Negyedik rész

- Jól van, kislány – veregette meg Luna lábát a kovács – Nem lesz itt semmi baj. Jól gondoltam, chevalier – fordult felém –, szerencsére nem sérült meg a lova, csupán a patkót kell kicserélni, de azzal gyorsan elkészülök, szolgálatára. Hamarosan indulhatnak tovább, ha úgy kívánja – zavarba jött, tisztán látszott az arcán a vívódás, de végül, igaz, kényszeredetten, de azért csak hozzáfűzte: – Addig is, chevalieres: a feleségem most készült el a levessel. Ha kívánják, vendégül láthatnánk…

A kunyhóból éktelen gyerekzsivaj szűrődött ki, és egy végtelenül fáradt, bár valószínűleg még fiatal női hang, ahogy próbálta csitítani őket. Szerencsétleneknek pont két vendég hiányzik… örülhetnek, ha nekik maguknak jut elég.

- Köszönjük a szíveslátást, de nem fogadhatjuk el. Még tart a magunkéból.

- Valóban – sietett váratlan igyekezettel támogatni Bastian – És sürgős az utunk, tehát igyekezz, jóember.

- Busásan megfizetjük – fűztem hozzá bátorítóan; s a kért fizetséget megtoldottam pár écuvel.

Amint hálásan és megkönnyebbülten elvezette Lunát, én teljes megelégedettséggel helyezkedtem el egy fellépőkövön, s kibontottam az egyik nyeregtáskát. Bastian rosszalló pillantásáról látványosan igyekeztem tudomást sem venni, bár el kell ismernem, a legízletesebb fűszer volt a borjúhúsos lepény mellé. Annál is inkább, mert valami azt súgta: helytelenítésének semmi köze nem volt a kovácshoz.

Nem kellett sokáig várnom, hogy ez a néma nemtetszés hallható formát öltsön.

- Ezt mégis hogy’ képzeled?

- Mit? – érdeklődtem a legártatlanabb hangomon.

- Erre nem érünk rá!

Tettetett bosszúsággal felsóhajtottam.

- Mon cher Bastian, már legalább harmadjára készülök hozzálátni ehhez a szerencsétlen lepényhez, de ha negyedjére sem fog sikerülni, ígérem, a fejedre öntöm a kulacsom tartalmát, és az sem fog érdekelni, ha egész estig szomjazhatok.

- Azt ugyan megnézném – mordult fel – Hogy te mikor mondanál le egy jelentéktelen torzsalkodás kedvéért bármi jó falatról vagy kortyról. De legyen, láss hozzá… de én meg azt ígérem neked, hogy még egy pár hasonló ötlet, és elérem, hogy valahol valaki vezeklést szabjon ki rád!

Kivételesen nem felelhettem rögvest, mert végre sikerült beleharapnom a még Gerard-tól hozott lepénybe; s túlságosan is lefoglalt a fogadós szakácstehetségének élvezete.

- És megmondanád, mégis miért kényszerítenél bűnbánatra? – kérdeztem, mire végeztem a mennyei falattal. Igaz, kissé már megszikkadt az úton, de a rozmaring és a kakukkfű aromája tisztán érezhető volt benne, s még valami erős, jellegzetes íz, melyet azonban nem ismertem fel – Tudtommal csütörtöki napon semmiféle előírás nem tiltja, hogy kedvemre egyek vagy igyak… Mellesleg, a Rend szabályai közül sem rémlik semmi idevágó regula, úgyhogy, ha kedved tartja, csatlakozz bátran – kínáltam felé a lepény párját.

Bastian meghökkenve nézett rám, de végül csak türelmetlenül legyintett.

- Túl nyugtalan vagyok hozzá. Te egy kicsit sem félsz? Nem aggaszt a jövő, Antoine, meg… minden egyéb?

Megadóan bólintottam. Hogy miért kell neki mindig mindent elrontania…

- De, igen, Bastian. Nagyon is. Csak éppen ez alatt a pár perc alatt igazán nem tudunk mit tenni az úgy érdekében. Akkor pedig miért ne próbálhatnánk meg élvezni ezt a kis békességet?

