Harmadik rész

- Kyrie eleison – suttogta iszonyodva Bastian – Urunk, irgalmazz…

A halott Andrée volt, a Rend kémje.

Későn érkeztünk.

Violetta velünk jött az emeletre, s most reszketve simult hozzám, még vastag zekémen át is éreztem verdeső, riadt szívdobogását. Hogy megnyugtassam, átöleltem, s ő a vállamba fúrta a fejét. Talán még a szemét is becsukta, véletlenül se eshessen pillantása a holttestre, s karjaival védelmet keresve fonta át a derekamat.

Ragaszkodása meghatott, de legalább annyira feszélyezett is. Hiszen védelmet vár tőlem… és bűntudatom támadt a gondolattól, hogy ezt nem tudom megadni sem neki, sem a többieknek a fogadóban. Hiszen holnap, vagy talán már az éjjel ismét útra kelünk.

Barátom nehézkesen felállt a halott mellől, és Violettához fordult.

- Hé, te lány… Láttál valaki furcsát a fogadóban vagy akár csak a környéken?

Bastian hangján tisztán érződött: nem is reménykedik biztató válaszban; Violette azonban bólintott.

- De igen… Tristan – fordult nyomatékosan felém – Lehet, hogy a gyilkos és az az ember nem ugyanaz, de akiről beszélni fogok, eltűnt… ha belegondolok, előző este láttam utoljára, amikor vacsorát vittem neki. Azóta semmi… nem kerestem, gondoltam, biztos berúgott, és alszik a szobájában, de most már… gyanítom, hogy talán…

- Könnyen meglehet – bátorítottam; szemem sarkából láttam, hogy barátom tekintetében is remény csillan – Violette, mitől volt olyan furcsa az az ember?

Vonakodva, szinte már szégyenkezve felelt.

- Talán nem is furcsa, hiszen tudja, Tristan, ez békés vidék… volt eddig… seigneur világában mindennaposak a sebhelyek… igen, sebhelye volt… és leginkább az alakja volt különös. Kereszt volt az arcán… így – mutatta keresztezett karjaival – Valahogy így volt rajta két vágás.

Bastian felhördült; de én sem leplezhettem felindulásomat.

Antoine arcán is ilyen seb volt; ismertem jól… mert én díszítettem fel vele. Emlékeznek még a lovászfiúra, akit misebor-lopásért korbácsolt halálra az előző préceptor? Nos, néhai urunk nem véletlenül fedezte fel a tolvajlást. Antoine súgta be neki. És a nyomorult féreg erre még büszke is volt, azután is, hogy a fiú belehalt sebeibe.

A következő vívásgyakorlat alkalmával éppen mi ketten kerültünk össze. No jó… kicsit besegítettem a sorsnak, nemes egyszerűséggel megkértem rá Bernardot, a minket okító lovagtestvért. Az, szerencsémre, egyenes ember volt, a csúszómászókat még tányéron sem szerette, nemhogy emberbőrben; nem kellett sokat esengenem, hogy ráálljon.

Az volt életem első komoly küzdelme. Előző este gondosan kiéleztem a kardomat, egész hatékony gyilkolószerszámot varázsolva a gyakorlófegyverből; de még így is keményen kellett harcolnom, hogy ne maradjak alul. Végül – a lovag már ott tartott, hogy rögvest szétválaszt minket – sikerült kirepítenem Antoine kezéből a kardot.

Azonban én akkor nem a puszta győzelemért küzdöttem.

Földre löktem, és egyazon lendülettel megvágtam az arcát.

Két vágással méghozzá, szépen, kereszt alakban; senki ne hihesse, még véletlenül sem, hogy talán baleset történt.

Alig végeztem a második vágással, amikor odaért mellénk Bernard testvér. Kicsavarta kezemből a fegyvert, a másik, páncélkesztyűs kezével pedig úgy felképelt, hogy kiserkent a számból a vér.

Hiszen nem pártolhatta nyilvánvaló lázadásomat.

De azért hallottam, ahogy mentében még odamorogja az egészen addig elégedetten vigyorgó Antoine-nak: „megérdemelted, spion. Megérdemeltél volna te sokkal többet is”.

