Második rész

Reynaldo álmodozva sétált a mind néptelenebbé váló utcákon az egyik fogadó felé, melyet már érkeztekor kinézett magának. Lovát maga mellett vezette; ugyan már akár nyeregbe is ülhetett volna, nem akadályozta a tömeg – de most jólesett csendben andalogni a mind hosszabbra nyúló árnyak között. Úgy elmerengett, hogy a rohanó léptek zaja sem tudatosult benne idejében – csak azt érezte, hogy valaki hirtelen teljes erejéből nekiszalad. Mindketten végigzuhantak a földön, Noche mellé – a ló meglepett nyihogással fogadta a jelenetet, de legalább egy helyben maradt. Reynaldo pedig fájdalmas nyögéssel vette tudomásul, hogy ő került alulra; s „támadója” térde meglehetősen kellemetlenül vájt jóllakott gyomrába.

Amikor azonban végre felismerte, rögvest feledett mindent kellemetlenséget.

- Nocsak, újra találkozunk? Általában semmi kifogásom ellene, ha a nő van felül – vigyorodott el, ahogy végigmérte Amparót – De azért a föld mégiscsak túl kemény az efféléhez.

A lány rémül tekintete láttán azonban a folytatást inkább megtartotta magának.

- Az Isten szerelmére! Csak tréfáltam… nem bántlak, tőlem nem kell tartanod. Nem akartalak megijeszteni.

- Hagyjon futni, senor! – esengett a lány.

Reynaldo őszinte megrökönyödéssel nézett rá.

- Hiszen te fekszel énrajtam!

Akkorra már a lány is talpra ügyeskedte magát; de mielőtt elinalhatott volna, a férfi megragadta a kezét.

- Mi a baj?

- Üldöznek! – sziszegte – Ha van senorban egy cseppnyi könyörület…

Nem ért rá bővebben kifejteni, mert a sarkon túl rohanó léptek dobbantak, s félreérthetetlen szitkok, melyek a „mór szukát” szidalmazták. Amparo minden ízében remegett, s futásnak eredt volna – a férfi azonban ismét csak fürgébb volt. Hirtelen mozdulattal a sikátor falának szegezte a lányt, s úgy ölelte át, hogy testével és köpenyével csaknem teljesen elrejtette. A mögöttük eltrappoló Alonso és két katona csupán egyetlen pillantást vetett a „szeretkező” párocska felé…

Reynaldót magát is meglepte az ágyékában támadt hirtelen forróság. Egy pillanattal korábban eszébe sem jutott, hogy megkívánhatja a lányt, valóban csak tréfált vele, amikor egymáson feküdtek…A mutatványosnő furcsa holmikat hordott, arcát némileg eltorzította a sebhelye, haja sűrű és hollószín volt ugyan, de ügyetlenül nyírta meg, s egyenetlen fürtökben kígyózott kevéssel a válla alá. És nagyon vékony volt… és túlságosan rémült.

Végül ez a rémület térítette magához a férfit. Kissé zihálva hajolt el a lánytól.

- Ha megígéred, hogy nyugton maradsz, elengedlek – suttogta. Amparo szikrázó szemmel ugyan, de engedelmesen bólintott; mire megmentője elvette a kezét a szájáról, s hátrább lépett.

- Jobb ötletem nem volt – közölte, jóval szenvtelenebb hangon, mint ahogy valójában érzett – De végül is bevált, nemdebár? És most már akár el is mondhatnád, hogy miért kergetnek.

Minthogy a lány összeszorított ajakkal és konokul karba font kézzel hallgatott, Reynaldo kissé határozottabban helyesbített.

- Ez nem javaslat volt, és nem is kérés; hanem parancs. Nos?

A lány szeme riadtan rebbent körbe, menekvést keresve, de belátta: nem volna sok esélye. Megadó sóhajjal belekezdett hát.