Hitetlenkedve nézett, aztán lemondóan megrázta a fejét.

- Jó neked, Tristan. Nekem nem megy. Nem tudok nem arra gondolni, hogy miattam Antoine…

- Azt tettem akkor, ami helyes volt – ismételtem már századjára is – Nem azért találtunk újra egymásra, hogy hagyjalak meghalni. És ha a Rendből bárki is meghal amiatt a…

Darab fa, akartam mondani; de még idejében visszanyeltem. Megvan neki a maga baja, az én káromlásaim hiányoznak neki a legkevésbé.

- Amiatt a relikvia miatt – folytattam –, akkor az a féreg már megszerezte a maga diadalát. Függetlenül attól, hogy eljut-e ez az egész valaha a királyhoz, vagy sem.

Ez az utolsó érv eddig még nem jutott eszembe, de most nagyon megörültem neki; annál is inkább, mert a remény szikráját láttam fellobbanni barátom szemében. Végre… éppen ideje lenne; gondoltam, de több eszem volt annál, hogy jelét adjam: észrevettem.

Inkább feléje nyújtottam a kulacsomat.

- De ha ennyire nem tudod elviselni a gondolatot, akkor ne gondolj rá. És legyél hálás a sorsnak, amiért ez itt mégsem végezte a fejeden.

- Egyszer még valaki ki fog fordítani a bőrödből, és ha megtörténik, az egyetlen kérdésem az lesz, hogy miért nem korábban tette meg! – fortyant fel Bastian.

Nem tehettem róla. De felnevettem.

- Örülök, hogy végre jól vagy, barátom! – vágtam hátba. Mon Dieu… sosem hittem volna, hogy valaha az életben még ekkora örömmel fogom hallgatni a szidalmait.

- Te még egy szentet is kihoznál a béketűrésből – morogta szégyenkezve. A kulacsot azért alaposan meghúzta.

- Te pedig egy kárhozottnak is visszaadnád a hitét.

Engesztelésnek szántam, még ha nem is gondoltam egészen komolyan; nyilván ő mégannyira sem, mert tréfára vette, s kurtán felkacagott. Amikor azonban ismét rám nézett, olyan bölcsességet láttam a tekintetében, amely novíciuskorunkban bizonyosan nem volt sajátja.

- Nem, Tristan. Hogy’ is melegíthetne fel másokat az, aki maga is fázik? Ahhoz sokkal több kell… Ahhoz olyan kell, mint te. Szenvedélyes, lobogó élet, melynek a puszta létezése is elég meggyőzni a kétkedőket és a megtörteket, hogy mégis érdemes… ez az egész.

Nem feleltem. Ugyan mit is mondhattam volna? Túl szép volt, hogy igaz legyen.

Mégis, jólesett volna hinni benne.

És, végtére is… hát nem Bastian váratlanul visszatért életkedve bizonyítja a legékesebben, hogy talán… mégiscsak igaz?

- Akárhogy is – ráztam le magamról a meddő töprengést –, most fontosabb dolgunk van. Szerinted mikorra érhetjük el az ispotályt?

Bastian bosszúsan felsóhajtott, és nekidőlt a kerítésnek.

- Érdemes egyáltalán? Ha van egy kis esze, rég’ meglépett…

- Nem feltétlenül – gondolkodtam el – Először is, ő mit sem tud róla, hogy mi tudjuk. Másodszor pedig… van más választásunk?

Barátom kesernyésen felnevetett.

- Az már egyszer bizonyos, hogy én nem tudok másikról. De ha ezt vigasztalásnak szántad, akkor vedd tudomásul, hogy ritka szánalmas fajta!

***

Előbb csak apró cseppekben hullott az eső, de sűrűn, olyan sűrűn, mintha kicsiny, ám annál élesebb tűk hullanának alá a felhőkből. Jeges szúrásuk szinte már égetett; pedig ez még csak a kóstoló volt, a vihar csak akkor kezdett rá igazán.

