg is feledkezne a küldeményről… dehogy venné fel, hiú fruskák leveleznek így kedveseikkel; égjen porrá szégyenében, aki tőle bármit is…

Csak ne volna olyan ismerős az az okos, szelíd barna pillantás a kámzsa alól; akinek elkapta tekintetét, amikor belépett a templomba. Egyáltalán, hogy’ nem restell ez az ember fedett fővel Isten házába lépni; nem is kellene törődnie vele… De ismerős pedig; fullasztó fájdalommal idéz egy boldog gyermekkort.

És az a rejtélyes üzenet kétségkívül felőle érkezett.

Gyors mozdulat, mintha bizony nem először tenné életben, és a levél már el is tűnt szoknyája gazdag redőiben; onnan olvasta lopva a hosszú írást.

„Drága gyermekem - bocsáss meg, hogy így szólítalak; de nekem sosem volt; és te oly jó tanítványom voltál. Bajban vagyok, menekülnöm kell. Kérlek, beszélj nagybátyáddal! Én magam nem kereshetem fel Cecchit, anélkül, hogy bajba sodornálak benneteket! De talán, ha ő tudna bajomról, talán segíthetne. Ártatlan vagyok, Celia, nincs vétkem azon kívül, hogy nem kívántam szolgálni egy ármánykodó törtető kapzsiságát.

Bizonyára tudod, hogy jogi fakultáson végeztem Bolognában; így fogadott néhány héttel ezelőtt szolgálatába Sandro Sarrano. Nehéz betegségében érezte vége közeledtét; én segítettem neki bevégezni földi elszámolásait. Mellette álltam tegnap is, mikor halálos ágyán feküdt… Akkor érkezett meg fivére. A nyomorult ismerte a végrendeletet; nem tudom, honnan, tőlem bizonyosan nem – talán valamelyik szolgát fizette le, hogy lessen bele a testámentumba… Nem tudom. És kevesellte az ő részét; és nem átallotta arra kényszeríteni a haldoklót, hogy… mindent reá hagyjon. Megfenyegette a szerencsétlent, hogy ha nem teljesíti kívánságát, a fia nem sokáig élvezheti örökségét – mert megmérgezteti.

Nem kívánok még egyszer életemben olyan fájdalmat látni, mint szegény Sandro úr arcán, amint aláírta azt az átkozott új testamentumot, amit fivére diktált nekem. De egyikőnknek sem volt más választása. Eszerint utolsó órájában elismeri, hogy a fiú feleségének törvénytelen gyermeke, ő eddig is csupán kegyelemből bánt vele sajátjaként; de a sírba nem kívánja magával vinni a hazugságot…

Nem tudom, mi igaz ebből az egészből, Celia. Akkoriban, amikor az a fiú született, csúf pletykák keringtek... De az bizonyos: signor Sandro ritka odaadással szerette; és édesfiának tekintette, akár vérkötelék fűzi hozzá, akár nem. Nem is akarom kutatni, mi az igazság. Csak ez a szeretet számít – a többi? Azt vigyék magukkal a holtak. Csakhogy annak a nyomorult Battistának, a fivérnek más tervei voltak: kizárni a fiút az örökségből, megbélyegezni egy életre; hogy mire hazatér Padovából, mindenéből kiforgatva találja magát…

Egypár percre magamra maradtam a halottal; a testamentumot ott feledték az asztalon. Nem hagyhattam… az az írás forma szerint törvényes; nincs, aki nem adna hitelt neki. Törvényes ugyan - de ez nem Sandro Sarrano végakarata!

Másért nem kockáztattam volna. De őt őszintén megkedveltem. Fogtam azt az átkozott pergament, és eltűntem vele. Jobban ismerem én azt a palazzót, mint Battista Sarrano.

