Hatodik rész

Szilánkokra tört a fény a bor tükrén, ahogy Alonso indulatosan az asztalhoz csapta. Nincs értelme maradni… igaz, menni sincs sokkal több: most már, hála José ügyetlenségének, teljesen nyomát vesztette Reynaldónak.

Mogorván nézett fel az ajtónyílásra: más se hiányzik neki, mint hogy kapjon maga köré egy jókedvű, duhaj társaságot. Van is neki most kedve mulatni… legfeljebb csak inni, addig sem kell gondolkodni.

Ahogy azonban felismerte a látogatót, egyszerre új erő áramlott végig az erein.

Trevino grófja!

A gróf kelletlen arckifejezéssel méregette a meglehetősen koszos asztalokat. Végül, eredménytelen szemléje végeztével, lehuppant a hozzá legközelebb esőhöz, s a fogadós után kiáltott. Az nagy szolgálatkészségében szinte rohanva érkezett a rangos vendég hívására; s már érdeklődött volna, hogy ugyan mit kívánna a senor – de Alonso megelőzte.

- Senor, ha megengedi!

Trevino meglepetten mérte végig; nem igazán volt szokva hozzá, hogy mindenféle csavargóforma emberek csak úgy szólongassák. A döbbenettől még tiltakozni sem tudott; Alonso pedig gátlástalanul kihasználta a lehetőséget.

- Fogadja el, kérem, senor; legyen vendégem egy italra!

A gróf szemöldöke magasba szökkent a bizalmaskodás ilyen fokától, de Alonso megállíthatatlanul folytatta – Tudja, holnap lesz az esküvőm; és olyan jó a kedvem, hogy nem fér meg bennem, azt akarom, ünnepeljen velem az egész világ!

Erre már a fogadós szemöldöke is félhold-alakba ugrott; ugyan neki senki ne akarja bemesélni, hogy ez a savanyú alak házasodni készül, azt meg főleg nem, hogy „nem fér meg” benne az öröm… Alonso azonban, mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, a kocsmáros kezébe nyomott egypár pénzérmét.

- A legjobb borodból! – parancsolta nyomatékosan.

Mire a fogadós sebesen helyére igazította az arckifejezését; elvégre is semmi köze a vendégek bolondériáihoz. És a csavargóforma savanyúképű pénze is csak olyan pénz, mint a senoré.

A meghívás remek ürügy volt Alonsónak, hogy a gróf felé induljon. Köpenye takarásában óvatosan kivonta a tőrét…

- Valóban remek a legjobb bor itt – folytatta kedélyesen a társalgást, megállva az asztal mellett – Valódi madeira! És az lesz az esküvőmön is, mellesleg, jut eszembe, ott is szívesen látom…

- Kissé túl sokat képzel magáról – állt fel Trevino. „Miért van olyan gyanúm, hogy ez az alak nagyon is nyomós okból ennyire tolakodó…? És miért tűnik olyan ismerősnek a képe? Dios; csak nem válnak be végül Luíz rémképei?!”

Megfordult, s kifelé indult, utánanézni: hogy’ is áll Luíz a feladataival – a jobb karjába hasító éles fájdalom azonban kínosan ébresztette rá tévedésére.

Alonso éktelen szitkozódással dobta el a tőrét, s rántott kardot. Nem sokon múlott, hogy a bordái közé találjon… ha nem ivott volna annyit… „A pokolba is, hát honnan tudhattam volna?!”

A gróf ép kezével kardot rántott; de ügyetlen baljából a merénylő könnyedén kiverte a fegyvert. S kísérője még mindig künn jár, ugyan mi tarthat annyi ideig a lovak elrendezésén… a fogadós sehol, nyilván megneszelte a veszélyt, bár ugyan mit segíthetne… Fagyos ujjakkal tapogatott tőre után, mind sebesebben hátrálva – mintha a terem végében lépcsősor lenne.

Ha azt elérné… talán...