És ettől a pár szótól még a rám váró korbácsütéseket is szinte könnyűnek éreztem.

- Ő lesz az – helyeselt Bastian, felriasztva elrévedésemből – Köszönet érte… Violette.

Éreztem, ahogy minden rosszkedvem dacára mosolyra húzódik a szám. Nocsak… még a végén az én kevély barátom tanul is valamit mellettem?

- Jól csináltad – öleltem meg én is hálám jeléül – Nagyon ügyes vagy, chérie.

A lány visszamosolygott rám, de rögvest utána ismét visszaköltözött a rémület a szemébe.

- De nem fog visszajönni, ugye?

- Nem hiszem – próbáltam megnyugtatni – Megtette, amit akart; és hidd el, az a féreg is fél. Most már tudja, hogy a nyomára bukkantunk… nem mer visszatérni ide. De azért… vigyázz magadra. És napszállat után ne járkálj egyedül az udvaron – fűztem hozzá – Se te, sem a többi lány.

Bizonytalanul pislogott, s már nyitotta volna a száját, de megelőztem.

- Csak óvatosság, Violetta. Nem hiszem, hogy visszatérne, de addig is… legyetek résen. A kedvemért. És ígérem, amint kitekerjük a nyakát, visszatérek hozzátok a megnyugtató hírrel. Jó lesz? – mosolyogtam rá bátorítóan. Legalábbis annak szántam, s talán sikerrel is jártam, mert – igaz, keservesen haloványan, de azért – visszamosolygott.

- Seigneur Tristan is vigyázzon magára. Az én kedvemért.

És kisietett.

Leroskadtam a szalmazsákra. Olyan jólesne teljesen végigheverni rajta, megpihenni egy kicsit… Hiába mondta Bastian, hiába láttam magam is, hogy már egy napja is halott lehet, nem szabadulhattam a bűntudattól: ha nem késlekedem annyit induláskor vagy akár ma delelőn, akkor talán…

- Melyik itteni szolga megbízható?

Meglepetten kaptam fel a fejem Bastian kérdésére.

- Mindegyikük az. De hát miért…?

- Andrée-t nem hagyhatjuk itt – felelte komoran – Keresek egy szolgát, adok neki írást arról, ami történt, és hazaküldetem vele Andrée holttestét. A rendházba.

- Keresd Guidót, az istállószolgát. A nagyapja borokkal kereskedett… állítólag a rendházzal is. Remélhetőleg fel fogják ismerni. És mi? – pillantottam tanácstalanul barátomra – Velünk mi lesz? Továbbindulunk?

Nemet intett.

- Egy napra ennyi bőségesen elég volt, Tristan.

Furcsán fáradtnak tűnt; ennyire azért nem meríthette ki az utazás.

- Andrée-nek sosem lett volna szabad kémnek lennie – jegyezte meg keserűen, a halott arcára meredve – Túl hevesvérű és túl őszinte volt; ezekből egy is veszedelmes az ő posztján. De a fivére is kém volt; méghozzá legendásan tehetséges. És ő követni akarta a példáját.

Talpra kecmeregtem, s megszorítottam a kezét; reméltem, ennyiből is megérti majd, amit képtelen vagyok elmondani neki. Mindig is ilyen volt… őrá sem tartott igényt a családja, ahogyan rám sem; így helyettük minden ragaszkodását és szeretetét a Rendnek adta. Szó szerint testvérének tekintett mindannyiunkat.

- Akkor megyek, megkeresem azt a Guidót. És egyúttal körbekérdezősködöm, hátha valaki látta elmenni Antoine-t… netalán tudja azt is, merrefelé indult.

- Elkísérjelek?

Nem akartam különösebben; most semmi kedvet nem éreztem beszélgetni senki emberfiával. De hátha várja a segítségemet. És, őszintén megvallva, talán nem a legjobb ötlet pont neki faggatni a fogadóbelieket.

