Második rész

A fény megcsillant a pengén, ahogy Riccardo a nyugvó nap sugarába tartotta, vizsgálva: van-e még rajta kósza porszem, vagy ismét régi makulátlanságában ragyog. Nem ítélhette elég jónak munkáját, mert rosszalló fejcsóválással ismét csak a kard fölé hajolt, és tovább dörzsölgette a foszladozó rongydarabbal.

Sandro csaknem hangtalanul lépett be új divatú, puha bőrcsizmájában; s kezében boroskupával megállt az ajtófélfának támaszkodva. A költő mégis meghallotta; de épp elég mogorva kedvében volt, hogy egy jó darabig hagyja állni hívatlan vendégét. Sandro elégelte meg elébb a feszes némaságot.

- Te égetnivaló bajkeverő, komolyan össze akarod mérni a kardod azzal a burgunddal?

- Hiszen ezt akartad, nem?

- Nem, te istenátka; én csak azt mondtam, hogy ha már úgyis megteszed, okosabb busás fizetséget zsebre tenni érte, mintsem ítélettől rettegve elszökni utána. De egy szóval sem kértem, hogy verekedj meg vele! Én vissza akartalak tartani! És bolond vagy, ha könnyű harcra számítasz. Ha valóban olyan egyszerű volna elbánni vele, hidd el, az őrparancsnok már elvégeztette volna a saját emberivel, fizetség nélkül.

- Én is tudom, Sandro. De nem érdekel. Nem hinném, hogy sok újat tudna mutatni nekem. Sok hírhedt kardforgatóval vívtam már, egy alkalommal egy vívómester is könyörgött, hogy áruljam el neki a híres vágásom titkát, mert nem tudta elég jól megfigyelni, amikor térdre kényszerítettem vele.

- Arra célzol, amikor busás fizetséget utasítottál el, csak, mert mindenáron meg akartad őrizni a titkod? És aminek eredményeképp a vívómester egyik tanítványa, az a hercegecske, amikor neszét vette a dolognak, csaknem foglyul ejtett mind a kettőnket, hogy a tömlöcben szedje ki belőled a cselvágás titkát?

- Arra célzol – utánozta csúfondárosan a másik hanglejtését –, mikor tömlöcbe vetettek volna minket, ha az a várkörnyéki parasztember, akinek a lányát korábban megvédtem egy katonától, nem figyelmeztet idejében? Te persze korábban ezt a védelmezést is rossz szemmel nézted, mondván, hogy nem kellene tengelyt akasztani a helyi nagyúr katonáival!

- Feltétlenül szükséges emlékeztetned, hogy akármilyen istenkísértésbe vagy egyenest őrültségbe is fogsz, a sors úgyis mindig téged igazol?! Még egyszer utoljára és nagyon komolyan kérlek: maradj itthon ma este, és holnap villámsebesen vágtassunk tovább mind a ketten.

Ricco gunyoros fintorral mérte végig bajtársát.

- Látom, a csizmád új; de a ruháidat legfeljebb valamelyik kolostorban fogadnák jó szívvel, és még ott is inkább adnák a vezeklőknek, mint a nincsteleneknek. Ergo: híján vagy a pénznek – időközben befejezte a kard fényesítgetését, egy erőteljes mozdulattal hüvelyébe lökte, és szorosabbra húzta derekán a szíjat – Én pedig épp most készülök segíteni a bajon.

Kirázta köpenyét, egypárszor rávágott a tenyerével, ezzel végzett is a kikeféléssel, és hanyagul a vállára kanyarította.

- Ricco – próbálkozott utoljára, de a költő egyetlen pillantással elhallgattatta.

- Kár, hogy korábban nem párbajoztam fizetségért: valóban nagyon vérpezsdítő érzés – minden érzelmet nélkülöző hangjából nem lehetett tudni: komolyan beszél-e vagy ismét csak ingerkedik – Mit szólnál, ha a jövőben ezzel egészítenénk ki trubadúri keresetemet? Országos latrokra vadászni?

Sandro elkeseredésében hozzávágta a fakupát, a tartalmával együtt; de a költő fürgébb volt: az edény már csupán a sebtében becsapott ajtón koppant. A fiatalember egy darabig reménytelen arckifejezéssel nézte a lassan csordogáló borpatakot, míg végül nagyon őszintén felsóhajtott:

- Hogy a Jóisten verné meg azt a nyomorult apádat, aki mellett ilyen elviselhetetlenné nevelődtél, édes egy barátom!

***

Riccardo türelmetlenül járkált; a hűvös, nedves őszi éjjel kezdte belemarni magát a csontjaiba; de amúgy sem volt már sok kedve ehhez a harchoz. Az első sértettség elmúlt, kapott ő már rosszabbat is sokaktól; az örömöt, hogy egy szennyes orgyilkostól szabadítja meg a vidéket, elvette a tény, hogy – megfizetik érte.

„Legalább annak örülhetek, hogy nincs itt Sandro” – gondolta – „Rögvest észrevenné… de a világért sem ismerném be előtte.”

Száraz gally reccsent… talán csak kósza vad, de Ricco nem akart kockáztatni. Kivont karddal ugrott közelebb a sűrű ágabogú borókához.

- Ki jár ott?!

- Óvatosan! – szisszent fel a rejtőzködő – Csak én vagyok!

És további, a feszült éji csöndben őrjítően hangosnak tetsző neszezés, ropogás kíséretében feltápászkodott a barátja.

- Sandro! Te meg mi a jó vesztést keresel itt?! Azonnal eredj haza, de nagyon gyorsan!

Sandro minden különösebb megrendülés nélkül seperte le a tűleveleket öltözékéről, körülményesen és hosszan rendezgetve az összegyűrődött darabokat.

- Legalább végre kényelmesen elfészkelődhetek; épp ebben zavartál meg a gyíklesőddel – dobta le köpenyét a földre, és el is helyezkedett rajta – Ugyanis rövidebb utat találtam, és gyorsabban ideértem, mint te; úgyhogy alaposan elgémberedtem. Amikor megmoccantam, te persze meghallottad, miért is ne, ugyebár… De nem érdekel, mit gondolsz. Maradok – közölte – Nem szólok bele a párbajodba, egészen addig, amíg az tisztességes, és amíg meg tudod védeni magad.

- Nem bízol bennem?

- Benned igen; de az ellenfeled becsületességében annál kevésbé. És ha meg kell menteni azt a viharverte irhádat, akkor én megteszem.

Ricco elfintorodott; de – jobb híján – ráhagyta barátjára, tegyen, amit akar; és otthagyta a boróka mögött.

Ismét fölébük borult a sötétség.

Dermesztően nehezedett rájuk a várakozás és a némaság; Ricco már-már azon volt, hogy amíg a burgund méltóztatik megérkezni, maga is odatelepszik a nyomorult boróka mögé. S talán még Sandrónak is megbocsát a kéretlen támogatásért, már csak azért is, hogy legyen kivel beszélgetnie. Feltéve persze, ha neki is ad az utóbbi időben mindenüvé magával hurcolt grappából.

Boszorkányos némaság… vénasszonyokat is megszégyenítő rémképeket idéz fel; a végén még tán azt is elhiszi, mérgelődött, hogy nem fog megártani Sandro ittléte…

Csak a szél susogott a száraz levelek között.

Csak a szél lehetett; a láthatár ugyan sötét, de azért feltűnne egy közeledő harcos alakja… de az éjszakán kívül nem volt ott semmi.

Apró moccanás a szeme sarkában, egy gyors mozdulattól felkavarodó köpeny örvénylése. A gyakorlott katona ösztönös gyorsaságával perdült meg, mielőtt még egyáltalán Sandro figyelmeztethette volna…

És a burgund kivont kardjával találta szembe magát. Alig maradt ideje, hogy félreüsse a pengét.

- Orgyilkos! - sziszegte, mire a burgund gúnyosan felnevetett.

- Az vagyok, elismerem; és jól meg is fizetnek érte! De ha jól sejtem, ebben a harcban nem nekem ígértek szép summát a másik bőréért.

Sandro élénken és változatosan átkozódott a bokrok közt; a rákényszerített némaság mit sem enyhített cseppet sem kegyes kedvén. Ismerte jól ezt a fogást… úgy felingerelni az ellenfelet, hogy szinte a rajta keresztülszaladó pengét se vegye észre, nemhogy a támadó szándékot. Alkalmazta már nem egyszer ő maga is. És a szenvedélyes Ricco bizony könnyen elveszíthette a fejét.

- Semmi közöd hozzá, Pierrot! – ugrott félre a költő egy újabb vágás elől – Igen, sokan megjutalmaznák a gyilkosodat, de anélkül is másvilágra segítenélek!

A burgund ragyogó vívó volt; ezt Riccónak is kénytelen-kelletlen el kellett ismernie; de túl hevesen támadott, és túlságosan elragadta az indulat, hogysem figyelhetett volna ellenfele mozdulataira. A költő azonban, Sandro aggodalmaival ellentétben, higgadt maradt – már annyira sem érdekelte a párbaj, hogy egyáltalán nyugtalan legyen miatta.

Egy hirtelen mozdulattal oldalról vágott a kardra, mely széles ívben repült ki a burgund kezéből, és rezegve állt meg a földben a boróka ágai közt. A bokor mögül elfojtott hangok hallatszottak, mintha valaki egyszerre próbálna hálát adni és átkozódni.

Ricco hátralépett. Amilyen kedvvel rántott kardot délután a téren, most olyan kevés örömet lelt a harcban; és másra sem vágyott, csakhogy végre befejezhesse. A fizetség ugyan nem ártott volna, de így, fegyvertelenül nem szívesen végzett volna Pierrottal… Nem érdekelte már Sandro véleménye sem. Kedvetlenül lökte vissza kardját a hüvelyébe.

- Eredj innen, Pierrot. És ne kívánj még egyszer kihívni magad ellen.

- Ricco, vigyázz! – harsant a boróka mögül; és rohanó léptek dobbantak a földön, ahogy Sandro feléjük futott…

Ösztönösen hajolt félre, még mielőtt egyáltalán felfoghatta volna, mi történt… így is csak egy hajszállal kerülte el a feléje vágódó tőrt.

- Hát itt se mersz egyedül kiállni ellenem?! – tajtékzott a felsült orvtámadó – A vásártéren is a barátod mentett meg! De ne aggódjon, még rajta is bosszút állok!

- Én legalább szemtől szemben harcolok! – vágott vissza a költő, kardot rántva.

Azaz… csak rántott volna.

A már alvadni kezdő vér beleragadt a hüvelybe.

- Ricco, kapd el! – dobta felé futtában Sandro a burgund kardját, és sajátját is döfésre emelte. Tudta, ha barátja most elvéti, ő marad az utolsó esélye.

Nem volt rá szükség.

Ricco ugyanazzal a mozdulattal, mellyel elkapta a kardot, szúrta keresztülszúrta ellenfelét.

A burgundi rongycsomóként hullt a földre – de még élt. Gyolcsfehéren, lehunyt szemmel várta a kegyelemdöfést. A felhők közül előbukkanó hold megcsillant a füle mögül induló jeges verítékpatakon, mely végigcsordogált a nyakán, s eggyéolvadt a mind terjedő sötét folttal a mellkasán.

Ahogy Ricco közelebb lépett hozzá, s torkára fektette kivont kardját, Sandro elfordult. Nem mintha fikarcnyit is szánta volna, sőt ha rajta múlna, még kínosabb véget kívánna a burgundnak – de aznapra már alaposan elege volt mindenből, ami félelem, fájdalom és vér. Nem akarta látni. Pillanatnyilag csak egy legalább valamelyest tiszta ágyra vágyott, és egy jobb tál ételre, mint amilyent utoljára evett, és egy készséges, csinos…

Megdermedt.

Túl nagy volt a csend… pedig az éjjel némaságában még akkor is kell valamiféle hangot adnia a ruha szövetébe és a testbe hatoló pengének, ha feljajdulni már nincs is ereje a haldoklónak.

Kezét kardja markolatán tartva megfordult… és őszinte megrökönyödéssel meredt barátjára. Riccardo ugyanis dermedten állt a haldokló mellett, és fegyverén nyoma sem volt friss vérnek. A burgund pedig még mindig élt.

Sandro vészjósló lassúsággal lépdelt közelebb.

- Mondd, carissime, hogy ez nem az, aminek látszik. És én készséggel elhiszem. Ugye, véletlenül sem fordult meg a fejedben, hogy megkegyelmezel neki?

Mivelhogy Riccardo továbbra sem felelt, sőt a legkisebb jelét sem adta, hogy egyáltalán törődött volna vele, megismételte a kérdést; ezúttal immár ingerültebben.

- Ugye, nem akarod azt mondani, hogy lovagi eszményeiddel vagy akármijeiddel ellenkezik ennek a megölése? Ha igen, csak szólj, és megteszem én!

A költő végre ráemelte a tekintetét. És abból, amit benne látott, Sandrónak egyszerre ajkára fagyott a további beszéd.

Mert izzó gyűlölet lángolt abban a szempárban, és még valami más is, amit barátja csak vajmi kevésszer látott benne – de mindannyiszor súlyos következményekkel. Jéghideg kegyetlenség.

- Túl egyszerű halála lenne… ha itt hagyom, többet fog szenvedni. Nem érdemli meg a tisztességes véget.

Sandro egyszerre úgy érezte, már nem is olyan vonzó az a terített asztal, sem a formás nőcskék a fogadóban. Mindössze csak egy ágyat akart, esetleg egy jó kancsó bort, hogy mielőbb elfelejtse ezt az egész lidérces napot.

- Irtózol tőlem? – fordult hirtelen hozzá Riccardo fájdalmas, féloldalas mosolyával – Megérdemlem. De az ilyenfélék szolgálják apámat… és a hozzá hasonlókat. Csak Velencében nem elsősorban bérgyilkosok, hanem besúgók. Megvetsz? Tedd, megérdemlem. De akkor is így hagyom itt. Ő is megérdemli.

Sandro egy kezén meg tudta volna számolni: sihederkora óta hányszor fordult elő vele, hogy nem tudott dönteni az átkozódás meg a könnyekre fakadás között; de ez a mostani egyike volt ezen ritka pillanatoknak.

„És még én biztattam erre az átkozott párbajra, a szentségit! Egypár girhes ezüstért, hogy verje meg az Isten, aki azt az istenverte pénzt feltalálta!” – szentségelt magában.

- Ahhoz égrekiáltóbb dolgot kell elkövetned, hogy én valaha is irtózattal nézzek rád – közölte mégis a költővel, és bajtársias mozdulattal megszorította a kezét, olyan erővel, hogy mindkettejük ujjai belefehéredtek. Mint régen, abban az első közös csatában… – Mert én megértelek. Megértem, hogy gyűlölsz mindent és mindenkit, aki csak egy keveset is emlékeztet apád politikájára. Amit ő tett, arra nincs bocsánat.

- Nem, Sandro – felelte a költő csendesen – Már az is égre kiált, amit Catherinával tett; de ami igazán megbocsáthatatlan, az mindaz, ami ehhez az egészhez vezetett. Hogy egyáltalán megtörténhetett.

Kéretlenül tolultak fel az emlékek; hiába küzdött ellenük, ismét látta apja tágas szobáját, ahol követeket, besúgókat, más tanácsurakat fogadott. Mert neki persze itt kellett beszélnie vele; véletlenül sem valamelyik belső szobájában, ahol meghittebben lehettek volna.

Az nem a tanácsúrhoz méltó lett volna.

Még a toll színére is emlékezett; amelyet apja a kihallgatás – mert az volt, nem beszélgetés – alatt végig gyötört; a fényes fekete tollat pihéire tépdeste, végül csak egy apró, fekete halom maradt az asztalon.

Ami azt illeti, belőle sem maradt sokkal több.

- Intézhetnéd tapintatosabban is a kis kalandjaidat!

- Catherina nem kis kaland!

Ő már akkor indulatra lobbant; mégis, mi jogon beszél éppen az apja tapintatról, amikor az ő nőcskéi nevét a fél város ismeri! Kedves mutatványoslány, édes Catherina… olyan nagyon szerette. Túl későn ébredt rá, hogy bármit mondhatott volna… visszavághatott volna, elátkozhatná, kinevethetné, tagadhatná a vádat… egyik sem hozott volna nagy vészt a fejére. És a lányéra sem.

Bármit. Csak ezt az egyet nem lett volna szabad mondania.

Apja elsápadt, és úgy fordította felé a fekete tollat, mint valami tőrt.

- Ismételd… meg!

- Szeretem őt, apám. Akárki is… én nagyon szeretem. És ő is engem. Csak őt akarom.

- Akkor fektesd az ágyadba! – csattant fel, még fehérebbre sápadva – Annyiszor, amíg meg nem unod! Előbb-utóbb úgyis megelégeled! Én türelmes vagyok, fiam; én tudok várni, hónapokig is, ha kell; de mindenesetre nagyon remélem, hogy nem tart ki ez a nőcske oly sokáig! Nem éri meg!

Minden szóra kínzó pontossággal emlékezett… Csak a sajátjaira nem. Soha nem tudta felidézni, pedig az önvád börtönében, mely legalább olyan fojtó volt, mint az ólomkamrák, annyiszor próbálta… Mindhiába.

Már abban is kételkedett, hogy egyáltalán védte-e a lányt. Hiszen ő csak egyetlen érvet ismert: szeretem. És az apját ez érdekelte a legkevésbé.

Odarántotta az ablakhoz. A lagúnák amúgy is lebegni látszottak a szikrázó napsütésben, ő pedig mindinkább szédült… jó is lett volna elveszni az örök mélységben.

Apja széles mozdulattal körbemutatott a városon.

- Nézd Velencét! Nézz engem, neked tudnod kell, mit szenvedtem egész életemben! Voltam a száműzetés szélén, az életemet úgy védhettem meg, hogy egy ártatlan barátomat adtam fel magam helyett bűnösként! És végignéztem a kivégzését! A nők ifjúkoromban nem feküdtek mellém, mert féltek, hogy ha bajba kerülök, őket is ólomkamrába vagy vérpadra hurcolják! Nem volt ifjúságom; nem is bánom, bolondság, időpazarlás; jó, hogy engem megkímélt a sors az elvesztegetett évektől.

Nincs nyugovásom, nincs békességem, minden bűnt elkövettem, amit csak említ a Szentírás; újra megtenném, mert a város érdeke, és mert az enyém, csak így lehet hatalmat kovácsolni és megtartani! Semmit nem bántam meg. Gyűlölnek sokan… akkor is megérte! Éjjelente nem tudom: kísértetek járnak háborgatni álmomat, és fogjam a keresztet, amíg meg nem tagadja az érintésemet az is; vagy nagyon is élő ellenségeim osonnak tőrrel felém, és fogjak én is fegyvert, mert őrökért nem kiálthatok. Nem bízhatok bennük, én sérthetetlen vagyok, tanácsostársaimmal együtt szeret Velence népe… ennek így kell maradnia! Nem számít, ha látszat; de fenn kell tartani!

Neked mindezt nem kell végigküzdened, fiam – lágyult meg az arca – A kezedbe teszem a hatalmat. Fiatal vagy, ártatlan vagy; téged talán valóban szerethetnek… Minden, amiért küzdöttem, a tiéd lehet! Érted is tettem, érted is szenvedtem!

Hatalmam, mindenem… a tiéd. Ezt nem dobhatod el egy nőért! Főleg nem egy ilyenért, akit úgyis megkaphatsz!

Arra viszont emlékezett, hogy erre mit felelt.

- Nekem csak ő kell. Más nem számít.

Apja vonásai akkor már olyan kemények voltak, mintha kőből faragták volna őket.

- Szereted? Feleségül vennéd?

Reménysugár… te átkozott.

- Igen! – ragyogott fel az arca – Igen, apám!

- Sajnálom, fiam. Akkor hát ez neked nagyon fog fájni. De nekem a város érdekét kell nézni. Tudom, hogy a nemrég elítélt merénylők közül is megfordult egy az ágyában. Talán több is. Ki kell vallatni, hogy mit tud még… talán több tőrvetést is terveztek ellenem. Tanácsostársaim ellen. Már el is fogták, bizonyára kínpadon is lehet már. Ha túl is éli, élete fogytáig nem hagyhatja el az ólomkamrákat.

A metszett kristálypohár ezernyi darabra robbant szét a földön, ahogy lesodorta az asztalról. Apja szomorú mosollyal szorította meg a vállát; ő túl megtört volt, hogy ellenálljon.

- Érted teszem, fiam. Egyszer még megköszönöd nekem ezt.

Az indulat térítette magához; már úgysem maradt más, csak a fojtogató, nehéz gyűlölet. Az adott erőt, hogy kitépje magát apja kezéből, s kirohanjon a szobából.

Forró párákban izzott a város; vagy talán csak az ő lázas tekintete látta annak; ahogy végigrohant az utakon. A holtra rémült gondolás pattanásig feszülő izmokkal húzta az evezőket, ahogy felismerte benne a tanácsúr fiát; az ő félelme csak még inkább feltüzelte Riccardo dühét. Miféle hatalmat akar hát apja örökségül hagyni rá – egy városnép rettegését?

A gondolás mégsem járt elég gyorsan.

A foglár földig hajolva, kezét tördelve esdekelt kegyelemért, ha a tanácsúr időközben meg találta volna változtatni parancsát – de ő már nem tehet semmit, a lányt elvitték. Súlyos sebekkel… az ifjúúrnak az ólomkamrákban kell keresnie. Haldokolt, amikor elvitték… a tüdeje sérülhetett a vallatáskor… az is.

- Fiataluram… bocsásson meg, én csak parancsot… az istenért, jól van? – rettent meg, ahogy a fiatalember arcára esett a tekintete – És… kérem, mondja meg apjaurának, én csak azt tettem…

- Mondd meg neki te, hogy teljesítetted a parancsát. Ha jókedvében találod, még meg is jutalmaz! – vetette oda – Egyúttal azt is megmondhatod, hogy engem többé nem fog látni.

- De fiatalúr! – jajdult fel – Mit mondhatnék neki?

- Hogy keresse a reményeit ott, ahová az enyémeket temette. Az ólomkamrákban.

Soha többé nem beszélt az apjával. Még az este kifutó hajóval elhagyta Velencét, mindegy volt, hogy merre, csak el, minél messzebb szülőföldjétől. Mindattól, amit ismert… ami emlékeztette.

Attól kezdve zsoldosként élt, s nem akart mást, csak mielőbb ottmaradni egy véres csatamezőn. Míg aztán találkozott Sandróval. A fiatalember meglehetősen szorult helyzetbe jutott az egyik csatában, elszakadva bajtársaitól, és Ricco menekítette ki belőle. Azóta elválaszthatatlanok voltak ők ketten; és lassanként Ricco is megbékélt sorsával: bár időről időre kereste a bajt, de legalább már nem a halált. És barátja, aki legrosszabb napjain is mellette volt, ezt a változást nagyon is tudta értékelni.

Egyik este Ricco felfigyelt egy lantra, melyet kóbor mutatványosok hagytak a fogadóban, és amúgy kettejük mulatságára keresgélni kezdte rajta a dallamot pár nappal korábban írt verséhez. Kora ifjúságától tehetséggel forgatta a tollat; apja persze ezt is rosszallotta, soha még csak egy pillantást sem vetett egyik versére sem – csak, mert nem illett a reménybeli tanácsúrhoz. Nagyon elmerült a dalolásban s lantjátékban, észre sem vette, hogy elcsöndesedett körülöttük a fogadó. Nem törődött ő akkor semmivel, csak a megnyugvást kereste a szavak csengésében… A sok torokból felharsanó vivát riasztotta fel gondolataiból, meg Sandro lelkesedése. Azóta a harcok szüneteiben trubadúrként járta a vidéket.

(Folytatása következik)