Nem mertem hazatérni. Mihelyt felfedezték a testamentum eltűnését, úgyis engem kerestek bizonyára. Ebben a templomban leltem menedékre; de itt sem merek maradni… Ez még a szent helyen sem átallana tőrt mártani belém. Még az éjjel továbbindulok; talán már az is késő lesz. Isten ne adja…

Fel fog bolydulni a város; Battistától kitelik, hogy elpusztítsa az igazi végrendeletet. Én őrzök egy másolatot magamnál… magammal hoztam azt is, mikor menekültem; itt az atyákra bíztam. Ha egyszer elindul a prókátorok vitája… szeretnék segíteni, de nem tudok. Nem merek. Én ehhez túl kicsiny voltam, drága gyermekem; de Cecchinek van hatalma, ha olykor nem is akar tudni róla. Ő talán leleplezheti, ő talán megteheti, ami nekem nem sikerült! Urbinóba utazom; ifjabb rokonom él ott, remélem, megszán és legalább fedelet ad, amíg nem találok magamnak munkát. Ha bármi érne engem… emlékezz rám jó szívvel. És ne hagyd, hogy a nagybátyád lefagyassza arcodról az egykori vadóc kislány derűjét.”

Fagyos ujjai közül csaknem kicsúszott a pergamen. Nem volt rajta aláírás, de nem is volt rá szükség. Apja halála óta egyetlen ember volt csak, aki értékelte féktelen szabadságvágyát és kimeríthetetlen derűjét: egykori tanítója, Pietro magister.

„Gloria in excelsis Deo, et in terra pax mominibus bone voluntatis…”

A felcsapó akkordok fájdalmas visszhangot verve szárnyaltak a boltozat felé; s ragadták magasba a rettegéstől ziháló Celia lelkét.

„…Laudamus Te, benedicimus Te, adoramus Te…”

***

„... ketten vagyunk csak, az eső körbezár, /fényes árnyakra és sötét szikrákra bomlik a láthatár.”

A búcsúzó lágy akkordokat elnyelte a feldördülő taps, és a „viva la trubadure” kiáltások; és a fiatal férfi kipirulva, boldog mosollyal hajolt meg. Claudio Silvio Ucellino huszonnyolc éves volt, s kora sihederkorától fogva járta már Itália városait – de még most, évek sora után is éppolyan büszke meghatottsággal fogadta az emberek ünneplését, mint az első alkalommal.

Egyszerű közönség volt a taverna népe Firenze, az Il Magnifico udvara csodálata után; de egyelőre nem bánta. „Bizonyos értelemben az ő örömük még őszintébb is”, futott át a fején, míg átvette a feléje nyújtott, fűszeres forralt borral telt kupát.

***

A Krisztus-fő homályban rejtőzött… pedig most olyan jólesett volna látni a jól ismert vonásokat. Amióta csak itt él, mindig, minden áldott este Őt nézte imája közben, ha tehetség lüktetne ujjaiban, akár meg is festhetné, úgy emlékszik rá. Most mégsem képes felidézni, rettegéstől káprázó szemei előtt csupán baljós sejtelmek kavarognak; feltámadva és mélybe hullva, nem hagyva mást maguk mögött, csak fojtó nyugtalanságot.

- Bocsáss meg – suttogta Celia az árnyaknak - Tudom, hogy bűnt készülök elkövetni; de úgy hiszem, az is az lenne, ha nem tennék semmit. Segítenem kell Pietrón, akármi is legyen az ára. Nagybátyám nem segítene; vagy félne, hogy magunk is bajba sodródunk vele együtt; vagy addig mérlegelné, mi volna a helyes, míg Battista találna győzni! És kérlek, engeszteld meg nagybátyámat.

Viharos újholdi éjjel volt akkor régen is. Honnan merült fel most a régi kép; még szüleivel élt, s egy délután, mikor a falubeli gyerekekkel játszott, a fiúk hősködve bizonygatták: ők bizony csónakon fognak horgászni az éjjel. Félelmes kaland volt; valódi veszélyét csak most, felnőve látja, akkor csupán a szülői fenyítéstől tartottak. Hát persze, hogy neki is csatlakoznia kellett; kétszeresen is fitogtatva bátorságát: mert nemesi vér és mert lány.