- Nem sokkal azután, hogy visszaadtam a kendőjét, elkaptak… két férfi, fogalmam sincs, kik; eddig még nem láttam őket a városban, pedig már itt élek egy ideje. Az egyik magával hurcolt egy taberna emeleti szobájába, és kedvét töltötte rajtam. Fegyvere volt… miután végzett, rám támadt… nálam volt a tőröm, azt nem vette észre korábban, és…

- Megölted?

- Szerintem jóformán észre sem vette, hogy elővettem; egyszerűen beleszaladt… valódi harcban sose lettem volna képes rá.

Reynaldónak olyan cifrát sikerült mondania, hogy a mutatványosnő is belepirult; pedig már bizonyára sokfélét hallhatott életében.

- Legalább a tőröd is benne hagytad, szép mementónak? Hátha megismerik, hogy a tiéd; ne kelljen már oly sokat dolgozniuk a városi őrség szegény tagjainak…

- Nem! – csattant fel a lány – Bolondnak néz, senor?! Itt van nálam – ahogy azonban ismét tudatára ébredt halálveszedelmének, könyörgőre fogta – Kérem, ne adjon ki az őröknek, senor! Csak védekeztem, tudom, ez semmit nem számít nekik, de…

Elhallgatott. Csaknem kicsúszott a száján, hogy a senornak is jó oka volna tartani a halott erőszaktevő cimborájától; de még időben elhallgatott. „Hogyisne! Csak azt hinné, kitaláltam, hogy magam mentsem.”

- Kérem – ismételte, reszketésében elfúló hanggal.

Reynaldo megsajnálta. Bár nem szabadulhatott az érzéstől, hogy kissé mintha hiányos lenne a lány története, alapvető igazát nem vonta kétségbe.

- Rajtakaptak?

- Nem, senor. Sikerült úgy kiszöknöm, hogy nem vettek észre – milyen jó, gondolta, hogy az a szép ágasbogas olajfa épp az ablak alatt nőtt olyan magasra –, de azóta nyilván megtalálták a holttestét. És mivel én voltam vele utoljára…

- Ezért üldöznek – fejezte be lemondóan Reynaldo. „És még azt hittem, itt végre lesz egypár nap nyugalmam. Ekkorát már nagyon régen tévedtem.”

- Segítsen, kérem! – éledt újjá a lány reménye – Esküszöm, hogy az igazat mondtam! Nem maradhatok a városban – kezdett hadarni félelmében – Egy darabig el tudok rejtőzni, de meg fognak találni!

- És mit tehetek éppen én? – hallotta a férfi a saját hangját, bár fogalma sem volt, hogy tehette fel egyáltalán a kérdést. „Marha” –szidalmazta magát – „Hát hiányzik ez neked? Összetűzni a városi őrökkel, egyáltalán, a törvényekkel, gyilkosságba keveredni; amikor még mindig nem tudod, kik üldöznek?! Várjunk csak egy cseppet… üldöznek? Az a két férfi, akikről beszél, is idegenek voltak itt…”

Végül úgy döntött, későbbre halasztja a lány kifaggatását. „Valószínűleg úgysem tud sokat, de legalább talán annyit megtudok tőle, hogy nézett ki az a kettő…”

Amparo felcsillanó szemekkel fogadta a reménysugarat, s mély lélegzetet véve kivágta a választ.

- Vigyen ki a városból.

A férfi meghökkenten meredt rá.

- Tessék?!

- Ismernek; egymagam nem mehetek! Természetesen elváltoztatom a külsőm, amennyire tudom, férfiruhát öltök, meg amit csak lehet; de ha egyedül egy csavargó mór ki akarna menni innen, akkor biztosan alaposan megnéznék! Talán meg is motoznának; és akkor felismernének! De egy nagyúr szolgáját… arra senki nem kíváncsi. Kérem…

Reynaldo önkéntelenül is elnevette magát.

- Nagyúr? S az én volnék? Ugyan, te lány, valójában magam se vagyok más, csak egy csavargó.