A sűrű cseppek hamar függönnyé szövődtek, mintha csak egy zuhatagon keltünk volna át… egy soha véget nem érő zuhatagon. Köpenyemből s zekémből hamarosan patakokban csurgott a víz, s az eső hidege végül engem is átjárt – pedig én szeretem a hideget, a vihart is, hányszor figyeltem lenyűgözve birtokunk szikláiról…

Most azonban még a lélek is megfagyni készült bennem. Ahogy a homályos esőfüggönyön átsejlett a láthatár, különös alakok rémlettek a messziségben… s mintha mindmegannyi rettegéstől vagy kínoktól vonaglana, olyan szenvedéssel, melyet még az infernóban is csak a legnagyobb bűnösök számára tartogatnak…

Mi lesz, gondoltam, ha nem járunk sikerrel? Igaza van Bastiannak, Antoine talán másfelé vette útját, ráébredve, hogy üldözik, még sietősebbre foghatta… mi lesz mindannyiunkkal? Kegyelmes lesz vajon a mi már életében is csaknem szentként tisztelt királyunk?

Szinte már hálával fogadtam, amikor a feltámadó szél elűzte a rémképeket. A mind hangosabban tomboló vihar kikövetelte magának a figyelmet, túlságosan lefoglalt Luna lecsendesítése, hogysem magammal törődhettem volna. Más se hiányzik még a boldogságomhoz, mint hogy szegény párára is átragadjon a félelmem…

- A keservit, Ulysses, nyughass már! – csattant fel hirtelen Bastian, ezzel persze a legkevésbé sem nyugtatta meg saját lovát.

- Ez így nem lesz jó – ugrottam le a nyeregből, mind aggodalmasabban figyelve a mén ideges fickándozását. Még Lunánál is jobban félt; erősen gyanítottam, hogy korábban egyszer már nagyon megrémülhetett egy viharban…

- Lefelé.

Bastian meghökkenten meredt rám.

- Hogy micsoda?

- Le onnan – ismételtem, míg kiszedtem kezéből a kantárszárat – A lovad nyilvánvalóan retteg a vihartól.

- Tudom, és őszintén sajnálom; de semmit nem tehetek.

Akkor már nem foglalkoztam vele. Átkaroltam Ulysses nyakát, másik kezemmel gyengéden simogattam az orrát, míg szakadatlanul duruzsoltam neki.

- Jól van, pajtás… vigyázunk rád, érted? Ne félj… mindjárt fedél alá jutunk, csak még egy kicsit bírd ki… nagyon bátor vagy, tudod?

Bastian, akkor már a földön állva, sóbálvánnyá dermedve nézte párosunkat.

- Ha nem a saját két szememmel látnám…

Valóban, ugyan még mindig hegyezte a fülét, de azért már jóval higgadtabbnak tűnt.

- Ha nem ezzel a két szememmel, azt hinném, boszorkányság…

- Ugyan már.

Bátorítóan megpaskoltam Ulysses nyakát. Bastiantól még ezt is eltűrhettem; tudtam, úgysem fordulna soha komolyra a vád.

- Ugyanúgy szív dobog benne, és ugyanúgy örül vagy most éppen fél, mint te vagy én vagy bárki más. És pont úgy igényli a törődést. Most meg mi van? – zökkentem ki lelkes fejtegetésemből, mert Bastian továbbra is fürkészőn méregetett.

- Olykor veszettül irigyellek, remélem, tudod.

- Szamárság; csak a gyakorlat teszi. Nem egyedül Ulysses fél a vihartól… de még vele van a legkönnyebb dolgom, elhiheted.

Mert ő legalább, Clémenttel ellentétben, megelégszik azzal, hogy itt vagyok mellette, gondoltam. Nem várja el, hogy amikor hajnali kettőkor sakkozni hívom, megjátsszam: dehogyis vigasztalásul teszem, tévedésből sem azért, hogy ne rettegjen annyira a mennydörgéstől… Véletlenül sem, sőt: még ő tesz nekem szívességet; tizenkét éve minden büszkeségével.

Bővebb magyarázatra nem telt, mert ahogy az út elfordult, a mellettünk elterülő kiserdő fái közt feltűnt egy alacsony épület, mely csakis az ispotály lehetett.

