Kilencedik rész

- Pergament? – pislogott a fogadós, úgy pislogva a friss malacsültre, mintha a néhai sertés megválaszolhatná a kérdéseit – Pergament – ismételte valamivel magabiztosabban, és az asztalra helyezte a tálat – Hát, talán. Igenis, senores. Keresek. Hogy tintát…? Azt is, senores. Amit csak parancsolnak.

„Pergament. Hogyne” – füstölgött magában, olyan hévvel, hogy a kémény megirigyelhette volna. Igaz, immár hallótávolságon kívül, legalábbis reményei szerint – „Ahogy a kedves urak parancsolják. Mégis, minek nézik a fogadómat? Én csak akkor látok bőrt, amikor a konyhán lehúzom előző gazdájáról… meg ha felveszem a csizmámat, legfeljebb. De hogy pergament… No, még szerencse, hogy itt az a vándordiák… majd tőle veszek. Szörnyű, hogy romlik az üzlet… és ezt a veszteséget ugyan kinek rójam fel?”

- Levelet készül írni, senor Trevino?

A gróf elfojtott egy bosszús sóhajt. Soha nem volt éppen türelmes természet, és ezen a kor csak rontani tudott; úgyhogy az őt bosszantó dolgok szép hosszú lajstromot alkottak. És a felesleges kérdések mindig is előkelő helyet foglaltak el rajta.

- Nem, majd kódexet – mordult kísérőjére – Vagy rögvest az emlékirataimat. Mégis szerinted ugyan mi mást?

Luíz már fel se vette a gorombaságot; úgy megszokta az évek során ura modorát.

- Tehát levelet, értem. És kinek, hová? Mikor induljak vele?

- Te – semmikor.

Luíz nagy szemeket meresztett. A gróf ugyan sokfélét megtett már, amit ő maga a lehetetlennel azonosított volna, s mindinkább kezdte mindenhatónak elismerni urát – de azt azért sehogy sem tudta elképzelni, hogy a levél majd fogja magát, szárnyat bont, és a nagyúr parancsára szépen elrepül ahhoz, akinek szól.

Márpedig, ha ő nem viszi, akkor…

Na nem.

- Senor, megbocsásson, de…

A gróf most már valóban ingerülten ütötte fel a fejét az időközben megkerült pergamenből.

- Mit akarsz?

- Senor… ugye, nem ezekből a kereskedőkből akar valakit megbízni? – intett az ivóterem másik végében borozgató csoport felé.

- Dehogynem. A carmonai vásárra tartanak, és ha nem is érik otthon Reynaldót, legalább otthagyják számára a levelet a birtoka intézőjénél, vagy akárkinél.

- Megbocsásson, de… ha… khm… honnan gondolja, hogy megbízhat bennük?

Trevino arcán furcsa kis grimasz suhant át, jeléül, hogy már inkább kezdi mulattatni kísérője, mintsem bosszantani.

- Nem szoktam effélét mondani, de egyszerűen nincs más választásom. Téged ugyanis nem küldelek.

- De…

- Maradsz. Pro primo: szükségem van legalább egy kísérőre és a szolgálataidra. Pro secundo: nem tartom a legjobb ötletnek, hogy ahhoz az emberhez küldjelek, akit csaknem megöltél. Igaz, tévedésből, de nem hinném, hogy ez a tény különösebb krisztusi szeretetre lobbantaná őt irántad. És azt végképp nem akarom – keményedett meg a hangja –, hogy addig cseverésszetek, amíg merő véletlenségből ismét kardra találtok kapni. Egyikőtöket sem akarom elveszíteni.

„De leginkább őt nem, igaz?” – kérdezte volna; de még idejében az ajkába harapott. Akármennyire bántotta is a hiúságát, el kellett ismernie: Reynaldo méltán volt a gróf legkedvesebb embere.

