Kilencedik rész

- Pergament? – pislogott a fogadós, úgy pislogva a friss malacsültre, mintha a néhai sertés megválaszolhatná a kérdéseit – Pergament – ismételte valamivel magabiztosabban, és az asztalra helyezte a tálat – Hát, talán. Igenis, senores. Keresek. Hogy tintát…? Azt is, senores. Amit csak parancsolnak.

„Pergament. Hogyne” – füstölgött magában, olyan hévvel, hogy a kémény megirigyelhette volna. Igaz, immár hallótávolságon kívül, legalábbis reményei szerint – „Ahogy a kedves urak parancsolják.

Nyolcadik rész

- Senki. Nem is volt soha – felelte Amparo a férfi óvatos kérdésére, hogy szeretett-e már valakit.

A délelőtti verőfényben a fogadó ivótermében üldögéltek reggelijük maradványai mellett. A mutatványosnő hűségesen ápolta lábadozása alatt; azonban most, hogy Reynaldo felépült, sem akaródzott útra kelnie. Mintha bizony a sebeken kívül más is eggyéforrott volna az elmúlt hetek alatt…

- És ha volna… milyennek szeretnéd?

Amparo úgy tett, mintha alaposan elgondolkodna; s kirévedt az ablakon.

Hetedik rész

- Senor, senor, senor, izgalmas híreim vannak, hallgassa csak meg, remélem, felvidítja egy kicsit, én legalábbis…

Reynaldo még épp időben mentette ki a tálat a szélviharként berontó gyerek kezéből, mielőtt a tartalma végigömlött volna a padlón. Eltelt néhány nap a sebesülése óta; s bár még mindig nagyon gyenge volt, a felcser már biztosra vette: életben marad. Ami őt magát illeti, szentül hitte: minden főzet együttvéve sem ért annyit, mint Trevino bocsánata.

Hatodik rész

Szilánkokra tört a fény a bor tükrén, ahogy Alonso indulatosan az asztalhoz csapta. Nincs értelme maradni… igaz, menni sincs sokkal több: most már, hála José ügyetlenségének, teljesen nyomát vesztette Reynaldónak.

Mogorván nézett fel az ajtónyílásra: más se hiányzik neki, mint hogy kapjon maga köré egy jókedvű, duhaj társaságot. Van is neki most kedve mulatni… legfeljebb csak inni, addig sem kell gondolkodni.

Ahogy azonban felismerte a látogatót, egyszerre új erő áramlott végig az erein.

Ötödik rész

Kékeslila fátyol borult a vidékre, s ahogy ereszkedtek le a domboldalon az öreg don udvarháza felé, lassanként bezárult mögöttük a levendula-alkonyat. Magasan a felhők közt sas szitált, lomhán róva lassúdó köreit; fekete gyémánt a lilás ködök közt…

Reynaldo vágyakozva nézte. „Ő legalább szabad, ha beborul körülötte az ég, egyszerűen más vidékre szállhat. Én nem akarok ismét mások miatt…” Unokaöccsének épp idejében eredt meg a nyelve, hogy visszarángassa komor aggodalmai közül.

Negyedik rész

Az erdő lombja közt aranyló fénypászmák szűrődtek át, árnyból szőtt csipkét vetve a porral lepett ösvényre; s a korai szél nyíló virágok fűszeres-édes illatát sodorta. Reynaldo álmodozó mosollyal adta át magát a vidék varázsának; gondolatban már a szép Béatríznél járt – a fiatal kalmárné tárt karokkal fogadta minden alkalommal, valahányszor ura messzi járt. Őszintén remélte, hogy ezúttal több szerencséje lesz, mint legutóbb: akkor ugyanis a hites férj is otthon volt.

Harmadik rész

Reynaldo semmi kedvet nem érzett a régi ismertség felelevenítésére; s őszintén remélte: az egykori bajtárs nem fog felnézni a kupájából. Talán sikerült is volna baj nélkül elérnie a lépcsőt, ha meg nem botlik egy áruló göröngyben. A neszezésre azonban már Carlos is felkapta a fejét… és természetesen felismerte.

- Reynaldo! – a kiáltásban mélységes megvetés erjedt.

- Carlos – viszonozta beletörődve a köszöntést. Menekülni már nem tud; de nem is baj talán. Ki tudja, esetleg még megmagyarázhatja: nem úgy történt, ahogyan hiszik.

Második rész

Reynaldo álmodozva sétált a mind néptelenebbé váló utcákon az egyik fogadó felé, melyet már érkeztekor kinézett magának. Lovát maga mellett vezette; ugyan már akár nyeregbe is ülhetett volna, nem akadályozta a tömeg – de most jólesett csendben andalogni a mind hosszabbra nyúló árnyak között. Úgy elmerengett, hogy a rohanó léptek zaja sem tudatosult benne idejében – csak azt érezte, hogy valaki hirtelen teljes erejéből nekiszalad. Mindketten végigzuhantak a földön, Noche mellé – a ló meglepett nyihogással fogadta a jelenetet, de legalább egy helyben maradt.

Első rész

A hatalmas fekete csatamén előtt máskor olyan engedelmesen vált volna ketté a tömeg, mint sok száz évvel korábban ama tenger; de most jóformán észre sem vették. Porlepte lovasa nem győzött eleget füstölögni lassú haladása miatt.

- Mégis, mi folyik itt? – fordult a hozzá legközelebb álló szájtátihoz – Még végül tovább tart majd keresztüljutnom ezen a nyomorúságos porfészken, mint amíg eltartott az idevezető utam!

- Amparo – mutatott a kérdezett a tér közepe felé.