Negyedik rész

Flor bakkecskét megszégyenítő szökellésekkel iramodott körbe a fogadóbeli szobában.

- De kedves nálatok! Itt én is szívesen laknék, olyan otthonos!

A szunyókálásából felriasztott Sandro őszinte megrökönyödéssel meredt a „betolakodóra”. Már csak azért is, mert a szűkös és koszos szobát senki más nem tisztelte volna meg hasonló jelzőkkel.

A kislány után végre Ricco is belépett, enyhén bűntudatos, mégis boldog arckifejezéssel.

- Riccardo – sziszegte vészjóslóan Sandro, barátjára meredve – Nagyon remélem, hogy meg tudod magyarázni.

- Hogyne tudnám. Flor itt marad.

- Úgy? És hol szedted össze ezt a … Flort?

- Az hosszabb történet; a veleje annyi, hogy mi fogunk vigyázni rá.

- Hiszen te még magadra sem vagy képes vigyázni, nemhogy egy kisgyermekre! Ha az ő helyében volnék, a közeledbe se mennék! – fakadt ki Sandro elkeseredetten.

Flor csúfondárosan felvetette a fejét.

- Nagyon rosszul tenné, seigneur, mert én igenis Riccóval szeretnék maradni.

Sandro lesújtó pillantást vetett barátjára, s egy határozott mozdulattal magához intette. A költő kelletlenül követte.

- Mégis mit képzelsz? Megháborodtál?! – szegezte rögvest neki a kérdést, miután betette maguk mögött az ajtót – Egy zsoldos, egy költő megy egy gyerek? Szerinted mégis hogyan tudnánk gondot viselni rá?

- Majd meglátjuk.

- Egyáltalán, hogy’ került hozzád?

- Hosszú történet.

- Ráérek – mosolygott rá Sandro, egy farkas szívélyességével – Nos?

- Legyen elég annyi, hogy egyszer-kétszer összetalálkoztam vele a városban; amúgy pedig egy zárdában nevelkedett. És azt a zárdát ki akarják fosztani. Ugyanis az a burgund orvgyilkos – a bűntudattól egy pillanatra elcsuklott a hangja; de gyorsan összeszedte magát – Túlélte.

- Micsoda? – horkant fel Sandro.

- Bizonyára valaki megtalálta, és fizetségért vagy félelemből meggyógyította. Tudom; az én hibám… Az én nyomorult, kicsinyes bosszúvágyamé, amely mindent inkább pusztít, csak azt nem, akinek szántam.

- Most már mindegy, carissime – szorította meg a kezét vigasztalón – Mindenki követ el hibát. Hogy… hogy tudtad meg?

- Láttam egy tavernában. És ki is hallgattam, amit a cimboráival beszélt. Utána a zárdához vágtattam, de ügyet sem vetettek rám! – tüzesedett át a hangja – Mit sem törődtek a figyelmeztetésemmel! Csak azt az egyet szeretném tudni, hogy ez a zárdafőnöknő valóban ennyire fanatikus, vagy csak egész egyszerűen bolond?

- Ez már semmin sem változtat – sóhajtott Sandro megrendülten – Nem tehetsz semmit. Nem a te hibád. De az a lány…? – vetette közbe hirtelen – Vele mi lesz? Komolyan itt akarod tartani?

Ricco elfordult; s olyan figyelmesen kezdte szemlélni a folyosó végi bedeszkázott ablakot, mintha a lécek közti rés bármi érdekeset is mutathatott volna. Pedig nem látszott ott semmi egyéb – csak a felhők ködéből lassacskán feltáruló ég.

- Amíg eldől a kolostor sorsa, addig mindenképpen. Utána… ha egyáltalán lesz hová… visszaviszem – fűzte hozzá kényszeredetten.

„Épp úgy nézel ki, barátom” – gondolta Sandro; hiába nem látta a költő tekintetét, ismerte már annyira, hogy a hangjából is értsen – „No persze. Szegény Catherina halála óta nem vállaltál te felelősséget senkiért; mentségedre legyen mondva: magadért se. Florért most mégis megteszed… hát azt várhatod, hogy elhiggyem neked: önként eltaszítanád magadtól.

