Ötödik rész

Tomaso atyával a vendégház egyik sarkában bukkantunk rá arra a szerzetesre, akitől Antoine ellopta a csuháját. Bekötözött szájjal és sonkamódra összekötözve, de amúgy sértetlenül kucorgott a sarokban. Legalábbis látszólag sértetlenül… merthogy a szerencsétlen nem volt eszméleténél. Persze – Antoine nem engedhette meg magának, hogy véres legyen a papi öltözet, így nyilván leütötte áldozatát.

Őszintén reméltem, hogy komolyabb bajt nem okozott vele… de ahogy telt az idő, és Arnau minden költögetésünk ellenére sem tért magához, egyre inkább mardosott az aggodalom.

A merev álldogálástól ismét belehasított térdembe a régi sebesülés fájdalma – pedig az elmúlt napokban szinte már meg is feledkeztem róla. Nyilván a sok gond s izgalom miatt; igen, izgalom, mert minden veszedelem ellenére is már nagyon rég’ voltam ilyen boldog, mint ezekben a napokban.

Most azonban nem voltam az. S hogy legalább a sajgástól megszabaduljak, lopva nekidőltem a falnak… a hirtelen mozdulattól a köpenyembe rejtett kulacs durván az oldalamnak nyomódott.

- Próbáld meg ezzel – nyújtottam váratlan támadt ötletemtől vezérelve Bastian felé. Utolsó szálláshelyünk óta jófajta, erős grappa kotyogott benne a burgundi helyén.

Barátom egyetértőn elvigyorodott, s Arnau ajkához tartva pár cseppet a szájába csorgatott.

A szerzetes arca megrándult… felköhögött… és meglepett tekintettel ránk pislogott.

- Deo gratias – sóhajtott fel Tomaso atya –, hálásan pillantva az ég felé – Jól vagy, testvérem?

- Talán… én… azt hiszem, az a szálláskérő sebesült volt… bocsásson meg! Leütött… vigyázzon vele! – élénkült fel, ahogy megrohanták az emlékek – Maga a Gonosz, én mondom, és…

- Tudjuk – vágtam közbe; nem akartam, hogy még jobban megriadjon – És már nem árthat senkinek.

- Mi történt? Lesújtott rá az Úr keze?

- Úgy is mondhatjuk – villant csúfondáros mosoly Bastian ajkán –; bár egy efféle féreg nem érdemli meg az Úr személyes közbenjárását. Vagyis az égiek földi közvetítőt használtak, de a végeredmény ugyanaz – fejtegette kedélyesen – Igaz is, testvér: kérsz még egyet a nagy rémületre?

Arnau lelkesen nyúlt volna a kulacsért, de azért előbb Tomaso felé sandított. Feleslegesen: az ispotály vezetője félig háttal állva elmélyülten szemlélte a frissen meszelt falat, s mellékesen megjegyezte:

- Hálát adok Atyánknak, amiért megóvott mindannyiunkat. Ez úgy két miatyánknyi időbe fog telni, és azalatt nem áll módomban földi kérdésekkel törődni. De ha utána bármi, bűnösen földi élvezet nyomára bukkanok, akkor azt ki fogom innét hajítani, olyan ívben, hogy öröm lesz nézni. Azzal együtt, akit rajtakapok, hogy iszik belőle.

S ezzel, szemeit lehunyva, imáiba merült; Arnau pedig hálásan húzta meg a kulacsot. Barátom nem habozott követni a jó példát, meglehetősen hosszasan méghozzá, úgyhogy nekem már csak alig pár sovány kortyocska jutott.

Épp időben rejtettem vissza köpenyembe az árulkodó, bár immár kiürült „bűnjelet”, amikor Tomaso atya visszafordult felénk.

- Kellőképpen sikerült… elmélkednetek?

Jobb ötlet híján buzgón bólogattam; Bastiannak azonban már máson járt az esze. Úgy tűnik, neki bőségesen elég volt ennyi kilengés – és most könyörtelenül visszatér küldetésünkhöz.

- Tomaso atya – kérte – Megkaphatnánk az ereklyét?

- Majd ha ráérek –hangzott a meglepően nyers válasz – Bár, Istennek hála, úgy tűnik: Arnau testvér nem szenvedett komolyabb sérülést, azért én szeretnék efelől megbizonyosodni. Ha mást nem is, egy nyugtatófőzetet bizonyosan adnom kell neki. Ez mindennél előbbre való… utána majd beszélünk, chevalieres.