Csakhogy rosszul számította ki a távolságot; s megbotlott a lépcsőben. A földre zuhanva bolond, kétségbeesett reménnyel rántotta maga elé sebesült karját – ugyan, mit érhet, félpercnyi élet, míg a penge ismét felhasítja a felkarját, s már szabad az útja mellkasa felé…

A merénylő arcáról azonban egyszerre lesápadt a diadal. Saját védelmére rántotta fel az addig őt fenyegető fegyverét, és éktelen káromkodással hátrált a lépcsősortól.

Trevinót épp csak súrolta a mellette elrohanó köpenye, esélye sem volt látni, ki sietett olyan váratlanul segítségére. Márpedig az emeletről érkezett ismeretlen az ő oldalára állhatott, mert egy széles ugrással átlendítette magát a lépcső előtti térségen, s már kivont karddal csapott össze a merénylővel.

A gróf sebét szorító ujjai közül meleg patakban csordogált a vér, tompa dobbanással peregve a szúette lépcsőkre.

A vívók már a ivóterem átellenes végében folytatták a harcot; s Trevinónak csak ekkor volt ideje, hogy közelebbről is megszemlélje őket.

Döbbenten ismerte fel váratlan megmentőjében Reynaldót.

Az égre-földre keresett áruló…

Az ő egykori legjobb embere.

Reynaldo arcán hamarosan patakokban csorgott a veríték. Ellenfele remek vívó volt, ezt el kellett ismernie… mit elismernie, hiszen tapasztalhatta is, azóta is szenvedi a tőlük kapott sebet. Bár akkor azért Alonsónak a bajtársa is nagy segítségére volt.

Igaz is… Maneuel.

- Merre van Manuel? – sziszegte Reynaldo, hirtelen támadt ötletétől vezérelve. Nem hitte igazán, hogy a másik felelni fog; de remélte: legalább talán megzavarhatja a figyelmét.

Alonsóban azonban akkorra már túlcsordult az indulat.

- Megölték! – fortyant fel – Méghozzá egy kis mór szuka… és olyan érdekes, hogy egyik nap még mindketten a városban voltatok, másnap megy egyikőtök sem! De csak még egyszer kerüljön az is kezem közé…

„Akkor hát igaz volt a gyanúm” – futott át a fején. „Most már igazán nem tudom, kettőnk közül ki legyen inkább hálás a másiknak: Amparo nekem vagy megfordítva…”

Oldalra rántotta a kardját, Alonso szíve ellen fordítva a pengét – mire a merénylő a másik irányba ugrott, hogy kivédje a csapást.

Egyenesen Reynaldo kivont tőrébe.

Trevino kísérője épp ebben a pillanatban toppant be. S csak azt látta: a földre rogyó test körül tócsába gyűl a vér, szeretett ura fegyvertelen, és sebesült, és kivont fegyverrel ott áll az égre-földre keresett áruló.

Egyetlen gyors ugrás… a későn ocsúdó Trevino kiáltása már nem állíthatta meg a lecsapó kardot.

Reynaldo oldalába jéggel és tűzzel mart a fájdalom. Kín… elfulladó lélegzet… vörös, minden vörös; és aztán a sötét. Sötét…

…Tűz és jég. Minden lélegzetvétel fáj.

Fájdalom.

Akkor hát érez. Akkor hát él.

- Reynaldo, ne hagyjon itt, kérem, Reynaldo, bácsikám, ne haljon meg, Reynaldo, maradjon velem…

Bastian könyörgése könnyekbe fulladt; de még szepegve is csak tovább esdekelt. Ő maga az emeleti fogadószobájuk ágyán feküdt, sebe még mindig lüktetett, de legalább bekötötték. És unokaöccse az ágy mellett kuporgott, s mindegyre őt nézte.

- Ne hagyjon itt, kérem, nagyon kérem…

- Nem szerepel a terveim között.

Kiszáradt ajkai közül inkább nyögés szakadt fel, mint értelmes beszéd; de azért értette Batian – ha mást nem is, legalább annyit: szeretett nagybátyja magához tért. Felzokogott, ezúttal már a megkönnyebbüléstől, és Reynaldo kezére borult.

- Hát él?!

- Élek – préselt ki magából egy mosolyt – „De hogy meddig, főleg, hogy most Trevino is rám talált; az már más kérdés. Irgalmas Istenem, legalább levegőt vehetnék fájdalom nélkül…” – Mi… mi történt velem, Bastian?