- Ricco – csendült egy kedves hangocska a résnyire tárt ajtó mögül – Kimehetek a fogadó udvarára? A kolostorban nem engedték, hogy játsszak a hóban…

- Eredj csak – fordult felé a költő – Várj egy cseppet! – tartóztatta mégis, és gyors ujjakkal kanyarította le nyaka körül a kendőjét. A puha, hímzett holmi még édesanyjáé volt; s Ricco hűségesen őrizgette; bár többnyire egyéb öltözetdarabjai alatt rejtegetve. Most azonban Flor nyaka köré tekerte, s még fövegét is a lány kusza fürtjeire nyomta.

- Hideg van kinn; jót fog tenni.

Flor meglepve simogatta a szép holmikat; látni se nagyon látott hasonlót, nemhogy viselje is őket.

- Megszoktam én a hideget – dünnyögte zavartan; bár nem leplezhette örömét.

- Többé nem fogsz fázni – mosolygott rá Ricco – Megtarthatod őket; van nekem más helyettük. No, eredj gyorsan. Korán sötétedik.

***

Sandro felnyögött álmában, és a másik oldalára fordult; igyekezvén mélyebbre ásni magát a szalmazsák és tulajdon köpenye közé. Mintha valaki a kezére taposott volna… zavaros álom; hessegette magától éledező tudatát; ő aludni akart, lehetőleg minél tovább, minél messzebb a bajok elől, melyekbe barátja folyton-folyvást keveredik. Bár talán ez a kislány majd lenyugtatja..

Persze, hogy csak álmodom, gondolta, ahogy az is álom, hogy szél süvölt körülöttem, ugyan honnan is lenne, én most a fogadóban vagyok, ugyan a lehető legmocskosabbikban, de azért tető van fölöttem, és…

Amikor a következő szélroham letépte róla a köpenyt, végre ő is feladta a hiábavaló próbálkozást.

- Hogy a ragya verné ki… – morogta, túl álmos volt, hogy részletezze: pontosan kit is.

Azonban elég volt körülnéznie a sötét szobában, hogy a maradék álom is messze szálljon a szeméből.

Az ajtó nyitva állt, szabad utat engedve a folyosóablakon betörő szélnek. Az asztalon vacsorájuk maradékai álltak, Flor összekuporodva aludt Ricco szalmazsákján, magához szorítva a süveget meg a kendőt. A költő pedig, ahogy este elvackolódott az ajtó mellett, köpenyét, ingeit s egyéb öltözetdarabjait gyűrte maga alá derékaljként.

A ruhakupac ugyan most is ott hevert, igaz, alaposan feldúlva, bizonyságául, hogy elég kényelmetlen fekvés eshetett rajtuk… Ricco azonban sehol sem volt.

Sandrónak most már szemernyi kétsége sem maradt, hogy kit illetnek meg a legjobban a szitkok; egyedül csak az tartotta vissza, hogy a kislányt nem akarta felébreszteni. Magára kapta a köpenyét, és lerohant a lépcsőkön.

Az istállóban talált rá barátjára; Ricco épp a kantárt igazította el Albán.

- Te meg mi az ördögöt művelsz?

- Én is kérdezhetném tőled – vetette oda a költő; bár Sandro figyelmét nem kerülte el az a kelletlen grimasz, amellyel felbukkanását fogadta.

- Riccardo, játszhatjuk mi ezt a végtelenségig, de inkább könnyítsük meg egymás dolgát, ha lehet. Hová készülsz?

A költő végre feléje fordította elkínzott arcát.

- Felelős vagyok az apácákért! – ütött öklével mellkasára – Az én hibám!

- Nem tehetsz róla! Nem hallgattak rád, és kész!

- Senki nem győzhette volna meg őket, legfeljebb a rejtélyes kéz, amely az ajtó fölébe írja: „Mene tekel fáresz…” Nem ez a hibám. Sandro, hát nem érted?! – fakadt ki – Ha Pierrot megöli őket a martalócaival, a vérük az én kezemen szárad! Nekem módomban lett volna végezni vele, de nem tettem; és ráadásul nem is könyörületből, hanem csak közönséges bosszúvágyból! … El kell mennem.