Azt hitte, barátságos szavaival majd rokonszenvet kelt a lányban.

Hatalmasat tévedett.

- Csavargó?! – kacagott Amparo gúnyosan – No hiszen! Akármilyen megviselt is a gúnyája, senor, valamikor ugyancsak sokba kerülhetett; ékszereket visel, és nyilván a gyomra is teli van! Így hát nem csavargó. De ha nincs kedve segíteni, akkor azt mondja!

„Éppen azt próbáltam” – gondolta epésen a férfi; de – bár maga sem értette, miért – jólesett saját vakmerő természetét viszontlátni ebben a mutatványosnőben. „Ha például arra gondolok, hogy megölte azt a fickót, aki megerőszakolta… csak megsüvegelni tudom érte. És végül is… Bastiannal úgyis csak holnap kelünk útra. És akár még közelebbit is megtudhatok arról a bizonyos ismeretlen párosról.”

- Legyen – egyezett bele végül – Kiviszlek, de ennyi – nyomta meg keményen a szót – Ne legyen több kérés, most figyelmeztetlek.

Amparo hevesen bólogatott; mire a férfi is enyhültebben nézett rá.

- Most elkísérlek a szállásodra, vagy ahová akarod, és ahol álruhába tudsz bújni. Aztán kiviszlek a kapun túlra, messze túl az őrszemek látótávolságán… és szépen istenhozzádot mondunk, én meg visszatérek ide. Úgyhogy nem bánnám, ha igyekeznél; mert nem szeretnék odakinn éjszakázni.

Reynaldo azonban alaposan elszámította magát. Mire a felismerhetetlenségig elmaszkírozott lánnyal a városkapuhoz értek, a strázsák már kapuzáráshoz készülődtek. Legalább a tervük bevált: gond nélkül átengedték őket; s a férfi már áthaladtában, mintegy mellékesen jegyezte meg:

- Aztán éjjel legyetek ám készenlétben! Valószínűleg visszatérünk.

- Engedelmével, senor, ez lehetetlen – igyekezett az őrszem elfojtani kárörvendő vigyorát – A parancs: parancs. Miután bezártuk a kapukat, egy lélek sem jöhet be reggelig.

Reynaldo ugyan eredetileg csupán azért hozta fel a kérdést, hogy ne legyen túl feltűnő gyors visszatérése; az egyértelmű elutasítás hallatán azonban nem is kellett olyan nagyon színlelnie az indulatot. Sőt… Arra a gondolata, hogy a hosszú utazás után ismét csak a szabad ég alatt kell aludni térnie, nem csupán a nyugodni készülő nap fényétől kezdte vörösben látni a vidéket. A strázsa ellenben határozottan élvezte a helyzetet. „Hogy milyen fenséges öröm is a magunkfajtáknak bosszantani ezeket a gőgös hidalgókat! Végre egyszer ezek tehetetlenek... Rég’ volt ilyen jó napom!”

A szóváltásnak legalább annyi haszna megvolt, hogy elterelte az őrök figyelmét Reynaldo „szolgájáról”; alig vetettek rá egy pillantást. Baj nélkül hagyták el a várost; és amikor biztonságos távolságba értek, a férfi biztatóan mosolygott le nyergéből a mutatványosra.

- Ezzel hát megvolnánk. Szabad vagy, Amparo.

A lány nem tudott rögtön felelni, mert épp azzal foglalatoskodott, hogy az álszakállt-álbajuszt tépkedje le magáról, s ez meglehetősen fájdalmas műveletnek bizonyult; amikor azonban szóhoz jutott, döbbenten kiáltott fel.

- Honnan tudja a nevem?!

- A zsonglőrködésedre összegyűltek közül említette valaki. Az enyém pedig Reynaldo.

A lány meglepetten méregette; maga se tudta, mit talált különösebbnek: hogy a senor megjegyezte a nevét, vagy azt, hogy elmondta a sajátját.

- Köszönöm a segítségét, senor – hajtott fejet könnyedén – És most… Isten áldja.

- Melyik?

A kérdés jobban megrémisztette, mintha a férfi fegyverrel támadt volna rá. Megrettenve nézett rá; Reynaldo mosolya azonban változatlanul barátságos volt. „Bolond” – szidta magát –„Nem valószínű, hogy csak azért hozott volna ki a városból, hogy most adjon halálra.”

Melyik isten… a legszívesebben őszintén megmondta volna, hogy már ő maga se tudja; de akárki lakik is a felhők túloldalán, segítse a senort minden erejével… Ennyire azonban mégsem tudott bízni benne.

- Már maga a kérdés is eretnekség, senor!

Reynaldo derűs, gondtalan kacagása végleg elűzte aggodalmát. A férfi szeme sarkában apró ráncok futottak szét; de ettől eltekintve megejtően fiatalnak tűnt. Bár egészen addig kissé meggyötörtnek látszott, most a nevetés visszahozott valamit annak a gyermeknek a gondtalanságából, aki egykor lehetett. „Tudnia kellene a veszedelemről…” – futott át Amparón a bűntudat; de nem merte elszánni magát.

A férfi egypár pillanatig behatóan fürkészte az arcát.

- Ki vele.

- Ho… hogyan? – dadogta Amparo; „elvégre a gondolataimban csak nem olvashat…”

- Rá van írva a képedre, hogy akarsz valamit mondani. Nos?

- Aki erőszakot tett rajtam… volt útitársa is, és…

- Ennyit eddig is mondtál.

- És ez a kettő… annyira semmibe vett, hogy nem féltek előttem mondani. Végezni akarnak senorral. Legalábbis valakivel, akit Reynaldónak hívnak, és nagy fekete lóval érkezett a városba… nem hinném, hogy sok ilyesféle lenne.

Reynaldo olyan erővel rántotta meg a kantárszárat, hogy a szerencsétlen mén ijedtében felágaskodott; a férfinak számtalan kedveskedésébe, becéző suttogásába telt, mire lecsendesítette.

- Jól van már, Noche, semmi baj – veregette meg engesztelőn nemes ívű nyakát – Nincs veszély, öreg bajtárs.

- És kik voltak? – fordult ismét a lányhoz; de az csak vállat vont.

- Honnan tudhatnám? Egy magas, sovány; meg akit megöltem, valamivel alacsonyabb, testes, zömök… Alonsónak és Matteónak szólították egymást. Többet nem tudok.

A férfi összeharapta az ajkát. Alonso és Matteo… Nem túl ritka nevek; de azért véletlennek mégis jókora darab lenne, hogy épp ilyen nevű páros szakította fel egy hónapja azt a régi sebet az oldalán. „Hát ezek sose tanulják meg a leckét?! Mikor hiszik már el végre, hogy nem vagyok többé hírvivő?!”

Olyan mélyen süppedt gondolataiba, hogy csak harmadjára hallotta meg Amparo aggódó szólongatását.

- Don Reynaldo… don Reynaldo! Jól van?

- Remekül – felelte fanyarul. De jólesne most egypár korty abból a finom jerezből, igen, volt is még egy kicsi a kulacs alján… A vesztésbe. Azt a még egy kicsit reggel itta meg, amikor a vásárra érkezők miatt órákig kellett várnia a városkapuban.

- És most – kockáztatta meg félszegen a lány – Most mit tesz, senor?

- Most? – ismételte enyhe gúnnyal Reynaldo – Keresek egy szép nagy fát, alatta szép puha gyepet, és megpróbálok aludni. Mert hála neked, a vetett ágynak búcsút mondhatok ma éjjelre.

- Úgy értem, most, hogy mindezt megtudta.

- Káromkodom egy sort, aztán, ha úgy hozza a kedvem, fohászkodom egyet, és ha nem lesz más választásom holnap, akkor van kardom, és meg tudom védeni magam.

- Ezt nem mondhatja komolyan, senor! – fakadt ki a lány, átküzdött napja minden keserűségével; ezt nem teheti, ennyire mégsem lehet ostoba, még ha ezerszer is férfi és ezerszer is spanyol… – Ezek után akar visszamenni?

- Hát akarni éppen nem akarok – Reynaldo nem törődött a lány fokozódó indulatával – De kell. Megígértem a nővéremnek, hogy magammal viszem a fiát; és bár drága testvéremmel megvannak a magunk harcai (bár lennének, futott át a fején; bár igazán lennének; egy jókora veszekedés is jobb lenne sokszor, mint az a sok félig kimondott, félig visszanyelt szó…), de az unokaöcsém nem csalódhat bennem.

- Egyformák vagytok mind, hogy a dögvész szakadna rátok! – szitkozódott Amparo anyanyelvén, szabadjára engedve indulatát abban a biztos tudatban, hogy a spanyol úgyse érti – Ostoba férfiak, rajtatok nem érdemes segíteni! Rohanj csak a vesztedbe, te ostoba, büszke spanyol! – és elszaladt.

A felismeréstől, hogy tévedett, csaknem felbotlott rémületében. Ugyanis a férfi egészen tűrhető arabsággal kiáltotta utána a véleményét.

- Nos, inkább vigyen el a dögvész, mintsem hogy tovább hallgassam a szidalmaidat!

***

- Gyorsan visszatért, senor – kockáztatta meg kora reggel az ifjabb őrszem – És a kísérője nélkül.

„Ennyit arról, hogy az őrségváltásnak hála feltűnés nélkül térhetek vissza.” Reynaldo magában elátkozta az éji strázsák pletykás nyelvét; de egyelőre nyugalmat erőltetett magára.

- Igen, éjjel akadt egy kis dolgom a városon kívül. Ami a szolgámat illeti, elszökött tőlem, és mindhiába kerestem. És most bemennék. Sürgősen.

- Egy ismeretlent holtan találtak az egyik tavernában – közölte merészen az ifjonc – Nem sokkal azután, hogy tegnap este…

Nem volt ideje befejezni; a kivont kardon megcsillanó napfény elhallgattatta.

- Nincs hozzá közöm. És mielőtt még eszedbe jutna feltartóztatni: Pedro Manrique de Lara y Sandoval szolgálatában állok.

Más körülmények között eszébe sem jutott volna a nagyúrra hivatkozni. Részint, mert becstelenségnek tartotta, részint, mert már nem volt igaz. És leginkább azért nem, mert ha ő maga lett volna az őr helyében, kutyába sem vette volna az efféle érveket. Főleg nem mostani veszett kedvében… De Inésnek szüksége volt rá; Bastiannak még inkább. Nem ért rá ilyesmivel törődni.

Azért kíváncsi lenne arra a holttestre. Főleg Amparo búcsúszavai után.

Trevino grófjának neve mindenesetre hatásos kulcsnak bizonyult; az őrszem engedelmesen félreállt az útból. Csak, miután hallótávolságon kívül remélte Reynaldót, dünnyögte utána:

- Hogy nyúznának meg, te felfuvalkodott hólyag…

Rögvest kapott is érte egy erőteljes rúgást a sípcsontjába mindeddig néma bajtársától.

- Eszeden vagy, Gaspardo?! Már azt vártam, mikor lépjek közbe!

- Jelentenünk kell! Neked talán nem tűnt fel, hogy ilyenkor már Amparo rég’ a téren teszi-veszi magát, most meg sehol?! Azonfelül tegnap láttam ezt a kettőt együtt! Mindketten láttuk! Valami kendőt cseréltek, ki tudja, miféle jel lehet, és mindennek a tetejébe ott az a hulla is!

- Jelented te az édes jó nagyanyádat, de nem ezt – közölte az ősz strázsa mélységes nyugalommal – Vagy ha mégis, hát én megesküszöm minden szentekre és az ég összes lakójára, meg azonfelül még mindenre, amire kívánják; hogy holtrészeg voltál, képzelődtél… vagy ami még jobb, elcsentél a patikáriustól valamiféle gazt vagy egyéb főzetet, és bódulatodban rémeket láttál.

- De az őrségparancsok…

- Ahá, az őrségparancsnok. Mi van vele?

- Tartozunk neki ennyivel! – sziszegte céklavörösen.

- Hogyne tartoznánk – helyeselt az öreg – Tartozunk őrt állni, éjjel senkit nem beengedni, figyelni az érkezőket, a távozókat, és ha egyértelmű – nyomta meg a szót – rendbontást látunk, azt megfékezni. Természetesen, mindezzel tartozunk neki. De ha esetleg arra célzol, ha valami okból a mi áldott parancsnokunk szeretné Amparót üldöztetni, netalán gyilkosság vádjába keverni… mert hát valakire rá kell fogni, ő meg egyszerű megoldás lenne… vagy bármi hasonlóra; hát akkor annyit mondok: ami a személyes ügyeit illeti, hát azokat csak intézze el ő maga; ne a mi bőrünket vigye vásárra.

- De a kötelességünk, hogy – húzta ki magát még utoljára büszkén Gaspardo; befejezni azonban megint csak nem volt ideje.

- Megmondom én neked mindjárt, hová tedd a kötelességedet. Ha sokat kukorékolsz, kiskakas, a végén még valaki meg talál kopasztani… Higgy nekem – vágta barátságosan hátba bajtársát –, jó orrom van; és ez az egész sokkal messzebbre bűzlik, mint egy közönséges gaztett. Mintha láttam volna már korábban annak a holttestnek a képét… és nincsenek róla jó emlékeim. Egészségesebb az ilyesmitől jó távol maradni. Egyébként meg – mosolyodott el halványan – Amparo a légynek se vétene; és ha esetleg valóban ez az ember segítette ki valami kalamajkából, akkor hát áldja meg érte az Isten. Sőt: még én is készséggel megbocsátom neki azt az öntelt viselkedését.

Gaspardo mély levegőt vett a válaszhoz, de bajtársa arckifejezése láttán azonmód ki is fújta.

- Legalább egy ital borunk lenne! – sóhajtott fel panaszosan – Máris elegem van az álldogálásból!

- Bor? – nevetett fel az öreg – Hát az van éppen. De te most őrt állsz, és ha innál, az bizony kötelességszegés lenne – dörmögte, és lopva, de annál elégedettebben meghúzta a köpenyébe rejtett kulacsot.

***

Reynaldo szomjasan, nagy kortyokban ürítette ki a feléje kínált kupát; míg hagyta, hogy nővére telitöltse kiszáradt kulacsát, s legalább az első napra némi útravalót is csomagoljon mellé. Őszinte hálával fogadta a gondoskodást, bár élt a gyanúperrel: Inés igyekezetének az is nyomós oka, hogy őt mihamarabb ajtón, sőt, lehetőleg városon kívül tudja.

„Ki tette ezt velünk?” – tette fel magában már századjára is a kérdést – „Mert mi magunk nem változhattunk ekkorát…”

- Megviseltnek tűnsz – villant rá a nő szeme – Talán nem aludtál éjjel?

- Nem sokat.

- Nem hagytak a nőid? – fintorodott el – Ez volt hát az a fontos dolog, amiért nem tudtál itt megszállni. Anyánk parázna vérét örökölted….

- Elég! Esküszöm, hogy semmi olyat nem tettem az éjjel, ami sértené az Istent!

- Homályos egy eskü, drága fivérem. Ne – emelte fel a kezét, látva, hogy Reynaldo válaszolni készül – Ne most. Nem tudom, neked miféle éjszakád volt valójában, és már nem is érdekel; de az enyém csapnivaló volt. Úgyhogy nincs erőm az újabb vitára. Előkerítem Bastiant, vidd Isten hírével, és…

Csak egy legyintéssel fejezte be.

- Bastian! – kiáltott ki az udvarra, mire berohant a kipirult arcú kisfiú.

- Szép jó reggelt, senor! – hajtott térdet, mire a férfi elmosolyodott, s felemelte.

- Hívj csak Reynaldónak. Sokáig utazunk majd közösen ahhoz, hogy formaságokkal fárasszuk egymást.

Inés elnémult megbotránkozásában. Nem is szólalt meg többet, csak, amikor már fivére ismét nyeregbe ugrott, s maga elé ültette a fiút is.

- Vigyázz nagyon rá – kérte, búcsúzóul arcához szorítva Bastian kezét.

- Úgy lesz.

- És… magadra is, Reynaldo.

- Hát majd azt is megpróbáljuk – ígérte a férfi jóval kevesebb meggyőződéssel – Ahogy Deus vult!

Nővére összerezzent.

- Hogy’ merészelsz ilyesmiből gúnyt űzni?

- Ki tudja, talán Isten inkább veszi gúnynak azoktól, akik nem átallnak ilyesmit a zászlajukra tűzni.

Nem várt választ; a poros utca vastag felhőt vetett a feldobajló paták nyomán. Inés elhűlve nézett utánuk; és komolyan elgondolkodott: vajon jó kezekre bízta-e egyetlen gyermekét.

***

- Miért álltunk meg?

- Mert itt szállunk meg éjjelre – felelte türelmesen Reynaldo, s a fogadó udvarán leemelte a nyeregből unokaöccsét. Bastiannak egész nap be nem állt a szája, a férfi pedig kitartóan válaszolgatott kifogyhatatlan számú kérdésére. Sőt: amikor a fiú véletlenül mégis kifogyott a mondandóból, még mesélni is hajlandó volt neki a környék tarka regéiből.

Saját magát lepte meg a legjobban, hogy ő is élvezte.

- De még nincs is este! – tiltakozott rögvest Bastian – És nem vagyok fáradt! Én harcos vitéz akarok lenni, és egy olyan sose fárad el!

„Bár úgy lenne” – gondolta savanyúan nagybátyja.

- Én viszont igenis fáradt vagyok. És mivel nem tudom, milyen messzi van a legközelebbi falu vagy város, ezért itt szállunk meg. Egyébként is már jócskán estefelé jár az idő.

Összeharapta a fogát, ahogy ismét nyilallani kezdett oldalán a seb. „Tovább kellett volna maradnom a tabernában, Alonsóék támadása után, kivárni, hogy tisztességesen felépüljek… de persze én nem. Mert miért is... A legközelebbi városban keresek egy felcsert. Nem… miután Bastiant biztonságban tudom az öreg donnál, majd akkor.”

Míg ő Nochét vezette be az istállóba – a hűséges mént sose volt hajlandó szolgák gondjaira bízni –, unokaöccse egy előkeveredett szolga segítségével felcipelte soványka útimálhájukat az egyik emeleti szobába.

Nem mehetett túl jól a fogadósnak, állapította meg később körbenézve az ivóteremben, mert csak egyetlen vendég iszogatott a sarokba húzódva. Reynaldo nem is nagyon bánta. Alapvetően szerette ugyan a mulatságot és a víg társaságot, most azonban valóban nem volt sok kedve semmihez egy kiadós alváson kívül.

Talán még előtte egy jó italhoz. Esetleg.

Ahogy azonban felismerte a jövevényt, egyszerre elment a kedve az iddogálástól.

Bajtársa még abból az időből, amikor mindketten Pedro Manrique de Lara y Sandoval, Trevino grófja szolgálatában álltak; s többek közt részt vettek annak a levelezésben a közvetítésében is, mely végül Isabella és az aragon Ferdinánd házasságához vezetett.

Azaz csak volt a bajtársa. Mert az utolsó rábízott levél óta a gróf és nyilván egész háznépe árulónak tartja. Köztük bizonyára Carlos is.