Valóban az volt. A kihalt udvaron csupán egy fiatal szerzetest találtunk, épp vizet húzott a kútból, de amint meglátott minket, szolgálatkészen sietett a segítségünkre. Úgy mondta, a vendégház oldalában – ha rendes istálló nem is, de – fedett és legalább három oldaláról szélvédett zug jut a lovainknak; s miután köszönettel jóváhagytuk, magával vitte őket. Rajta kívül üres volt az udvar, nyilván mindenki más fedél alá húzódott a vihar elől.

Azaz majdnem mindenki. Az egyik melléképületből ugyanis épp akkor lépett ki egy magas szerzetes.

- Laudetur, atyám – köszöntöttem fejet hajtva.

- In aeternum, amen.

Hátravont csuklyája alól szigorú vonású, sovány arc bukkant elő. Már-már kíméletlennek mondtam volna… de ahogy a szemébe néztem, rögvest beláttam tévedésemet. Az eleven, sötét szempárban nyoma sem volt kegyetlenségnek; gyermeki kíváncsisággal, ugyanakkor bölcs szeretettel fürkészte a világot.

- Segíthetek, chevalieres? Talán szállást keresnek? Nemrégiben építettünk vendégházat is, igaz, kicsike, de olyan sokan azért nem járnak errefelé. Üresen áll most is.

Bastian felszisszent, de én is alig leplezhettem csalódottságomat.

- Nem érkezett mostanában senki ide? – próbálkoztam mégis – Az elmúlt napok során…

- A vendégházba nem. Egy szerencsétlen azonban ispotályunk segedelmét kérte, és rá is fért; merő vér volt a karja, amikor rátaláltunk.

- De hát mi történt vele?! – kapott a szón Bastian. Legszívesebben bokán rúgtam volna… a szerzetes, úgy tűnt, beszédes kedvében van, ha hagyjuk, sok mindent elmondott volna magától is. Faggatni azonban merőben felesleges terv, gondoltam, ez nem az a fajta ember, aki egy kis fenyegetés meg egy fehér köpeny előtt térdre esik.

A szerzetes tekintetébe valóban hidegség kúszott, ahogy rápillantott.

- Nem mondta, mi pedig nem erőltettük. Nem tartozik ránk. És rátok sem. Ha nincs más, chevalieres… a vendégház arra van – mutatta az irányt.

Szorgosan nyeltem a mérgemet; jól van, Bastian, ezt aztán példásan elrontottad… és nem hagytak nyugodni az atya szavai sem. Merő vér… ugyan mi érhette? Már ha egyáltalán valóban ő az. Békés vidéknek mondják a környéket, nem hinném, hogy útonállók, hacsak…

Templomos lovag. Érthet annyit a sebekhez, hogy hol kell vágásokat ejteni, melyek bőségesen véreznek, csúfak… de messze nem halálosak.

Arra azonban nagyon is jók, hogy biztos menedéket szerezzenek neki a jó atyáknál.

- Keresünk valakit, atyám – folytattam, remélve, hátha megenyhül – Antoine a neve, és arca bal felén kereszt alakú vágást visel. Ő az?

- Amíg én vezetem ezt az ispotályt, nem mondok semmit azokról, akik itt menedéket kérnek.

- Tehát itt van! – rikkantotta Bastian diadalmasan – Hiszen különben egyszerűen megmondaná, hogy nem is látta! Mióta? Az Istenért… legalább annyit mondjon, itt van-e még!

- Itt.

Az atya hangja halk, de ellentmondást nem tűrő volt.

- Ennél többet azonban nem fognak hallani tőlem.

- Az egy aljas áruló! – Bastiant majd’ szétfeszítette az indulat, de megvallom, magam sem voltam nyugodtabb – Ami nála van… szóval, van nála valami, amit ellopott, és számtalan jobbra érdemes embert sodorhat bajba vele!

- Nem rám tartozik eldönteni, hogy ki bűnös és ki nem.

Mindenesetre cseppnyi bizonytalanság kúszott abba a határozott hangba.

- Hogy’ védhet egy efféle nyomorultat? – fakadt ki Bastian. Persze engem is bosszantott, hogy hátráltatja a küldetésünket… de nem tudtam ugyanúgy kárhoztatni őt, mint a barátom.