Csak csodálni tudtam… abban a pillanatban nemesebbnek tűnt, mint sok nagyúr, akit egykor apám környezetében láttam. Tudtam, képtelenség, mégis: mintha fény sugárzott volna az elnyűtt csuhából.

Megadóan fejet hajtottam, s kimentem. Bastian ellenvetés nélkül követett.

***

Fertályórával később mindhárman az ispotály előterében álltunk; afféle szűk kis pitvar volt, a szerzetesek a gyakoribb főzeteket, füveket, kötszert és miegymást tartották itt a fal mellett terpeszkedő ládák sorában.

- Arnau jól van – közölte Tomaso atya – A feje még fájhat ugyan, de most legalább öt órát végigalszik majd… addig örömmel leszek chevalieres segítségére.

- Hol az ereklye?

Az atya arca fájdalmasan megrándult, mintha már bánná, amiért nem tagadta le, amíg még lehetett volna.

- Itt – felelte mégis, megadóan, mint akit áldozatra szántak – A kötözőgyolcsos ládában, egy apró fadobozban.

- Láthatnánk?

Felsóhajtott, s bólintott. Végül is mi egyebet tehetett volna? Mit számít egy rávetett pillantást, ha úgyis elvisszük hamarosan mindenestül?

Ahogy a ládához lépkedett, egyszerre meglátszott rajta a kora; s furcsamód bűntudatom támadt, amiért el készülök venni tőle egy ekkora kincset. Mert hogy ő annak látta, afelől szemernyi kétségem sem volt.

- Ifjúkorom óta nem láttam semmit, ami csodaszámba ment volna – dörmögte az atya, ahogy a ládába nyúlt, s kiemelt belőle egy sötétre pácolt diófadobozkát – De amióta ez nálunk van – tette le óvatosan az asztalra, és melléfektette a gyolcson pihenő, korhadt fát –, azóta… Volt egy súlyos lázban szenvedő ápoltunk. Minden, a tudományom, a tapasztalatom azt súgta: meg fog halni. Napok óta nem tudott enni sem, a víz sem nagyon maradt meg már benne… ő maga is érezte: itt a vég. Akkor érkezett ide az a… az az Antoine. S én, utolsó reménységképpen, behoztam, s a beteg mellé fektettem a relikviát. Nem mondom, hogy rögvest felkelt és járt… de estére leszállt a láz, s meg tudta inni a főzetemet. Látszott rajta, hogy minden korty fáj, de magába kényszerítette… azt mondja, magáért már rég’ nem küzdene, de a fiáért és asszonyáért fog… amíg még dobog benne a szív. Az ereklyét szorongatva aludt el… féltem, nem ébred fel többé. De felébredt. S mára már gyenge zabkását, pár kanál levest is evett… meggyógyult, chevalieres. Még nagyon gyenge, legalább egy hétig nem engedem haza, akárhogy is eseng… de Isten kegyelméből elűztük a halált a szívéről. A családja minden este itt van; az asszony ígérte, hálából hoz friss tojást minden ápoltunknak, aki már megeheti. Ismer ekkora hálát, ilyen őszinte örömet, bármelyikük is? Fogadalmat mindenki tesz, míg a veszély tart, de utólag…

Tegnap pedig egy fiatalasszonyt hoztak ide. Nehéz vajúdása volt, már ő is feladta a reményt, a bába már hozzá sem mert nyúlni, végső kétségbeesésben hozták ide, minden szokással ellentétben. Szerencsétlen teremtés már az utolsó kenetet kérte, azt mondja, feladja, bocsássa meg az Úr, sírta, de nem bírja tovább… A többiek kezdték biztatni az ereklyével; hogy ne adja fel, a relikvia majd őrködik felette is, gondoljon a gyermekére, már nem tarthat sokáig… Ritka bátor teremtés… sírt, üvöltött a fájdalomtól, úgy átkozódott, hogy beleremegtek a falak… de elhessegette az utolsó kenettel érkező Guils testvért, és könyörgött, segítsünk… A legtöbbünk nem ért az ilyesmihez, de Victorio testvér igen. Ő régen dottorének tanult… csak… mindegy, ez egyedül rá tartozik. Ami számít, hogy köztünk őt áldotta meg a legnagyobb tudással az Ég. És az Úr s az ő segedelmével az a fiatalasszony újabb két fertályóra szenvedés után egészséges gyermeknek adott életet. S ő maga is túlélte, egészségben. Ma este már elengedem őket… A hites urát mindig konok, már-már, Isten irgalmazzon neki, hitetlen embernek ismertem… de aznap egész éjjel itt kinn térdepelt az ereklye előtt. Úgy zokogni én még férfit nem láttam.

Elszorult a torkom.

Persze, mindez lehetett véletlen is… mégis…

Őt hallgatva egyszerűen lelketlennek kellett volna lennie, aki nem hitt volna neki. Vagy legalábbis nem akart volna hinni.

- Idősebb embernek tűnsz… ennyi év alatt sosem találkoztál olyasmivel, ami… megmagyarázhatatlan lett volna?

A javíthatatlan Bastian… bár most ez egyszer talán nem kötekedni akart. Hiszen az ő hangját is rekedtessé fátyolozta a meghatottság.

- Dehogynem. Előfordult, bár nem túl gyakran. De olyan, amely több évtized tapasztalatával és a test minden törvényszerűségével szembemenjen… olyannal még nem találkoztam.

Éreztem, hogy szélesen mosolygok. Nem számít, hogy elvileg nem barátként kellene tekintenünk rá, hogy bármi áron vissza kellene szerezni, ami a miénk… jó, elismerem, erről a tulajdonviszonyról lehetne egy sort vitatkozni; de… Nem számított semmi.

Csak végtelen hálát éreztem; ilyen lehet a legtisztább kegyelem, beburkolt, mint egy fényes, friss hóként csillogó lepedő, lágyan, mint a legdrágább kelme, és olyan gyengéd melengetéssel, amire egyetlen földi tűz sem képes.

Ráébredtem: nincs szívem elvenni tőle azt, amiben annyira hisz.

És a környékbeliektől sem.

De persze ezt ilyen egyszerűen nem közölhettem vele. Ahhoz túl büszke voltam.

- Azt mondják – vetettem fel a fejemet, fölényes mosolyom szikrázott a teremben –, az igazán nemes ereklyéket a méltatlanok nem láthatják. Persze sokkal valószínűbb, hogy nincs is itt semmiféle kegytárgy… csak szép meséket mondtál az imént. Hiszen, ha egy templomos, Krisztus első számú katonája nem volna méltó, akkor ugyan ki lehetne az? A szállongó hírek nyilván hazudtak, ahogy Antoine is. Ha az idelátogató betegek és zarándokok beérik effajta koholmányokkal, ám tessék, leljék benne boldogságukat. Nincs itt semmi, amit a préceptorunknak vihetnénk.

Tomaso atya kezében megremegett az olvasó, melyet egészen addig szorongatott. Fáradt tekintetét csaknem megfiatalította a váratlanul fellobbanó bizakodás, de a remény lángja olyan félszeg volt még, mint a gyertyáé, ha játszik vele a szél.

Barátom felé lestem, vajon mit szól váratlan döntésemhez; de sápadt, merev arcáról képtelenség volt olvasni. Csupán sebesen ziháló mellkasa tanúskodott felindulásáról.

A hosszúra nyúló csöndben tisztán kivehető volt a szalma közt átfutó egér neszezése. Az apró lábak motoszkálása máskor szinte fel sem tűnik, most mégis idegtépően hatott, mintha soha nem akarna véget érni.

Végül Bastian krákogása törte meg a némaságot.

- Ha így áll a dolog… khm… azt hiszem, elismerhetem... Igen, bizonyára csak képzelődtem az imént. Mert én sem látok itt semmit szalmán, ládákon és egyéb lomokon kívül.

Az atya szembe könnybe lábadt, ahogy egyikünkről a másikra tekintgetett.

- Az Isten áldja meg mindkettejüket, chevalieres… én kicsiny vagyok, de ha bármit tehetek… A szerencse forgandó; és ne adja az Ég, hogy úgy legyen, de ha… ha kellene, akkor emlékezzenek rá, hogy én itt vagyok. Ha, ne adja az Ég, sehol nem kerülne fedél és menedék, akkor, amíg éltet engem az Úr, itt mindörökké biztonságban lesznek.

***

Akkorra már elült a vihar, de én csak azt vártam, mikor tör ki egy még félelmetesebb fajta Bastian jóvoltából.

Mielőtt búcsút vettünk volna Tomaso atyától, még közöltem vele: ha esetleg valamikor a jövőben mégis hozzájuk kerülne az ereklye, az veszedelmes is lehet. Mert Louis király kápolnájából lopták el sok éve. Úgy éreztem, így a tisztességes, s ő hálás is volt érte, láttam a tekintetén. Mondani azonban csupán annyit mondott: a betegeiért vállalná a kockázatot. És még hozzáfűzött egypár változatos jelzőt Louisról és mindenki másról, aki mennyei erejű kegytárgyakat rejteget ahelyett, hogy ispotályoknak vagy legalább nyilvános kegyhelyeknek adományozná őket.

Barátom mindvégig hallgatott, s akkor sem szólalt meg, amikor már jó darabot lovagoltunk visszafelé. Végül meguntam, s kurtán felszólítottam, ha van véleménye, csak rajta, mondja, mert szeretnék mihamarabb túlesni rajta.

Bastian felhorkant.

- Mivel képtelen vagyok egyszerre káromkodni, átkozódni, könnyezni, téged alaposan fejbe vágni, és ugyanakkor neked a legőszintébb alázattal kezet csókolni… inkább nem teszek semmit. Csak kérdezek…. És hidd el, ez egyszer nem azért, mert bármit is a szemedre vetnék. Ebben a kérdésben nem vagyok hajlandó állást foglalni.

Csaknem felnevettem. Hiszen már megtetted, Bastian, gondoltam; de saját viselkedésem után igazán nem kárhoztathattam az övét.

- Miért, Tristan? – kérdezte – Miért tetted, pont te, aki mindig is… a legszerényebb megfogalmazásban is kételkedett az ereklyékben? Hiszen amikor rajtam kívül nem hallotta más, számtalanszor tetted szóvá a kételyeidet.

Jobb lett volna, ha szid.

Még inkább, ha ugrat, akkor kerekítettem volna valami vaskos tréfát, nevettünk volna, a soron következő fogadóban asztal alá ittuk volna egymást, és a kérdés el is lett volna felejtve. Legalábbis addig, amíg Laurent préceptor elé nem kell állnunk.

De erre a kérdésre válasszal tartoztam neki.

- Nem tagadom… bizonyos értelemben nem változott a véleményem sem. De ebben az ispotályban ráébredtem valamire, amit korábban nem láttam… nem akartam meglátni. Nem az számít, hogy ez az ereklye valóban ezer és egynéhányszáz éves-e… egyedül az emberek hite számít, akik csodálattal tekintenek rá. Nem az ereklyében rejlik az igazi erő, hanem a hitben. De ha minden széthull… akkor kell valami, valami, ami túlmutat rajtunk, ami megfoghatatlan, ami jelkép, amibe belekapaszkodhat… ami kézzelfoghatóvá teszi a hitet s a földre hozza. Ha azt mondod a vajúdó nőnek, vagy a láztól hörgőnek, hogy bízzál magadban és bennem, és persze a valahol messzi felhők felett trónoló Istenben, az valószínűleg nem jut el hozzá… de ha a kezébe nyomsz egy darab akármit, hogy ez majd segít, azt megérti. És küzdeni fog, ha alig van már ereje, akkor is. És ha ez most az ittenieknek éppen egy darab fa… akkor legyen. Én biztosan nem fogom elrabolni tőlük.

Egy évvel később

- Akkor hát siess – nyújtotta át a lepecsételt levelet –, és érd el a holnap reggel kifutó hajót. A limoges-i précetor már türelmetlenül várja a híereimet.

- Úgy lesz, Laurent.

Fejcsóválva nézett, miként a javíthatatlan gyereket szokás.

- Remélem, tudod: még mindig bánom, hogy nem öltötted fel a fehér köpenyt.

Ezt párszor már hallottam tőle az elmúlt esztendő alatt, míg a Rend titkos megbízottjaként kémkedtem, leveleket és mindenféle küldeményeket hordtam, híreket szereztem, közbenjártam itt-ott… és tettem minden mást, amivel megbíztak.

És élveztem minden egyes pillanatát.

De még sosem feleltem őszintén Laurent aggodalmára. Amikor az ereklyekutatásból hazatérve elutasítottam a hármas fogadalomtételt, akkor is csupán annyival magyaráztam: nem tehetem. Így álltam hát a Rend szolgálatába, anélkül, hogy templomossá lettem volna; talán egyedüliként rendünk történetében. Bár ki tudja…

Most azonban ideje végre elmondanom.

Tartozom vele Laurent-nek. És még ez a legkevesebb.

- Hűséggel szolgállak téged és testvéreimet, mert hiába nem köt az eskü, számomra mindörökké azok lesznek... és ugyanakkor magamat is. Bármilyen furcsának találod is ezt a kettősséget, én esküszöm neked, hogy sokkal hívebb lehetek így, a magam szabadságában, mint ha kényszerből letettem volna a hármas fogadalmat – és utána hetente vezekeltem volna a megszegésükért. És lehet, hogy nem olyan úton teljesítem a parancsaidat, ahogyan elvárnád… de azért végül mégis mindig elérem, amit akarsz, igaz?

