Amatőr írók klubja: A zsoldos útja/3.

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 334 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7308 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 66 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 334 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7308 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 66 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 334 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7308 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 66 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 334 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7308 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 66 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

 

Harmadik rész

 

- Hogy az átok esne a magas áraikba! Meg a svájciakba, elveszik a tisztes francia zsoldosok keresetét!

A békétlenkedő katona lecsapta az asztalra a korsót. A bádog üres kongása élénk szitkozódást váltott ki bajtársaiból; bár egyikük még reménykedve emelintette meg: hátha kotyog még az alján egypár csepp.

- Te iszákos, te borostömlő, te nyomorult gödény! – ugrott fel csalódottan, tőrt rántva társára, bizonyára keresztül is verte volna rajta, ha a másik kettő vissza nem fogja.

- Bolond vagy, ha itt kezdesz verekedést! Perceken belül foglyok leszünk; kell az neked?!

- Bánom is én! Torkig vagyok már az istenverte pénztelenséggel, lógassanak fel, azt sem bánom, legalább vége lesz!

- Talán én… segíthetek – lépett melléjük egy köpenyes alak. Arcát csuklya fedte, s hangja furcsán reszelős volt, mint akinek tüdejét kórság kínozza.

A betegség leheletén kívül azonban még valami más is sütött abból a hangból. Ridegség és számító kegyetlenség, ami félelmet keltett, ugyanakkor fel is fedte a hasonszőrűt a zúgolódók előtt.

- Aztán miért kellene megbíznunk benned? – fordult felé az egyik zsoldos, kezét tőre markolatára csúsztatva.

- Mert én is az vagyok, aki ti.

- És mik volnánk mi szerinted?

- Kisemmizett, de bátor emberek, akik egy jó karddal és némi szerencsével változtathatnak nincstelenségükön.

- A kard megvolna, a szerencse azonban nagy ívben elkerül – morogta az egyik zsoldos.

- Hátha én volnék az? – kérdezte a köpenyes – Isten útjai kifürkészhetetlenek… nemkülönben az ördögéi.

- Mit akarsz?

- Mennyire félitek a másvilágot?

- Csak amennyire az kegyes volt hozzánk! – röhögött fel a mindeddig hallgató zsoldos; társai élénk helyeslése közepette – Miért kérded?

A köpenyes egypár pillanatig méregette őket, mintha maradék lelkiismeretük és addigi bűneik súlyát latolgatná. „Megmérettek… és könnyűnek találtattak” – gondolta elégedetten – „Mármint a mennyekben. De nekem épp ilyenekre van szükségem.”

- Ismeritek a közeli kolostort? … Jól van. Tudom, hogy az ottani apácák ragyogó tehetséggel bírnak a gyógyítás mesterségében. Nemrégiben segítették világra egy környékbeli nemesasszony gyermekét, és elállították az anya szűnni nem akaró vérzését is… A hálás férj s apa busásan megjutalmazta a zárdát. Arany-ezüst kegytárgyak… csak el kell vinni.

Halk, vészjósló szavai kígyókként tekeregtek körbe a teremben; lassan, de feltartóztathatatlanul fonva körbe a zsoldosokat. Menthetetlenek; ha már eddig nem ugrottak fel keresztet vetve a szentségtörő szavakra – akkor már nem hátrálnak meg. Túl kárhozottak, hogy visszariadjanak a káromlástól, és túl szegények, hogy elutasítsanak egy könnyű keresetet.

- Tíz emberre lesz szükségem – állt fel a köpenyes – Keressetek magatokhoz cimborákat. Holnap visszatérek.

- Várj! – kiáltottak utána – Hol keressünk? Ki vagy te egyáltalán?

A csuklya elrejtette a győzedelmes vigyort.

- Valaki, aki megjárta a halált, és visszatért. Holnap eljövök.

Odakinn elégedetten nyújtózott, s nagyot lélegzett a metsző levegőből. „Aki megjárta a halált”, ismételte magában, „Nem is rossz. Hatásos kis mese; ráadásul még igaz is.”

