A templomos – első rész

A feltámadó szél szenvedélyes táncra hívta a hullámokat, és a tajtékos habok a salterello féktelen ritmusára ölelkeztek a normann partvidék szikláival. A felhők úgy tornyosultak fölém, mint egy sosemvolt katedrális fenséges boltozata, s a láthatár peremén, messze a tenger felett villám cikázott át rajtuk. A kitörni készülő vihar nehéz aromával fűszerezte a levegőt, s én mohón kortyoltam a jól ismert illatból. Emlékszem, már kora gyermekkoromban is rajongtam a látványért; számtalanszor kuporogtam így a meredély peremén, mit sem törődve a korbácsoló szél erejével. Mámorító érzés volt ott ülni a magasban, mintha én parancsolhatnék a körülöttem-alattam tomboló elemeknek. Túl sok egyéb felett úgysem volt hatalmam.

Én voltam az ifjabb testvér, és – amilyen korán csak lehetett – apám beadott a templomosokhoz. Tudják: a szokásos egyházi szolgálat, harcoljon meg más a család fontosabb tagjai üdvösségéért... Öt évvel ezelőtt azonban a bátyám meghalt. Amikor megkaptam a hírt, mea cupla, nem gyászoltam. Kevés időt töltöttünk együtt, és akkor sem törődött velem; a legtöbb szolgánk közelebb állt hozzám, mint ő. Apám arcát azonban nagyon is remekül el tudtam képzelni, ahogy kétségbeesetten számolgatja az eltelt éveket: vajon letettem-e már azóta a fogadalmat? Nem tettem le; de nem sokon múlott. Ha csak pár nappal később érkezik, hogy magával vigyen… Néha eszembe jut: talán úgy lett volna jobb.

- Seigneur Tristan! Tristan!

Ó, igen. Clément, az unokaöcsém. Eredetileg apám keze alá küldték, hogy lovagi mesterséget tanuljon; miután azonban alig egy éve apám is meghalt, a fiú nevelése rám maradt. Merthogy, miután világi életbe kezdtem, magam is kivívtam a lovagi címet. Szó szerint. Mindennek ellenére ma sem értem, nagybátyám miért nem választott számára másik nemesurat helyettem… feltéve persze, hogy nem a lehető legkevésbé alkalmas jelöltet kereste. Mindenesetre – úgy tűnik – unokaöcsém kedvel, én pedig megszoktam, hogy ott van körülöttem. Azt hiszem, most már talán hiányozna is, ha más fedele alá parancsolnák.

Azonban váratlan felbukkanása ott a sziklaszirten ugyancsak nyugtalanított. Szegény fiú irgalmatlanul félt a vihartól is, a magasságtól is; ha most mégis felmászott ide, akkor nagy bajnak kell lennie.

- Mi történt, Clément?

- Vendége érkezett – zihálta a futástól megviselten. Vöröses haja az időközben ugyancsak megeredt esőtől csatakosan tapadt szeplős arcába, és görcsösen igyekezett nem lenézni a meredek partfalon megtörő hullámokra. Lassanként zöldes árnyalatot öltő arcából ítélve hiába; valószínűleg már a puszta gondolat is túl sok volt neki.

- És ezért kellett idejönnöd? – futott el az indulat; saját megzavart nyugalmam éppúgy bosszantott, mint az, hogy egy ilyen ostobaság miatt sodorta veszélybe magát – Eredj vissza és lásd szívesen, ha már ilyen éktelen viharban hozta ide az ördög. Nemsokára én is követlek.

- Nem… – igyekezett visszanyelni émelygését – Nem ilyen egyszerű. Arra sem tudtam rávenni, hogy egyáltalán bejöjjön; és nem fogad el semmiféle vendéglátást. Amíg seigneur Tristan saját maga be nem engedi, egészen pontosan így mondta.

- Akkor ázzon agyon az esőben! – veszítettem el végleg a türelmemet. Hogy minden bolondnak engem kell megtalálnia… – Vagy eredjen vissza, ahonnan jött!