Sandro erejevesztetten támaszkodott a falnak.

- Legalább azt mondd, hogy nem egyedül akarsz a fegyvereik közé rohanni a te saját külön keresztes hadjáratodban! És hadd menjek veled.

Halovány mosoly derengett fel a költő ajkán; betegesen gyenge, Sandrónak mégis visszaadta a lelki nyugalmát. Legalább abban bizonyos lehetett, nem háborodott meg a barátja.

- Te nem jössz; maradj itt Florral, és vigyázz rá. Kérlek. Ami meg engem illet; nem mártír kívánok lenni, hanem meg akarom menteni a nővéreket! Keresek jóravaló embereket vagy dologtalan zsoldosokat, akiknek jól jön egy újfajta keresztes hadjárat bűnbocsánata – dobta vissza a gúnyszót – Köszönöm az ötletet, carissime, a szép szólamok mindig is kelendőek voltak.

- Te futóbolond – sóhajtotta az elkeseredett Sandro – És Florral mi lesz? Magaddal már nagyon régen nem törődsz; velem sem, már megszoktam; de rá sem gondolsz? Otthont adtál neki… egyetlen napra? Szerinted mit akarna inkább: maradjon meg a kolostor, ahonnan minduntalan megszökött; vagy maradj meg te, akit, a jóég tudja, miért, de kedvel?

- Vigyázni fogok magamra.

- És amíg nem vagy itt, mégis mit mondjak neki? Hogy fogtad magad, és elmentél kockáztatni az életedet a zárdáért, amelyet ki nem állhatott?!

- Van úgy, hogy rossz döntést hozni is jobb, mint egy életen át viselni a következményét annak, hogy nem döntöttünk.

- És ezt magyarázzam el egy gyereknek?! – csattant fel Sandro – Istenemre mondom, Riccardo, elátkoztam én ezerszer is a bajkeverő természetedet; de bármelyik korábbi veszedelmünk jobb volt, mint ez!

- De azért te érted, hogy miért kell mennem, igaz? Hogy miért kell döntenem?

- Értem – morogta Sandro végképp reményvesztetten – Én igen. De Flor nem fogja.

Ricco lehunyta a szemét; most látszott rajta a fáradtság. Testi és lelki egyaránt; évek szenvedése, a magáé és másoké... Az a kolostorudvari beszélgetést járt a fejében. „Én csak attól félek, hogy egész életemben itt kell raboskodnom”, mondta akkor Flor.

- Tedd hozzá, hogy azt üzenem: az önvád is van olyan keserű tömlöc, mint a zárda falai. És akkor nem kell magyaráznod semmi többet. Meg fogja érteni.

***

- Pierrot? – ismételte gúnyosan az elöljáró – Neki nem kellene halottnak lennie? Én legalábbis fizettem neked meg annak az alkudozó cimborádnak a haláláért! Nem is keveset!

Olyan hévvel csapott az asztalra, hogy a faggyúgyertya lángja elhajolt a váratlan légmozgástól, kesernyés füsttel szórva tele a szűk termet.

- Halálosnak hittem a sebet, mellyel otthagytam! Tegyen velem, amit akar, nem érdekel; de az apácáknak segítségre van szükségük! Egymagam nem tarthatom vissza a martalócokat!

- Nekem nem áll módomban katonákat adni. Értse meg! Rajtaveszthetnek, meghalhatnak… tisztelem a kegyes nővéreket, de ezekben a viharos időkben könnyen gyakorivá válhatnak a hasonló támadások. Legközelebb, ne adja Isten, talán nem csak a kolostor lesz veszélyben, de a városom is. Engem azért helyeztek ide, hogy védjem a város népét. Az apácákhoz nincs sok közöm.

- De ezzel halálra ítéli őket!

- Minden háború követel áldozatokat. Nekem több szükségem van a katonáimra, mint rájuk.

Csak a fáklyák füstje marta a költő szemét.

- Akkor hát megpróbálok szeretett városából segítséget szerezni, seigneur. Úgy legyen irgalmas Isten a lelkéhez, ahogy seigneur teszi azt másokkal.