- Nem kell – nyugtatott meg – Menj le az ivóterembe, vacsorázz meg… nemsokára csatlakozom én is hozzád. Egy kupa bor most ugyancsak jólesne.

Odalenn Violetta várt. Arcán még mindig látszott a sírás nyoma, de azért mostanra valamelyest megnyugodott, és tőle telhetően szívélyesen kínálgatott Gerard főztjével. Először vissza akartam utasítani; nem vacsorára vágytam én, hanem leginkább a szalmazsákra szegény Andrée szobájában, vagy akármelyik másikban, ha egyáltalán akad még üres szoba.

De ahogy a fűszeres, zsíros illatok megcsapták az orromat, ráébredtem, milyen éhes is vagyok valójában. Így hát kényelmesen elhelyezkedtem kedvenc sarokasztalomnál, és jó étvággyal nekiláttam a kakukkfüves oldalasnak és a burgundinak.

Már a rozmaringos mártás utolsó cseppjeit dörgöltem ki a cipó maradékával, amikor árnyék vetült rám.

- Guido reggel útra kel – közölte a visszatért Bastian – Igazad volt, rendes fickónak tűnik.

- Jól van – feleltem kissé ügyetlenül, de nem tudtam, mit mondhatnék – És… megtudtál valamit?

- Semmit – mordult fel csalódottan, és velem szemben lezuttyant a másik lócára – Ezek az ostobák semmit nem tudnak – töltötte teli a kupáját – Persze; hajbókoltak, tiszteletteljes címeken szólongattak, kegyelmes úrtól kezdve voltam én minden, épphogy csak szentatya nem; de egy fia használható hírt, annyit sem mondott senki.

- Talán mert valóban nem láttak-hallottak semmit – jegyeztem meg fanyarul. Bastian igazán nem volt rossz ember… de ismertem, milyen fölényes tud lenni, különösen, ha csalódott és fáradt. A nagy hajlongás közben bizonyára titkon elátkozhatták a fogadóbeliek; és nem is nagyon tudtam kárhoztatni őket érte. Épp azon gondolkodtam, talán nem ártana nekem is tennem egy kört, engem elvégre kedvelnek itt… Legalábbis kedveltek. Egészen addig, amíg akaratlanul is bajt nem hoztam a fejükre.

- Seigneur Tristan…

Az elmélkedésemet félbeszakító fiú sápadt volt, és szánnivalóan félszeg. Messze lerítt róla, hogy bántja valami.

- Mi az, Gilbert?

Meglepte, hogy emlékeztem a nevére, de – legalábbis úgy tűnt – valamelyest meg is nyugodott tőle.

- Seigneur, én…

Bastianra még mindig bizalmatlanul pislogott.

- Sebastian testvértől nem kell tartanod – siettem megjegyezni – Templomos lovag, és jó ember.

Bizonytalanul bólintott.

- Mi a baj, Gilbert? – kérdeztem ismét, tőlem telhetően szelíden.

Hatott, mert a fiú végre rászánta magát a feleletre.

- Seigneur most a templomosokat segíti – inkább állította, mintsem kérdezte – Én… ha seigneur Tristan is a testvérek közé tartozik, de miért ne tartozna, meg tudja mondani nekem, hogy… bűnös vagyok-e?

Felkészültem rá, hogy kíméletlenül bokán rúgom Bastiant, ha csak egy fél szóval is tiltakozni mer meg nem érdemelt címem ellen. És esküszöm rá, akkor eszembe sem jutott, hogy a fiú talán híreket mondhat… csak azt láttam: remeg a félelemtől.

És nekem hatalmamban áll megvigasztalni.

Még ha jogomban nem is.

Barátom azonban némán, kifürkészhetetlen arccal szemlélte a borfoltos, szúette asztallapot.

- Mondd el, mi történt.

- Én… lehet, hogy tudom, merre ment a gyilkos. De esküszöm, akkor még nem tudtam, hogy mit tett! Csak hát… a sebhelyes fickó eltűnt… csak ő lehetett, nem? Máskülönben miért menekült volna? Idekinn voltam, amikor ő az istállóhoz sietett; még csak nem is tűnt különösebben nyugtalannak, csupán egy nemesúrnak láttam, akinek kevés az ideje, és ezért türelmetlen – eredt meg Gilbert nyelve. Akkor már úgy reszketett, hogy a foga is vacogott – Kérdezte, merre van a legközelebbi ispotály, meg fogadók… én megmondtam neki, az arrasi út mentén haladva van egy ispotály, fogadóból pedig számtalan akad ugyanazon az úton, kétnapi járóföldre is akad egy, odaküldtem, és … én nem tudtam! – szegény már csaknem sírt – És az az ember ígért tíz écut mindezért, és én el is fogadtam! Seigneur, nekem… én… ha megtartom, bűnös vagyok?

Olyan erősen szorítottam a bádogkupát, hogy csaknem behorpadt. Most már én is mereven néztem a vacsorám maradékát, néztem volna én bármit, csak ember arcára ne kelljen tekintenem. Ugyan mikor voltam én utoljára ilyen ártatlan? Ha ugyan valaha is…

- Bármit tennél azzal a pénzzel, az már semmin sem változtatna – mondtam végül. Bastian, ha meg merészelsz szólalni… Gilbertnek igenis nagyon jól jönne az a pár nyomorult écu – Tartsd meg nyugodtan. És köszönöm, hogy elmondtad; ez nagyon bátor volt tőled - szorítottam meg a kezét – Sokat segítettél nekünk.

Gilbert akkorákat lélegzett, mintha mérföldeket futott volna; s lassan a színét is kezdte visszanyerni.

- Köszönöm, seigneur! – derült fel – Esküszöm, mindhalálig hű szolgája leszek, térjen vissza akármikor és kérjen bármit!

Olyan hitetlenkedő büszkeséggel vizsgálgatta a kezét, mintha bizony kézszorítás helyett aranyat adtam volna. Az a ragyogó, hálás tekintet… Szeretnék én is ilyen tiszta szívvel örülni. Csak még egyszer ebben az életben.

Nem; hálátlan vagyok. Laurent préceptor levelét magam is hasonlóan boldogan olvastam.

Bastian nyomatékos torokköszörülésre eszméltem fel; a fiú addigra már nem volt ott.

- Van mondandód? – érdeklődtem anélkül, hogy ránéztem volna.

- Hogy mondandóm? Igen, az bőségesen akadna. De tudod mit? Nem csak te szeretsz meglepetéseket okozni; így tehát nem mondok semmit.

Jólesőt kortyolt a borából, majd hozzáfűzte:

- Illetve egyvalamit mégis. Bármit teszel, nyílegyenesen szembemegy minden hagyománnyal és szokással, mégis... a sors valahogy mindig téged igazol.

***

„Pater noster, qui est in caelestis, sancifiuntur nomen tuum, adveniantur regnum tuum, fiat voluntas tua…”

Csendesen betettem az ajtót, s a nehéz tölgyfa elnémította Bastian a Miatyánkot recitáló hangját. Fiat voluntas tua… Nem. Mea culpa, de bennem most túl sok minden forrong, nem is beszélve a még mindig nem egészen kialudt bűntudattól, hogysem egyáltalán egy helyben maradjak. Nemhogy imához térdeljek…

Pedig, Isten látja szívemet, jó lenne. Igazán. A Rend ugyan megköveteli az imádságok megszabott sorát, de elég volt egy pillantást vetni Bastianra, hogy lássam: nem csupán kötelességét teljesíti, hanem őszinte megbékélésre talál a fohászban. Bárcsak nekem is megadatna.

Felsóhajtottam; ezen kár töprengeni. Hiszen úgysem rajtam áll.

Inkább fürgén leszaladtam az újabb fogadó ivóterme felé vezető lépcsőkön. Ugyan itt még nem jártam, de azért reméltem: megfelelően ügyes kérdezősködéssel talán megtudhatok valamit Antoine-ról. Feltéve persze, hogy valóban errefelé menekült. Sokan csodáltak, amiért bármerre is jártam, mindenfelé megkedveltettem magam az emberekkel, legyenek nemesek vagy közrendűek… én sosem furcsálltam, nekem ez volt a természetes. És reméltem, ezúttal is így történik majd.