- Semmi sem emlékszik? – kerekedett tágra a fiú szeme.

- De jó is lenne néha! … De persze emlékszem. Emlékszem, hogy egy ital borért indulam, amikor... khm... belekeveredtem egy párbajba. Arra is, hogy megsebesültem, de utána… egy felcserforma férfi arca… és … nem megy. Csak árnyak… nem emlékszem többre. Csak ez a forróság… adj egy kis bort, Bastian.

A fiú felugrott a kupáért, és a sebesült ajkához tartotta. De persze Reynaldo fektében képtelen volt inni; unokaöccsének nem kevés ügyeskedésébe került, mire sikerült megtámasztania a vállát. Míg ivott, Bastian kapkodva mesélt.

- Ájultan hozták fel ide. Két senor. Hogy mennyire féltem! Úgy vérzett… és olyan fehér volt. Mondjuk, még mindig elég sápadt… de mit is akartam… áh, igen: felcser, az valóban járt itt, ő is a fogadóban szállt meg, ellátta a sebét, és megitatta valami furcsa szagú itallal… Attól aztán mozdulatlanul feküdt idáig.

- Meddig aludtam?

- Jópár órát… már beesteledett, talán éjjel is van már. És a felcser azt mondta: ritka szerencsés, senor. De azért én nem hittem neki… de most már minden jól lesz, igaz?

- Szerencsés? – Reynaldo meglehetősen sokféleképp tudta volna jellemezni a helyzetét, de ez a szó éppen nem szerepelt köztük – Valóban? És miféle bortól képzel ilyen szépeket? Mert én is olyat akarok.

- A sebe. Rosszul gyógyult, kontár volt, legalábbis a felcser szerint, aki a korábbi sebesülését ellátta; és fel kellett volna amúgy is nyitni… Azt tartotta szerencsésnek, hogy azon a tájékon találták el most is.

- Kitűnő. Akkor még köszönetet is mondjak érte?

- Az égi hatalmaknak mindenképp – bólogatott a gyerek – Ó, és a felcser miatt pedig ne aggódjon, mert az egyik senor, amelyik felhozta ide, kifizette. Előre is.

- Milyen senor?

- Mondom, hát amelyik felhozta ide, a szobába! Olyan magas, katona-úrforma, hogy is mondjam…

Reynaldo egyszerre kétségbeesetten kezdett visszavágyni az ópiumos bor kábulatába, ahogy a fiú hadaró leírásából felismerte Trevinót.

Először attól félt: a nemesúr rögvest elfogatja, vagy akár helyben kivégezteti… de ha fizeti a gyógyíttatását, aligha lehet ez a szándéka. Ha igaz lehetne…! Ha meghallgatná…

De nem. Ennyire Trevino sem lehet nagylelkű. És ha így akarna tenni, akkor miért nincs itt? Miért nem keresi, miért nem kíváncsi a védekezésére? Hogy mi történt valójában azzal az átokverte utolsó levéllel…?

- És azt is mondta – Bastian, úgy tűnik, megállíthatatlan volt –, hogy mihamarabb felkeresné Reynaldót. S hogy én rögvest szóljak neki, mihelyt feléled. De én meg úgy gondolom, minek kapkodjam el a dolgot. Majd vár, hiszen senornak pihennie kell, a felcser is a lelkemre kötötte, és…

- Azonnal küldd be!

A fiú hökkenten nézett rá; nem nézett volna ki annyi erőt belőle, amennyi egy egészséges kiáltáshoz kell. Mindenesetre szokásával ellentétben elhallgatott, és sebesen Trevino keresésére indult. Kisvártatva visszatértek. Trevino egyedül jött, kísérőjét, úgy tűnik, hátrahagyhatta. Reynaldo igazán értékelte a döntést; nem szívesen vallott volna egy másik katona előtt… Főleg nem úgy, hogy mostani állapotát is neki köszönhette.

- A fiú mondta, hogy feleszmélt, Reynaldo. Ha nem tévedek… beszédünk van egymással.

