Ötödik rész

Kimerült lovas közeledett az ösvényen; úgy elmerengett – csaknem el is szunnyadt – a nyeregben, hogy ha a fehér kanca véletlenül mégis jó irányt talált, az sokkal inkább volt köszönhető az ő csalhatatlan ösztöneinek, mintsem lovasa figyelmének.

A fogadó előtt türelmetlenül toporgó, a csizmaközépig érő hóval mit sem törődve fel-alá járkáló Sandro egyszerre megtorpant, és dermedten figyelt, előbb csak hitetlenkedőn, majd a bizonyosság fellobbanó örömével, ahogy végre felismerte.

- Ricco! – ugrott nagyot megkönnyebbülésében, és rohanni kezdett barátja felé; már amennyire a vastag hótakaró egyáltalán lehetővé tette a futást – Carissime! Édes barátom, jól vagy?

Akkor már a költő is leugrott lováról, és fáradtan, de azért boldogan mosolygott bajtársára.

- Semmi bajom, Sandro. Még csak meg sem sérültem. Látod… túl lehet élni az istenkísértést is.

- Csakhogy ép bőrrel megúsztad! – kiáltott fel amaz, s úgy megölelte, hogy csaknem a lelket is kiszorította barátjából.

- Meg se kérded, mit végeztünk?

- Érdekel is engem! Én csak annak örülök, hogy élsz, és nincs bajod!

- Sikerrel jártunk – csaknem megcsuklott a hangja, ahogy eszébe jutottak Pierrot szavai. Két gyilkos… Nem; fojtotta a kísértő árnyba a szavakat; nagyot hibáztam, ez igaz; de helyrehoztam belőle, amit tudtam. Nem lehetünk egyformán bűnösek – Meghaltak vagy szétfutottak. Pierrot is halott. Még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát.

- Dehogynem, barátom; még sokadjára is! De annak örülök, hogy ezúttal nem tetted. De – végre feltűnt neki a költő arckifejezése – De akkor mi baj?

- Hárman meghaltak a mieink közül. Két polgár, meg egy katona.

Sandro gyengéden megszorította a vállát.

- Ne vádold magad. Ne gondolj rá. Az apácák? Ők legalább jól vannak?

A költő hálás volt, amiért nem igyekszik üres szólamokkal vigasztalni; néma együttérzése jobb gyógyír volt fájdalmára bármi másnál. Az idő úgyis betemeti majd az önvádat… Egyszer majd. Talán. Addig is jobb nem bolygatni, ami történt. „Az apácák?” – gondolta – „Miért ne. Róluk is jobb beszélni, mint a saját bajomon rágódni. Úgyis van, amit meg kell tudnia.”

- Ők jól vannak, a hajuk szála sem görbült. Pierrot-ék be sem jutottak a kolostorba. Sajnos azonban Soror Reginának a harc után sikerült kijutnia, mielőtt még én messzire vágtathattam volna. És hiába próbáltam elkerülni, tudtomra adta: van még elszámolnivalónk.

- Flor? – kérdezte Sandro rosszat sejtve.

- Igen. Soror Regina kérdezősködött utána… én pedig megmondtam: a gyerek nem akar apáca lenni, és a kedves nővér lássa be, hogy ha marad, nem sok egyéb választása volna. És még azt is mondtam, hogy velem szeretne maradni, és így is lesz, akarjon Soror Regina bármit is. Ne mondj semmit, Sandro. Tudom, úgy ígértem: csak, amíg a kolostor nem biztonságos… Akkor sem gondoltam komolyan. Ne mondj semmit… Nagyon jól tudom, mi a véleményed; de nem érdekel. Flor marad, és kész.

Csak akkor ébredt rá: barátja mosolyog.

- Nem vitatkozom, Ricco. Ha már így összekeverte útjainkat az Ég, vétek volna erőszakkal szétválasztani. Azonban… elébb talán nem ártana megbékítened Flort.

- De hát mi történt vele?! – sápadt el a költő – Ki bántotta?!

- Mondhatni a szívére vette a te kámforrá válásodat – morogta Sandro – Egész idő alatt a szobában gubbasztott, a kendődet magához szorítva, nézett ki az ablakon, nem evett, nem ivott, szavát se lehetett venni. Még nézni is fájt… Magyarázd már meg neki, hogy nem hagytad cserben, mert velem nem állt szóba.