Az ivóteremből nyílt a fogadós szobájába vezető ajtó… és mellette egy másik, kisebb, amelyet még nem volt alkalmam felderíteni. Most már épp ideje lenne, gondoltam, és egy határozott mozdulattal benyitottam. Afféle raktárnak tűnt; egymásra halmozott liszteszsákok és derékmagas cserépedények sorjáztak a falak mellett… már amennyire a homályban látni lehetett, ugyanis az alacsony mennyezetű lyuknak nem volt ablaka.

Már-már azon voltam, hogy visszafordulok, amikor a legtávolabbi sarok felől tompa neszezést hallottam. Egér ad ilyesféle hangot… de ez hangosabb volt annál, hogysem egy gyerekarasznyi állat okozhatta volna.

Óvatosan arrafelé vettem lépteimet. A zörej egy pillanatra elhalkult… aztán az egymásra tornyozott zsákok hirtelen szétcsúsztak, és éktelen robajjal feldöntötték az útjukba került hordót és egy bádogedényt.

- Antoine! – szakad fel belőlem a kiáltás, ahogy felismertem a mögöttük gubbasztó alakot. A rémülettől megtántorodott, elejtve a kezében szorongatott mécsest… ezer szerencse, amiért az a vastag porral lepett döngölt padlón ki is hunyt. Ha csak pár arasszal arrébb esik, perceken belül lángokban állt volna a raktár… és vele az egész fogadó.

- Hogy’ lophattad el azt az átkozott ereklyét?! – támadtam rá – Mindig is aljasnak ismertelek, de azt nem hittem volna, hogy ennyire!

- Miről beszélsz?

Igyekezett nemtörődöm hangot megütni, de a hangja remegését nem tudta palástolni. S ahogy a köpenye nyakához nyúlt, talán, hogy összébb rántsa, egy gyolcsba burkolt, tenyérnyi csomag hullt ki a ruhaujjából.

Amelyből korhadt fa sarka bukkant ki.

- Pontosan arról – mutattam a fadarabra – És most add vissza – szorítottam meg a kardmarkolatomat. Egyedül az tartott vissza attól, hogy nekirontsak és felaprítsam, hogy akkor az ereklye is megsérülhet… de ez a lehetőség egyre kevésbé akadályozott.

- Tehát visszakúsztál a Rendhez? – csúfolódott, míg sebesen felkapta és ismét ruhájába rejtette a csomagot – Várható volt! Csak az lep meg, hogy eddig tartott, amíg végre elhatároztad magad…

- Add. Vissza. És. Takarodj.

Nem ismertem a saját hangomra; éppolyan fagyos volt, mint a hüvelyből kicsusszanó kardom szisszenése. Talán jobb lett volna, ha akkor, évekkel ezelőtt nem az arcát vágom meg, hanem a torkát el; gondoltam keserűen. Ő is előrántott egy kétarasznyi tőrt, de nyilván felmérhette: azzal nem sokra menne; és vadul hátrált az ajtó felé. Cifra káromkodással vetettem utána magam, nem hagyhatom elmenekülni; ha az a szerencsétlen ereklye lesz is az ára, már az sem érdekelt…

Abban a pillanatban az ajtó, épp egy karnyújtásnyira Antoine-tól, megnyikordult, és a feltáruló nyílásban felbukkant Bastian. Ingujjban… fegyvertelenül.

- Tristan, már mindenütt kerestelek, nem tudod véletlenül, hogy…

A veszt…

Nem. Ehhez már a legcifrább szitok is kevés.

- Bastian, ne! – üvöltöttem fel azonnal… de mégis túl későn.

Antoine egyetlen villámgyors mozdulattal magához rántotta gyanútlan barátomat, és lefogta a karját. Másik kezével pedig a torkának szegezte a tőrt.

Túl messze voltam. Elkeseredett gyűlölettel szorítottam a kardom markolatát… átkozottul nem ért többet egy ócska, korhadt botnál; még ha dobótőr lenne, még ha…

A szoba túlfeléből is elhallatszott hozzám Bastian ziháló lélegzete.