Tekintete hirtelen Bastianra siklott. A fiú vele együtt tért vissza a szobába, s most a falhoz simulva várakozott. Szótlanul, de egész kis arcáról sugárzott a feszült figyelem.

- Négyszemközt – fejezte be nyomatékosan szavait Trevino. Bastian éppen szorgalmasan szemlélte csizmája orrát; a nagy nézelődésben meg se hallotta a figyelmeztetést.

- Vagyis csak ő és én, Bastian – erősítette meg nagybátyja is – Ha végeztünk, visszajöhetsz. Amúgy is szükségem lesz magam körül egy segítő kézre…

A fiú végre engedelmeskedett, ha nem is túl lelkesen. Trevino alig leplezett mosollyal nézett utána.

- Tudja, mit mondott nekem ez a gyerek…? Hogy ha rajta múlna, most egy darabig senkit nem engedne a közelébe, de ha már így esett, vigyázzak nagyon Reynaldóra… Remek unokaöccse van.

- Tudom.

- Akárhogy is… köszönöm, hogy megmentette az életemet. De… miért, Reynaldo? Vagy kérdezzem inkább, hogy akkor miért nem juttatta célba azt a levelet?

Annyiszor elképzelte ezt a percet.

Hogy majd ismét véghezvisz valami nagyszerűt, legalább olyat, mint egykor Olmedóban… hogy sokszorosan bizonyítja hűségét, hogy régi fényében fog ismét egykori ura előtt állni.

„Bolond… mozdulni se nagyon bírok, nemhogy állni. Megöltem egy orgyilkost… közben majdnem leszúrattam magam. Ennyit a nagy tettekről.”

- Akármit is mondott Carlos… igen, találkoztam vele, fejemre olvasta a vádjait… Nem vagyok áruló. Nem vittem Henriknek azt a levelet. Én csak vétettem, nagyot vétettem, de…

Nehezen vallott; amúgy is nehezére esett a beszéd, de a felindulás csaknem a végsőkig kimerítette. Érezte, hogy vacogni kezd a ráterített vastag pokróc alatt – legalább ráfoghatta a kezdődő lázra. Lassanként elmondott mindent: a levél sorsát, betegségét, Ramón segítségét, mely kudarcot vallott – még Carlossal vívott párbaját is.

- Nem akartam megölni – fejezte be –, de az életemet védenem kellett. Amikor otthagytam, még élt… ha gondosan ápolták, még most is életben lehet.

Szeretett volna hinni neki. Akármit is mondogatott Carlos, sose tudta igazán árulónak vélni Reynaldót. Carlos… akármit is vétett, az se ilyen véget érdemelne; igen, amint teheti, elküld valakit érte abba a fogadóba… Reynaldo mint áruló? Ugyan. Legfeljebb fellobbanásból, indulatból – de nem hideg számításból.

És most vitathatatlanul neki köszönheti az életét.

És… nem kevésbé tagadhatatlan az sem, hogy azóta sem volt tehetségesebb embere.

A csend súlyos volt, mint az ítélet. „Örülhetek, ha egyáltalán hisz nekem; és nem ülnek felettem törvényt. Arról akár ne is álmodjak, hogy visszavesz a szolgálatába…”

Nem bírta tovább a hallgatást. S ha már a döntéséről nem faggathatta a nagyurat – hát Alonsóról kérdezte.

- És a merénylő? Meghalt?

- Egy vagyont fizettem a felcsernek, hogy életben tartsa – horkant fel Trevino – Gyanítom, ha majd kivallatják, ugyancsak érdekeseket fog mesélni a gazdájáról. Bárki is legyen az.

- Rodrígez.

A névre Trevino elégedetten csapott a tenyerébe.

- Ez bizonyos, Reynaldo?

- Legalábbis nagyon valószínű. A merénylő és én ellenségek voltunk, még… a régi időkből. Akkor az ő szolgálatában állt.

„Ha ez igaz, és az az alak valóban vallani fog, akkor végre elítélhetik Rodrígezt… talán még az én közreműködésem sem fog kelleni hozzá. Végre!”

Reynaldo vacogása hidegrázássá erősödött; s a felszökő lázban mintha forró gőzben lebegett volna a gróf arca. A szoba… a világ.

