Második rész

Az alkonyba hajló nyári napfény beragyogta a párizsi universitast, és a térre tóduló diákok nyüzsgő csoportját. Vígan voltunk; sokunk, köztük én is, akkor nyertük el a magisteri címet; és friss jókedvünk felverte a környéket.

- Tristan, jössz velünk Étienne fogadójába?

- Tristan! Tristan!

Felriadtam. Elviselhetetlen élességgel hasítottak belém az elmúlt este eseményei, Bastian érkezése, a préceptor levele… Antoine árulása; ahogy eszembe jutott, ismét görcsösen ökölbe szorult a kezem, pedig előző este már túlestem első felindulásomon. Jól emlékeztem én Antoine-ra novíciuséveimből, és egyáltalán nem őriztem róla szép emlékeket. Mindig a nála hatalmasabbak körül sündörgött, de olyan gyomorforgató alázatossággal, hogy még azok is megvetették, akik egyébként elvárták az efféle viselkedést. Azonban, bárhogy is nyalta a …khm, talpakat, az olyannyira áhított magasabb tisztséget csak nem tudta kitörleszkedni magának. S nagyon úgy tűnik, hogy úgy határozott: másutt keres jobb szerencsét. Gyanúnk – és félelmünk – szerint Louis udvarában. Ahová az ereklye, történetével együtt, remek ajánlólevél lenne.

És a mi halálos ítéletünk.

Csoda hát, ha e zűrzavar közepette, ezen a hajnali órán hevesen igyekeztem megőrizni a kedves álom utolsó képeit? Hiszen életem egyik legboldogabb napját idézte fel.

- Tristan!

Valaki mindenesetre határozottan engem szólongatott; de úgy döntöttem, nem hallom meg. Hiszen én alszom, ugyebár… És őszinte jóindulattal tanácsolnám ugyanezt ennek az illetőnek is, akárki is legyen. Az a hang azonban kitartóan, szinte már erőszakosan ébresztgetett, és már azt is felismertem, hogy kitől származik. Habár arról, hogy ugyan mit akarhat tőlem ilyen korai órán, továbbra sem akadt még halovány elképzelésem sem.

- Hagyj békén, Sebastian – morogtam szorosan lehunyt szemmel; legszívesebben a fülemet is becsuktam volna.

- A henyélést hagyd a világi urakra – korholt, bár leplezetlen vidámság szikrázott a hangjában – Aki a Rend szolgálatában áll, ne vesztegesse hiába az idejét.

Méltatlankodva felnyögtem. Időközben egyébként sikerült annyira magamhoz térnem, hogy ráeszméltem: vaskos, nyitott fóliánsra borulva fekszem, nyilván olvasás közben nyomott el az álom. Barátom híreitől ugyanis úgy zsongott előző este a fejem, hogy reménytelennek láttam az alvást… inkább olvasni kezdtem.

- Ne bolondozz, Tristan; talán túl sokat ittál? Már minden készen áll az indulásra, csak rád várok!

Szegény Clément, jutott eszembe unokaöcsém, hiszen nyilván neki is parancsolgathatott; ugyan mikor verhette fel ez a szigorú szent? Persze éreztem Bastian türelmetlenségét, de ez csak még inkább felszította ingerkedő kedvemet.

- Talán inkább te vagy az, aki túl mélyrehatóan és sokáig vizsgálgatta a pohár fenekét. Olyannyira, hogy még mindig képzelődsz tőle… én ugyanis valójában nagyon messze járok innen.

- Csak nem a verőfényes Itáliában, sok száz évvel korábban? – pillantott a nyitott Catullus-könyvre.

Békülékenyen elmosolyodtam. Régen is megesett, hogy egymás tréfáit fejeztük be, annyira egy ritmusra jártak a gondolataink.

- De, pontosan. „Odi et amo, quare id faciam fortasse requieris” – citáltam elkomolyodva Catullust – Hát nem örök kérdés ma is, és nem csak a szerelemben, hanem a világ bármi szenvedélyében?

Bastian azonban, jó szokásához híven, most sem mutatott nagy kedvet az elmélkedésre; az azonban, hogy tréfával ütötte el a kérdést, már nagyon nem rá vallott.

- Én inkább azt szeretném tudni, hogy egyáltalán miért nem fojtottalak még meg. Amennyi bosszúságot okozol... Most pedig már valóban szedelőzködj; félóra múlva indulunk! Veled vagy nélküled.