Egy hónappal azelőtt félholtan, súlyos sebbel feküdt a város határában. A környékbeliek találtak rá; és ő utolsó erejével addig ígérgetett nekik mesés vagyonokat, míg rá nem álltak, hogy elvigyék az ispotályba. Bár mélyre hatolt mellkasába a kard, fontosabb eret, szervet csudamód nem sértett. A vérveszteség miatt azonban így is sokáig élet-halál közt forgott a sorsa, és ő maga is mindegyre visszazuhant az öntudatlanságba; de az apácák gondos ápolása és tudása végül mégiscsak győzedelmeskedett.

Túlélte a sebesülést; bár a fel-feltörő köhögése megmaradt. Talán az a kard mégiscsak súrolta a tüdejét, ha belé nem is hatolt.

Az ispotályban hallott a mesés háláról is, mellyel a nemesúr jutalmazta az apácákat családja megmentéséért.

***

- Vivát!

- Bravo!

- Elragadó! – csaptak fel a dicsérő kiáltások a téren, szárnyukra kapva a dal utolsó foszlányait. Ricco mosolyogva állt hallgatói körében, vállára vetett lantjával, és mélyen meghajolva szélesen meglendítette bársonyfövegét.

Aznap reggel kezdett szállingózni a hó; a metsző hideg ellenére mégis sokan álltak meg, hogy meghallgassák legújabb dalát. „Ilyenkor talán elhiszem, hogy érdemes élni” – gondolta, ahogy mosolyogva körbenézett hallgatói arcán.

Gáláns intéssel vett búcsút tőlük, s dudorászva indult hazafelé. „Haza” – gondolta – „Milyen régóta nem volt igazi otthonom. Bár… talán azóta nem, hogy édesanyám halott. Azután nem szeretett engem senki. Apám nagyon szerette a fiát… de nem engem. Csak az örökösét szerette, hatalma várományosát, leendő utódját… nem Riccót, a trubadúrt, nem Riccót, aki épp egy mutatványosba szeretett belé… nem engem. Mi is az otthon? Mert ha az, ahol szeretnek, akkor nekem már hosszú évek óta nincs olyan.”

„Igazságtalan vagyok” – sajdult rögvest szívébe a felismerés – „Akárhányszor a pokolba is kíván, Sandro kedvel. És valahányszor leteremt, igaza van, az ördögbe is; én a helyében sokkal gyakrabban megtenném. És akkor az a rozzant fogadó is lehet otthon. Legyen hát: hazamegyek.”

- Seigneur!

Flor szaladt utána, reggel talán még tisztességesen befont vörösesbarna haja most kusza fürtökben lobogott utána. Kipirultan, csillogó szemmel nézett a költőre.

- Ez meseszép volt! A dal is, meg a történet… Rég’ hallottam ilyen szép regét. Pedig én azt hittem, katona a seigneur!

Ricco elfojtott egy mosolyt. Amióta visszavitte a kolostorba, találkoztak már néhányszor; de a lány mindaddig nem tudta, hogy ő trubadúr. Mellesleg a nevét sem árulta el neki. Flor csak zsoldosként ismerte… bejárták a várost, elvitte lovagolni, mesélt neki a messzi, napfényes Itáliáról, hallgatta a lány csacsogását…

Egy-egy ilyen nap után általában sokáig nem látták egymást; mivel szegény Flort rendre elkapta a kapusnővér, és hosszas bezárással büntették tiltott kóborlásáért. Ő azonban mégis újra és újra, rendületlenül megismételte szökéseit.

- Gyakorta szokott itt dalolni? – faggatta Flor lelkesen – Mert akkor én mindig eljönnék, ha csak tehetném! Mindig meghallgatnám!

- És az apácák?

- Nem tudják – rázta fejét a kislány – És nem is fogják megtudni! Rájöttem, hogyan tudok átmászni a hátsó kerítésen, így többé nem kell a kapusnővér előtt szökdösnöm. Most már úgy járhatok-kelhetek, ahogy nekem tetszik!

- Te aztán leleményes vagy! – nevette el magát Ricco – Csak vigyázz: el ne kapjanak. Nem örülnék, ha bezárnának.