- Engedelmével, az nem fog menni. Ugyanis a lova lábáról leesett a patkó.

Már szitkozódni sem volt kedvem.

- Nesze – terítettem vállára köpenyemet –, belül még száraz. Csak te lehetsz olyan bolond, hogy utánam rohansz egy efféle semmiségért… Ne – tartottam vissza a sebes léptekkel meginduló fiút – Én megyek elöl. Egyébként ennek a jóembernek a nevét is tudod?

- Nem mondta – vont vállat tanácstalanul –, csak annyit, hogy parancsot teljesít, máskülönben nem volna itt. És a templomosok öltözékét viseli.

Erre a megjegyzésre az a bizonyos szitok mégiscsak kikívánkozott, méghozzá ugyancsak cifra formában. Ugyan maga a tény, hogy egy templomos lovag érkezett birtokomra, nem lepett meg – üzenetet vártam egykori rendházam vezetőjétől –; azonban én csak egyet ismertem, aki ne fogadná szívesen a vendéglátásomat.

Gyermek- és sihederkorom hűséges barátját. Sébestiant. Aki azonban tudni sem akart rólam, miután apám oldalán örökre ellovagoltam a rendházból.

Hallgatagon ereszkedtünk le a partvidék szikláin, s az udvarház felé vezető köves, rossz úton; engem túlságosan is elfoglalt a közelgő találkozás aggodalma, unokaöcsém meg bizonyára saját félelmével és rosszullétével küzdött. Csak jóval később jutott eszembe, hogy igazán megköszönhettem volna neki fáradságát…

A hosszan elnyúló, alacsony udvarház kapujára egy százados tölgy vetett árnyat, legalábbis a helybeli regék szerint ifjú csemetekorában még látta az ezredforduló napját. És az alatta álldogáló, átfagyott lovagban valóban Sébastianra ismertem. Nem sokat változott, mióta nem láttam; talán csak még élesebbé váltak amúgy is csontos arcának vonásai. Szigorúbbnak tűnt… és kíméletlenebbnek.

Clément-ben volt annyi tapintat, hogy elpárologjon. Amiért nagyon hálás voltam neki.

- Isten hozott – köszöntöttem egykori bajtársamat, míg átkoztam magam a hűvös, szinte már kényszeredett üdvözlésért. Úgy tűnik, ő sem értékelte suta szavaimat, mert bosszúsan felhorkant.

- Vagy inkább az ördög! Éktelen bűneim lehetnek, ha így kell vezekelnem.

Éreztem, ahogy keserű fintorba rándul az arcom. Csodát nem vártam… de ennél azért valamivel szívélyesebb találkozást reméltem.

- Ne itt. Még meg találod hűteni magad ebben az ítéletidőben, és azért is engem fogsz hibáztatni.

Sébestian állkapcsa megfeszült, mintha tiltakozni akarna… de még időben ráébredt, hogy meglehetősen komikusan festhet, ahogy kitartóan ácsorog a zuhogó esőben, s kurtán bólintott.

A kandallóban hívogatóan pattogott a tűz, ő azonban teátrálisan a lehető legtávolabb állt meg tőle, s nem fogadta el a kupa bort sem, hiába kínáltam. Pedig fázott; bármekkora akaraterővel áldotta is meg az ég, vacogását nem leplezhette. Azzal sem törődött, hogy az esővíz fürge patakokban csordogált köpenye redőiből, s mind terjedelmesebb tócsába gyűlt a kőpadlón.

Ez már nekem is sok volt.

- Az én házamban a vendég elfogadja a szíveslátást! – fakadtam ki – De ha nem tetszik, csak add át az üzenetet, és már mehetsz is, amerről jöttél. Elküldetek a kovácsért is, hogy mihamarabb megpatkolja a lovad; ne mondhasd, hogy akaratod ellenére tartóztatlak!

- Ne add a sértettet; te vétkeztél, amikor elhagytad a Rendet. És amúgy sem illik hozzád.

- Hozzád sem! – közöltem élesen. Élesebben, mintsem eredetileg akartam, de túl régen volt, hogy elváltak útjaink, és túl sok mondandóm akadt – És nem vétkeztem; nem tettem le a fogadalmat, jogom volt elmenni. Te viszont megkeseredtél, amióta nem láttalak. Vagy csak engem vetsz meg?

- Én alávetettem magam a regulának, míg te nyakig merültél a világi gyönyörökben. Nyilván nem vagyok már olyan könnyelmű, mint novíciuskorunkban. Persze, most már bizonyára te is megbántad, hogy mindezért – mutatott körbe – otthagytad a rendházat.

- Nem bántam meg.

Mintha sose kerültünk volna távol egymástól: ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk, amikor régen faképnél hagyott. Fojtó szomjúság tört rám; le kellett mosnom a fémes, hideg ízt, melyet megvetése hagyott bennem. Míg telitöltöttem egy kupát, Sébastian szigorú pillantással méregetett.

- Nem bántam meg – ismételtem, miután a bordeaux-i végre egy kis melegséget öntött tagjaimba – Ha sosem próbáltam volna, milyen a világi lét, mindig vágyakoztam volna utána.

- Talán nem volt elég vagyon, ragyogás és gyönyör, hogy kielégítsen?

- Mindez jó volt; de nem elég. Sébastian, emlékszel, amikor kezdő novíciusként Julien testvért kísértük? Titkos papírokért küldték, többet sosem mondott… Sokfelé járni, látni, milyen szelek járnak az idegen vidékek felett és milyen ott a nap ragyogása, emberek közt forogni, olyanokat látni és hallani, ami csak keveseknek adatik meg… én ezt akarom. És a Rend szolgálata mindennek keretet adna. Bárhol jártam, sehol nem éreztem úgy otthon magam, mint a rendházunk falai közt. Akármilyen kelletlenül léptem is először soraitokba.

- Sose hallottam még ennél eszményítettebb jellemzését a kémkedésnek – mordult fel – De rád vall, esküszöm!

Bár maguk a szavak még mindig meglehetősen mogorvák voltak, szemében már fellobbant egy apró szikra, mely az egykori ugratásokra emlékeztetett.

- Legalább ebben nem változtam – kockáztattam meg egy halovány mosolyt – És te… Bastian? Boldog vagy templomosként?

- Szolgálom a Rendet. Ha jól végzem a kötelességem, elégedett vagyok; ha nem, kérem Isten kegyelmét. Nem olyan… változatos élet, mint a tiéd. Azaz amilyen eddig volt a tiéd.

Forróság öntötte el az arcom; sejtettem, olyanképp festhetek, mint egy gyerek, aki rég’ vágyott ajándékáért nyúl – de nem érdekelt.

- Laurent visszafogad?! Teljesíti a kérésemet?

Pár pillanatnyi, szándékosan elnyújtott hatásszünet után Sébestian végre méltóztatott köpenye hasítékába nyúlni, és gunyoros mosollyal kinyújtott kezembe ejtette a gondosan összesodort pergamentekercset.

- Szomorúan látom, hogy még mindig nem virágzott ki benned a türelem erénye.

- Próbálkozott már vele, de mindahányszor elégett a szenvedély tüzében! – vágtam vissza, reszkető ujjakkal törve fel a pecsétet. A cirkalmas gót betűk összemosódtak lázas pillantásom előtt… majd örvénylő táncuk meglassúdott, és kavargásukból apránként kirajzolódott egy-egy mondatfoszlány.

„… aki egyszer elhagy minket… nehéz feladat elé állítottál minket… Majd meglátom, mit tehetek a fehér öltözéked felöltése ügyében… De annyit ígérhetek: mindenképpen kötelékünkbe fogadlak valamiképpen. Kezdetnek hírszerző és kém minőségben; ha nem változtál sokat az elmúlt öt év alatt, úgy hiszem, kedvedre lesz. Első feladatodként Sébestiant segítheted küldetésén. Vagy ő téged….”

- Kigyönyörködted végre magad Laurent perceptorunk kalligráfiájában, vagy várjak még egypár napot, mielőtt szólhatnék veled?

Már épp készültem visszavágni, elvégre ugyan ki ne akarná a helyemben akár századjára is elolvasni a megváltást hozó sorokat – de a hosszas álldogálástól váratlanul tompa fájdalom mart a térdembe. Elfintorodtam, ahogy a sajgás feljebb kúszott, s lopva megpróbáltam a másik lábamra nehezedni. Fészkelődésem azonban, bármennyire is igyekeztem leplezni, nem kerülte el Bastian figyelmét.

- Mi történt a lábaddal?

- Egy utazás emléke – vágtam rá. Józan eszem ugyan azt súgta, mit súgta, üvöltötte, hogy legyek óvatos, ne tegyem próbára még jobban a türelmét, örüljek, hogy egyáltalán megtűr maga mellett; azonban természetemet nem tudtam megtagadni. És olyan nagyon nem is akartam – Úgy terveztem, megnézem, valóban olyan-e a másvilág, mint amilyennek a papok festik. De csak a halál mezsgyéjéig jutottam.

Bastian arca megrándult, s aggodalom suhant át mindig fegyelmezett vonásain. Igaz, csak egy pillanatra, de azért összetéveszthetetlenül.

- A vesztésbe is, Tristan… neked mindenből feltétlenül gúnyt kell űznöd?

- Sokakkal ellentétben én nem tartom üdvözítőnek a bánatot. A magam részéről, és a nevemmel ellentétben: jobban szeretek nevetni.

- Akkor is, ha más nem látja?

Felnevettem. Felszabadult, féktelen kacagással, mintha bizony Bastian nyers megjegyzése életem legjobb tréfája lett volna. De mégis nevetnem kellett, mert úgy éreztem: évek óta most először könnyű a lélegzet. Hogy most éppen haragszik, és talán sose ér véget a mi régi vitánk? Mit sem számít. Hiszen olyannyira mások vagyunk, hogy azt sokáig amúgy sem viselhetjük el, és robbannia kell az ellentétnek… De áldom a sorsot, amiért ez megtörténhet. Amiért köztünk már rég’ felesleges az alakoskodás.

Amiért ismer. Ismeri a leginkább titkolt és a legrosszabb oldalamat egyaránt, és –végre ráébredtem – mindennek ellenére sem tagadott meg.

Megbotránkozva szemlélte jókedvemet.

- Ne is fáraszd magad a válasszal – morogta –, úgyse lehetne semmi vallomás őszintébb, mint az arckifejezésed. Még egyszer kérdem: mi történ?

- Egy csatában lándzsadöfés ért.

Szerettem volna mihamarabb letudni a témát. Bármilyen istenkísértő módon is viselkedem sokszor, és bárhogy is élvezem; az a kiszolgáltatottság és rémület néha még ma is kísért. Visszamenekültem a kupám mögé... azaz csak menekültem volna, mert Sébestian kiszedte a kezemből, és eltökélt várakozással meredt rám.

- Oly rút volt a seb, hogy a felcserek először abban sem voltak biztosak, hogy az életem megmarad, nemhogy a lábam – ismertem be megadó sóhajjal. Én is ismertem őt: úgysem adta volna fel – Eddigi sorsom egyik legnagyobb tréfája, hogy apámat végül ez bírta rá, hogy miután felépültem, engedjen korábbi kérlelésemnek, és elengedjen a Sorbonne-ra. Bizonyára megrendítette a lehetőség, hogy csaknem elveszítette örökösét. Két felhőtlen évet töltöttem az universitason… míg el nem ért apám halálhíre.

Az elmúlt esztendőről nem akartam neki beszélni. Olyasféle sodródás volt, mint hajszolt, zavaros álmokban bukkan fel olykor… csak éppen az álom enyhítő mámora nélkül. Áldom a sorsot, amiért legalább Clément-re gondot kellett viselnem.

Bizonyára ezt ő is megérezhette, mert nem faggatott tovább, csak némán megszorította a kezemet. Hálásan viszonoztam, s még hálásabban kortyoltam a kupából, melyet időközben visszaszolgáltatott.

- Régen volt, már magam is alig gondolok minderre. Inkább arról mesélj, hogy milyen küldetést találtak ki számunkra?

- Meg kell találnunk egy ereklyét.

- Egy ereklyét? – visszhangoztam, s pislogtam egyet a meglepetéstől. Ereklye?! Jó királyunk imádatát a kegytárgyak iránt mindenki ismeri az országban, de a mi preceptorunk esetében eddig még nem tapasztaltam hasonlót. Legalábbis, amíg a rendház tagja voltam.

- Nocsak – dörmögtem – Laurent urunkra is átragadt Louis király szent szenvedélye?

Barátom felhorkant, s úgy legyintett a kezével, mintha füstöt akarna széthessegetni.

- Gondolkozz egy cseppet. Vedd úgy, hogy ez az első előtti feladatod.

- Laurent parancsára? – kérdeztem kajánul, de közben már hevesen száguldottak a gondolataim, a kiutat keresve ebből az elsőre értelmetlennek tűnő feladványból.

- A saját szórakoztatásomra. Legalább legyen egy kis mulatságom, mielőtt közös útra kelnénk… mert még nagyon is jól emlékszem, hogy ahol te megjelensz, ott előbb-utóbb a baj is feltűnik.

- Novíciusként ez nem igazán zavart téged. Sőt, tisztán emlékszem, hogy a legtöbb esetben kifejezetten élvezted is!

- Egészen addig, amíg én kimaradtam belőle, és olyan nyugodtan szemlélhettem, mint a vándorkomédiások előadásait. Nos? Rájöttél már?

Diadalmasan elvigyorodtam.

- A Szent Lándzsa. Igaz?

Elismerően bólintott.

- Nem tartott túl soká… talán mégis hasznodat veszem majd.

Az az ereklye, melyben – állítólag – a Krisztust megsebző legionárius fegyverének egy darabját tisztelik, azért volt érdekes, mert eredetileg Louis kápolnájában ücsörgött. Egészen addig, amíg egy szép hajnalon a betérő uralkodó arra eszmélt, hogy csupán hűlt helyét találja… hiába kerestette, nem lelte nyomát sem az ereklyének, sem a tolvajnak.

A történet másik fele már kissé részletesebb, és mint egykori templomos – no jó, majdnem-templomos – magam is ismertem. Előző preceptorunk éppúgy rajongott a kegytárgyakért, mint királyunk, és az egyik udvaronc az adósa lett. Hogy pénzzel vagy nagy szívességgel, azt már nem tudom, de annyi bizonyos: az udvaronc jó ötletnek tartotta ellopatni az egyik ereklyét a kápolnából, és törlesztésképpen eljuttatni a preceptorhoz.

Amikor elődje halála után Laurent került a rendház élére, állítólag sokat töprengett: visszaszolgáltassa-e a kegytárgyat. Végül arra jutott, hogy nem volna jó ötlet megbolygatni egy sokéves történetet, és a veszedelmes szent kincset gondosan elzárta.

- És egészen pontosan hogyan képzeli ezt a keresést hőn szeretett preceptorunk? - érdeklődtem – Járjuk körbe az országot, és sorra kérdezzük, akit csak látunk: jó emberek, az Isten fizesse meg, nem láttak errefelé szálldogálni egy ereklyét?

Bastian ajka gyanúsan megrándult, de fegyelmezte magát. Egy efféle szentségtörő megjegyzésen el nem mosolyodott volna Darius kincséért sem.

- Talán segítségünkre lehet, ha elébb a tolvajt kerítjük kézre.

Már éppen elkezdtem volna firtatni, hogy ugyan mitől könnyebb egy ismeretlen férfit (vagy akár nőt) megtalálni, mint egy tenyérnyi kis kegytárgyat, amikor baljós gyanúm támadt.

- A tolvaj a rendházból való, igaz?

- Nagyon úgy fest. Mert amióta az az ereklye nincs a helyén, Antoinnak is nyoma veszett.