Nem hittek neki; hogy’ is szökhetne ki éjjel a szülői házból… Megoldotta. Dajkája idős volt már, semmiféle zaj fel nem ébreszthette egykönnyen; ő pedig titkon összefonta felhasogatott lepedőjét, nem volt magas az ablak; könnyen kijutott. Milyen lelkesedéssel is fogadták pajtásai, Teremtő Ég; mosolyodott el az emléken. Ráadásul még a büntetéstől is megmenekült: hajnal előtt sikerült észrevétlenül visszajutnia ágyába s eltüntetni az árulkodó lepedőfoszlányokat.

Régen volt; itt dehogy is merné megtenni. Egyszer próbálta, karnevál idején… Sose feledi el a kapott fenyítést.

Most mégis kell.

Fehér kígyó, ahogy az összefonva rögtönzött kötél alátekergett a kertben gomolygó sötétségbe. Nincs tériszonya, sosem voltak efféle női gyengeségei – most mégis reszketett, ahogy megmarkolta a kötelet, és átlendítette magát az erkély korlátján.

Sűrű cseppekben eredt meg az eső; megannyi jeges tű, ahogyan alápergett az égből. Mind sűrűbben esett, ködbe vonva a láthatárt; s ebben a párálló fátyolban felhígult a jövendő. Minden remegett, minden kavargott; mint amikor gyermekként nézte nagybátyja kristálykupáján át a messziséget – egyszerre úgy érezte, ezernyi sors, ezernyi lehetőség formálódik előtte; és neki csupán meg kellene ragadnia, amire vágyik.

Ami hosszú évek óta lehetetlen volt… most talán épp azt vajúdja a jövendő.

Heves lélegzete égette mellkasát, minden korty levegő fájt; ahogy a kihalt utcákon, sikátorokon futott a fogadó felé.

Odaérve azonban csaknem elhagyta ereje. Szorosabbra vonta magán a köpenyt; mintha bizony a könnyű anyag visszatarthatná mindattól a fertőtől, amit nagybátyja gyanított minden tavernában. „Hogy mivel fog ezért büntetni nagybátyám… Arra jobb nem is gondolnom; és egyáltalán nem bizonyos, hogy még itt találom ezt a költőt”, gondolta aggodalmasan. Egy hete is megvan már, hogy Cecchi azon szitkozódott, hogy régi barátja, Claudio Silvio Ucellino, Firenzét otthagyva a városba érkezett; s épp a Víg Kecskében, a legrosszabb hírű fogadóban kellett megszállnia, ahelyett, hogy egy tisztes ház vendégszeretetét kérte volna. Mondjuk, az övét.

Korábban is emlegette már nagybátyja a trubadúrt, és abból a kevésből, amit a lány megtudott róla, úgy vélte: elég kalandor lehet ahhoz, hogy hajlandó legyen a beleugrani kedvéért ebbe az istenkísértésbe; ha más érv nem hatna, talán az segít, hogy ő Cecchi rokona. De ha nem tenné mégsem - legalábbis elég jó ember, hogy ne árulja el őt.

„Azóta már rég’ továbbállhatott; és egyedül hogyan is vihetném végbe mindezt?”; mart belé az aggodalom; de elfojtotta félelmét. „Elfojtásban úgyis jó vagyok”, gondolta keserű mosollyal. „Nagybátyám megtanította jól: nem tartozik senkire, hogy éppen félek, boldog vagyok, vágyok valamire; sőt - nem is kíváncsi rá a világ. És hálás vagyok neki mindenért; ugyan mivé lettem volna, ha nem fogad be, miután árvaságra jutottam… De… mégis: apám; édes jó apám, bárhol is vagy most, ha hallasz: te is így akartad volna?”

Megrázta fejét; s úgy tartotta a feltámadó szélbe arcát, mintha bizony az elfújhatná kételyeit; és benyitott az ajtón.