- Akiknek nem telik levélvivőkre – mosolyodott el Trevino –, azok is ilyenformán üzennek. És ha esetleg mégis beigazolódna a gyanúd…

- És azt ugyan honnan fogja tudni, senor?

- Egész egyszerűen, ha egy hónapon belül nem jelenik meg nálam Reynaldo, akkor utánamegyek magam, és saját kezűleg fogom előrángatni, akárhol és akármi közben is érem. De most… – hajtotta ketté határozott mozdulattal a teleírt pergament… majd elkáromkodta magát.

- Merda! Viaszt meg elfeledtem hozatni.

***

- Hallgatlak – fonta karba kezeit az asszony – Meg tudod magyarázni, abban biztos vagyok. Azt várom érdeklődve, hogy hogyan.

- Nem fogadta be. Sajnálom, Inés.

A nő összeharapta az ajkát. „Apám nem fogadta be. Nem… Nem.” – visszhangzottak a szavak a semmiségben. Szenvtelenül kopogtak, mint a jégverés… mint a vesztőhelyt ácsolók kalapácsa. Reszketés fogta el; szorosabbra vonta vállán a kendőt, bár tudta: úgyis hiába.

- Miért? Hiszen az ő vére! Mindig is hírnévről álmodott! Bastian igazán…

Fivére gyengéden félbeszakította a mind kétségbeesettebb szóáradatot.

- Úgy hiszi, hogy találtál magadnak valakit. És ezért nem akarod, hogy a fiad veled maradjon.

Inés felzokogott.

- Akkor felbontom a jegyességemet! Fransisco nem szereti Bastiant; sose mondta, de érzem én… De én mindkettőt szeretem. Nem hagyom… Bastiant nem! Ha apám nem akarta őt, akkor marad velem, de…

Most már egészen zokogásba fúltak a szavai. Annyira elhagyta ereje, hogy még csak el sem taszította fivérét, amikor az gyengéden a vállára tette a kezét. Idejét se tudja, mikor érintették meg utoljára egymást…

- Halkabban, Inés – csitította – Ha így folytatod, Bastian még a kertben is hallani fogja. Így is érzi, hogy valami nincs rendben; de semmi szüksége rá, hogy bizonyossága is legyen.

- Hiszen úgyis mindent meg fog tudni! Ha akarom, ha nem!

- Nem feltétlenül. Összeszoktunk vele az úton. Megszerettem... nagyszerű kisember a fiad, Inés.

- Tudom! A pokolba is veled, Reynaldo – tépte ki magát a vigasztaló ölelésből – Minek kínzol?! Megmondtam, hogy nem megyek férjhez, mit akarsz még? Eredj innen minél gyorsabban, most téged akarlak látni a legkevésbé!

- Nem kell felbontanod a jegyességed. Szeretném magamhoz venni Bastiant. Tudom, hogy nem tartasz valami sokra, de én is fel tudom úgy nevelni, mint ahogy apád felnevelné. Talán még jobban is.

A nő könnyein keresztül rápislogott.

- Te, Reynaldo…?

- Megszerettem a kislegényt, mondtam már. Boldog lennék, ha én nevelhetném fel. És így te is hozzámehetsz ahhoz a … Fransiscóhoz.

- Én csak boldog szeretnék lenni – suttogta szipogva Inés, kézfejével törülgetve a szemét – Igazán olyan nagy bűn ez?

Reynaldo nem tudott felelni. A parancsolatokat mindenki ismeri… és anyjára és az andalúz énekesre gondolt, és arra: miattuk kellett neki és Bastiannak is szenvednie. De ahogy a hátrahagyott levelezésüket olvasta, az tiszta volt és szép és igaz… Az, minden vétekkel együtt is: szeretet volt. Amely a halált is kockáztatta. És szellő suhant be a tárt ablakon, és a szellőben mézes virágillat remegett. És azon a régi napon a virágillat a fogadóudvar udvarán is betöltötte a levegőt, és Amparo ajka puhább volt a legdrágább selyemnél.

- Megérdemled a boldogságot – felelte végül, nagy sokára – Mindenki megérdemli, akármit is tart erről apád vagy az egyház.

Alkonyba borultak már az árnyak, amikor Reynaldo és unokaöccse útra kelt. Bastian lelkesedése minden eddigit felülmúlt; s élénk, csapongó fecsegését talán még ő maga sem tudta követni – de nagybátyjának végtelenül jólesett hallgatni.

- És most merre tartunk? – firtatta érdeklődve, s még egy lélegzetvételnyi szünetet méltóztatott is hagyni, hogy Reynaldo felelhessen is a kérdésre.

„Hát az engem is érdekelne” – gondolta a férfi – „Vissza, a birtokomra, jobb híján…? Nincs túl sok kedvem hozzá. Miután annyi nagy út során kinyílt a világ, nehéz lesz ismét az udvarházam kerítését tudni láthatárnak. De hová is mehetnénk…? Mégis bolondság volt, hogy nem könyörögtem Trevinónak. Talán befogadott volna mind a kettőnket…”

Hármunkat; kapott erőre lelke mélyén egy sokáig elfojtott kis hang; Ugye, nem tudod feledni Amparót? De persze érte sem küzdöttél, ugyanúgy, ahogy Trevino szolgálatáért sem. Ha halni vagy ölni kell, az megy; de ha azt az irgalmatlan büszkeségedet kell kockára tenned, inkább vállalsz minden fájdalmat, csak azon ne essen csorba, igaz, caballero?

- Reynaldo – szólongatta a fiú – Reynaldo, merre?

Unokaöccse lelkes arcáról lerítt, hogy a gyereknek édesmindegy, csak mellette lehessen. S ettől váratlanul elszorult a szíve – de ez jóleső bánat volt. Mint egykor régen, egy sebesülés után… úgy rettegett attól, hogy megbénul a karja, hogy üdvözítőként fogadta a váratlanul mégiscsak fellobbanó égető fájdalmat.

„Akármilyen erős is a vakmerő, gondtalan caballero-maszk… eddig még nem váltunk eggyé” -–gondolta -–„És bár egyikőnk sem tudhatja, hogy a másvilágon hová sorolják, de egy bizonyos: akiben semmiféle szeretet nincs, az már előbb-utóbb ezen a világon megízleli a túlvilág kárhozatát és a pokol végtelen, rideg magányát. De aki szeret, akár a legkisebb mértékben is, és legyen egyénként a legnagyobb bűnös, ez a szeretet földi életében legalább pár pillanatra részesíti a kegyelemben, és nyitva hagy egy keskeny rést… egy halovány esélyt, hogy bűneit megbántva talán a túlvilágon is elnyerheti a kegyelmet. Én is sokfélét tettem már életemben, de ha Bastianra nézek... hálát adok az égnek, amiért nem lettem én is olyan, mint annyian a sorstársaim közül.”

- Még nem tudom – ismerte el nagy sokára – De talán, jobb híján: haza, a birtokomra.

- És ha van jobb ötletem?

A váratlanul felcsendülő hangra olyan hirtelen fordult hátra a nyeregben, hogy csaknem egyensúlyát veszítette. Érzékcsalódás, káprázat…

A „káprázat” azonban nagyon is eleven mosollyal álldogált a fekete mén mögött. Férfiruhában, az igaz – de az avatott szem számára csupán még sugárzóbbnak hatott nőiessége a nem rá szabott öltözékben.

- Elkényelmesedtél, Reyo – nevetett – Ennyi erővel merénylő is lehetnék!

- Amparo! – kiáltott fel, de már le is ugrott a nyeregből, s üdvözlő szavai csókokba fulladtak, ahogy karjába zárta a lányt.

- De hogy’ hagyhattál úgy el? Egyetlen szó nélkül, a fogadós jószándékára bízva, hogy átadja-e az üzenetet…

Milyen egyszerű felelet lett volna: hitelt adtam a szóbeszédnek. Hiszen, ha szó szerint veszi a kérdést… annak a szerencsétlen, megkeseredett asszonynak az intelme rémisztette meg. De tudta jól: sose törődött volna a baljóslataival, ha nem saját, titkolt félelmeit hallja viszont.

- Bocsáss meg. Bolond voltam – felelte végül – És féltem.

- És most?

Könnyű kis mosoly fodrozódott a lány ajka körül… csak Reynaldo érezte meg a nyegle derű mögött feszülő félelmet.

- Várom a választ arra a bizonyos üzenetre.

A férfi két tenyere közé fogta Amparo kezeit, s ajkához emelte. Ahogy megszólalt, a lány bőrét hol forrón, hol hidegen borzongatta a lehelete.

- Nem ígérem, hogy jobban jársz velem, mintha magad lennél a magad védelmezője, kedvesem. De arra megesküszöm, hogy megpróbálom. Amíg csak lélegzem, amíg csak ver bennem a szív. És szeretni foglak, Amparo. Mindörökké.

Reynaldo ajka végigperzselte a lány ujjait.

- Eljössz velem, Amparo? Eljössz velem a birtokomra?

- Akárhová. És igen, boldogan követlek Carmonába is. De – komolyodott el egy pillanatra – Azért… mielőtt utat választasz… akad itt még valami.

Reynaldo elképedten nézett rá; egyetlen tétova „de hát….?”- nál többet képtelen volt mondani.

- Nyilván most jön az a bizonyos „jobb ötlet” – emlékeztette őket készségesen Bastian.

Csak akkor eszméltek ismét a jelenlétére; de a kisfiún nem látszott, hogy különösebben zavarba ejtette volna az imént végignézett szenvedélyes jelenet. Ellenkezőleg: fülig érő szájjal vigyorgott.

- Nos… igen – biccentett kurtát a lány – Trevino udvara.

- De hát én már nem…

„Vivát. Ez már három szóval több; ha ilyen szépen haladok, napszállatra talán egy szép feszes kis mondatot is sikerül majd összehoznom.”

Amparo türelmetlenül intett.

- Igen. Tudom, hogy nem egészen… zártátok le a dolgaitokat, mondhatni. Mesélted, míg lábadoztál. De azóta… változott a helyzet. Véletlenül találkoztam egy fogadóban Trevinóval.

- Te ismered?! – Reynaldo előtt egyszerre tótágast állt a világ; de a lány nevetésére hamar visszazuttyant eredeti helyzetébe.

- Nem mutatta be magát, de hát ki ne ismerné fel, ha látja? – biggyesztette le ajkát – Övé a föld errefelé, amerre a szem ellát… övé a hatalom, az igazság és az élet is – fűzte még hozzá gúnyosan – Hírvivőt keresett Carmonába; és épp kapóra jött neki az ottani vásárra igyekvő kereskedők csapata. Én meg újabban kalmárokkal utazom, biztosabb módja az útonjárásnak… persze férfiöltözékben; s volt olyan szerencsém, hogy az a bizonyos levél éppen az én kezembe jutott. Csodáltam, hogy miért nem saját szolgáival izen, de aztán rájöttem: egyetlen kísérővel utazott, bizonyára nem kívánta nélkülözni azt az egyet. Úgy kívánta, vigyem el egy bizonyos senor Reynaldónak, carmonai birtokára… háromszor is elismételtette velem, el ne feledjem valahogy… Éppen oda tartottam hát, csak ezen a városon át vezetett az utam. S ha már összetalálkoztunk…

A hegyes, fekete betűk táncra perdültek a férfi szemei előtt.

„Nem érdekel, miben maradtunk ott a betegágyad mellett, az aggályaid még kevésbé. Ismét fontos leveleket kell hordani, meglehet, a kardodra is szükség lesz a korona és az én védelmemben is. Te a legjobb emberem vagy, én meg vén és makacs ahhoz, hogy újakat keressek. Visszavonok mindent, amit akkor mondtam. Nevelni akarod az unokaöcsédet? Legyen. Bármilyen kívánságod van, megadom. De akármi terved vagy mulatságod vagy haldoklásod közepette talál ez a levél, szépen eldobsz mindent, és úgy rohansz vissza a szolgálatomba, hogy rólad és a lovadról egyképp szakadjon a tajték, megértetted, Reynaldo? Trevino grófja”

Rebbenő pillangó… Amparo ujjainak érintése a vállán. A cirógatás észrevétlenül erősödött forró, odaadó szorítássá. Mint egy érintésbe foglalt esküvés.

- Nem tudom, mi áll a levélben, de hát nem olyan nehéz kitalálni. Azok után, amit meséltél kettőtökről. És akárhogy is döntesz, veled tartok – pajkos fény villant szemében; a váratlanul kivirágzó mosoly egészen gyermeki kifejezést kölcsönzött arcának – De szeretnélek emlékeztetni: engem még mindig vonzanak a kalandos küldetések.

Mióta Amparo magára hagyta a fogadóban, hányszor tépelődött már rajta, mit kellett volna tennie… és ha megadná még a sors, akkor hogyan tenné. Hát – szűk, enyhén koszos utcák, a kéményekből gomolygó füst és a sarkon rothadó salátalevelek igazán nem szerepeltek a tervei között.

De azt már megtanulta az elmúlt hónapok alatt, hogy az Alkalom sosem jön el. Legalábbis nem úgy, ahogyan az ember várja. Azt mi magunk teremtjük.

Ahogy a karjába zárta a lányt, érezte reszketését. Vagy talán saját szíve vert olyan hevesen, hogy megérezte lüktetését…

Amparo elfulladó lélegzettel nézte. Most nehéz… mintha vizet lélegezne, olyan sűrű a levegő, szinte köhögni kell tőle… ha Reynaldo nem tartaná, talán összerogynának a térdei. Talán az is volna a jó, lerogyni a földre. Oly sokat szenvedett életében, először elvették a családját, a hitét, a aztán ráerőszakoltak egy újat – hamarosan olyanná vált, mint a százados fák: büszkén szállt szembe minden viharral. Egyenes derékkal, nevetve minden könyörgést, minden imát.

Most mégis jó lenne leborulni, és fohászkodni az ég urához. Akárhogy is hívják.

- Amparo – a férfi hangját rekedtesre fátyolozta a vágy – Amparo… legyél a hitvesem.

A hispán ég úgy szikrázott, mint a legritkább zafír. Könnyezni kellett tőle – s ahogy Reynaldo ajka végre ráforrott az övére, lecsukódó szemhéja mögött izzó szirmokat bontott a vágy.

Mikor végre szétváltak, Bastian nevető pillantásával találkoztak szembe.

- Úgy látom, még eltart egy jó darabig, mire megláthatom Reynaldo birtokát – állapította meg a kisfiú. Bár ugyan nem látszott rajta, hogy bánkódna a sorsfordulat miatt.

- Úgy van – mosolygott rá nagybátyja – Meglásd, olyan katonát faragok én belőled, hogy díszére válsz majd a gróf embereinek!

„Igen, felnevellek, Bastian. Legalább olyanná, mint én… jobbá is talán. Nem is talán… biztosan. Azért taníttatni is fogom” – határozta el – „Hadd lásson mást is a fegyvereken kívül. De persze mindent megteszek azért, hogy vágyai szerint katona lehessen; és ha szavának áll, ebben Trevino is segítségemre lesz majd… De akárhogy is, azt az egyet bizonyosan meg fogom tanítani neki, hogy mi az, amiért érdemes kardot ragadni. És mi az, amiért viszont sosem szabad.”

VÉGE