- Hát én sem. Olyankor csak a muzsikaszó a békességem… igaz, akkor elveszik a fuvolámat, de emlékszem a dallamokra, halkan dúdolom magamnak… De nem kapnak el! Hetente többször is kiszököm, vásárnapokon szinte mindig; ez a tarka forgatag úgy elbűvöl! Otthon sose engedtek egyedül; de olyan izgalmas! Állítólag mutatványos csapat érkezett a vásárba, úgy megnézném őket is! Persze az apácák szerint ez is bűn… de hogy’ lehetne az? Olyan ügyesek, azt beszélik, olyan hajlékony az egyik, mint valami kígyó, a másik ragyogóan táncol, és a tűzzel olyanokat tesz, hogy még! És…

Ricco csak hallgatta a lány csicsergését; Flor sokszínű mondókájának hullámai jólesően ringatták. Addig nemigen tudott mit kezdeni a gyermekekkel, feszélyezte a társaságuk; de Flor más volt. A költő saját magát látta benne; legalábbis azt, aki egykor volt… amíg az apja el nem kezdte saját képére formálni. Ami ugyan nem sikerült a tanácsúrnak, helyette azonban egy életre megsebezte fiát.

A feltétlen szabadságvágy, kalandvágy és a zene szeretete azonban most is összekötötte a költőt és a kislányt.

- Seigneur, nézze! – rikkantott Flor – Ott, a tér túloldalán! Ott vannak! A mutatványosok! Megnézhetem? Velem jönne? – csapta össze kezeit izgatottan – Úgy szeretném!

A költő első gondolata egy határozott és jókora „nem” volt. Catherina, édes Catherina… ő is mutatványos volt, táncos, zsonglőr, és minden más, amit éppen a véletlen hozott… Azóta nem látott csepűrágókat; ha a sors útjába is sodorta egyiket-másikat, ő mindig sebesen otthagyta őket.

- Jó, menjünk – hallotta váratlanul valaki hangját. Valakiét, akié nagyon hasonlított az ő hangjára; de az övé nem lehetett; ő ilyet még részegen sem mondana. Jobbik meggyőződése ellenére azonban úgy döntött: az ismeretlen hangot elfogadja sajátjának, és megindult a vidoran szökellő Flor nyomában.

***

- Sandro! Sandro, gyere gyorsan!

A fiatalember kelletlenül állt fel. Irgalmatlan hideg volt a padlásszobában, ahol szállást kaptak; és csak a maga köré csavart pokróc, no meg a cserépedényben párolgó grappa tartotta melegen. Már vagy fertályórával korábban elfészkelődött a szoba egyetlen karszékében, meglehetősen kényelmesen, és semmi hajlandóságot nem érzett, hogy kikászálódjon onnan.

A barátja hangjából áradó izgatottság azonban őrá is átragadt.

- Itt vagyok, mondd – nyitotta ki az ajtót, mire a költő rögvest a kezébe nyomott egy vászonkendőbe burkolt, illatozó, még meleg csomagot – Gyorsan tedd az asztalra, mielőtt még kihűl; adhatsz közben egyet nekem is.

Sandro kezdte enyhén vörösben látni a világot.

- Ha azt akarod mondani, hogy nekem azért kellett felugranom, hogy a drágalátos süteményed ki ne hűljön – morogta, de azért megtette, amit Ricco kért tőle.

A költő nem tudott rögvest válaszolni, ahhoz túlságosan lefoglalta az édesség élvezete. A közeli tavernában készítették, és amióta felfedezte azt a helyet, gyakori vendég is lett arrafelé.

Ne aggódj, hoztam neked a burgundi vörösből is… Jól van, ne nézz így rám, rögvest rátérek a lényegre. Fontos híreket hallottam a háborúról, úgyhogy készülj; ha rajtam múlik, a napokban indulunk! Az első adandó alkalommal. Mihamarabb Nancy alá kell érnünk! Merész Károly nem nyugodott bele, hogy II. Renéék visszafoglalták tőle! Olyan hírek szállonganak, hogy ott jelentős harcok készülnek…

- Szállonganak, hogyne – morgott a barátja; ő egyáltalán nem találta olyan sürgősnek ezt az utazást, főleg nem a téli utakon – Ebben a felfordult országban sűrűbben szállnak a hírek, mint a madarak; de ha nekünk annyi pénzünk lenne, mint amennyi a hazugság belőlük, letérdelhetne előttünk bármelyik előkelő nemesúr.