A konyhafüsttől terhes levegő keveredett az esőáztatta öltözékek s az összeverődött utazók kigőzölgésével, és a tömény párák fojtóan csaptak arcába. Csaknem visszahőkölt, legszívesebben visszafordult volna a tiszta éjjeli levegőre… A fogadós, kezét bőrkötényébe dörgölve, készségesen sietett a vendég fogadására; azonban lelkesedése rögvest lehervadt, mihelyt meglátta: csupán egy magányos nő. „Az effélékkel csak a baj van; még az hiányzik, hogy fegyvert rántsanak egymásra itt miatta”; füstölgött, s a lehető legnyersebben kérdezte:

- Mit akarsz?

Celia igyekezett visszanyelni rosszullétét; eleve émelygett félelmében, és a sűrű, zsíros ételszag ugyancsak felkavarta a gyomrát.

- Itt szállt meg Claudio Silvio Ucellino, a trubadúr?

A fogadós gunyorosan végigmérte.

- Ó, hogyne! Bár eddig bőségesen ellátták a környékbeli lányok is az igényeit… de talán majd szakít rád is időt!

A lány elsápadt; megértve, mire is céloz a másik; és szorosabban markolta a szoknyája ráncai közé rejtett rövidke tőrt. Igaz, évek óta, hogy nem használta már; egészen pontosan, nagybátyja már azért is leteremtette volna, hogy egyáltalán magánál tart egy fegyvert. Ha tudná. Azonban még apjától kapta egyszer rég’ - a könnyelmű, mindig derűs nemesúr rajongó szeretettel imádta vadóc lányát, és felesége minden aggodalma ellenére is bátorította kislánya fiús, vakmerő játékait.

„Tehát a messere parázna volna?” – rezzent össze a gondolatra – „Mibe kevertem magam, Uram? De senki más nincs, aki segíthetne. Én egyedül gyenge vagyok.”

- A szándékaim tiszták – vetette fel fejét; olyan büszkén, amennyire csak félelmétől tellett – Egyszerűen csak beszédem volna vele. Merre találom?

A hűvös hangra a fogadós is rendbe szedte addig csúfondáros vonásait; és kelletlenül az emeleti folyosó felé bökött.

- A lépcsővel szemben.

A grádusokon felfelé még vitte az indulat; ha már így semmibe akarták venni, nem adhat okot is rá, hogy kinevessék. Nem hátrálhat meg.

Az ajtó előtt mégis megtorpant.

„Eddig bőségesen ellátták a környékbeli lányok is…” Félt belépni, vajon mit talál majd félbeszakítani; azonban hátában érezte a fogadós pillantását. Ha nem zörget be nagyon gyorsan, mindenképpen nevetségessé teszi magát.

- Ki az?

A hangon ugyan érződött valamiféle fájdalmas árnyalat; mégis: kellemes, barátságos férfihang volt. Olyasvalakié, akire talán valóban számíthat.

Vagy legalábbis nem fogja kihasználni; mondjanak róla bármit is.

- A neven Celia. És… a segítségedre van szükségem, messere.

Rosszul leplezett félénkséggel nyitott be.

Megkönnyebbülten lélegzett fel: a trubadúr egyedül volt a szobában; már esti nyugováshoz öltözve - azaz inkább vetkőzve - nyúlt el a karszékben. Szőkésvörös, sűrű fürtjei a válláig hullámzottak; az esteli árnyak között szinte világított csipkekézelős, a divat szerint buggyos ujjúra szabott, aranyhímzéses fehér selyeminge.

Jóképű férfi volt; simára borotvált arcának talán kissé lágy vonásai ellenére is az; ezt még Celia is kénytelen volt elismerni, neveltetése miden hűvös erénye ellenére is. Csakhogy ez a vonzó arc most még a félhomályban is meglehetősen sápadtnak tetszett. Hát innen eredt az a szenvedő felhang, gondolta szánakozva a lány; a trubadúr olyan elesettnek tűnt, hogy Celia egy pillanatra csaknem megfeledkezett róla: ő kíván segítséget. „Talán szólnom kellene a fogadósnak, hívasson felcsert… vagy legalább megkérdeni őt magát, hogy mi baja; és…”

Mielőtt azonban bármit mondhatott volna, az asztalra esett a tekintete. S ott a teleírt lapok és kalamáris mellett jóval világiasabb dolgok is hevertek: puha fehér cipó, félig megevett sült, és illatukból ítélve levendulamézzel készült sütemények; nyilván a trubadúr ebédjének vagy vacsorájának maradékai. Bőséges, de nem túl fényűző fogások; más körülmények közt a lány sem látott volna bennük semmi rosszat. Csakhogy péntek volt - és a felizzó felháborodás rögvest elnyomta a részvétet.