Az utolsó szavakból már Ricco alig hallott valamit, úgy rohant fel a lépcsőkön, kettesével szedve a fokokat.

Csak a szoba ajtajában csendesedtek léptei; s óvatosan, hogy zajt ne üssön, benyitott.

- Flor – köszöntötte halkan –, itt vagyok.

A lányka összekuporodva gubbasztott az ablak mellé húzott karszékben, és a nyaka köré tekert kendőt gyűrögette. Nem felelt.

- Flor – ismételte Ricco gyengéden – Mi baj?

- Miért tetted…?

A lány hangjában visszafojtott könnyek remegtek. Egy csalódott gyermek panasza, aki azonban mégsem akarja elfogadni a rosszat, aki mégis, mindennek ellenére hinni akar.

- Sandro nem mondta el? – lépett közelebb hozzá.

Most végre legalább ránézett. A kislány zöld tekintetében azonban olyan szomorúság komorlott, amelyet Ricco addig nem látott benne.

- De igen. És azt meg is értem. Ha meg sem próbáltál volna segíteni rajtuk, akkor sosem szabadulhattál volna a bűntudattól; ez volt az izeneted értelme, igaz?

- Úgy van – térdelt elébe a fiatalember, kezébe zárva Flor ujjait – És győztünk. Az apácák haja szála sem görbült. És jól vagyok én is, láthatod. Még csak meg sem sérültem.

- De megsérülhettél volna! – jajdult fel, önkéntelenül is megszorítva a költő kezét.

- Veszélyes idők járnak, bárhol és bármikor bárkit baj érhet… de engem nem fog. Tudok vigyázni magamra.

- Hát nem érted?! Menned kellett, megértem! De miért nem mondtad meg, Ricco? Még Sandro se tudta volna, hol vagy, ha nem kap rajta az istállóban, mert ezt is elmondta; hogy szinte menekültél tőlünk… És én csak arra tudtam gondolni: elmentél, még csak el sem búcsúzhattam, és talán… sose látlak többet. Mindig attól kell majd félnem, bárhová mégy, hogy visszatérsz-e? Mert nem tudhatom, mikor mégy dalolni, tavernába, bárhová… és mikor veszedelmekbe… és mikor fáradtál bele, hogy rólam gondoskodj – fűzte hozzá csüggedten –  Úgyse tarthattalak volna vissza, nem is próbáltam volna, látod, hogy megértem… Mindent megértek; csak azt nem, hogy miért nem mondtad meg: menned kell!

Ricco torka elszorult a visszafojtott könnyektől.

- Gyáva voltam.

Félszegen kisimította a lányka arcából a fürtöket – Bocsáss meg. Én is féltem… és nem volt bátorságom elbúcsúzni. De ígérem, hogy soha többé nem teszek ilyet.

- Soha többé nem fogsz fegyvert? – nézett rá Flor bizonytalanul.

A költő szomorú mosollyal intett nemet.

- Azt nem ígérhetem, carissima. Még csak azt sem tudom, fel akarok-e hagyni a zsoldosléttel, azt végképpen nem, hogy sikerülhet-e. Azonban többé nem megyek harcba búcsúvétlen. És megesküszöm, Flor, sose fáradok bele, hogy itt vagy velem.

***

Nancy határában barátságosan ropogott a tábortűz, felolvasztva maga körül a havat. Igazán, egy cseppnyi melegség csodára képes: meghitt otthont varázsol a havas pusztaság közepére.

Talán más egyebet is megtehet; nézett Ricco ellágyulva az összekuporodva szendergő Florra. A lány arca békés és boldog volt, mintha sose veszítette volna el családját, mintha sose látott volna rideg kolostort.

Cseppnyi melegség… hétköznapi csodák.