Ennek a kihívásnak nem tudtam ellenállni.

- Utóbbi esetben ugyancsak bajban lennél!

Örömmel nyugtáztam, hogy nem sokat veszítettem novíciuskorom fürgeségéből. Még épp időben sikerült félrehajolnom a hozzám vágott bőrkupa elől. Ekkorra már kiadtam a korai ébresztés miatti haragom, sőt: olyannyira kegyes kedvem támadt, hogy jóval a megszabott határidő letelte előtt már lenn voltam a kapunál.

Nagylelkűségemnek teljes tudatában sandítottam Bastianra, vajon kellő mértékben hálás-e sietségemért; őt azonban túlságosan is elfoglalták egyéb dolgai, hogysem rám figyelhetett volna. Nevezetesen az, hogy a lelkét is kikiabálja unokaöcsém után.

- Clément! – kiáltozott ingerülten – Hol marad már az a semmirekellő? Clément, ide azonnal!

Egy darabig kaján mosollyal hagytam – elvégre nekem is jár egy kevés elégtétel azért a pogányul korai felverésért –, végül azonban mégiscsak megszántam.

- Meddő próbálkozás – közöltem végre nagy kegyesen – Clément marad.

- De én határozottan azt parancsoltam neki, hogy sebesen pakolja össze a legszükségesebb dolgait, és induljon!

- Én pedig alig pár perce találkoztam vele, majd’ összerogyott szegény az iszákja súlya alatt, úgyhogy megmondtam neki, hogy csomagoljon ki és maradjon.

- De talán a segítségünkre lehetne! Mindenkire szükségünk van, és azt mondtad tegnap, a fiú a végsőkig hűséges hozzád!

- Nem számít, akkor sem viszem magammal. Épp eleget parancsoltak már engem ide-oda, a végén már azt sem tudtam, én miféle sorsot választanék, ha a hatalmamban állna. Clément-tet nem fogom erre ítélni.

Bastian gunyoros-kétkedve húzta el a száját.

- Mi lesz így belőle?

- Tiszttartó… vagy akármi, amire vágyik. Amennyire megismertem, a dicsőség és a kaland soha életében nem vonzotta. És mindenekelőtt bizonyára szerető férj és apa válik belőle, ha majd felnő; és talán boldogabb is lesz mindnyájunknál. Érdekel még valami?

- Sosem tudtalak megérteni – legyintett türelmét veszítve – De felőlem maradhat a fiú. Ha szerinted efféle utat rendelt neki az Ég…

Elfojtottam egy mosolyt. Mintha bármit is tehetett volna ellene… Mindegy, azért kedves volt a jóváhagyása.

***

Erősen alkonyodott már, s mi jóformán egész nap úton voltunk, csak ebédtájt tartottunk pihenőt (bár Bastian váltig ragaszkodott hozzá, hogy azt is csak miattam); én mégsem voltam fáradt. Sőt: féktelen jókedv kerített hatalmába, és dalos kedvemben sorra vettem legkedvesebb madrigáljaimat.

Bastian úgy a harmadik táján már nem bírta tovább.

- Olyan boldog vagy, mintha csak hosszú utazás végre hazafelé készülődnél – jegyezte meg, inkább sóvárogva, mint szokott, hol dorgáló, hol csipkelődő modorában.

Hazafelé… a homályos alkony elmosta a láthatárt, a tépett felhők komor fenyvesként sötétlettek az égen, s köztük már felbukkantak az első csillagok. Az utat szegélyező fák testetlen árnyakká olvadtak… ahogy annak a régi napnak az emléke is. Talán évek óta nem jutott eszembe, most mégis olyan élességgel támadt fel, mintha tegnap történt volna.

Amikor apám eljött értem, olyan izgatott várakozással fordultam a jövő felé, ahogyan a gyermekek hisznek. Pedig már a huszadik évemet tapostam, de mégis: akkor még hittem apámban, és a kedvéért kész voltam elfeledni a fagyos éveket, mindent… Laurent préceptor búcsúzóul magához hívatott. „Tudom, azt reméled, szerető otthonra találsz; és hidd el, imádkozom érte, hogy ne kelljen csalódnod. De tudnod kell: amíg saját békességedet meg nem találod, addig bármilyen, mégoly szerető fedél alatt sem lesz otthonod. A békesség pedig… talán sokan eretneknek bélyegeznének miatta, de hiszem, te megértesz majd. Ha nem is most, de évek múlva talán… Én úgy hiszem: akkor talál meg a békesség, ha ráleltél a neked rendelt útra.”