- Így szenteled meg a böjti napot?! Sajnálom, hogy zavartalak! Már látom, hogy hiba volt pont tőled várnom segítséget; hiszen, aki a szent parancsolatokat sem tartja meg, attól ugyan az ember mit várjon…

Claudio őszinte megrökönyödéssel nézte; már-már kezdte azt hinni: csupán a fejében lüktető fájdalom űz vele káprázatot.

- Pusztán azért jöttél ide, hogy mindezt a fejemre olvasd? Talán bosszuló angyalnak képzeled magad? Igazán sokra méltatsz egy magamfajta bűnöst!

A lány elvörösödött; zavarában éppúgy, mint haragjában. „Akárhogyan is él ez az ember, udvariassággal tartozom neki”, intette magát, „főleg, ha segítséget várok tőle.”

Mégis… túl sok indulat forrt benne; és egyszerre már nem is volt kedve csitítani magát. A sokáig magára kényszerített fegyelem úgy foszlott le róla, mint egy elhasznált ruha; nagybátyja úgyis messze, nincs, ki rendreutasítsa; és épp elég rettegést állt ki, míg elért idáig. Egy részét nyugodt szívvel rázúdíthatja ennek a léha élvhajhásznak a fejére. Úgyis mindegy már, hiszen úgysem valószínű, hogy ilyen adjonisten után segítene rajta.

- Soha nem láttam még egy ilyen öntelt embert!

- Én meg soha nem kértem, hogy felforgasd az estémet! Mindegy - elégelte meg váratlanul a szóváltást. Erősödő főfájása egyre elviselhetetlenebb ostrommal kínozta; és szerette volna mihamarabb ajtaján kívül tudni ezt a csípős nyelvű teremtést – Ha már úgyis itt vagy: miben várod a segítségemet?

Celia szavát a legdurvább szitkok sem szeghették volna gyorsabban, mint ez a pár egyszerű szó.

- Valóban segítesz? - kapott mohón a kérdésen; olyan gyorsan, hogy a trubadúrban feltámadt a sejtés: elhamarkodott ajánlatát hamarosan keservesen meg fogja bánni.

- Mielőtt hurokba dugom a fejem, azért szeretném legalább elébb látni is azt a kötelet - morogta - Pontosan mit is vársz tőlem? És egyáltalán – erősödött benne a kissé megkésett gyanakvás -, miért én? Nem hinném, hogy ismernénk egymást.

„De, igen” - gondolta Celia - „Vagyis láttuk már egymást nagybátyám palazzójában; de akkor még túl fiatal voltam, hogysem érdemes volna emlékezned rám. És jobb is, mert amúgy sem voltam akkor épp tiszteletreméltó helyzetben.”

- A nagybátyám mesélt rólad, messere - felelte végül - És amit hallottam, az alapján megbízhatom benned. Amit akarok, az nem megy egyedül. És nincs senki, aki segíthetne… és meg is őrizné a titkot.

A trubadúrt egyre rosszabb sejtelmek kínozták.

- Az Istenért; signorina, miről van hát szó?!

A lány felelet helyett az orra alá dugta a mise óta őrizgetett levelet. Claudio enyhén reszkető kézzel vette át…

Mire befejezte az olvasást, már nem csupán a keze remegett.

- Te Cecchi unokahúga vagy?!

- Si.

- De hát ő valóban jó barátja a megholt Sandrónak! Biztos vagyok benne, hogy segítene a fián!

Celia vadult rázta fejét; egypár fényes fekete fürt kiszabadult szoros hajfonatából.