Bőrkesztyűs ujjait a kupa köré kulcsolta, míg a tűz fölé tartotta, hogy valamelyest felmelegítse a grappát. Bár Sandro váltig szitkozódott, hogy tönkreteszi vele a jóféle italt; ő mintha meg sem hallotta volna. Hideg volt az éjszaka, szorosan vékony termete köré csavarta köpenyét; de azért nem fázott, megbűvölten nézte a szikrák bűvös pattogását. Varázslatos lángok; elmesélte már Flornak a Phoenix ősi legendáját, és egyik saját regéjét is a Tűz születéséről, mely ugyan megcáfolt mindent, amit a régiek írtak, de a kislánynak tetszett. Eszerint egy reménytelen, de mindhalálig hűséges szerelmes lelket jutalmaztak azzal az égiek, hogy holta után az ő örökké lobogó lelke nyert megtestesülést a lángok táncában – s ha már ő maga sosem melegedhetett kedvese karjai közt, legalább másoknak adhatott meghittséget és reményt.

Amilyen boldog volt azonban Ricco, legalább olyan epés hangulat kínozta barátját.

- Tehát elvégeztetett – kezdte szokásos morgolódását. A költő megadó sóhajjal fogadta: mióta útra keltek, Sandro időnként mindig elpanaszolta keserűségét, s ha egyszer már rákezdte: egy nagy bűnös életgyónása sem lehetett hosszabb, mint az ő litániája.

- Akkor hát megyünk Nancy alá, halomra hullni… Legalább azt tudnám, melyik oldalon!

Ricco visszafojtotta indulatát; jókedve már tovaillant. Ezúttal nagyon is szép gondolatok közül ragadta ki barátja panaszkodása, és semmi kedve nem volt vigasztalni. Hiszen évek óta zsoldos, egy csatával több vagy kevesebb, nem mindegy hát annak, aki már ilyen régóta a kardjából él?

Mégis… cseppnyi melegség. Sandrónak sem lehet túl könnyű.

- Louis király oldalán – felelte türelmesen.

- Semmi hír nincs róla, hogy ő is csatába szállna!

- Tudom. A Merész ellen fogok fegyvert. Tudom, hogy nem is olyan régen mellette akartam harcolni… Meggondoltam magam, belátom: tévedtem. Nem kutatom, igaza van-e, de amíg neki is hatalma van, addig hadak járják az országot.

„És addig százszor, ezerszer is megismétlődhet Flor tragédiája. Sok gyerek marad majd szeretető család nélkül; ahogy én is, még ha velem más okból is történt”, gondolta még; de ezt már nem tartotta szükségesnek közölni barátjával. Meglehet… talán kitalálta ő magától is.

Ezúttal azonban Sandro nem úgy festett, mint aki kész volna bármitől is meghatódni.

- És mégis, hogy’ képzelted ezt a te nagy tervedet? Valamelyik vezér elibe állunk azzal, hogy megjöttünk, és mostantól az ő parancsnoksága alatt kívánjuk ontani a vérünket, mivelhogy már régóta erről álmodozunk? És majd ő lelkesen fogad, és rögtön magas tisztségre emel minket? No hát megmondom én, mi fog történni nagyon gyorsan: amint megérkezünk, ugyanazzal a lendülettel repülhetünk is fel a legközelebbi fára, kötéllel a nyakunk körül mint kémek! Egyáltalán, figyelsz te rám?

- Hogyne – morogta Ricco, miközben nyársra húzott egy darab szalonnát, és elmélyült figyelemmel kezdte forgatni a tűz fölött – Szerinted ki fognak végezni minket. Akkor legalább addig éljünk jól.

Élvezettel szagolt bele a sült illatába.

- Mit gondolsz, jó lesz már?

Sandróban erőteljes hajlandóság támadt, hogy tűzbe hajítsa a nyársat a szalonnával együtt, s utána még alaposan fel is képelje kedves barátját.

- Riccardo, legalább próbálj meg úgy tenni, mint aki félti az életét!

- De ha egyszer nem úgy van? – nézett rá a költő; és a tekintetében sötétlő árnyaktól egyszerre elszállt a másik haragja. Már csak az elkeseredettség maradt… és ha nem is foszlott szét egészen dühe, az is csak a tehetetlenségé volt, amiért képtelen segíteni rajta.