Az elöljáró a végre megállapodott gyertyaláng fölé nyújtotta kezét; fagyos ujjait melengetve. Olyan elmélyülten nézte a halovány lobogást, mintha más sem érdekelné a világon; fel sem nézve búcsúzott a költőtől.

- Nem mindenki olyan szerencsés, hogy egy szál karddal a kezében dönti el, hogy pillanatnyi fellobbanása vagy esetleg érdekei szerint mikor ki mellett forgassa. Én nem csak magamért felelek.

- De nem is csak azokért, akikért megfizetik – jegyezte meg Ricco csendesen – Legalábbis Isten előtt nem.

Ahogy magára maradt a széljárta folyosón, a falnak támaszkodott. Elég nagy volt a város, szerezhet embereket, akik hajlandóak segíteni… de nem egyetlen nap alatt. Másnap hajnalban már megrohanják a kolostort…

- Seigneur – szólította egy halk, de sürgető hang.

Bizalmatlanul pillantott fel; de ahogy a másik arcára nézett, elszállt a gyanakvása. Egyszerű, nyílt arcú férfi volt, pár éve haladhatta túl ifjúkorát.

- Véletlenül kihallgattam, amit az elöljáróval beszéltek. Engem nem érdekel az ő véleménye; nekem kislányom van; pár hónapja súlyos kórságba esett; a kegyes nővérek mentették meg az életét. Bármit is mond az az ember… én segíteni akarok rajtuk. Legfeljebb megkorbácsoltat, nagyobb bajom nem lesz, kevesen vagyunk, szüksége van minden emberre… de én nem hagyom cserben őket. Beszélek néhány bajtársammal, akik nincsenek ma szolgálatra rendelve; egyikük bizonyosan segít, talán kettő is… És a városban is tudok embereket, akik mellénk állnának. Lehet, hogy ez a Pierrot tudja, merre kell keresni a patkányokat; de én meg azt tudom, hol lelhetők fel az igaz, bátor emberek.

Elfogadja a segítségemet, seigneur?

Ricco hálásan szorította meg a kezét.

- Mi a neved?

- Bernard. Akkor hát… összeszedem az embereket; hol gyülekezzünk?

- A kolostor mögötti erdőnél. Maradjatok közel egymáshoz, de rejtőzzetek el a fák között. Magam is felkeresek egy-két embert… ha Isten megsegít minket, tizenöten-tizenheten is lehetünk. Akkor hát rajta… és köszönöm, Bernard.

***

Fekete az ég, hiába múlt már el felettük az éjjel. A közelgő hajnal még nem szórta szét a sötét ködöket.

Sötét éjjel. A kolostor árnyékában összeverődött árnyak reménykedve néztek fel a felhő takarta égre; babonás reménységgel meredve a sötétségbe: ha a felhők és az éjjel elrejti őket az emberek szeme elől – talán az Úr sem látja meg bűnüket.

Bár vezetőjük régen leszámolt már a Teremtővel. Megállt a szabad mezőn. Széles a domboldal, a feltámadó szél meglobogtatta köpenyét; s ő egy szemvillanásig mereven állt, szinte eggyé olvadva a sötétséggel. Emberei igazán nem voltak babonásak; csaknem olyan elvetemültek, mint ő maga; de most mégis megborzongtak. Mintha végzetüket látták volna egy pillanatra az ő alakjában. Csak egy perc; a martalócok lerázták a kétségeket; s híven követték Pierrot-t.

A kolostor kapujától nem messze megtorpant; éppen ott, ahol az árnyékok még elrejtették őt és csapatát. Hátra sem nézve intett megállást.

- Itt várjatok. És ha kondul a hajnali mise harangja, tegyétek a dolgotokat!

Hosszú percek… fertályóra… vagy órák talán; a várakozók hol pillanatoknak, hol napoknak érezték a tűnő időt. Végre harangszó… tompa, halk kondulás, ahogy kiszűrődött a tömör falak rejtekéből, hirdetve Isten kegyelmét a francia partvidéken.

- Hát nem soká lesz már kedvetek Uratok dicsőségét zengeni! – emelte magasba Pierrot a kardját – Rajta! Kövessetek!