- Ez most más! És én ott akarok lenni, carissime. Így is túl sok időt töltöttünk itt hiába.

- Ha már mindenképpen menni akarsz; legalább azt fontold meg, melyik oldalra állsz! A svájciak is zsoldosok, köztük egyszerűbben elvegyülhetünk…

- Tán te tudsz a nyelvükön? Mert én nem.

- Valakivel csak meg tudjuk magunkat értetni, és zsoldosok lévén bizonyára jobban megértik, hogy a pénztelen ember jobb híján a kardját adja el.

- De én meggyőződéssel állok Merész Károly mellé! Ő olyasfajta ember, akit szívesebben szolgálnak! Lajos ellenben egy alattomos cselszövő… ráillik a gúnyneve, mondhatom!

Sandrónak akarata ellenére is nevetésre rándult az ajka. Valóban, többé-kevésbé méltán hasonlították a franciák pókhoz a királyukat… Azonban barátjának mégsem volt igaza.

- Akkor is koronás király, és a másik a lázadó. Nesze, igyál te is - nyújtotta felé a grappás kupát.

- Egy alattomos kígyó! Nem jó ember! 

- Ami egy embernél rossz, egy uralkodóban nem feltétlenül az.

- Egy jellemtelen ember nem lehet jó uralkodó sem!

- Először is, a jellemtelen azért erős kifejezés rá. Másodszor: te is nagyon jól tudod, a dolgok nem ennyire egyszerűek, akármennyire is el akarod hitetni magaddal az ellenkezőjét.

Ricco végleg elveszítette a türelmét, és egy cifra mondás kíséretében olyan erővel vágta falhoz a cserépkupát, hogy az ezernyi apró darabra robbant szét.

- Éveken át, jóformán születésemtől kezdve ezt hallgattam apámtól, már amikor egyáltalán ráért szóba állni velem! Hogy a hatalomban sok minden megengedett… hogy aki nagyúr, hogy aki a politikát alakítja, annak mindent szabad! Hogy azokat más mércével mérik, mint a többieket! Hát nekem meg elegem van belőle, érted?! Nincs megbocsátás, nincs felmentés, nem nézek el senkinek semmit!

- Legfőképpen magadnak nem, igaz?

A csendes kérdés arculcsapásként érintette.

- Hogy érted?

- Tudod te azt. De én meg azt tudom, hogy nagyon nem jó ötlet ugyanazokba a bűnökbe menekülni, amelyek miatt elszöktél Velencéből. És nem keveredhetsz lázadásba csak azért, mert az apád ellen nem tetted meg.

- Velence már nem számít! – csattant fel sebzetten a költő – Felőlem elnyelheti a tenger, a tanácsuraival együtt, kezdve apámmal!

- Igenis számít, Ricco; akármennyire is nem akarod elismerni. Ha nem számítana, az a szerencsétlen kupa még mindig egy darabban lenne.

***

Ricco nagyot kortyolt a grappából; az erős szesz forrón robbant szét ereiben, egyszeriben új életet lehelve dermedt tagjaiba. Mindjárt szebben szikrázott a frissen hullott hó is; a hideg múltán rögvest tudta értékelni a porhanyós, szűz fehérséget…

„Voltaképpen szeretem a havat” – mélázott a taverna falának dőlve, s még egyszer meghúzta a kulacsot – „Úgyis kevésszer láttam Itáliában. Pedig szép. Békés. A hóesésben még tán én is elhiszem, hogy engem is elérhet még az Ég áldása…”

A grappát Sandro tudta nélkül emelte el; cserébe burgundi veresbort vitt neki, melyet barátja igencsak megkedvelt az itt töltött idő alatt. Ő maga pedig egy mézes-gyümölcsös édességre kapott rá; és ebben a tavernában különösen jól készítették. Rövid töprengés után úgy döntött, késedelme ellenére sem mond le kedvenc csemegéjéről, és már készült visszalépni a kocsmába, amikor a nyitott ablakon át beszédfoszlányok ütötték meg a fülét.

Óvatosan belesett; a kitárt ablaktábla biztonsággal takarta, de ő maga a korhatag fa repedésén át jól látta a benn ülőket.