- A legelső, az ispotálybeli eset után lefogadtam volna bármibe, hogy annál cifrább ötleted már nem támadhat. Mit mondjak… tévedtem. De nem bántam meg, Tristan.

Kissé rekedtes volt a hangja, s most először gondoltam rá: talán minden ellenkező törekvésem dacára is megérezte, hogy kicsit mindig apámként tekintettem rá.

Csak egy pillanatnyi gyengeség volt… a következőben már ismét a szokott értelmes-gunyoros szikra lobbant a szemében.

- Igaz is – töltötte teli a serlegét –, nemrég hallottam a hírt: az elmúlt hetekben Louis urunk pont a te ispotályodhoz tartozó vendégházban szállt meg szűk kíséretével együtt. Hálás kedvében lehetett, mert felajánlotta az ispotály vezetőjének, valami Tomasónak, hogy kérjen, amit csak akar. A szerzetes pedig, csak az Isten tudja, miféle sugallatra, de azt mondta neki: évekkel korábban egy gyámolítottjuk hagyta rájuk, kinek nem tudják a nevét. Kérte a királyt, adománylevéllel erősítse meg: az övék maradhat mindörökre. Louis nyilván felismerte az ereklyét, gondolom; de ráállt, méghozzá könnyedén, úgy mondják. Mellesleg azóta csodák esnek meg az ispotályban.

Csak úgy véltem, érdekelhet téged – mosolygott rám a serleg mívesen vésett pereme fölött.

Meghajoltam, és kisiettem. Ahogy végighaladtam a tekervényes folyosókon, egy pillanatra mintha semmivé foszlottak volna a hónapok… ugyanaz a kegyelem melengetett, mint egykor azon a viharos estén.

Odakinn Clément fázósan toporogva várt; erős szél fútt, átsüvített a bélelt köpenyen is. Az apja továbbra is nálam hagyta, s amikor egyszer megpendítettem az öreg lovagnak, hogy a fiát talán mégsem fegyverfogatásra teremtették, de másfelől viszont nagyon tehetséges… legalább nem mondott semmit. Clément mindenesetre maradt velem; s ahogy telt az idő, egyre inkább hittem, hogy ez is egyfajta beleegyezés. Végül is negyedik fiú volt… talán ő már járhatja a saját útját.

- Mikor indulunk?

Töretlen lelkesedése olykor a mai napig megmosolyogtat.

- Mi ez a királyi többes, drága unokaöcsém? Te fogod magad, visszafordulsz, és a birtokon várod hazatértemet. Addig cselekedj mindenben belátásod szerint.

Megkönnyebbülten fellélegzett, de nyomban el is fojtotta örömét, s kötelességtudóan érdeklődött:

- Csak nem akar egyedül menni?

- Amilyen rosszul bírod a tengert, gonoszabb volnék a Sátánnál is, ha magammal vinnélek – céloztam első és egyben utolsó közös utunkra. Clément az út nagy részében tengeribeteg volt, de irgalmatlanul, úgyhogy mire partra szálltunk, csont-bőrré soványodott, s az egész küldetés alatt a visszaúttól rettegett.

- Mehetnénk lovon is – vetette fel kötelességtudóan, bár immár jócskán megfogyatkozott lelkesedéssel.

- Ó, hogyne. És valamikor a jövő században talán oda is érnénk. Nem, Clément, nekem sietnem kell. Majd a rendházból viszek magammal valakit. Te pedig eredj, és vigyázz a házra és a birtokra. És legalább olykor hagyj szabad percet a házitanítódnak, rendben?

Unokaöcsém szája huncut vigyorra húzódott.

- Mintha nem is olyan régen valaki arra tanított volna, hogy a kíváncsiság jó, mert az hajtja előre az embert, s még egy olyan eretnek megjegyzést is megkockáztatott, hogy a kiűzetés egyáltalán nem volt nagy ár a tudás almájáért… mintha egy Tristan nevű illető lett volna… vagy netán csal az emlékezetem, seigneur?

Elismerően felnevettem, s bátorítóan megszorítottam a vállát.

- Tégy, ahogy jónak látod… ebben a kérdésben is, másokban is – komolyodtam el – Jó sok kerülőútba telt, mire a saját életemben rászántam magam.

VÉGE