Azonban a harangszó foszlányai közé más hangok keverednek, nehéz, csizmás lábak dobbanása, tompán visszhangzottak a fagyott földön. Sötét árnyak: az éjszakából kibontakozó fegyveresek, sereglettek elő a kiserdőből, utolsó, vad remény: talán az ő emberei, talán őket is a zsákmány szaga csalta ide, miért ne csatlakozhatnának…

Már csak egyetlen pillanat: a holdfényben felismerte az arcokat. Városi polgárok, egy-két katona… sokan, legalább kétszer annyian, mint az övéi. Erre csak egyetlen magyarázat létezik: valaki elárulta őt! Elkeseredett dühvel kiáltott embereire: készüljenek, nem egy maroknyi nő ellen kell fegyvert fogni… harcolni kell, utolsó vérig, mindhalálig, egy szál karddal.

Megsűrűsödnek az árnyak a föld felett; ha babonás lenne, gondolta, még elhihetné a vénasszonymesét: az elszálló lelkek takarják el az ég maradék fényeit. Elmenekülhetne… Az összecsapás viharában megtehetné, sikerülhetne is talán…

Nem tette mégsem.

A városból úgysem jutna ki; elébb-utóbb mindenképpen kézre kerítenék… A szentségtörők, templomfosztogatók büntetése iszonyú. Akkor hát legyen inkább így vége, karddal a kezében; vetette magát mélyebbre a harc forgatagába; úgysem vezetett volna másfelé a sorsa… Csatamezőn, sikátorban, egy kolostor előtt – olyan mindegy már.

Súlyos sebeket osztott, az egyik polgár holtan rogyott lába elé… legalább nem adta olcsón magát; futott át az agyán, inkább érzés volt már, mintsem gondolat, ahogy ő is a földre omlott egy nehéz ütés alatt.

Kékesszürke derengésbe szelídült az éjjel, mire magához tért.

Vér ólmos íze… próbálna felülni, bár úgysem számít, tudja, zsigereiben érzi, hogy veszítettek…

Nem lehet; ébredt rá. Egy penge határozott nyomása visszakényszerítette a földre.

Feljebb emelte tekintetét…

Riccardo állt fölötte. Szobormerev arccal, kivont kardját a sebesült torkának szegezve,

- Nem csalódtam – préselt ki magából a burgund egy gúnyos mosolyt – Gondoltam, hogy csak te lehetsz, aki nem végez a félholt sebesülttel… Bár azt nem értem, minek vagy itt. A te módszered, hogy a sorsára hagyod a legyőzöttet, a vérbe fagyottat… nem igaz?

Érezte torkán a kard rándulását, még egy pillanat, és beléhasít a penge…

De mégsem.

Riccardo még tartóztatta magát.

- Tedd meg – súgta neki gúnyos mosollyal – Hiszen hiába kérdeznél, hiába vallatnál… Semmit sem mondhatok, ami hasznodra lehetne. És úgyis megteszed, nem igaz? Most már nincs választásod… ugyanazt a hibát kétszer nem követheted el.

- Győztem, Pierrot – felelte keményen a költő – Nézz körbe: a martalócaid halottak vagy szertefutottak; az apácáknak a rémületen kívül más bajuk nem esett. Még csak be se jutottak a kolostorba.

Pierrot mosolya; messzi tájakról visszatértek mesélik: a kobra néz így áldozatára, mire az kezessé dermedve hagyja, hogy végezzen vele.

- Mitől volnál te jobb, mint én? A kardot jól forgatjuk mind a ketten; én bérgyilkossá lettem, neked szerencséd volt, zsoldba állhattál… Büszke vagy, te se szívesen tartottad volna el magad köznép módjára. Igazad van, a vitéz katona mindig eladhatja a kardját. Szerencséd volt… ha megfordítva lett volna sorsunk, ha nem adta volna meg a sors neked a tisztes vitézi kenyérkeresetet, te vajon nem az én utamat jártad volna? Ne válaszolj! – nevetett fel – Úgysem volnál őszinte egy legyőzött orvgyilkoshoz. Hiszen én sem volnék az a helyedben.