Hárman ültek a sarokasztalnál; köztük egy köpenyes, tagbaszakadt alak. Láttára rögvest elszállt Ricco étvágya… sőt a veszély közelsége görcsbe rántotta gyomrát. Az a férfi… az a hang nagyon ismerősnek hatott.

- Holnapután – jelentette ki a köpenyes – Holnapután éjjel összegyűlünk, és megrohanjuk a kolostort. Aki ellenáll, vagy zajt csap, vagy egyáltalán az utunkba áll, levágjuk. Semmi nem számít, csak minél gyorsabban nálunk legyen a zárda kincse, és mi pedig túl hét határon, mire itt elterjed a rajtaütés híre.

„Pontosabban én; titeket meg az első adandó alkalommal elveszejtelek!” – fűzte hozzá gondolatban.

Riccót vad remegés fogta el. Most már felismerte a férfit… de merő képtelenség; hagymázas rémlátás. A holtak nem járnak vissza, legalábbis nem nappal, és nem élő ember képében. Márpedig ennek az embernek holtnak kell lennie, már több mint egy hónapja.

Mert ő hagyta vérbe fagyva, félholtan a borókás előtt.

Mert az a férfi… Pierrot volt.

A költő nyaktörő vágtában hajszolta lovát keresztül a városon, a környező földeken, egészen a kolostorig. „Miért is nem öltem meg, Krisztusom, könyörületes Uram, hogy’ büntethetsz ezzel? Én nem számítok, a bűnért bűnhődni kell, mintha már nem bűnhődtem volna százszor is korábban; de az én bűnöm, miért szenvedjenek mások helyettem?! Azok a szent nők mit se vétettek… és Flor?” – jajdult fel – „Kinek ártott Flor? Napsugár, csalogány… ártatlan kisgyerek, kinek vétett ő, hogy neki is meg kell szenvednie az én bűnömet?!”

A szél vadul csapott az arcába, a szállongó hópelyhek ráfagytak az arcára. Mert nem könny volt, miért is lett volna… a megkérgesedett zsoldosnak nincsenek könnyei. Az utolsókat rég’ elhullatta Catherináért.

A hideg mit sem enyhített lüktető fejfájásán; a gondolatok boszorkánytánca még kevésbé. Az önvád töviskoronaként szorította, mindegyre csak arra az átkozott éjszakára emlékeztetve, amikor olcsó bosszúvágyból otthagyta szenvedni a burgundot.

Vérbe fagyva, félig öntudatlanul…

De élve.

A bűntudaton kívül azonban űzte még valami más is, amelyet azonban még önmagának is szégyellt volna megvallani. Flor egy otthon véres pusztulását már megélte… és ő képtelen lett volna elviselni, hogy a lány még egyet elveszítsen.

- Kedves soror, sürgősen beszélnem kell a zárdafőnöknővel! – ugrott le a kapu előtt a nyeregből – A nevem Riccardo. Kérem, nagyon kérem, nagyon fontos, hogy beszéljek Soror Reginával!

A kapusnővér lesújtó pillantással mérte végig; de túl engedelmes volt, hogysem megkérdőjelezzen bármit, ami felettesével kapcsolatos. Hűvösen bólintott Riccónak, és sértődött ruhasuhogás közepette elsietett.

- Soror Regina fogadja – jött vissza kisvártatva, nem is leplezve megbotránkozását – Kövessen, seigneur.

Ahogy kettesben maradtak a puritán fogadóteremben, a főnökasszony éppoly alaposan, bár valamivel szívélyesebben mérte végig, mint kapus testvére.

- Miben lehetek én, Krisztus szegény jegyese a segítségedre?

Ricco már a pokolba kívánt minden udvariaskodást; és sutba vágva minden effélét, in medias res kezdte mondandóját.

- Tisztelendő anyám, meg fogják támadni a kolostort!

Soror Regina egypár pillanatig hökkenten meredt Riccóra. Csak pillanatok; gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét. Ujjait a nyakában függő keresztre kulcsolta, és meghajtotta fejét.

- Köszönöm jó keresztényi aggodalmadat, de ez szent hely, fiam.