- Nem tudom, messere! Ami megtalálható a szent könyvekben, mint jó példa, nagybátyám, erre az életem, az üdvösségem is feltenném, aszerint cselekedne. Ez igaz. Azonban ha kétes kérdésben saját meggyőződésére van bízva a döntés… akkor nem tudom, mit választana! Én is sajnálom azt a fiút, meg a szegény holtat, nyugodjék békében, de elsősorban Pietrót akarom megmenteni!

Nagybátyám nem tudja, hogy idejöttem… és nem is tudhatja meg! Sosem hagyná, visszahurcolna a palazzójába – a gátját átszakított szóáradat vadul tört fel – A nő dolga, hogy férfiak veszedelmekor otthon imádkozzék értük, megtanultam én jól; és igaz is, mert mivé lenne a világ, ha úgy szaladgálnánk mindenfelé, mint a könnyű nőcskék; és tudom, hogy bűnt követek el ezzel az úttal; de most akkor sem ülhetek otthon tétlenül!

Most egyszerre meglátta a lélektelenségig fegyelmezett ifjú signora mögött azt az egyszer látott, vakmerő gyermeket, aki egykor rég’ kiszökött karnevált nézni. Cecchi órákig térdepeltette szegényt büntetésből a kövön; pedig ő, Silvio Claudio, mindent megpróbált, hogy feloldja a fenyítést. Hiába, Cecchi még híres vendége kedvéért sem könyörült kis rokonán.

„Mivé lettél, chérie… a nagybátyádnak fogalma sincs róla, kit tett kis híján tönkre. Varázslatos lehetnél - az ő nevelése legfeljebb tiszteletreméltóvá tehet.”

Cecchi neve azonban sokkal kézzelfoghatóbb félelmeket is felidézett.

- Irgalmas ég - szorította homlokára a kezét -; ha valaha is rájön, hogy ebben segítettelek, egyáltalán, hogy nem akadályoztam meg, hogy nem futottam rögvest hozzá a hírrel; nekem végem! Megkínoztat, halálra ad, párbajra hív…

- Ő mélyen elítéli a fegyvereket! - tiltakozott felháborodottan a lány.

- Mellékesen én sem kedvelem őket - vetette fejét a karszék támlájának. Kimerült volt, halántéka mögött mind erősödött az alattomos nyomás… Fájdalmas élességgel szikráztak fel a színek; kénytelen volt lehunyni szemét.

- Viszont megjegyzem: nagybátyád az éktelen ellenszenve ellenére sem habozik zsoldosokat fogadni.

- Le is nézi őket! Alantas eszközök csupán!

- Ez viszont képmutatás.

Így érezhetnek a megkínzottak a vaspántok szorításában; úgy megdörzsölné homlokát, kerítene vizes rongyot, kupa bort… bármit, amitől könnyebb lenne, de a lány előtt szégyellné.

Amúgy sincs ereje felállni.

- Ne merd őt annak nevezni! - csattant fel Celia, már-már gyűlölettel.

A trubadúr hunyt szemhéja mögött lángnyelvű szirmokat bontott a láz.

- Igazad van - sóhajtotta erőtlenül - Nem képmutató. Csupán egy szerencsétlen, hasadt lélek; akitől annyiszor vették el az életét, azt, amit élete értelmének hitt; hogy már maga sem tudja, mi volna a saját akarata, és mi, amit csak rákényszerítettek.

- Micsoda? - suttogta visszadöbbenve - Te… te ennyire jól ismerted őt? És… hogy érted, hogy elvették a céljait?

- Ezt vele beszéld meg - visszakozott Claudio, bánva már meggondolatlan szavait - Nincs sem jogom, sem kedvem kiadni őt neked… vagy bárkinek.

Ezúttal Celiának sikerült fegyelmeznie magát; és még önmagához képest is túlzott udvariassággal kérdezte:

- Akkor hát segítesz nekem, messere?

A trubadúr minden józansága üvöltve tiltakozott – de nem akarta sorsára hagyni Cecchi rokonát. És mellékesen neki is akadt némi elszámolnivalója a Sarrano fivérrel.

Megadó sóhajjal tápászkodott fel, hogy végre töltsön magának s a lánynak egy kupa bort.

- Legalább akad valami terved?