A kard reszketett Ricco kezében.

- Győzelemről beszélsz?! Fényes győzelem! – kacagott tébolyultan, ahogy a kínpadra feszített sír az emberi tűrőképesség végső határán túl – Busás jutalmat vehetsz fel érte a várostól vagy éppen az apácáktól. Ragyogó! Hát csak nézzed a te diadalodat! Ott… arra, látod? – a költő iszonyodva követte tekintetével a kinyújtott ujjat – Három katonád fekszik vérében. Holtan! Katonák? Ha jól láttam, csak egyszerű városi polgárok! Özvegyek, árvák maradnak utánuk… anyák, apák, komák, barátok, akik szerették őket! Van egyáltalán annyi apáca a kolostorban, ahány ember meghalt vagy gyászt ölt majd értük? És tudod, ki a gyilkosuk…?

Te! A te bosszúvágyad, a te gyűlölséged… ha azon az éjjelen nem hagysz súlyos sebesülten, hogy véremben fulladjak meg, hogy magatehetetlenül szaggassanak szét a vadak, ha elébb találnak rám, mint az emberek; ha akkor kegyelmes vagy és megölsz, akkor most ők mind élnének!

Két gyilkos… különb-e egyik a másiknál, Riccardo?

Csak gondold végig! – cikázott át egy fájdalmas, gunyoros mosoly a bérgyilkos ajkán – Csak gondold végig; és ha kapsz tőlem egy égető gondolatot, az nekem elég végső elégtételnek! Az nekem többet ér, mintha sikerült volna megsebesítenem téged, mintha megaláználak… ez utóbbit elfelednéd, rögtön, miután meghaltam… de én most egy kísértetet adtam neked! Ez nem hagy el… ez nem hal meg; legfeljebb veled együtt!

Riccardo előtt sötétbe borult a világ; már csupán akaratának romjai tartották öntudatánál.

Most oly ismerős volt az arc, olyan félelmesen ismerős… Mert azokban a vonásokban önmagát látta. Sötétebben, démonibb tónussal rajzolva ugyan; de a saját indulatai voltak mégis. Ugyanaz a törhetetlen akaraterő, ugyanaz a félelmet nem ismerő akarat… ugyanaz volt a bosszúvágy is talán.

És abban a percben áldotta az Isten nevét, amiért neki ott volt mindvégig a dalok varázsa; majd Sandro és most Flor, akik szerették s akiket ő is szeret. Amiért volt aki és ami megóvja attól, hogy ő is ilyenné váljon, mint ahogy most Pierrot néz rá: hidegen, lélektelenül, a világgal és önmagával szemben egyképpen könyörtelenül, mint a végítélet.

Végítélet…

Úgy sújtott le az ő kardja is, mint a lángpallos; kettévágva az utolsó szavakat.

Bernard futva érkezett mellé.

- Seigneur, az ördögbe, de kár, hogy nem hallott meg, pedig kiabáltam is, hogy ne végezzen vele; hátha mond valami érdekeset az elöljárónak. Ezeknél mindig akad egy s más… Tényleg, mondott valamit egyáltalán?

Ricco elkeseredett sóhajjal törülte le arcáról a harmatot.

- Túl sokat is.

Az időközben összeverődött polgárok s katonák csoportja egyszerre kettévált, utat engedve egy fehér ruhás nőnek.

- Soror Regina – hajtott fejet a költő; a zárdafőnöknő abban a pillanatban valóban fejedelmi volt – Megtettük a kötelességünket. Isten óvja hasonló sérelmektől a jövőben, tisztelendő anyám… de ha mégis kolostora fölébe borulna ismét valamiféle fenyegető árny, nagyon kérem, ne várja a „Mene, Tekel, Fáresz”-t, hanem higgyen az ember szavának is.

- Hibáztam akkor, tudom – bólintott – És köszönöm, amit értünk tettek. Mindannyian – fordult körbe, egyenként mindegyik szemébe nézve – Még egy szóra, seigneur Riccardo – tért vissza tekintete a fiatalemberéhez – Jöjjön velem, kérem. Úgy hiszem, maradt még egy számadásunk.