- Ezt a söpredéket ez nem tartja vissza! Ahogy láttam egyik-másik arcát, ez a csürhe még az akasztófavirágoknak is a legalja! Ezek már nemcsak azt tudják, hogy ezen a földön nincs kegyelem… hanem azt is, hogy Istennél sincs!

- Isten irgalma végtelen – felelte kenetteljesen a zárdafőnöknő – Minden lélekre kiterjed.

Ricco türelme azonban nagyon is véges volt, és már jócskán túllépte a maga határait.

- Tisztelendő anyám, rendben, felőlem mindannyiukat itt helyben szentté avathatja, és a Jóisten mellé ültetheti a mennyei trónusra, de nagyon kérem, akkor is meneküljön innen a többi apácával együtt.

Soror Bianca úgy nézett rá, mintha ismeretlen nyelven beszélne hozzá.

- Ez a mi kolostorunk. Nem hagyhatjuk el. Az Isten megvéd minket.

A költőnek már ajkán volt a dacos „hogyne”, de még idejében visszanyelte. Más se hiányzik neki, mint hogy elítéljék eretnekség miatt.

- Mindenekfelett tisztelem a hitét, de nagyon kérem….

- Ha meg akar segíteni minket Miurunk, meg fog. Ha mártírglóriát szán nekünk, mi hálával fogadjuk.

A költő már a káromkodhatnékját nyelte. „Vajon van ennek a nőnek halovány fogalma arról, hogy mit tud tenni a csőcselék egy emberi testtel? Ha női az a test, akkor meg előtte még mi egyebet? És hányféleképpen?” – gondolta elkeseredetten.

- Tisztelendő anyám – próbálkozott utoljára – Gyönyörű a mártírglória, de gondoljon arra: amíg élnek, anyám és a többi kegyes nővérek, mennyi jót tehetnek Isten nevében a hívekért! Milyen sok segítségtől esnének el ezek a szegény emberek, ha a rendtársaival együtt meghalna!

- Meg kell nyugodni az Úr rendelésében, fiam – felelte kurtán – És most bocsáss meg… vecsernye van. Mennem kell.

Riccardo legszívesebben búcsúvétlen és nagyon gyorsan távozott volna, ha már ennyire semmibe veszik az ő jó szándékát. Egyszerre azonban eszébe jutott valami… pontosabban valaki. És minden büszkeségét feladva a nő után kiáltott.

- Várjon!

- Mit akarsz még? – fordult hátra – Döntöttem.

- Az már nem érdekel; ha valakin nem lehet segíteni, hát nem lehet. De nagyon kérem, hadd vigyem el Florence-t. A kislányt, akit gyámolítanak… Csak arra az időre, amíg eldől: mi lesz a kolostoruk sorsa.

Most először látszott megrendülés az arcán, ami ismét megenyhítette a költőt. Meglehet, bolond egy kevéssé, vagy egyszerűen csak irigylésre méltóan szilárd a hite; de a gyerekhez ragaszkodik, félti… Persze, Flor boldogtalan itt; honnan is tudnák ezek az aggszüzek, hogyan kell bánni egy kislánnyal. De attól még szeretik.

- Érte én is aggódom – ismerte be a soror – De Isten kegyelmes. Nem hagyja elveszni az árvát. És – keményedett meg a hangja – én semmiképpen sem fogom egy ismeretlen, ráadásul olasz férfira bízni! Mert olasz, igaz? A neve alapján annak kell lennie. Fekete legendákat regélnek a fajtája bujaságáról, seigneur.

- Érdekes, én a franciákról terjedőket hallottam – vágott egy grimaszt a költő, de rögvest udvarias komolyságot erőltetett magára – Madre, nézzen a szemembe, és úgy mondja, ha ráviszi a lélek, hogy nem bízik bennem. Elég magamnak való istenteremtménye vagyok, elismerem, de valami számomra is érthetetlen okból felelősnek érzem magam Florence sorsáért. Vigyázni fogok rá. Velem nagyobb biztonságban lesz, mint itt.

A soror megremegett, nyugtalanul verdeső ujjai védelmet keresve fonódtak a nyakában függő feszületre.