- Mert valóban úgy érzem: hazataláltam – ismertem el; ahogyan azonban Bastianra pillantottam, lehervadt arcomról a mosoly – De téged valami bánt, igaz?

Vállat vont, szóra sem érdemes… de a tekintetemet azért kerülte.

- Egy ideje nem kaptam hírt Andrée-től. Te nem ismerhetted, utánad érkezett közénk egy másik rendházból… nem épp a legtehetségesebb kém, de, mondhatni, vannak jó pillanatai.

Vártam.

Persze, ez már önmagában is elég aggasztó, könnyen meglehet, hogy valami baj érte a szerencsétlent; de éreztem, hogy a kém eltűnése ezúttal csak kifogás. Már ha egyáltalán igaz. Bastian sosem keseregne alaktalan veszedelmeken jóval azelőtt, hogy bizonyosságot szerzett volna.

- És még? – kérdeztem halkan. Úgy szerettem volna segíteni, de hiába; csak remélni mertem a feleletet. Ahogyan én ismertem, már az is meglepett, hogy egyáltalán elismerte: valami rágja a lelkét. Bánatunk titkolásában kiválóan megegyeztünk, csak éppen míg én nevettem, ő némaságba burkolózott.

Sokáig hallgatott most is. A kora alkonyat már sötétkékké mélyült, s nyomasztóan nehezedett ránk az éjszaka csendje. Nem létezik, hogy ő ezt nem érzi, gondoltam; akármi is bántja, nem lehet rosszabb ennél a fojtott várakozásnál…

A kérdés végül úgy szakadt fel belőle, ahogyan az elmérgedt seb fakad ki.

- Mi vajon most a jót szolgáljuk? Hiszen mégiscsak… Louis király volt az, akit eredetileg megloptak. Antoine visszaadná neki. Még ha haszonlesésből is…

Megdöbbentem. Én voltam az örök kétkedő, én kutattam a miérteket, egészen a szentségtörés határáig, talán még azon is túl… De Bastiant én még kétkedni nem láttam. A regula és az Írás számára kész választ adott mindenre.

Nem mintha most feladtam volna mindig kérdező mivoltomat. Ó, nem. Mióta magamra maradtam ebben a világban, csak még mélyebbre merültem az elmélkedések útvesztőjében.

De erre a kérdésre olyan biztosan tudtam a feleletet, mint a Miatyánkot.

- Az egyetlen helyes utat járjuk – feleltem – Amikor hozzánk került a relikvia, nem mondom… örülök, hogy akkor nem nekem kellett dönteni. Azonban mára a vihar elült, és ha Antoine-nak hagyjuk ismét felkavarni, akkor számolatlanul hullik majd a vér és a könny. Ne a királyt nézd, ne is a Rend becsületét… csak az ártatlan életeket, akiket az egykori bűnösökkel együtt rántana pusztulásba a vihar.

- Por és hamu vagyunk – idézte kevés meggyőződéssel – Az élet semmi, és ha nemes célért…

- Miféle célért?! – fakadtam ki váratlan indulattal. Ez már nem az az ingerkedve fortyogó pulykaméreg volt, mint eddig… hanem annál sokkal sötétebb.

Öt év; mart belém a felismerés; vajon mennyit változott valójában Bastian? Amióta ismerem, szigorú, komoly szentnek láttam mindig is… de kegyetlennek, annak nem. Legfeljebb csak saját magával. „Az élet semmi…” Ezt ugyanaz az ember mondja, aki megsiratta Jehan-t, az egyik szolgalegényt, amikor a néhai preceptor megkorbácsoltatta, mert lopott a miseborból? Szegény fiú két nap múlva belehalt a sebeibe. „Nemes cél”; mégis mi?! Hódolni a király előtt egy ostoba semmiségért, egy sokadik, és valószínűleg hamis ereklyéért? Még mit nem.