Az atya feltétlen, elkötelezett hivatástudata bennem mindenekelőtt tiszteletet ébresztett.

- Higgye el, atyám – szóltam békítőn –, ez az ember nem érdemli meg a védelmét. Ha innen épségben továbbmegy, akkor azon nagyon sokan rajtaveszthetnek. A barátom igazat mondott; az a kapzsi és szívtelen alak hatalmas vészt hozhat a fejünkre. Engem mindig is gyűlölt; de nem csak én kerülhetek bajba. Egy régi… hibát jelentene a királynál. Egy tolvajlást. Nem mi követtük el, de közülünk való, sok évvel ezelőtt. Gondolja meg, atyám: felségárulás vádja… számos évvel a bűn után? És az egykori vétkeseken kívül annyi más is szenvedne. Kérem… segítsen.

Az atya arcán mintha a megrendülés halovány árnya suhant volna át.

- Kérem – ismételtem csendesen.

Bastian azonban ismét csak nem tudta fékezni természetét.

- Azt az átkozott férget csak a vagyonszerzés hajtja, és higgye el, még akkor jár a legjobban, ha elvágom a torkát, mert százszor kínosabb véget is megérdemelne!

- Az Úr előtt mindannyian csupán férgek vagyunk.

A megjegyzés egy váratlanul felbukkanó szerzetestől származott. És az a hang valahonnan átkozottul ismerős volt, minden orrhangú torzítás ellenére is.

Az atya rosszalló fejcsóválással fordult a jövevény felé.

- Hányszor mondjam, Arnau, hogy bár porszemek vagyunk az Úr hatalma előtt, az Ő végtelen kegyelmében mindannyiunkat szeret. És egyenlőképpen értékesek vagyunk az Ő szemében.

Nemhiába találtam már első pillantásra rokonszenvesnek az öreget…

A jövevény felemelte a kezét; apró mozdulat volt, talán csak kenetteljes áldásra vagy imára készült. Csakhogy a csuha bő ujján furcsán csillant a fény… úgy, ahogy az ócska darócszöveten sosem lenne szabad csillognia.

Gondolkodás nélkül, kivont karddal ugrottam közébük, ugyanazzal a lendülettel félrelökve az atyát. Szegény egyensúlyát vesztve a földre zuhant, de nem értem rá törődni vele; a jövevény döfésre emelt hosszú tőrét így is épphogy csak sikerült félreütnöm, De az átkozott erősen markolta – a fegyver csupán célt tévesztett, de nem ejtette el.

- Antoine! – kiáltott fel megdöbbenve Bastian, ahogy az arcára esett a pillantása, melyet már nem takart a dulakodás hevében hátracsúszott kámzsa. Legalább ez egyszer volt annyi lélekjelenléte, hogy talpra segítse az atyát, és maga mögé penderítse. Megeresztettem egy fohászt, hogy maradjanak is ott mindketten, ahol vannak, s eszébe ne jusson valamelyiknek beleavatkozni…

- Hogy’ jöttél rá? Honnan tudtad, hogy én vagyok?!– lihegte Antoine, széles ívben hátraugorva a fegyverem elől.

- Messze bűzlöttél a kénkőszagtól! – vágtam oda, ami először az eszembe jutott.

De persze nem tudtam. Csak megérzés volt, nagyon jó eséllyel egy keserű tévedésre… mégis kockáztatnom kellett.

Megjegyzésemnek legalább annyi haszna volt, hogy a végsőkig felingerelte, s vad dühvel rohant nekem – elfeledve, hogy a tőre aligha érhet fel a kardommal. A két penge émelyítő csikorgással csattant össze, az ütés ereje a vállamig felsajdult.

De ezúttal sikerült kiütnöm kezéből a tőrt.

Szinte egyazon mozdulattal löktem hanyatt, s ráléptem a mellkasára, hogy ne menekülhessen.

- Hol az ereklye? – szegeztem torkának a kardomat. Hiszen ha nem kerül elő, bármikor újjáéledhet ez a rémálom… ha vele végzek is, kerülhet más haszonleső a helyére, aki ismét felhasználja majd a régi történetet.

Antoine arcán vastag patakokban csorgott a verejték, de nem szólalt meg.

- Ne légy bolond! – fortyantam fel – Gyors véged lesz, semmi nyilvános megaláztatás; csak válaszolj végre!

- Egyébként sem – villant gúny abban az alattomos tekintetében –, egyébként sem alázhatnátok meg valami ronda véggel; nemes vagyok, legfeljebb lefejezhettek. Vagy talán még azt sem, hiszen egy kivégzést indokolni is kellene, nemdebár?

- Hogy a dögvész vigyen el! Veszítettél, fogd már fel végre! – káromkodott Bastian – Gyorsan végzünk, megkönnyítjük, te aljas féreg, de beszélj már végre! Hol az ereklye?!

Undorító, sima mosolyra rándult az ajka, melyet a félelem sápadtsága csak még rondábbá tett.

- Milyen ereklye?

- Amit az én saját két kezembe adtál – lépett előre az atya – Emlékszel már? Azt mondtad, őrizzem meg, míg te jogos tulajdonosához sietsz hírt adni róla… és én meg is ígértem ezt neked. Azzal a feltétellel, hogy addig is az ispotály főtermébe viszem, hadd merítsenek erőt belőle a szenvedők. És jól tettem, mert már az eltelt rövidke idő alatt is csodákat tett.

Antoine gyűlölködve, a rettegéstől zöldes arccal hallgatott.

Én Jehanra gondoltam, a régi játszópajtásra; Andrée-ra, és még oly sok másra, akik szenvedhettek miatta, és akikről én nem tudok. A jó Laurent-re, akit tönkretett volna.

- Tessék – nyújtottam a tőröm Bastiannak, anélkül, hogy ránéztem volna – Száz okom van megölni, de neked talán még több is van.

A csendben csak nehéz zihálás hallatszott; éppúgy lehetett az övé, mint Antoine-é. Éreztem, ahogy a hűvös markolat lassan kicsúszik az ujjaim közül… a következő pillanatban Antoine ajkáról állati üvöltés fakadt fel… és sebesen terjedő bíbor rózsa bontott szirmot a mellkasából kimeredő tőr körül.

Valaki megszorította a vállamat.

Nehéz, mégis megnyugtató érintéssel; szinte kézzelfogható békesség sugárzott belőle.

És arra most nekem nagyon nagy szükségem volt. Hiszen oly sokszor elképzeltem – de valahogy mindig fényesebbnek tűnt. Álmomban Bastiannal vígan voltunk, ünnepeltük, hogy egy féreggel kevesebb kúszik ezen a földön, s hogy mi élünk, megmenekült a rendház…

És örültem is, persze. Hiszen annyira kevésen múlott. Laudetur.

De ebben itt akkor sem volt semmi ünnepélyes.

- Vége van, fiam.

Nem tudtam ránézni, féltem: az a bölcs pillantás vajon mit olvasna ki a tekintetemből.

- Bocsásson meg, atyám, amiért vérrel szennyeztük ezt a helyet.

Erre már muszáj volt felpillantanom. Bastian bocsánatot kér? Igazán isteni kegyelemmel bírhat az atya, ha még őt is ennyire megérintette. Még ha nem is egészen a saját nevében teszi.

- "Ideje van a vetésnek, ideje az aratásnak.... ideje a születésnek, és ideje a meghalásnak" - idézte a szerzetes rezzenéstelen arccal – És akármilyen gyengeség is, de… örülök, hogy az enyém ideje még nem jött el. Köszönöm nektek, fiaim.

Ahogy Antoine-ra esett a tekintete, ismét elkomorodott.

- Kegyelmes Istenem… vajon mit tehetett Arnauval?

- Arnau? – ismételte Bastian – Ő talán az egyik szerzetestársad, atyám?

- Igen – bólintott az atya, míg aggodalomtól hajtva megindult a vendégház felé – És az a csuha, amint ez az ember ellopott, csak az övé lehet; amikor Arnau legutóbb foltozta a kámzsáját, már csak fekete darócunk volt.