- Talán így van – lassan, vívódva ejtette a szavakat – De én csak esendő ember vagyok. Tévedhetek. Nem vállalom a felelősséget, hogy Florence élete felett döntsek. A lány itt marad.

A költőnek nem volt több hozzáfűznivalója, azaz akadt volna belőle fölösen is, de azokat, akármennyire haragudott is, mégsem kívánta szentéletű nők fejéhez vagdosni.

- Hogy az a redves jó fafejetek, hogy az a vesztés, az az átkozott elvakultság, hogy az – szitkozódott nem sokkal később az udvaron, ahol legfeljebb csak az ott kapirgáló tyúkok hallhatták, s indulatában akkorát rántott lova hevederén, hogy a nemes mén sértődött nyihogással tiltakozott a szokatlanul durva bánásmód ellen.

Az udvar egyik szegletéből fuvolaszó csendült. Tisztán, gyönyörűen, mintha gyakorlott mester keze futkosna a lyukak felett. És a dallam… a dallam nagyon ismerős volt. A muzsikus az ő egyik dalát fújta. A legújabbat, amelyet első ízben előző délelőtt adott elő a vásárban. A fuvolaszó mind hangosabb lett, és végül a pajta mögül maga a játékos is előbukkant.

Flor volt.

A lányka elvette ajkától a hangszert, és lágy mosollyal fordult a költőhöz:

- Felismerte, seigneur?

- Fel. Hol hallottad?

- Ahol seigneur dalolta. A vásárban. Tegnap délelőtt is kinn jártam, és nem csíptek fülön. Azért nem vagyok bezárva. Olyan gyönyörű dal… hogy’ is lehet ilyen szépet kitalálni…

- Köszönöm, carissima – hatódott meg Ricco – De az bámulatos, hogy egyszeri hallás után ilyen hibátlanul megjegyezted!

- Ami zene, az magától belemegy a fejembe – derült fel a lányka – Ha a városban is összehajoltak páron, danolásztak, arra is mindig emlékeztem. De ez a dal sokkal szebb, mint bármi, amit korábban hallottam. Itt marad egy időre, seigneur? Volt már, hogy vendégek szálltak meg a kolostorban, igaz, azok nők voltak, de hát biztos tudnak egy kis helyet szorítani seigneurnak is, és…

- Ricco a nevem – szólalt meg a költő hirtelen, bár nincs semmi értelme, szidta magát, úgysem viszem el innen, akkor meg miért vagyok kedves hozzá; csak, hogy utána nehezebb legyen? Persze, én már elmegyek, én már nem leszek itt…

- És az enyém? Emlékszik még rá?

- Flor. Téged aztán nem lehet elfelejteni.

- Ricco… tényleg azért jött, hogy szállást kérjen? Olyan jó lenne, legalább egy érdekes embert is látnék magam körül, legalább szép énekszót és derűs beszédet is hallanék, nem csak a kegyes nővéreket meg a zsolozsmáikat! Már sírhatnékom támad tőlük!

- Nem… nem fogok itt vendégeskedni. Én csak…

Soha később nem tudott számot adni magának arról, pontosan hogyan s miért történt, ami történt; csak egyben volt biztos: soha nem bánta meg.

- Kis Flor… Carissima… akarsz velem jönni?

- Elvinne a lován? – rikkantott fel – Kirándulásra? Az nagyszerű lenne!

- Nem. Hanem végleg. Magammal vinnélek, és gondot viselnék rád. És annyit fuvolázhatnál, amennyi jólesik.

Felhő vonult át felettük, kioltva minden csillagot a korán alkonyodó égen. De csak azért tűntek el az égi lámpások, hogy egyszerre a lányka szemében lobogjanak fel sokszoros fénnyel.

- Igazán, Ricco?

- Igazán. Ha te is akarod.

- Persze hogy akarom! – nevetett fel; megsimogatva a ló bársonyos orrát – Hogy hívják?

- Alba. Latinul ez annyit tesz: fehér.

- Szép vagy – dicsérte Flor ellágyulva a kancát, az meg hálásan viszonozta a kedveskedést, a lányka vállára hajtva okos fejét. Egyszerre azonban árnyék borult Flor tekintetére – Olyan jó lenne elmenni…. De a sororok? Megengedik?