- Sandro; ennek úgysem lehet más vége. Én is jól tudom, hogy végighajszolom magam ezernyi földön, és ha úgy akarta volna a Sors, már százszor meghalhattam volna. Nem rajtam múlt. De azért nem akarok meghalni… Most itt van Flor is… nem hagyhatom magára. De tudod te, milyen nap mint nap súlyos terhekkel ébredni, és nem tudom meggyónni, mert nincs kinek, mert hiába oldanak fel, én magamat nem tudom soha?! Tudom, hogy nem szabad meghalnom… legalább őmiatta nem – intett fejével a mélyen alvó lányka felé – De akkor is menekülnöm kell az emlékek elől! És egyre csak szaporodnak az átkozottak! Catherina, a csatákban számtalan kiontott könny és vér, és most az a három újabb halott, csak, mert nem vertem időben keresztül kardomat Pierrot-on!

- Már annyiszor mondtam neked, hogy hagyj fel a zsoldosélettel! Trubadúrként is megélnél, még jobban is talán. Így valóban csak tönkremégy! Hagyd ezt a francia hadakozást, keressük meg az első induló hajót, és alászolgája! Jobb életet érdemelsz, Ricco.

„És rajtad kívül ez még senkinek sem tűnt fel” – sóhajtotta magában a költő – „Jó volna az a másik élet. Flornak megígértem, nem hagyom el… De téged sem akarlak elhagyni. Te voltál az egyetlen, aki jó szívvel volt hozzám, amióta eljöttem Velencéből. Nem számítva persze Flort, de hát ő csak gyerek. Azonban azt lesheted, hogy ezt megvalljam neked.”

- Ez a francia kaland kell nekem! – nevetett fel, meglehetősen jól megjátszott derűvel – És ahogy Isten dönt rólunk, úgy lesz a jó.

„És annyi megfizetett háború után legalább még egyszer utoljára fogjak fegyvert azért is, amiben hiszek, amit helyesnek vélek” – gondolta – „Aztán… ki tudja. Ha Isten megsegít, talán… talán még én is újrakezdhetem. Bár fájdalmasan nehéz lesz. De az Ő kegyelme még a kísérteteket is elűzheti.”

- Fel tudnálak képelni, amikor így beszélsz! – fakadt ki Sandro.

- Talán nincs okom rá?

- Az okaid érdekelnek a legkevésbé! Szüksége van rád Flornak, felelős vagy érte… de tudod te magadtól is, nem hánytorgatom fel, nem szaporítom a bajod. De ehhez vajon mit szólsz: nekem is hiányoznál, ha egyszer végleg elmennél; érted?!

- Kellett neked egy magamfajtát választanod barátodnak – kacagott fel Ricco, de akkorra már megenyhült ő is.

- Nem az én választásom volt… Te bukkantál fel a semmiből, amikor már az Ég segedelmében sem bíztam azon a nyomorult csatamezőn, nemhogy az emberekében; és a kardoddal kivágtál a bajból.

- Égi csoda? Eddig még nem tűnt fel nekem a glóriám; de majd keresek egy tükröt; hátha hosszabb szemlélődés után végre felfedezem.

Sandro képtelen volt elfojtani mosolyát.

- Ezerszer elátkoztam azt a félresikerült modorodat, bajtárs; és bizonyára még fogom is; de tudod mit? Ne változz meg. Hiányozna. Túl unalmas lenne nélküled az élet.

***

- No látod, hogy nem is ment olyan nehezen? – fordult elégedetten Ricco a barátjához – Egy időre ledöntött lábunkról a kórság, de most már szeretnénk ismét csatlakozni urunk seregéhez. Ügyes kis mese. Még szerencse, hogy olasz zsoldosvezér is akad itt.

Sandro bizalmatlanul ingatta a fejét; de a költő gyorsan elhallgattatta.

- Egy szót se, carissime! Neked egyébként is a fogadóban kellene lenned Flor mellett. Nem is értem, mi a vesztésnek nem zavartlak vissza, amikor utánam jöttél! A kifejezett kérésem ellenére.

- Legalább tanultam valamit tőled! – vágott vissza amaz – Amúgy meg Flor kérte, hogy vigyázzak rád. Amilyen pöttöm jószág, meglepően jól ismeri a férfiak vakmerőségét… Különösen a tiédet! Ha tudod, hogy ő egyedül van – fűzte hozzá –, én meg itt vagyok veled, talán kisebb eséllyel rohansz a vesztedbe.