Még ha dobótőr lenne… Ez az! Ugyan nem erre tervezték, csak egy kés, de novíciuskoromban számtalanszor gyakoroltam vele, most is menni fog, mennie kell…

- Ne mozdulj! – vakkant Antoine, mielőtt ujjaim még egyáltalán elérhették volna a csizmaszáramat – Ha csak hozzá mersz érni ahhoz a késhez, meghal!

Hangja természetellenesen magasnak hatott… és a fáklyafényben csillogott az arca a vastagon csorgó verejtéktől.

Fél; villant belém a felismerés, legalább úgy, ahogy én… vagy talán még inkább.

Ez fog megmenteni.

- Sosem adom vissza a rothadt ereklyéteket! – Antoine hangja már-már hisztérikusnak hatott – Louis végre méltó módon fogja értékelni, és engem is; sosem fogok lemondani róla, mindig is ostoba holdkóros voltál, de most az egyszer legyen eszed! Ha már nem magadért, legalább ezért a másik ökörért! Hagyj futni vagy elvágom a nyakát!

Bastian ajka elkékült az iszonyattól, de hangja alig remegett, ahogy odakiáltotta nekem:

- Tedd, amit tenned kell!

Tudtam, mit akar.

Valószínűleg ugyanazt, amit a Rend elvárna. Mindkettőnktől.

De engem mindig is csak az érdekelt, amit én akartam.

- Pontosan azt teszem – feleltem. És lendületes mozdulattal a földbe döftem a kardomat.

Antoine kardja megremegett… egy dermesztő pillanatig azt hittem, mégis végez vele, vagy egyszerűen csak megcsúszik a tőr a kezében, hiszen annyira vacogott a gyávája…

Engedd el, parancsoltam némán, fogva tartva azt a rémülettől kitágult tekintetét, engedd el, engedd már el…

Végre leengedte a tőrt. Ugyanazzal a lendülettel nagyot penderített Bastianon, s ő maga kirontott az ajtón.

Barátom egyensúlyát vesztve terült el a földön, s gallérját finom veres permet pettyezte. Végül mégis megsebezte… hála az Égnek, csak karcolás, lélegeztem fel, ahogy melléje térdeltem.

- Sajnálom – suttogta megtörten – Sajnálom, hogy elrontottam.

- Felesleges. Csak azt tettem, amit kellett.

Eredetileg azt akartam mondani: hiszen te is megtetted volna értem. Végül nem mondtam mégsem.

Nem akartam tudni a választ.

- Honnan tudtad… honnan tudtad, hogy nem öl meg mindkettőnket? – faggatott.

Vivát. Ez legalább egyszerű és világos kérdés; semmi köze nincs hűséghez, lelkiismerethez… sem Istenhez.

- Mert gyáva. Gyáva, de nem ostoba; tisztában volt vele, hogy ha elvágja a torkod, akkor nem hagyom futni; vagy ő hal meg, vagy én. Nem mert kockáztatni.

Elgondolkodott.

- Akárhogy is; köszönöm, Tristan. Nem érdemlek én meg ekkora…

Utóbbi szerencsétlen megjegyzése épp időben érkezett. Már csaknem kezdtem meghatódni… az pedig ugyebár gyengeség. És ha már könnyezni nem lehet, akkor legalább nevetni kell, mert különben szétvetne a bennem tomboló vihar.

- Szépen megkérlek, emlékezz erre akkor is, amikor a következő… hogy is szoktad mondani? áh, megvan: holdkóros ötletem után készülsz majd kifordítani a bőrömből – segítettem talpra. Talán nem feltétlenül kellett volna olyan erőteljesen, hogy felszisszenjen belé, de lefogadom: ő engem legalább olyan sokszor és alaposan felbosszantott rövid utazásunk alatt, mint én őt – De addig is: kösd be valamivel azt a karcolást a nyakadon, hacsak nem akarsz túlságosan imponálni az itteni lányoknak hősi sebeiddel.