Milyen egyszerű volna, gondolta a fiatalember, hazudni, egyetlen egyszerű szó, igen, si, ui, csak két betű… De nem teheti. Flor csak egy szeles gyerek, de máris sokat szenvedett… és ami őt illeti, ő is már gyerekkorában is gyűlölte, hogy a feje fölött döntenek. Bizonyára Flor sem vélekedik másképp.

- Nem. Próbáltam, de kifejezetten megtiltották. Én azonban ennek ellenére magammal viszlek, ha még mindig úgy akarod. És ha nem félsz.

- Én csak attól félek, hogy egész életemben itt kell raboskodnom – furcsán-felnőttes, mégis megható mozdulattal szívére tette a kezét, és komolyan, mintha esküt tenne, fűzte hozzá, izgalmában észre sem véve, hogy pertura váltott – Veled megyek.

- Akkor add a kezed – mosolyodott el a költő, és maga elé emelte a nyeregbe.

Flor erősen megkapaszkodott a ló dús sörényében, s ahogy a nemes kanca átugrott a zárda hátsó kerítése felett, vidáman felrikkantott. Ő is üdvözölte a szabadságot, mint a kalickából szabadult madár.

 

Címkék: a zsoldos útja

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Tövisi Eszter üzente 5 éve

Hű, de jó volt megint.
"Isten útjai kifürkészhetetlenek… nemkülönben az ördögéi." Nem inkább az ördögé?
Izgalmas!!!

Válasz

Tövisi Eszter üzente 5 éve

Holnap jövök érte!

Válasz

Kate Pilloy üzente 5 éve

Szép és és érdekes törtênet, jó a sztori, tetszik hogy több szálon és több idõsíkon futnak az események. én is csatlakozom az olvasóid tàboràhoz. Várom a folytatást.

Válasz

pásztor pálma üzente 5 éve

Köszönöm, hogy olvastátok! :)

Válasz

[Törölt felhasználó] üzente 5 éve

Vannak benne hasonló, érdekesen megfogalmazott mondatok:
"és ami őt illeti, ő is már gyerekkorában is gyűlölte"
Ennek ellenére kellemes kis késő-karácsonyi olvasmány volt, szurkolok Flor-éknak.

Válasz

Balogh Zoltan üzente 5 éve

Nagyon szépen folyó történet , de a vége különösen szép, amikor eldönti , hogy elviszi a leánykát magával!

Elnézést , hogy belekotyogtam az ispotály szó jelentésében!

Válasz

Balogh Zoltan üzente 5 éve

Kórház!

Válasz

G. P. Smith üzente 5 éve

Jó hosszú rész volt, el is fáradt a szemem, mire a végére értem:) Túl sokat olvastam most egybe. De sebaj! megérte, mert ismét élmény volt! Hozod a színvonalat Pálma! volt egy számomra ismeretlen szó: ispotály, még sosem hallottam!:)

Válasz

Ez történt a közösségben:

XYZ 2084 6 órája új blogbejegyzést írt: Forralt bor

juhasz aron 7 órája új blogbejegyzést írt: nagy találkozások

juhasz aron írta 7 órája a(z) Vic's 2 (Ha meghal a Nap) blogbejegyzéshez:

kimondottan tetszik, és várom hova indul tovább a történet

juhasz aron írta 7 órája a(z) Halál,a bérgyilkos.Első rész. blogbejegyzéshez:

hamburger_j_e

juhasz aron írta 7 órája a(z) haiku blogbejegyzéshez:

modern lett

XYZ 2084 1 hete új blogbejegyzést írt: haiku

fekete noemi 2 hete új blogbejegyzést írt: Mit jelent a szeretet?

fekete noemi írta 2 hete a(z) Halál,a bérgyilkos.Első rész. blogbejegyzéshez:

Köszi szépen ..

Amie Mon írta 2 hete a(z) Halál,a bérgyilkos.Első rész. blogbejegyzéshez:

A párbeszédet jobban ki kellene dolgozni, hogy ne csak ...

fekete noemi írta 2 hete a(z) Halál,a bérgyilkos.Első rész. blogbejegyzéshez:

köszi.Kérlek kifejtenéd,hogy mit tudnék javítani?

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu