Hatodik rész

Vad robajlás rázta meg a csatamezőt. Sokszorosan visszhangozta a föld, mintha bizony megelégelte volna a rajta dúló öldöklést, és elhatározná: most végre leveti magáról békétlenkedő fiait.

A burgund sortűz azonban alig pusztított az ellenséges sorokban – nyomán két katona hullott földre. A csaknem sértetlen svájci-lotharingiai sereg mindinkább visszaszorította a Merész embereit, míg végül a burgund had szárnyai összeroppantak.

A megrettent sereg menthetetlenül felbomlott, hiába is próbálta a herceg még utoljára összerendezni a sorokat. A menekülő, szétzilált szárny őt és kíséretét is magával ragadta...

- Nézd! Ott! – kiáltotta izgatottan Sandro, túlharsogva a csatazajt.

Ricco kimerülten pillantott a mutatott irányba; már nem vágyott másra, csak mihamarabb búcsút mondani az öldöklő küzdelemnek. El nem tudta képzelni, mi lelkesíthette fel úgy barátját.

Aztán egyszerre ráébredt.

A menekülő maroknyi burgund… Merész Károly és kísérete!

És a távolság sebesen olvadt köztük s az üldöző svájciak közt; nem sokon múlt már, hogy bekerítsék őket. Ricco egypár pillanatig meredten nézte a halálra szántakat; mígnem egyszerre vágtába ugratta kimerült lovát, a végsőkig hajszolva a menekülők felé.

Milyen sokfélét is gondolt már erről az emberről… Hitte vérbeli hősnek, regék lovagjának – és országot felforgató apokalipszis lovasának, kinek rideg becsvágya felelős Flor családjának s oly sok másiknak haláláért. Mégis: ezt a véget nem érdemli.

Fogyott a távolság, a dobajló paták mohón falták a métereket. Már kivehető volt egyik-másik svájci arca is: kapzsi, közönséges vonások. Merész Károly minden bűnével együtt is nagy egyéniség; nem érdemli meg, hogy egy martalóc végezzen vele.

A szél feléje sodorta a nem sokkal mögötte vágtató Sandro átkozódását; a jó barát bizonyára ráébredt: ő nem éppen a vérdíjra kíván rászolgálni. Nem számított ez sem; annyiszor megbékélt már, miért ne tenné meg sokadjára is.

Már csak egy-két ugrás volt hátra, mi az egy jó lónak. Kivont karddal kelt a burgund herceg védelmére…

De már túl későn.

A leggyorsabb svájci előretört, s nehéz fegyverével lecsapott a herceg fejére.

Az elkeseredett Riccardo kardja átjárta az alabárdos testét, de ezzel már mit sem segíthetett a Merészen. Csupán még egy holttest hullt a vérmocskos sárba.

És a csata tovább fortyogott. Az összeomlás szélén álló, életéért küzdő burgund sereg nem törődhetett ura vesztével.

- Szép munka – lépett melléjük a titokzatos francia; éppolyan váratlanul bukkant fel, mint a rossz lelkek; emlegette később oly sokszor Sandro – Több bajt már nem fog okozni – mérte végig megvetőn a Merész holttestét, s a földre köpött – Maradjon csak így. Jó helyen van. Hadd rothadjon még itt egypár napig… Ráérünk még megtalálni a tetemét. De jöjjenek kissé odébb, seigneures – intette maga után Riccót és Sandrót. Azok tétován követték; egyikőjük sem értette, miért érdemelnek dicséretet; a francia lenéző szavai pedig még kevésbé tetszettek nekik.

Távolabb, a bokrok rejtekén csak a kósza szél susogott az ágak közt; a csata zaja rég’ elvonult; elhaladtak a fosztogatók is. Csak hárman voltak.

- Végeztél a Merésszel – mutatott Riccóra a francia – Láttam, szép munka volt.

A döbbenettől a költő ajkára fagyott a tiltakozás. Hiszen ő éppen hogy védelmezni akarta a herceget – bár ez messziről, abban a nagy kavarodásban talán valóban tűnhetett másnak is.

Most azonban a színleléshez volt a legkevesebb kedve. Már épp készült megmondani ennek a bérencnek, hogy pontosan mit is gondol róla, a megbízóiról meg a csőcselékről, amikor Sandro észrevétlenül, de annál erősebben oldalba könyökölte.

- Én is ugyanazt gondolom erről az egészről, mint te; de nem tettél semmi rosszat. Nem te ölted meg – sziszegte olaszul – Ez itt viszont valamiért ezt hiszi, és a pénz nagyon is jól jönne nekünk. Tudom, mit akarsz mondani, de ne merészeld!

- Súlyos harc volt, nemdebár? Seigneures?– szisszent vészjóslóan a francia hangja – Lajos urunk bizalmasa a király tudta nélkül rendelte el a Merész halálát. Ez a burgund már sok bajt okozott… És Lajos urunk is örvendeni fog a halálának.

- Örültünk, hogy a koronát szolgálhattuk – hajtott fejet Sandro kenetteljesen, bár nem minden gúny nélkül.

A francia mosolya egy árnyalattal sötétebbre váltott.

- A másvilágon bizonyára értékelni fogják szolgálataikat, seigneures. Azonban én gondoskodom a parancsom pontos teljesítéséről. És az úgy szólt: „soha senki meg ne tudja, ki volt a Merész gyilkosa”.

Ricco már azelőtt érezte a hangjából áradó veszedelmet, mielőtt az testet öltött volna. Csaknem abban a pillanatban ütötte félre kardjával a Sandro felé hajló tőrt, ahogy a francia előrántotta azt köpenye redői közül.

Szerencsétlen mozdulat; továbbsodorta a lendület: a hosszú penge mélyre fúródott a másik testébe. Ahogy visszahúzta a fegyvert, nyomán már nem csordult vér… a francia halott volt.

Sandro sápadt-zöldes arccal meredt rá; homlokáról törülgetve a ráfagyott verítéket.

- Irgalmas Istenem… ha még egyszer szidalmazni mernélek az istenkísértő kalandjaid miatt, ha a szemedre találnám vetni őket; akkor nyugodtan képelj fel. Ez a bérgyilkosság volt a legrosszabb ötletem, leszámítva, hogy egy elborult pillanatomban zsoldosnak álltam, miután rájöttem, hogy egy olyan nőcskére költöttem el a teljes örökségemet, aki nem is szeretett, és csúful elhagyott.

- Nem számít… – sóhajtott a költő, hátát egy fasudárnak vetve. Egyszerre mintha nem tartották volna elég biztosan a lábai – Add ide azt a nyomorult grappát – nyújtotta barátja felé a kezét; a meglepett Sandro még tiltakozni is elfelejtett.

- Kár, hogy nem mondtad meg ennek a bérencnek: nemhogy nem te végeztél a Merésszel, de még védelmezted is a holttestét!

Mosolya fáradt visszfényt kapott barátja vonásain.

- Kár, hogy nem volt rá időm.

Sandro lehajolt a francia holttestéhez, és köpenye redői közül elővonta a tarsolyt. Még mindig aranytól duzzadt.

- Fogd, Ricco – nyomta a kezébe – Megszolgáltad. Ha nem is egészen úgy, ahogy a megrendelők gondolták… akárkik is legyenek valójában. De egy másik igazság szerint, én bizonyos vagyok benne, igenis megszolgáltad. Sokszor nem értettünk egyet mi ketten… de a Sors valahogy mindig téged igazolt; és én kezdek meghajolni a nálam nagyobb hatalmak előtt. Fogd, és kezdj új életet. Ennyiből letelepedhetsz itt; egy kis szerencsével a magasabb nemesség köreibe is bekerülhetsz… Változó idők jönnek, fordulnak a szelek… talán ez egyszer veled fordulnak a magasba. Flor is boldog lesz.

Hangja furcsán ellágyult; és ez az örökvidám, két lábbal a földön járó Sandrótól meglehetősen szokatlan volt.

- Köszönöm – felelte a költő – De… nekem nem kell.

Sandro olyasfajta hangot hallatott, mint aki egyszerre akar sírni és kacagni.

- Ezt nem teheted, te bolond! Egy vagyon, egy egész vagyon… egy új élet, Ricco! Ölelj meg, adj egypár ezüstöt, hogy vehessek egy öltözet ruhát, bőséges ételt-italt ma estebédre és asszonyi melegséget; aztán meg… legyél nagyon boldog, és Isten áldjon.

Ricco lassan megrázta a fejét.

- Ez csak kard, Sandro – emelte fel fegyverét, elgondolkodva nézte rajta a fény játékát – Csak kard. Vér, pusztulás, könnyek, önvád… Az apácák életét megmentettem, de ez csak nagyon ritkán van így. Most a Merész veszített, a svájciak győztek… fordulnak a szelek… Jobb-e így? Csak remélhetem. A pusztításból csak nagyon ritkán fakadhat új élet. És én többé nem akarom a halált szolgálni. Nem akarok zsoldot, nem akarok több vérdíjat.

- Azt hiszed, én talán szívesen katonáskodom tovább?! – szakította félbe a másik türelmetlenül – De te ebből igenis új életet kezdhetsz! Fogod azt a pénzt, veszel egy szép házat, szerzel birtokot…

- Csak a keserűségem hajtott a csatazajba – folytatta Ricco, mintha meg sem hallotta volna – Tudod jól, én a lantomat szeretem, a versek szép dalát. A harcokban is minden kardcsapással apámmal akartam végezni, és sokáig leginkább saját magammal. De aztán… jött Flor; és ráébredtem, hogy már nem is fáj úgy, ami Velencében történt. Tehetséges vagyok, trubadúrként meg tudok élni ezen a földön is Florral együtt, és hidd el, ez a legszebb élet, amit csak elképzelhetek magamnak. Te viszont mindig is arra vágytál, hogy letelepedj. Amit nekem tanácsoltál… az valójában a te vágyad, igaz?

Hirtelen mozdulattal barátja kezébe tette a súlyos tarsolyt.

- Akkor hát tedd meg, amit akarsz.

Sandro tekintetén ritka ragyogással csillant a fény.

- Nem fogadhatom el, Ricco.

- De igen. Eredj haza, Sandro – gyúlt mosoly a költő ajkán – Legyél nagyon boldog, és Isten áldjon.

***

Sandro szomorúan fürkészte a partot. A kikötő, a vásártér… mintha csak most léptek volna először francia földre. „Annyi közös kaland, itt és Itáliában, és most egyszerre vége”, merengett; „talán nem is látják többé egymást… Azért kijöhetett volna Florral. Akármennyire gyűlöli is a búcsúzkodást…”

Úgy szorította a korlátot, hogy belefehéredtek az ujjai. A parton méhkasként zsongott a forgatag: ő sosem kedvelte; Ricco igen. Ő csak a leendő bajok forrását látta benne; Ricco a dalai hallgatóságát és saját mulatságát.

- Kedves égedelem barátom; az életben nem foglak tudni elfeledni! – sóhajtotta.

Élénk kacagás gyöngyözött fel mögötte.

- Remélem is, hogy nem szándékozol elfelejteni egy régi barátot!

Ezt a nevetést nagyon jól ismerte.

Hányszor hallotta már, leginkább olyankor, amikor ő maga inkább átkozódni kívánt volna… Most azonban az ő szája is mosolyra húzódott, ahogy barátja felé fordult.

- Ricco! Hát mégis eljöttél búcsúzni?

- Egy vesztést – közölte a költő derűsen, és felült a korlátra, figyelmen kívül hagyva Sandro iszonyodó pillantását – Megyek én is veled.

Sandro értetlenül meredt rá; arckifejezésével újabb mosolyra fakasztva barátját.

- Belegondoltam; milyen szerencsés is vagy: vagyonod is lett, meg tőlem is megszabadulsz; egy gazdag és teljességgel nyugodt ember… Pfuj! – kacagott – Ezt nem hagyhattam, úgyhogy úgy döntöttem, legalább a nyugalmadtól megszabadítalak. Ha Franciahonban maradok, talán soha többé nem látnánk egymást… Letelepedni azért nem fogok; marad az eredeti terv: vándorköltő leszek – komolyodott el ismét – De Itáliában. És mielőtt megkérdenéd: jön Flor is velem. Ahogy gondot viseltem volna rá Franciaországban, úgy gondot viselek rá Genovában, Ferrarában, Rómában, vagy akárhol, ahová a sors vet. Most épp a kabinban van, de örülni fog neked… valami érthetetlen okból – fintorgott tréfásan – téged is kedvel.

Sandro képtelen volt megszólalni, ahhoz túl hálás és boldog volt; azonban végül mégiscsak meglelte a méltó feleletet.

Olyan hevesen ölelte magához barátját, hogy Riccónak csaknem a lélegzete is elakadt.

Éjszaka megannyi karbunkulusként ragyogtak a csillagok a magasban, és lenn a mélyben is, ahogy a nehéz hullámok visszaverték fényüket. A messzi láthatáron az éji sötétben már eggyé olvadt a föld és az ég, igazi és tükörkép; és a mindenütt fel-felszikrázó fénypontok egyetlen, lazán szőtt kelmének tetszettek.

- Csillageső… Szikrázó, fényességes fátyol – mormogta a hajóorrban álló Ricco a messziségbe révedve.

- Tényleg – mosolyodott el Flor, közelebb araszolva a korláthoz – Ha fátyol, ha igazán fátyol, akkor túloldala is van… Vajon mi lehet a csillagok túloldalán?

- Amit csak szeretnél, carissima… – felelte Ricco elszoruló torokkal – Amire igazán vágysz. És ha igaz hittel keresed, meg fogod találni.

Flor megborzongott, talán hidegnek találta a tenger páráját, és szorosabban simult a költő oldalához. A fiatalember ráterítette köpenye szárát, és fél karjával magához ölelte.

- Jobb így?

A lányka feleletképpen Ricco bőrkesztyűs tenyerébe csúsztatta kezét, és végtelen ragaszkodással nézett fel rá.

- Ugye, te velem maradsz? Ha megérkezünk Itáliába, ott vagy bárhol…

- Veled maradok.

- Örökké, Ricco? – aggodalmaskodott a kislány.

Régi árny… nem is fáj már. Utoljára ő kérdezte Catherinától… A lány akkor el sem mosolyodva, egy eskü komolyságával felelte: „Örökké.” Hányszor átkozta azóta a hiábavaló vallomásokat, melyeket nem tarthat meg az ember! És mindig elűzte magától a lány emlékét.

Csak most, hogy nem küzdött ellene, ébredt rá: nem is fáj már. Csupán szomorú, de mégis: már előbb jut eszébe az, hogy milyen boldogok voltak együtt, mint a gyűlölet, amiért az apja elvette tőle. Tarka körtánc, amint egyszerre felrajzottak béklyóikból szabadult emlékei: ahogy nevetett, ahogy ölelte, ahogy beszélt, milyen volt ajkának íze… Ahogy szerette.

És ahogy most is szereti, bárhol is legyen.

Catherina árnya már nem kísértette… csak kísérte. És most már mindig vele marad. Ahogyan egykor megígérte.

Könnyek fátyolozták a tekintetét, ahogy letérdelt a kislányhoz; a hangja azonban tiszta és erős volt, mint az igaz esküszó.

- Örökké, Flor.