Ricco csak legyintett; de azért messze nem volt olyan haragos, mint ahogy mutatni próbálta. Meghatotta Flor aggodalma, és bár maga sem értette, miféle égi kegyelemből, de kezdte hinni: ép bőrrel túljuthatnak ezen a csatán.

- Seigneures, egy szóra! Hívek Lajos urunkhoz?

Csaknem felkiáltott ijedtében, Sandro nemkülönben. Az észrevétlenül melléjük lopódzó férfi alattomos képe nem sok jót ígért; hangja és főképpen maga a kérdés még kevésbé.

- Igen – talált mégis szavára Ricco – Hű franciák vagyunk – helyeselt, meglepően jól leplezve gyanakvását. Kezét mindenesetre kardja markolatán tartotta, ha nem is túl feltűnően.

- A hűség ugyebár olykor… áldozatot követel – folytatta a rókaképű – Királyhű érzelmeik vajh’ idáig is kiterjednek, vagy megmaradnak a szép szólamok mezején?

- Kiterjednek – biztosította Sandro – Hiszen azért volnánk itt. Vérünket hullatni – fűzte hozzá kenetteljesen.

Kár volt; egyetlen oui jobban megtette volna. Kiejtése ugyanis nyomban elárulta az idegent; és a rókaképű ragadozómódra csapott le a felismerésre.

- Ah! Tehát nem is franciák… akkor zsoldosok, n’est ce past?

- Igen – ismerte be Ricco kelletlenül, volens-nolens rátaposva fecsegő barátja lábára – Az én édesanyám francia volt, a bajtársam egészen olasz. Zsoldosok vagyunk, de azért híven szolgáljuk a Merész ellenségeit. A királyt is. De nem hinném, hogy mesterségünk oly nagy bűn volna; vagy ha igen, hát a sereg jó része osztozik benne.

- Beszélni azt tud – morogta a francia – Zsoldosok… Talán így a jobb. A király nevében… végezzenek a Merésszel. Intézzék úgy, hogy ne élje túl a csatát.

A költő arcából kifutott a vér; de alapvetően világos arcszínén nem látszott meg.

- Seigneur; ez a király akarata? – kérdezte fagyosan.

A másik képén sejtelmes mosoly sötétlett.

- Hű emberei parancs nélkül is szolgálják a királyt. Isten akarata elpusztítani ellenségeit… és vannak, akik az Úr által vezetett kezet hajlandóak megfizetni.

Aranytól súlyos tarsolyt vont elő köpenye alól;de rögvest vissza is rejtette.

- Ha sikerrel járnak, megkapják ezt. És aztán hallgassanak róla. Megértették?

- Oui – vágta rá Sandro – Minden parancsa szerint lesz – bizonykodott, s gyorsan arrább tessékelte barátját, mielőtt még a költőnek eszébe juthatott volna tiltakozni.

A förgeteg azonban nem szokott semmivé foszlani, ha egyszer már feltűntek a viharfelhők. Nem tette ezúttal sem.

- Hogy’ fogadhattad el?! Újabb vérdíj?! Sokfélét feltételeztem volna rólad, és biztosíthatlak, nem mindig a leghízelgőbbeket; de ezt nem! Legalább a saját nevedben beszéltél volna, de nem, te engem is belerángatsz! A Merésznek veszítenie kell, de így, orvul megölni; az nem méltó hozzá! És hozzánk sem; az aljas módszer azt szennyezi be leginkább, aki elköveti! Nagy kedvem lenne itt hagyni ezt az egészet, és….

- Rajta! – vágta rá Sandro – Megyek én is veled. Amíg ezek ölik egymást, eszünk-iszunk egy jót a fogadóban, azután fogjuk Flort, és az első induló hajóval hazavitorlázunk Itáliába. Lehetőleg mielőtt ismét lángba borulna a vidék.

Ricco felelete éppúgy lehetett megadó beleegyezés, mint vad szitkozódás; barátja azt már sosem tudta meg. A költő szavait ugyanis elnyelte a háromszor felharsanó svájci kürt; és a feldobajló lópaták dörgése, ahogy a svájciak lezúdultak a domboldalról a burgundiak felé.

És a harci láztól égő sereg hullámai magukkal sodorták őket is.