- Én az életben hiszek, az élet értelmében, és nem a halálban; és örülök, hogy megakadályozhatok egy értelmetlen bosszúhadjáratot – közöltem vele – De ha neked ez „semmi”, akkor gondolj arra, hogy a Rend kötelékébe tartozol, tehát védened kell azt. Bármi áron.

Otthagytam. Luna csaknem biztatás nélkül ugrott vágtába, talán őt magát is indulat feszítette, talán csak sajátomat érezte meg, és hosszú ugrásokkal szelte a porlepett ösvényt. A körülöttem örvénylő szél szabad, féktelen dalt harsogott a fülembe, mintha az is tulajdon forrongásomat visszhangozná. Ha egyedül maradok, hát úgy is jó; tudok annyit, hogy egymagam is megszerezhessem azt a nyomorult relikviát, s kitekerjem Antoine nyakát; ha Bastian nem segít, ha valóban túl messzi sodródtunk egymástól, hát úgy is jó, úgyis mindig egymagamban voltam a legboldogabb, és…

- Tristan! Tristan, állj már meg végre!

Nem akartam.

Elszoktam tőle, hogy bárki intelmeit meghallgassam. Luna futása azonban meglassúdott, és Bastian hamar beért.

- Igazad van, te lobbanékony bolond! Sosem árulnám el a Rendet, tudod jól; de attól még… A vesztésbe! Soha életemben nem kerültem még két hűség közé, egyszer az életben nekem is lehetnek kérdéseim! Persze hogy kitartok a testvéreim mellett, még akkor is, ha nem velünk lenne az igazság… de ettől még olyan nagy bűn, hogy tudni szeretném, jól teszem-e?

- Megmondtam, de nem hitted el.

- De, elhiszem. Jól mondtad, nem hagyhatjuk, hogy egy ilyen szentség fájdalmat és halált hozzon magával remény és kegyelem helyett. És köszönöm neked ezt a megnyugvást.

Megbékélten megszorítottam a kezét. Már ez is világosabb beszéd volt, mint amit vártam tőle… és áldottam az eget, amiért hiábavaló volt az aggodalmam. Mondjon bármit, és öltöztesse mondandóját akármilyen kegyes köntösbe, mégiscsak ugyanaz az ember, aki egykor a barátom volt.

- De, minden szentek nevére; nem is tudom, hogy’ lehettem meg az utóbbi években a te örökös elmélkedésed nélkül!

Hála az Égnek a csipkelődő megjegyzéséért, különben talán veszélyesen közel kerültem volna a meghatódáshoz. Azt pedig világéletemben gyengeségnek tartottam.

- Mintha ezt a filozofálgatást nem én kezdtem volna…

- Melletted ugyan nem csoda, ha az ember kifordul magából!

- Legalább sokféle bőrbe bújhatsz, igazán megköszönhetnéd. Egy kémnek, még ha afféle hozzánk hasonló magasabb rangú fajta is, jól jön ez a képesség. Egyébként pedig, mielőtt panaszkodnál, gondolj csak bele: hány otthonülő rendtársadat emésztheti az unalom…

- Az elkövetkezendő hetekre gondolva nem is tűnik az olyan fertelmes állapotnak - morogta Bastian – Ha pedig még egy pár hasonló jó tanácsot adsz, mindjárt neked lesz szükséges a bőrváltás képességére, ugyanis a régiből kiugrasztalak! Addig is: nem akad ötleted, hogy hol szálljunk meg? Hamarosan beérünk a városba – mutatott előre.

Valóban, a távolban már kirajzolódtak az első házak körvonalai. Egy órán belül odaérhetünk. Amit nem is bánnék… kifejezetten szép emlékeket őrzök ugyanis egy bizonyos fogadóról, és a világért sem hagynám veszni a lehetőséget a felfrissítésükre.

- Hasonló kérdésekben mindig számíthatsz rám – vigyorodtam el – Véletlenül éppen ismerek arrafelé egy kiváló fogadót, ott aztán minden megfáradt utazó a földi paradicsomban érezheti magát – sóhajtottam vágyakozva, ahogy felidéztem a nehéz, illatos burgundit, amelynek már az illatától is megmámorosodik a fő, és azokat az omlós, szegfűszeges-bazsalikomos sült halakat…

És persze vétek volna megfeledkezni a fogadó legfőbb nevezetességéről: azokról a szemrevaló és csuda kedves lánykákról.

Nos igen… van, ami kegyetlenül hiányozni fog, ha egyszer majd felöltöm a bíbor keresztes hófehér köpenyt.

Barátom persze, ahogyan az várható volt, megvetően elhúzta a száját.

- Az a… fertő nem méltó hozzánk. Inkább megkeresem a legközelebbi falu papját, és nála kérek szállást.

- Felőlem kérhetsz – vontam vállat –, bár attól, hogy nem kifejezetten feddhetetlen hírű házban keresel szállást, még nem kell tenned bármi szabályelleneset. És egyébként az sem valószínű, hogy bármiféle tisztességes egyházi ember fölös figyelmet szentelte a hírhordásnak; márpedig bennünket, ha nem tévedek, pont a hírek érdekelnek. És Gerard fogadójában élvezettel hódolnak mindenféle pletykabeszédnek… is. De megértem, ha te inkább távol tartod magad az efféle helyektől – öltöttem fel legmeggyőzőbb mártírábrázatomat –, megértelek, barátom. Így azonban kénytelen leszek feláldozni magam, és alámerülni ebben a fertőben, ahogy magad mondtad.

Bastian, bárhogy is igyekezett fegyelmezni arcvonásait, nem állhatta meg mosoly nélkül.

- Még a végén eljutunk odáig, hogy puszta vezeklésből kárhoztatod magad efféle sanyarú sorsa… Jól van, legyen; szálljunk meg ott éjjelre. De ajánlom, hogy legalább közel legyen az a te földi paradicsomod!

Végül hamarabb, mint reméltem, két fertályóra múltán megérkeztünk a városkába. Áldottam a jó szerencsémet, amiért alig nőtt ki a falusorból; egy megerősített város falain ugyan nem kerültünk volna belül ilyen kései órán. Én pedig, akármennyire is lenyűgözött az asztronómia, a legcsekélyebb kedvet sem éreztem, hogy a szabad ég fürkészésével töltsem ezt az éjszakát.

A fogadóból egy csinos, sötét hajú lány lépett ki, s magasra tartott lámpással, tétova léptekkel indult az istálló felé. Violette volt, az egyik az oly kedves lányok közül. Tűzrőlpattant, tréfára kész, formás… egyetlen hibája volt csak: hogy most észre sem vett. De hát nem az a fajta ember vagyok én, aki az effajta gondokat ne tudná könnyűszerrel orvosolni.

Leugrottam a nyeregből, s vidám kiáltással üdvözöltem. S ha már a köszöntésnél tartunk, dehogy is elégedtem meg a puszta szavakkal: kacagva öleltem át, s még meg is forgattam magam körül.

- Már tudom, miért nincs az esthajnal az égen: hiszen itt világít az utazóknak – évődtem, s már előre örültem a várható riposztnak; ha elemében volt, Violette méltó partnerem volt a szópárbajban.

Ezúttal azonban nem nevetett velem.

Sőt… ahogy magamhoz szorítottam, éreztem a reszketését.

Eltartottam magamtól, s aggodalmasan vizsgáltam arcát – a mécses gyér fényénél persze nem olvashattam ki túl sokat vonásaiból. De az tisztán látszott, hogy a máskor oly vidám, élénk arc most könnyektől csillog.

- Violette, chérie, mi történt? Csak nem én bántottalak meg?

El nem tudtam képzelni, mi érhette. Ha csak az nem, hogy végre hites párt talált magának, és sérti bizalmas üdvözlésem… De hát ettől még nem sírna.

- Én még soha… én… úgy félek – szipogta – Istenem, de jó, hogy legalább te itt vagy, Tristan, hátha… itt már senki nincs ép eszénél…

Egy árva szót sem értettem. Félni?! Legyen, elismerem, hogy Gerard fogadójában bőséggel elérhető mindenféle vétek (és többnyire el is érik, arról kezeskedhetem); de ez azért mégiscsak egy álmos mezőváros volt. Olyan nagy bűnre, melytől így kellene rettegni, emberemlékezet óta nem volt példa errefelé… legalábbis amióta én ismerem ezt a helyet.

- Mi a baj? – lépett mellénk Bastian is, őszinte részvéttel.

- Halott – zokogott fel újra a lány, s kezét úgy szorította szájára, mintha rosszullétét igyekezne elfojtani – Gerard az egyik vendéget holtan találta a szobájában…