Olyan jólesne lehunyni a szemét… csak egy percre.

Nem lehet. Most nem menekülhet a kábulatba.

- Reynaldo, én elhiszem. Mindent, amit mondott. És egyébként is: ami történt, régen történt. Sem részemről, sem az embereimétől többé nem kell tartania semmiféle üldöztetéstől. Amit azonban ma tett… Ezért, ha úgy kívánja… amint felépül, szívesen látom ismét a szolgálatomban.

A felismeréstől kihagyott a lélegzete.

Hogy várta ezt a percet…

S csak most, hogy megkapta, ébredt rá: messze nem olyan értékes, mint azelőtt hitte.

- Graties, senor Trevino.

Cserepes ajkai már alig tudták formálni a szavakat; kimerítette már az előző vallomás is. Pedig most nem hagyhatja félbe. Trevinónak tudnia kell…

A gróf azonban ismerte. Túl jól is – könnyedén olvasott még a láztól önmagukból kifordult vonásokból is.

- De? – vonta össze szemöldökét – De nem, igaz?

A fiatalember bólintott.

- Madre di Dios, hát mi baja, Reynaldo?! Miért nem?

- Fel akarom nevelni az unokaöcsémet.

Olyan természetességgel szakadt ki belőle a felelet, mintha már rég’ elvégezte volna magában. Pedig sose gondolta végig igazán… Mégis: most egyszerre világosan érezte, ez az egyetlen igaz út.

- Én akarom megtanítani a fegyverforgatásra, egyáltalán, én akarom tanítani bármire, és én akarom férfivá nevelni, és majd, egyszer, hálás lennék, ha senor a szolgálatába fogadná, és segítené, ahogy egykor velem is tette, de azt nem akarom, hogy magányosan nőjön fel, azt nem kívánom neki, amit én egykor megéltem…

Trevino felindultan hallgatta zavaros motyogásba fúló szavait. Ennek itt semmi bizonyítéka az ártatlanságára, csak a puszta szavak; ő mégis hisz neki, kész volna visszafogadni… Ez meg, ahelyett, hogy hálás örömmel mondana köszönetet, egész egyszerűen elutasítja.

Mégis… az unokaöccsét akarja neveli. Éppen ő! Még emlékszik rá, milyen dacos, lázadó volt ifjúsága hajnalán Reynaldo. Hiszen végtére is épp ez hozta zászlaja alá… Nagy út lehetett, amely az örök lázadó, öntörvényű fiatalembert ennyire megváltoztatta.

Szó nélkül kifelé indult.

- Senor Trevino! – szólt utána a sebesült az öntudat utolsó fellobbanásával – Senor, most… most mit… mit határoz?

- Hívom a felcsert, mert láthatóan rosszul van, Reynaldo – hangzott a hűvös felelet – Amit mondtam: áll. Senki nem fogja üldözni. A többit… meglátjuk.

Odakinn Bastian ugrott félre az ajtó elől. Olyan hirtelen, hogy a gróf erősen élt a gyanúperrel: hallgatózni próbált. No, ha úgy is volt, kárbeveszett az igyekezete: a vaskos ajtón ugyan semmi sem hallatszhatott át.

- Senor – szólította meg a fiú aggodalmasan –, senor, nagyon kérem: hogy’ van a nagybátyám?

„Honnan tudjam, tán felcsernek nézel?”, volt már ajkán a hegyes felelet… de a gyerek riadt arcára tekintve inkább visszanyelte.

- Lázasnak tűnik; beküldöm hozzá a felcsert. De ne félj már így, te gyerek… megélt ő már sokkal rosszabbakat is. Minden rendben lesz.

Megfordult a fejében, hogy elmondja neki – vigasztalásul –, hogy Reynaldo akarja felnevelni; végül mégis letett róla. „Ha komolyan gondolja, akkor már nyilván a fiú is tudja… ha meg csak a láz beszélt belőle, akkor meg minek áltassam. Mellesleg… de szeretném, ha a lázzal együtt az efféle képzelgésekből is kigyógyulna. Szükségem van a hozzá hasonló emberekre.”